Pest Megyi Hírlap, 1981. december (25. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
9 10 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN mi. december 24., csütörtök Ilyennek kellene lennünk Nem lehet lét nap az égen Milyennek kellene lennünk? öntudatosnak. A közösség ügyei iránt érdeklődőnek. Türelmesnek. Megértőnek. Tapintatosnak. Önérzetesnek, de nem gőgösnek. Nyíltnak. Határozottnak. Becsületesnek. Az együttélés szabályait tisztelőnek. Szorgalmasnak. Család- szeretőnek. Mértéktartónak. Példát mutatónak és példát követőnek. Mindig tanulásra, okulásra késznek. Kedvesnek. Készségesen segítőnek... Amilyennek lennünk kellene, az nem illúzió? . Tanyák kellenének tehát? Mennyi tanya szükségeltetne! Margit nénik a valódi és a képletes katedrákra? Ki figyel már oda a ftlargii nénikre? Áristomok, ahol megjuhászodna a pocsék munka tettese? Hol van akkora áristom?! Milyennek kellene lennünk? Eihbert keresőnek, vagy embert kerülőnek, szép példát követőnek, vagy példát elutasítónak, feszesen fegyelmezettnek vagy éppen ol- doíinak? Elsorolhatjuk:- ilyennek kellene lennünk. Vigyázzunk azonban! Mintáink egyszerre tükrei törekvéseinknek és hiányainknak, vágyakozásainknak és botlásainknak. A kettő együtt a ma, s ez a magyarázata a holnap vásznán megjelenő alak elmosódott arc élének. MÉSZÁROS OTTÓ Talán már úton van, s ha nem is, egyszer egészen Siztosan elindul valamelyik távoli bolygóról egy csillaghajó. Fedélzetén emberek ülnek. Lehet, hogy nem egészen olyanok mint te meg én, de nem is egészen mások. Mondjuk eggyel több, vagy kevesebb az ujjuk mint neked vagy nekem. A lányoknak nem fekete, vagy szőke a haja, hanem püspöklila, vagy tengerzöld. A fiúknak pedig ragyog a szeme, ahogy a hó szikrázik a fagyos tiszta éjszakában. Am ez igazán nem lé- ^ nyeges különbség. Az út hosszú lesz és unalmas. Számolgatják majd a fényéveket, ellenőrzik a műszereket, mindennap kitöltik a fedélzeti naplót. Előszedik az otthoni fényképeket, emlékkönyvet rajzolnak, vagy verset írnak. Akadnak akik búskomorságba esnek, s teleszkópon a már messze-messze elmaradt hazai bolygót lesik. Visszasírjak a kedves cseresznyeiát, az egykori játszótársakat, s az ágak bújiaua pauot. Közöttük is lesznek kicsinyesek és pletykásak, rosszmájnak és ’ felelőtlenek, csalfák és mindig szerelmesek. Ilyen lesz a csillaghajó. Képül, repül majd az űrben, egy lakott bolygó után kutatva. Sokáig, sokáig lesz úton az űrbárka. Az emberek összeszoknak. Akit gonosznak, rosszindulatúnak hitiek, annak is megbocsátanak, a nagy szerelmek barátsággá szelídülnek, megkopnak az otthonról hozott fényképek. Betelnek az űrnapló lapjai, újat kell kezdeni. Aztán egyszer, a végtelennek tűnő utazás után felbúgnak a szirénák, villogni kezdenek a lámpák, felharsan a „mindenki a helyére” parancs. A távolság csökkenni kezd. Izgatott szempárok lesik a kék bolygót, ami éh- pen olyan, mint az otthoni. Tengerekkel és havas Hegycsúcsokkal, zöld rétekkel és sárga sivatagokkal. Az űrhaj£ lejjebb ereszkedik. Folyó szalagja, település villogó fényei. Aztán még közelebb kerül a jármű. Egy ház fekete és világos ablakokkal. Szikrázó fényekkel és kisugárzómeleggel. A tengerzöld hajú lány és a szikrázó szemű fiú egy propelleren még lejjebb repül. Kezükben a kamera, hogy az otthoniaknak is megörökítsék a találkozást, fcs bekukucskálnak az egyik ablakön. Talán éppen hozzánk. Látják ahogy olvasunk, mesélünk, s hogy most is piszkálod az orrod. Sokáig vizsgálatnak minket, vajon békés természetűek vagyunk-e? Azután a szikrázó szemű fiú és tengerzöld hajú lány vesz egy nagy lélegzetet. Bekopognak az ablakon. Mi egy pillanatra megijedünk, aztán mégis csak megembereljük magunkat. Közelebb megyünk. Rájuk csodálkozunk. Aztán beengedjük őket, hiszen olyan hideg van odaldnn. S mi pont ilyen vendégeket vártunk. erdösi Agnes és CSUKÁK ANDRÁS i mennyire! A pontosság, az alaposság. És elsőként: értse a szakmáját. Mert kinek-kinek a maga szakmájában, itt a gyárban, szinte minden előadódhat. Mi a gyenge oldala a karbantartóknak? Minket nehéz úgy ellenőrizni, mint azokat, akik miniig egy helyen dolgoznak. Vannak, akik ezzel visszaélnek, eltűnnek. Eltűnnek? Érti, mire gondolok. Csinálnak egy pihenőcskét valahol. Közben meg valakit üt a guta, mert tűvé teszi érte a műhelyt, az egész nagy csarnokot, vagy éppen a gyárat. Ezt nem szoktam lenyelni, főként akkor nem, ha az illetőnek amúgy nagy a mellénye, ez se jó neki, az se jó. Van ilyen? Ezt komolyan kérdi? Én itt voltam ipari tanuló, de mégis nagy dolog volt bekerülni a gyárba annak idején. Most meg?! Aki jön. Ennek, viszont, ára van. Kitermelődött egy olyan típus a munkások között — de nemcsak a munkások között —, aki szerint az a demokrácia, az a jó légkörű munkahely, ahol senki nem szól semmiért,, ahol mindenki azt csinál, amit akar. Az ilyenek jönnek, azután mennek is, de közben, nem szó szerint értem, de teleköpködik a padlót, a falat. Amit maguk után hagynak, azzal meg kínlódjunk mi. Miért van ez így? Azért, mert nincs olyan rossz munkás — meg nem munkás — ma Magyarországon, akinek ne kínálnának tíz állást. Hát válogat, ahelyett, hogy kushadna valahol és összeszedné magát. Ezért nem csodálom, hogy láttam én már sírva fakadni dühében művezetőt... Szó szerint azt mondta neki az embere, hogy hová menjen, ott akadékoskodjon. belevigyorgott a képébe és úgy ment el a munkakönyvéért, hogy nagy gúnyosan nekünk is azt mondta, pá, fiúkák... Benéznek, leülnek Minden tipikus, a táj, a tanya,'a köd, a sár ölelte, teremtette szürkeség, csak egy valami nem kvadrál a szokványossal, azoknak a személye, akik lakják a tanyát. Nyársapát, Görbe-dűlő, Tarsoly Istvánék. Fiatal emberpár, harmadik esztendeje szegültek szembe az uralkodó széllel, hagyták ott a várost, választották a tanyát. Romantika? Dac? Megíuta- modás? Avagy inkább a maguk próbája? Indítékaikat nem sietnek elém teregetni. Még a harminchoz is van néhány lépésük. Talán ezért magabiztosak. A törékeny asszonyka könyveket illusztrál, férje fordít; ebből a szemszögből szokványos értelmiségiek. A törékeny asszonyka állatokat gondoz, konyhakertet művel, férje maga készíti a ház berendezéseit; ebből a szemszögből nézve különcök. Itt azonban, a tágas ég alatt a szervezett civilizáció fogalmai átértékelődnek, nem lehet tudni, hogy a szokványos és a különc ellentétek-e, avagy éppen most kötöttek tartós frigyet. Nem tudnak válaszolni arra, hogy meddig maradnak itt. Lehet, hogy amíg élnek, lehet, hogy jövőre már nem találnám őket itt. A férfi széles kézmozdulatokkal kíséri az indokolást: Aki egyszer leköti magát, annak vége, az már a viszonyok szolgája lesz és nem a képességeinek ura. Önök az utóbbiak? Megpróbáljuk. Először — csudabogárnak néztek bennünket az itt élők. Azután megszoktak. Most meg már jönnek. Csak úgy. Benéztünk, ezt mondják, leülnek. Nem akarnak semmit, egyszerűen az érdekli őket, hogy az a másik mit szól, miként mozog, hogyan gondolkodik. Erre vágytak? Az asszony: Arra, hogy ne érdekek hálójában araszoljunk. Itt nincs számadásunk senkivel. Tiszták, átláthatónk a viszonyaink. Ez jó, megnyugtató. Most ennyi nekünk nagyon elég. És holnap? Nem kapok feleletet. < előtte fél év alatt három osztályfőnök 1 hagyott ott berniünket. ' Ennyire fontos lenne az, ami nem j több, mint múló epizód az életben, , hiszen a négy év a gimnázium páti- , nás falai között csupán az alapfokú . iskola , és az egyetem összekötése? Losonczy Károly azonban itt találko- , , zott össze azzal az egyéniséggel, taki , példaként szolgált, akitől magatar- , tásmintákat választhatott, aki — ő ' mondja — meghatározó erővel befolyásolta világlátása . kialakulását. ] Margit néni nevelt, de' úgy, hogy soha nem érzetette, most farag, formál, alakít, hanem éppen fordítva, azt a hitet keltette tanítványaiban: ők maguk jönnek rá, mi a teendő, hogyan tovább. A nevelés: manipulálás. ám ennek a manipulációnak a hogyanja nemzedékek nagy csapatait vezetheti be a közös cselekvés törzskarába és sodorhatja a szürke létezés hordalékos partjaira. Figyelünk-e eléggé arra, honnét, kik keze alól, miként - rajzanak ki a holnap felnőttjei, köztük a holnap gyermekeinek nevelői, akik talán remekül kezelik majd az audiovizuális berendezések vezérlőpultjait, de vajon megőrződnek-e Margit nénikéit az akkori Losonczy Kárdlyok agysej tjeiben? Persze, nem a géptől kell fél- ' ni, hanem a gépiességtől. Nem az oktatóberendezés programjával folytatott párbeszéd a veszélyes, hanem a személytelenség. Nem a példák hiánya a riasztó, hanem az, hogy a példák értéke esetlegessé válik. Azt mondta, pá fiúkák Fölfoghatjuk akár-úgy is a lakhely nevét, mint az ott élő címének tudatóját, hiszen az Élmunkás utcában lakik Dunakeszin Bíró László, a járműjavító élmunkása, azaz kiváló dolgozója, s inert a gazda érti a tré- • fát, folytassuk így: bírája-e magá- * nak és másoknak Bíró? A harminchat esztendős műszerészt úgy ajánlották figyelmembe, mint egyikét azon keveseknek, akik nemcsak a főnökségnek olvasnak be, hanem megmondják á véleményüket a tár- • saknak is. Ezért vagy ennek ellenére népszerű? Nem tud felelni a kérdésre, tanácstalanul tárja szét a karját. Népszerűség? Neki nincs szüksége erre. Avagy akkor inkább nevezzük sze- . retetnek? Ez sem- fedi a valót, mert erős túlzás lenne közszeretetnek örvendő valakinek tartani őt, mivel — _ állítja — váltakozva ugyan, de mindig van két, három haragosa. Ha megcsipked!ek valakit, az még soha nem köszönte meg, de azt hiszem, ilyen nem lesz soha; tökéletlenek vagyunk. Ha eltolok valamilyen munkát, olyan dühös tudok lenni magamra, legszívesebben lekennék a képemre egy pofont. Így azután megértem én mások, mérgét, indulatait is, soha nem berzenkedtem, ha’ nyersebben szólt vagy beszélt visz- sza valaki. Azt azonban meg nem érthetem, ha valaki odakeni a munkát. A karbantartás amúgy is kényes dolog, itt ha vigyáz is az ember, akkor sem lehet biztos abban, nem csinál-e valamit rosszul, s ezzel bosz- szúságot a másiknak. Ha erre föl még valaki rátesz néhány kanállal- lapáttal, akkor az mi a jóságos min- depségnek megy el karbantartónak? ; Van tehát olyan emberi tulajdonság, ami nélkül nem lehet jó karbantartó a karbantartó? De még Hűség, és hűtlenség Egyre ritkább a látogató keze a kapu kilincsén. Tíz esztendeje, még nyolc éve is szinte tenyér a tenyérnek adta melegét a rézgomb hűvösén, most meg napok telnek el, érintetlenül didereg a zár, ha csak nem számítjuk a gazdasszony kezének mozdulatát Gödöllő, Városmajor utca, özvegy Kollár Istvánná, nyugalmazott tanárnő, két és fél esztendeje, hogy élete hű párját betakartat- ta az anyafölddel. Magára maradt hetvenhárom évesen. Magára ő, aki fiúk, lányok soha el nem fogyó csapatát lendítette neki az életútnak? Hűség és hűtlenség milyen fura lépéscseréje ez? Tanítványai sokszor egy tapodtatnyi helyet sem hagytak szabadon a házban, seregestül jöttek, ugyanúgy csivitelve, mint a fecskék, Margit nénire most már nem kíváncsiak? Csöndes rezignációval felel: Tanár és tanítvány között az élő kontaktust az iskola adja, az a kölcsönösség, hogy tegnap együtt voltunk, holnap ismét együtt leszünk. Amikor kértem a nyugdíjazásomat, tudtam, elmaradnak majd a gyerekek. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, nem fájt. Hiszen az volt az életem, ahogyan az uramé. Ikerlányainkat elpusztította a háború. Helyettük is a tanítványok maradtak a gyermekeink. Ám ezek a gyerekek közben felnőttek, sokuk elköltözött a városból, mások lótnak-fútnak a napi dolgokban, hát rrtegértem őket, mit kezdjenek velem? A hűtlenség akkor természetes? Szinte megtervezhető? A hófehér haj keretezte arcon a bölcsek megbocsátó mosolya suhan át, csak azután érkezik a felelet: Igen, megtervezhető. A gyermek és az idős ember érzi igazán mások szükségességét, hiányát, fontosságát. Ezért azután a hozzám hasonló idős kollégákkal, kolleginákkal járunk össze, már amikor a jaj meg a baj engedi. Betegeskedünk. Nehezen mozdulunk, de ha igen, akkor okos programokat kínál a szakszervezetünk. Ilyen korban azonban az ember már folytonosan' mérlegel. Elmenni nem egyszerű, nehezebb a járás, sokunk érzékenyebb már a meghűlésre, én is, mozdulás helyett marad tehát a televízió, a könyvek. Az embernek tudomásul kell vennie, hogy változó életkorával változó világ jár együtt, s mindig azt a világot kell berendeznie ésszerűnek. tartalmasnak, mert semmi nem pusztít annyira, mint az üresség. En soha nem voltam mérges a tanítványaimra, bármilyen csibészséget tettek- is, csak akkor, ha azt mondták, Margit néni, unatkozunk ... Ma£uk jöttek rá Köszönés és bemutatkozás helyett csupán átadom az üzenetet, Margit néni sokszor puszilja, máris szélesre nyílik az ajtó, a férfi pedig két kezét nyújtja. 0, a drága Margit néni, jól van, a fene egyen meg engem, nem jártam nála vagy két esztendeje. Több mint húsz esztendeje, hogy Losonczy Károly túljutott sikerrel a gimnáziumi éveken, ám most. ahogy megítélem, Margit néni egyik kedvenceként ajánlotta, még mindig diákos szeméremmel kapja el rólam a tekintetét. Szerzett egy diplomát az agráregyetemen, dolgozott annak tangazdaságába!!, majd minisztériumi ember lett, megnősült, fölépített egy takaros házát Aszódon a Pesti úton, két mokány fiú édesapjaként — szava szerint — döngeti a mellét, ám Margit néni nem hátrált be a múlt poros emlékei közé. Miért nem? Tartást tanultam tőle. Azt, hggy az ember nem gyurma, van egy saját alakja, formája, meg kell azt őriznie, mert máskülönben soha nem érzi fontosnak az életét, azt, amit csinál, amit még csak tervez. Ostobán konok gyerek voltam, Margit néni szedte ki'belőlem a buta akarnokságot. Energikus volt, de úgy, hogy soha nem éreztem: parancsol. Tudtuk, a többi tanár között sok az irigye, mert ő elboldogul az osztályunkkal, holott Történet hat ill képre
