Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-22 / 274. szám

1981. NOVEMBER 22., VASÄRNAP SZÍNHÁZ) LEVÉL Szép magyar passió f Tényleg olyan sze- [ gények lennénk ré- 1 gi magyar drámai | emlékeket ille- | tőén, mint ahogy ‘ a köztudat (még a ' szűkebb szakmai köztudat is) tartja? Vagy csak túlságosan belénk nevelték ezt a hiedel­met az iskolában, ahol a Bánk bán, a Csongor és Tünde meg Az ember tragédiája jelenti a magyar drámairodalom múlt­béli (és kizárólagos) szenthá­romságát? Sosem hittem, hogy dráma- irodalmunk múltja, a magyar színpadi művek és a magyar színjátszás korai emlékei, akárcsak távolról is veteked­hetnének olyan,. nálunk sze­rencsésebb történelmű nem­zetekéivel, mint a francia, az angol, az olasz, de akárcsak a német is. De azt se gondoltam, hogy nálunk csak űrök, hiá­nyok, kiesett periódusok létez- .nek. Nem túl nagy fáradsággal akárki utánajárhat: volt ma­gyar. megfelelője az európai nagy nemzeteknél meghono­sodott középkori vagy rene­szánsz drámának, drámatípu­soknak és a színjátszás megfe­lelő formáinak is. Ha nem is túl nagy számban, de legalább feljegyzések és utalások, vagy éppen töredékek fennmarad­tak. A későbbi időszakból meg már teljes művek, s az előadá­sok mikéntjéről is felvilágosí­tó vázlatok, színlapok, rögzí­tett rendezési tervek találha­tók. Gondos és lelkes kutatók ’kimutatták — mert volt mit kimutatni —, hogy tulajdon­képpen sosem voltak üres, ki­maradt periódusok a magyar dráma és a magyar színját­szás történetében, csak éppen nem szabad úgy közelítenünk e témához, mint ahogyan (a maga gazdagságának és sike­reinek tudatában) egy angol, francia vagy olasz kutató ten­né. A mi sajátos körülmé­nyeink — például a török ura­lom, a három részre szakított ország, a reformáció és az el­lenreformáció, meg a többi „apróság” —, a magyar drá­ma útját is göröngyössé tették. De maga az út, ha nehezen is, mindvégig járt, járható ma­radt. Nem mindig oda veze­tett, mint más nemzeteknél, de vezetett valahová, ahol végül is megtalálhattuk a régmúlt századok drámai emlékeit — esetleg sajátosan magyarrá for­málódott alakban. M int például a csík- somlyói passiójá­tékokban. Csrk- somlyón, ebben a kicsiny, de ferencrendi isko­lája révén jelentős székelyföl­di helységben a XVIII. szá­zadban a húsvéti ünnepkörben évtizedeken át adtak elő a fe­rencrendi barátok és tanítvá­nyaik úgynevezett passiójáté­kokat. Ez a jellegzetesen kö­zépkori eredetű játék általá­ban a Biblia nagypénteki ese­ményköréhez kapcsolódott, az­az Krisztus életének utolsó szakaszát idézte fel: Jeruzsá­lembe való bevonulását, az utolsó vacsorát, a főpapok mesterkedéseit, Júdás árulá­sát, Pilátus ítéletét, Krisztus útját a kereszt alatt a Golgo­tára, a megfeszíttetést, Mária siralmát, a sírba tételt, majd Krisztus feltámadását és mennybe menetelét. Egyes já­tékokban megelevenítették Krisztus születését, esetleg élete néhány mozzanatát — a nevezetesebb csodatételeket például. A középkorban vol­tak olyan passiójátékok — fő­leg Franciaországban —, me­lyek több napon át tartottak. Hatalmas apparátussal, nagy tömegek látványos mozgatá­sával, díszes ruhákkal, kellé­kekkel ellátva zajlottak ezek az előadások, természetesen szabadtéren, többnyire vagy a templomot körülvevő udvar­ban. vagy a város főterén. A sz npad úgynevezett szimul­tán színpad volt, azaz egymás mellé építették a különböző színek díszletéit, s ezen a né­ha száz méternél is hosszabb, sokrészes színtéren sorban, egymás utáni színhelyekre át­lépve játszották a történet egyes részeit. Nos, Csíksomlyón az 1721. és 1774. közti időszakból közel öt- ven év összesen harminchét passiójátékát gyűjtötték ösz- sze, írták le egy kéziratos kö­tetbe a derék atyák és derék tanítványaik. Ez a kötet a ma­gyar passiójáték történetének kincstára. Hogy fennmaradt, maga is kisebb csoda. S hogy megtalálták és egy részüket kiadták a múlt század végén, az újabb csoda, mert ezekben a naiv, nem jól dramatizált, hibákkal és átfestésekkel teli, széifoíyó, széteső szövegekben meg kellett látni a nemes ér­cet: a XVIII. századi magyar kultúra óriási értékét. Ezek a játékok az Európa-szerte köz­ismert, úgynevezett nagypén­teki misztériumok körébe tar­toznak ugyan, s azok műfaji szabályaihoz igazodnak, de ami bennük a nagy, a felbecsülhe­tetlen érték, az az, hogy meg­őrizték a kor magyar népi nyel­vét. a korszak magyar gon­dolkodásmódját, problemati­káját, népi látásmódját — egy egész kultúra sajátos voná­sait. Csíksomlyón ugyanis az á l- t alá n o s passiójáték ma­gyarrá formálódott, mi több: székelyföldivé. Alakjaiban és nyelvében csíksomlyói lett ez a passiójáték-sorozat. s mind­ez átmentődött a századokon. Máig élő, máig sokkal több, mint egy liturgikus szokás, ha­gyomány merev, élettelen al­kalmazása. A Várszínházban most ezekből a passiójátékokból egységessé írt, ke­rekre formált játék látható, Csíksomlyói passió címmel. Kerényi Imre rendező és Ba­logh Elemér, a megszállottak buzgalmával, hitével és ener­giájával hozták létre e játék szövegét, mintegy a kivonatát adva a harminchét csíksom­lyói passiónak. De nem akar­tak belezsúfolni mindent, ezért ez a passió mértéktartó, ne­mes, tiszta és szép. Szép a nyelvében, mely ősi ízeket őriz, s amelyet szívmelenge­tő érzés hallgatni a színészek ajkáról. Szép érzéseiben, mert rpélységesen humánus és gaz­dag, mivel nem a liturgiára, hanem az emberre koncentrál. Szép, mert humora, lírája, tra­gikomikus vonásai éppúgy gaz­dagok, mint mély emberi drá­mái és konfliktusai. Szép, mert a passiók szokásos séma­figuráit meg tudja tölteni élet­tel, eleven karaktert tud ne­kik adni. Szép, mert hitelesen idézi a XVIII. századi népi élet színeit, ízeit, viseletét, esz­közeit és gondolkodásmódját. És szép, mert, bár minden ízében magyar, ebben a ma­gyar voltában nincs szemer­nyi mag y a rkodás sem. Köszönet ezért a szép, nemes és fontos munkáért a rendező Kerényi Imrének és az előadás minden közreműködőjének. Takács István A MŰVELŐDÉS OTTHONA PERBALON Fontos, hogy ideszokjanak — Egy hete mellettem lelke­sedett a távolsági autóbuszon néhány budajenői kisfiú: Klassz, új mozi nyílt Perbálon! Ha most csak ennek viszik hí­rét, az sem baj: az a fontos, hogy ideszokjanak az embe­rek — mondja Kemenczei Kálmán, a perbáli községi ta­nács elnöke, miközben meg­mutatja az átalakított műve­lődési otthont. Már „lakható” A november 7-én átadott, mintegy száz négyzetméterrel megnövelt művelődési otthon­ban még csak a nagyterem­ben gyülekezhetnek a helybe­liek a hetente háromszor tar­tott filmelőadásokon. Kétszer annyian — nyolcvanan, sőt, néha százan, százhúszam —, mint annak előtte. — A hagyományos bálokon kívül a mozit szeretik legin­kább — folytatja az elnök, majd a színpadon megjegy­zi : — a több célra is felhasz­nálható termet harmonika­ajtókkal tagolják a későbbiek­ben. így, leszámítva a ruha­tárnak is megfelelő előteret, a kétféléi megközelíthető, büfé­nek is alkalmas kisebb társal­gót, legalább négy szobában folyhat a jövőben klubélet Ebből az egyiket már beren­dezték. Lakható. A másikban kapott otthont az ötezer köte­tes könyvtár, ahol Lendhár Rózsa tanárral, a művelődési otthon tiszteletdíjas igazgató­jával és Pápai Györgyi nyug­díjas pedagógussal, a könyv­tár gazdájával' folytatjuk a beszélgetést. Mindenekelőtt a tervekről, melyeket még csak ezután állít össze az öttagú művelődési és sportbizottság. Az ötszáz családnak kiküldött és eddig kétszáztól visszaka­pott tíz kérdést tartalmazó vé­leménykutató lapok alapján azonban van már némi elkép­zelésük a programokról. — Elsősorban a gyerekeket, a fiatalokat szeretnénk ide­szoktatni — mondja Lendhár Rózsa. — Csalogatóként tár- sastánc-tanfolyamot hirdet­tünk áz iskolában, g megle­pően sokan,, eddig hatvan fel­sőtagozatos tanuló jelentkezett. — Ami persze nem azt je­lenti, hogy itt csak táncolni lehet, meg filmet nézni — fűzi hozzá az elnök. — A kér­dőívek tanúsága szerint a hely­belieket elsősorban a háztáji gazdaság művelése érdekli, de például politikai, egészségügyi előadásokra is szívesen eljön­nének. A társas élet központja — Ebben a megszépült, új bútorokkal, polcokkal beren­dezett könyvtárszobában foly­tatni akarjuk a már jól be­vált programjainkat, mint például a kézimunkázó asz­Jelenet az előadásból. Középen Hámori Ildikó szonyoknak, lányoknak tar­tott felolvasóest vagy a kis­mamáknak szervezett klubdél­utánok — szól közbe Pápai Györgyi. — Leginkább árrá törek­szünk — folytatja Kemenczei Kálmán —, hogy ez a tavasz- szal még csupán negyven szék­kel árválkodó, gyűlésekre, mo­zizásra, bálokra alig is megfe­lelt épület a jövőben a társas élet központja legyen, A per­báli gyerekek ne az öt kilo­méterre levő toki művelődési otthonba — melynek népműve­lőitől egyébként minden szak­mai kérdésben segítséget kap­nak — vagy Zsámbékra jár­janak szakkörökbe. Az idő­sebb férfiak se a kocsmában ultizzanak vasárnap délelőt­tönként. Az a célunk, hogy a kapu mindennap tárva áll­jon, hogy a színes televízió, a társasjátékok, a mindenki ked­vére való műsorok ide szok­tassák az ifjúságot. Ám ez az anyagiaktól is függ. A ház mű­ködtetéséhez szükséges tech­nikai feltételeken kívül, elő kell teremtenünk azt az ősz- szeget is. amiből egy gondno­kot fizetünk, s a tiszteletdíja­kat is szeretnénk felemelni. Kifelé menet megállunk még egy percre az udvaron. A tanácselnök a társadalmi munkában felépítendő, leendő KISZ-pinceklubot is megmu­tatja, valamint azt a még par­lagon heverő földterületet, ahol a parkosítás után nya­ranta szabadtéri mozielőadá­sokat tei-veznek. Nem jelent konkurreneiát? Búcsúzóul megígérem: egy év múlva újra ellátogatok Perbálra. Esztendőre bizonyá­ra pezsegni fog itt az élet. Amit mi is szívből kívánunk. Nem ünneprontásból kockáz­tatjuk meg: vajon ennek az egymillió forintos költséggel átalakított művelődési ott­honinak nem jelent-e majd nagy konkurreneiát. a már jól bejáratott, s mindössze tízki­lométeres körzetben levő má­sik két művelődési ház? ösz- szevonásuk lehetőségét ugyan­is — amint ezt is megtudtam az elnöktől — már a perbáli épület átépítése alatt fontoló­ra vették a helyi párt- és tár­sadalmi vezetők... Simon Zsuzsa TV-FIGYELO Alma. Mivel a Duna Tsz egyik piaci elárusítóhelyének cégtáblája is feltűnt a Ker­tünk — udvarunk című rí- portműsorban, így azt akár Pest megyei adásnak is nevez­hetjük. Annál is inkább, mert — s erről már bőven esett szó — az országnak ezen. a tá­ján is akadtak, akadnak ba­jok a gyümölcsös kertek ter­mésének felvásárlásával. A legtöbb gond az idén a vára­kozáson felüli gazdag alma­kincs átvételével volt. Rövi­den szólva: oly tömegű gyü­mölcs termett; amennyit le­szedni is alig tudtak, nemhogy megfelelő körülmények között és kellő időben elszállítani. Amint azt a Gerhardt Zsu­zsa szerkesztette, és a vásárlói minőségükben minden előfi­zetőhöz szóló oknyomozásból kiderült, az a fő gond, hogy a várható termés nagyságá­nak ismerete nélkül előre kell megrendelni a ládákat. Az idén például november 15-ig kellett bejelenteni, hogy ki­nek, hova, mennyi göngyöleg­re lesz szüksége — 1932-ben. Ez tehát a sajánlatos hely­zet az almafronton, ahonnan azért a sok bú és bánat mel­lett némi örvendetes híreket is lehetett hallani. Az egyik elismeréssel nyug­tázható bejelentés arról szólt, hogy az utóbbi időben nem 48 órával, hanem 24 órával az átvétel előtt közlik a fel- vásárlási árat. Ez minden­képpen a kereskedői rugal­masság jele. A másik ’ örömteli pillanata az volt ennek a műsornak, amikor Végh Antal író szó­lalt meg almásgazdaként. Hiába került el az északkele­ti országrészből a fővárosba, ő itt sem tagadta meg szabol­csi önmagát, és egy hatszáz fás almás leertet telepített Bu­dapesttől nem messzire. Hoz­záértő kezekben lévén, virul ts ez a birodalom, s — mint tapasztalhattuk — nemcsak ágat hajt, de megszívlelendő gondolatokat is érlel. Az író­kertész egyebek között azt íundálta ki, hogy nem a jelen­legi, nehézkesen működő fel­vásárlói apparátusra kellene bízni a termés átvételének, el­szállításának gondját, hanem olyan emberekre, akiknek személyes érdekük lenne a gyors és pontos intézkedés. Így az is jól járna, aki a fák között serénykedik, meg az is, aki ennek az igyekezetnek a képletes és valóságos gyü­mölcsét a vásárlóhoz eljuttat­ná. Kellenének, bizony na­gyon kellenének ezek a se­bes kezű és észjárású közvetí­tők, mert így hiába nő a szakértelem s vele együtt az áru tömege — a sok-sok ton­nányi alma eladatlan marad. A televízió mindenesetre megtette a magáét. Annái is inkább, mert a péntek esti híradóban azt is bemutatta. hogy azért a jelenleg működő értékesítőkben is terem ötlet. Mint láthattuk, mutatós kar­tondobozokba rakva a pesti utcákon is árusítani kezdték az export minőségű szabolcsi almát. Veszik is a népek, mert nem csak szép, de olcsó is ez az áru. Akácz László MÁSFÉL SZÁZ KUTATÁS Vihígnézeti nevelés kilenc országban A szocialista országok peda­gógiai kutatóinak IV. nemzet­közi konferenciáját november 24—27. között rendezik meg Budapesten. A tanácskozáson — amelyre kilenc szocialista országból várnak résztvevőket — a tudományág képviselői a hat-tizennyolc éves tanulók marxista-leninista világné­zeti nevelésével kapcsolatos kérdéseket vitatják meg. A szocialista országok peda­gógiai szakembereinek e leg- maigasabb szántű találkozóját első ízben egy évtizede Moszk­vában tartották, s akkor, illet­ve a később Berlinben, majd Varsóban sorra került konfe­rencián a szocialista neveléstu­domány egy-egy középponti té­májáról tanácsltoztak. Áttekin­tették a marxista—leninista pe­dagógia módszertani kérdéseit, a sokoldalúan fejlett személyi­ség kialakításának feladatait és a pedagógusoknak a fiatal nemzedékek nevelésében ját­szott szerepét A mostani konferencián a külföldi résztvevőkkel és a meghívott hazai szakembe­rekkel együtt mintegy másfél száz kutató lesz jelen. Első­ként a küldöttségek nemzeti beszámolói hangzanak majd el, átfogó képet adva a világ­nézeti nevelés helyzetéről, a szocialista világkép és maga­tartás formálásával összefüggő feladatokról a különböző or- , szagokban. Apák példája E ljött hát ez is; szeptembertől Iskolás lett a gyerek. Boldog* sága egyelőre felhőtlen. Naponta diadalittasan rohan haza a tanításról, újabb és újabb győzelmi jelentéseivel. Szentül hiszi, hogy ez mindig így lesz majd az iskolában, hogy a dicséretekre halmozódnak a dicséretek. Hogy aztán a későb­biekben mekkora csalódás éri, most még nem lehet tudni. Min­denesetre nem féltem különösebben. Jó, hogy jönnek majd a nehéz leckék, a keserves órák. Am. búfelejteni, oldódni, neki mindig ott lesz az iskola pajtást légköre, csínyek, játékok, ka­cagások. Megannyi kárpótlás minden fcleltetési drukkért, dol­gozatírást kínszenvedésért. Engem Valójában saját jövőm aggaszt. Ügy érzem, szülői — apai — minőségemben. Elborul az ábrázatom máris, ha arra gondolok, hogy hovatovább be kell vetni magam a házi fel­adatok magyarázatába, megoldásába. Minthogy nálunk ezt jó előre az apai feladatok közé sorolták be, függetlenül attól, hogy nem tudom, minek nézek elébe. Szeretnék felkészülni valahogy, de nem tudom, hogyan s mire. Pontosabban szólva, úgy érzem, tanulnom kellene. Tanulni, mert hamarosan vizsgáznom kell a gyerek előtt. Ez pedig ne­hezebb, s alkalomadtán kínosabb lehet, mint volt annak idején egy-egy szigorú bizottsággal * szembenézni. Karinthy Frigyes jut eszembe — s nyúlok is a kötetekért, keresem a nevezetes tárcát —, amikor az író leül a kisfia mellé, hogy segítsen neki a számtanpéldát megoldani: „Gabi boldogan és fürgén félrehúzódik, ö azt hiszi, hogy én most nem tudom, hogy ő most vidáman rám bízta az egész dolgot — ő nem tudja, ő persze nem emlékszik ugyanerre a jelenetre, huszonegynéhány esztendővel ezelőtt, amikor én hú­zódtam félre boldogan és megkönnyebbülten, s apám ült le így mellém, ugyanezzel a bosszankodó és fontoskodó arccal, mint most én. És ami a legborzasztóbb, méghozzá — ebben a pilla­natban villan át rajtam —, erről, ugyanerről a példáról volt szó akkor is! ... Ügy van. nincs kétség! ... a bükkfa és a kályha! Szent isten! . .. pedig akkor már majdnem megértettem — csak elfelejtettem! ...” Hát ez az! Félek ettől a boldog gyermeki fétr elhúzódástól, a példák átruházásától. Annál is inkább félek, mert rosszabb hely­zetben vagyok, mint annak idején Karinthy volt. Tudniillik, ő még ráismert — ráismerhetett — a hajdani példára: „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el — mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa? ...” Vele — az íróval — előfordulhatott volna esetleg, hogy olyan példára ismer, amelynek a megoldására is emlék­szik. Nekem azonban semmi esélyem sincs, hogy ismerős fel­adattal, példával találkozzam gyermekem tananyagában. Régen ugyanis hosszú életet éltek az iskolai példák. Ez a „bükkfa és kályha” is elhúzhatta, akár fél évszázadon át is. Van mástól. PJóra Ferenc tői is bizonyítékunk, hogy valaha mi­ként kísértettek felnőtteken a régi iskolai kínkeservek. Móra valahol Üjszegeden — ahogyan egyik kis írásában meséli —, kéregpapírból hajtogatott, ismerős mértani testet talált. Tetra- kontraoktaédert. Szét U taposta mindjárt. Mert: „Az én isme­retségem is még diákkoromból való a tetrakontraoktaéderrel. Innen a gyűlölség is, amely harminckét esztendő után durva bosszút állatott velem a tetránvilúg minden kis diákja nevében.” Nevezetesen, neki is az édesapja segített valaha, hogy „a negy­vennyolc lapú, a hetvenéiű, a huszonhat sarkú állat”, vagyis a gyémánt kristáíyalakja • lkészüljön. Nekem most hát az volna a dolgom, ha azt a régi világot élnénk, hogy venném a régi iskolai példákat, feladatokat, s átismételném őket. Frissíteném, amit felejtettem,, pótolnám, amit egykor mulasztottam. Már csak az atyai tekintély ked­véért is. Csakhogy, nem azt a régi világot éljük! Hol vannak már azok az én egykori példáim!? . .. Mert hány tanítási reform volt mór az én diákkorom óta? Milyen más módszerekkel tanítanak ma mindjárt az elsőben is, mint volt az én időmben!? Matematikát, például... Nem ám, számtant, olyan már nincs! Se szeri, se száma a pedagógiai újításoknak, újdonságoknak. Fel kell tehát készülnöm, hogy nekem minden példa legalább annyira új lesz, mint a gyereknek. Aztán: vagy megértem ezeket az új példákat, vagy nem! Ez a jövő zenéje. Valami sejtést, segítséget végül is csak Karinthytól kanok. Idczem: „Nincs kétség — akkor..., ott..., egészen nyilván­való — ügy van. nyilvánvaló, az apám sem értette ezt a példát!” S hogy az író fia, Gábor, közben nem figyel, amíg atyja a füzet fölött mereng, emlékezik. Erre, ismét idézet: „Nagyot ütök a kobakjára, csak úgy csattan ... Én pedig megkönnyebbülten ugróm fel, és a múlt ködén keresztül egy arc rajzolódik elém — az apámé, amint nagyot üt a kobakomra, vígan és-megköny- nyebbülten, mintha azt mondaná: add tovább a fiadnak! Én­nekem már elég volt!...” Tehát — régi vagy új példák... Mi most vagyunk anák, s mentségünkre most iß csak itt vannak a kis diakkobakocs- kák ... I D. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents