Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-25 / 251. szám

1981. OKTOBER 25., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN • » Ordögtánc ' Mohácsi Regős Ferenc tusrajza Bolya Péter: Tűzfal pák Falura vágyom, most már végle­gesen — jelentette ki a tükörnek Székesi, miután végét vetette városi tekergéseinek, felmondta ismeretsé­geit a Klauzál téri piacon, elfelejtet­te szerelmét, Bélánét... Hiszen mindig is tudta, hogy D.-ben a he­lye, az öreg, fésűsen álló parasztház­ban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálja a vá­rost és önmagát. Soha nem felej­tette el azt az iromba macskát, akit kölyökkorában felakasztott a d.-i erdőben. © Igen, Székesi vidéki életre vágyott. Elképzelte, amint rendszeresen haza­tér a munkából, amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigák esztergályozása, fafejűek megpofozása, satöbbi. Ám a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi félt a favágók közé menni, mert — úgyis ráfogták volna, hogy útrakelt fenyő­fa, aki kémkedni jött az erdőgazda­ságba. —... Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d.-i házba készült, csendes, falusi reme­tének ... A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenység­nek: vert fal, tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona, rózsatö­vek, gaz és a kút, amelynek ihatat­lan a vize; talán még igazi tiszti­orvos állapította meg ezt a múlt szá­zadban. Odabent a szobákban: vegyes bú­torzat. Volt közötte kempingágy, de kétszázéves nachtkaszli is; az író­asztal felett Elvis Presley képe, ol­dalt fafeszület, az asztal végén japán írógép, de mellette pecsét nyomó állt, vörös viasz társaságában (Szé­kesi, hüiyéskedésből, pecséttel zárta le a leveleit). Szóval, a berendezés épp oly elegyes volt, mint Székesi, akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és a Dolo- hov, a hős és az áruló, a belvárosi kan és a szentéletű püspök. Talán ezért is utálta mindenki. ... S miután mindezeket végiggon- golta, Székesi a pályaudvarra sie­tett, hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papírt, tollat, no meg az em­lékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni, ha végképp ki­fogy a fa a d.-i ház pincéjéből. A leltár első tétele a Duna-ág volt. — Kipipálva — mormolta Szé­kesi, amikor meglátta a fehér, be­fagyott holtágat, rajta a kellemetlen varjakat. A túlsó parton sárgán zör- gött a nádas, és a fatörzsek olyan feketének látszottak, mint maga a halál. Székesi letelepedett a padra, a túlpartot nézegette. — Előbb-utóbb át kell mennem oda — dünnyögte. Es... Elhatározta, hogy másnap átkel a jégen a túlsó partra. Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkoz­na) ; lábnyomok is tartanak a túlol­dal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem, amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Hazaballagott. Leült a' melegedő szobában, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban ha­gyott. Akárhogy ízlelgette őket, egyik sem hiányzott. Hirtelen elébe kanyarodott a be­fagyott Duna-ág. — Miért nem ma!? — pattant fel Székesi, felkapta a kabátját, kivág­tatott a partra. Megbírsz? — faggatta a jégpán­célt. Hiszen ki tudja, mikor ment át az a szekér a túlsó partra... Talán egy hete is van már... Azóta sokat enyhült az idő... — Te gyáva — te­gezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett Elszánt, ütemes léptekkel haladt. A jég csak a part mellett recsegett, aztán már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alól. Egyre közeledett a téli nádas és a megdőlt, fekete fatörzsek. ... Vissza is ugyanazon az úton jött Is megbírta a jég — mondta Lőkös- né, a védőnő ... De én kiégettem — suttogta ma­gában Székesi, és megkérdezte Lő- kösnét, hogy ki szakadt be a jég alá. Hiszen tudnia kell, kinek okoz­ta halálát. Konczek József: Otthon Este van, mert este lett, esteledett rendesen. Kecskék, tehenek ilyenkor hazafelé ballagnak. Vászonlepcdő mögül néz a csillag édesen. Szemfedő ne légy, te ablak. Gereblyék, lapátok, vasállkapcsú kapák áznak, dagadnak, nem művelik a szőlőt. Fáradtak. Zizzen a nád. Párolog a tó... fölött az ég. Kezemben a munka most csak egy rocskányl. Cserzővarga-műhely alapjában varjak lebbennek. Fönn áll a ház: ott lakott Batsányi. Hallga csak hallga •— Van csókom. Érett, mint fekete szőlőszem. Vizes a fű. Törött. Sárga. Férfilábnyom látható vékony havú őszben vagyok, hogy cigarettázzak. Tóth Bálint: Meliorisz Béla: Elszakadnék A tenger tőled Elszakadnék tőled, de tükrös szép arcod visszatart. Most úgy állunk mi szemben ketten, akár a víz s a part. Elszakadnál tőlem, de arcod csak arcom tükrözi. Mint futó víz színén ragyognak a part hű füzei. A partvonal süppedékes fövenyére emlékszel-e még Elhagytuk a halászok szirtekre kapaszkodó falvait s hazarendelte már sólymait is az idő A tenger nyárvégi szenvedélyében feledve keserű teleink havát idéztünk elsüllyedt kikötőket verset a hazai tájról Pátkai Tivadar: Kövek, kagylók, gesztenyék... A lakásomba látogató alkalmi ismerősök, barátok furcsáll- va billegetik.fejüket, amikor egy-egy, a szobába nem il­lő tárgyat vélnek ott fölfedezni. Es akkor újra meg újra el kell mondanom, hogy szívemhez nőtt ka- catjaim azok, amelyeket országhatá­rokon túli csavargásaim során sül­lyesztettem útitáskám mélyére. Szándékosan nem hívom őket fön­tebb stílusban másnak, mert nem valószínű, hogy éppen ezek a tár­gyak jellemzőek az illető országra. Némelyik még csak kapcsolatba sem hozható lelőhelyével. Nem mániám, még csak nem is hobbim ez a gyűjtögetés. Ha az len­ne. szuvenírekkel bástyáznám ma­gam körül, mint teszi ezt oly sok turista ismerősöm. Velencéből nem giccses gondolákat, még ésak nem is szerelmetes vaporettókat, Burgasz- ból nem rózsaolajat, Salzburgból nem Mozart-mütyürkéket,, a Kau­© 0 D.-be érve először is bevette a szokásos fél barackot. (Sehol sem kapni olyan elsőrangú barackpálin­kát, mint az ottani kocsmában, ugyanis a kocsmáros a saját őszi- barackosából főzi, tehát megvan benne a családias íz, amit a szesz­főzdék soha nem tudnak előállítani; ugyanakkor a d.-i őszibarack világ­híres arról a tulajdonságáról, hogy örök ifjúságot biztosit.) — A házat ki kell fűteni — je­lentette ki Székesi, amikor a hideg­től kongó szobába lépett. Bedurrantott az oil-kályhába, az tán elindult, hogy számba vegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt?... A szóba már meleg és otthonos volt, mire Székesi hazaért. Levette a cipőjét, vizes zokniját nézegette (soha nem akadt senki, aki lehúzta volna róla, hogy örök asszonyi moz­dulatokkal kiakassza a napra). A díványra feküdt, az olajkályha erős mormogását hallgatta. — ötö­sön van, lejjebb kellene venni éj­szakára — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni... Azt álmodta, hogy fűzből volt Láng a lába, tűzoszlop a törzse, szikra a szeme, parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó part felé, a lába sistergő lékeket égetett a jég­be, lobogva, égve nyomult előre, de a part egyre távolodott, futottak, menekültek a száraz nádszálak és a tűzrevaló öreg fatörzsek ... Felébredt. Égette az izzadság. Fel- tápászkodott, elzárta az olajkályhát, kinyitotta az ablakot, a zsalugátert. A tűz lassan kialudt, Székesi ismét emberré hidegedett. — Amikor má-^ sodszor is elaludt, már gyerekkori' horgászbotokkal álmodott. Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult. A hideg, ropo­gós idő a Duna-ág felé csalta. ... Emberek a parton, feketén áll­dogáló asszonyok, vitatkozó férfiak, a Duna-ág közepe táján szalmacso­mók, idébb csónak a jégen. . — Én még láttam, amikor besza­kadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, aztán egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret Pillangó R. Kiss Lenke szobra kázusból nem az Ararát fénylő ko­ronáját hoztam haza; hanem /cocá­tokat. Az én kacatjaimat! Sok helyről semmit sem hoztam, de amit hoztam, azokhoz a, kacatok­hoz olyan történetek fűződnek, ame­lyeket az ember nem akar elfelej­teni. * E lég rájuk egy pillantás és az emlékezet bozótosaiban meg­mozdulnak az ágak. Kagyló. Űjra látom a pun- ta-sabbioni öreg halászt, aki szót­lanul üil bádogtepsibe ömlesztett cse- nevész, hajnalban kifogott halai mel­lett Apró halaiból tán soha senki, vagy csak én vásárolhattam. Mégis minden áldott reggel ott ül — az olaszokat meghazudtoló birkatüre­lemmel — rozoga bárkájában, a filmes turisták pergőtüzében; hogy azután visszahajigálja a még élő halakat a tengerbe. Mert összejött már egy raviolira, egy vino rossóra vagy egy tányér spagettira való ado­mány. A gesztenyére pillantva újra ke­zeimbe veszem Kriza János Vadró­zsáit, Dsida, Kányád! és Szilágyi Domokos könyveit. Aztán nagy­messziről hallom Albertus Molnár zsoltárait, hallom Sütő András gyil­kosán pontos és hihetetlenül magyar mondatait fölkászálódni lakótele­peink porából, sarából. Hamukön,nyű tufák! Talán titeket ismerlek a legkevésbé, ezéirt titeket csodállak a legjobban. Teremtőm, milyen messze innen a civilizáció, a Kcdak-masdnák csattogása milyen messze innen!? A kolostorok kaza­matáiban itt áldozati bárányok sír­nak; gyönge nyakuknál kés időz, hörgésük holnapra bevérzi a Kauká­zus vizeit, bevérzi ezt a papírt is. Hiába kötöttünk zsebkendőt a ken­gyelfutó patakok fölé, hiába csomót a hiedelemre! Ki űzi el a „betegsé­geket”, ha nem az írástudók!? Hiá­ba hangzik el magyar népdal az egy sziklatömbből kifaragott kolostor ka­zamatáiban. .1— aforgács egy lidóról; szép az L ember meztelenül. Jönnek a lányok, lányos asszonyok; * pizza a kezükben: déli nap. Két mellük: karámból szabadult kiscsikók. Rousseau? Nosztalgia? Vagy a századvég racionalizálódása? Teljesen mindegy. Mintha a bikini­vel együtt, szép lassan prüdériáját is levetné Európa. Még a szentek földjén is. Csak hát a lidón. Kacatjaim; kövek, kagylók, gesz­tenyék ... ha jön még közétek ven­dég, majd újra elmondom, hogy... Kacatjaim vagytok; soha többé nőm ismételhető utak, a sirályok ál­landó, mégsem kiszámítható útjai.

Next

/
Thumbnails
Contents