Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-15 / 242. szám

Wff MVCYFt 1981. OKTOBER 15., CSÜTÖRTÖK MONORI NYITÓ Őszi megyei könyvhetek Az őszi megyei könyvhetek alkalmából október 12-től 16- ig ünnepi rendezvénysorozat színhelye Monor. Bálint Ágnes Írónő, a monori nagyközségi tanács nagytermében gyerme­kekkel találkozott. Az óvodá­soknak a maglódi könyvtár bábcsoportja adott műsort. A központi ünnepség októ­ber 16-án 17 órakor kezdődik a Monori Állami Gazdaság kultúrtermében. A műsorban közreműködik Merényi Judit előadóművész és a vecsésl nemzetiségi együttes. A műsor után kerül sor az élenjáró könyvterjesztők kitüntetésére, majd könyvvásárt tartanak. A MÚZEUMI SZÁMVETÉS IDEJE Mire futotta erőből, pénzből MINISZTERI RENDELET A magánoktatás szabályai Hogy mire volt elegendő az esztendő, mire futotta pénzből és erőből, mit sikerült a tervekből a gyakorlatba plántálni — azt a megye múzeumainak, tájházainak és helytörténeti gyűj­teményeinek vezetői, munkatársai mindig októberben összegzik, azaz a múzeumi és műemléki hónap egyúttal a nzámvetés idő­szaka is. Természetesen a szakembereknek, ám az egy-egy ilyen megyei értekezleten elhangzottak a kívülállók — a mú­zeumügy iránt érdeklődők, a szurkolók s az ellendrukkerek — számára sem lehetnek közömbösek. Idén az októberi nagy találkozót — az eddigiektől eltérően nem Szentendrén, hanem Vácott, a zeneiskola koncerttermé­ben tartották meg. Nemcsak a helyszín változott, hanem a han­gulat is meghittebb volt a szokottnál: az esemény Lehotka Gábor orgonaversenyével fejeződött be. megválik Hamupipőke szere­pétől, s a Vörösház felújításá­val, múzeummá alakításával, egy várostörténeti kiállítás létrehozásával, Hincz Gyula és Gruber Béla festőművészek, valamint Gádor István kera­mikusművész gyűjteményének közszemlére tételével — mindjobban reflektorfénybe kerül. A váci tervek citálásával, a Vörösház átalakításának, fel­újításának említésével — Bi­hari József, a Pest megyei Reflektorfényben E hagyománytörést indo­kolta, hogy Vác — s ebben jelentős szerepe van a Ráduly Emil vezette Vak Bottyán Mú­zeumnak is — egyre inkább A magánjellegű, iskolán kí­vüli oktatás új szabályozásá­val évtizedek óta érvényben levő rendelkezés korszerűsí­téséről határozott a napokban közzétett rendeletében a mű­velődési miniszter. Az új rendelkezés lényege, hogy a jövőben a fővárosi, il­letve a megyei tanácsok szak- igazgatási szervei engedélyez­hetik a hozzájuk fordulóknak az iskolán kívüli oktatómun­ka megkezdését. A módosított szabályozás egyben része az államigazgatási munka kor­szerűsítését, a feladatok éssze­rűbb elosztását célzó törekvés­nek is, hiszen a tanácsok — egy-egy terület gazdáiként — képesek a legjobban felmérni az ott élő lakosság művelődé­si, képzési igényeit, s ennek nyomán dönthetnek 'arról, hogy lehetőséget nyújtanak-e magánoktatóknak . ismeret- anyaguk átadására. A rendel­kezés részletesen szabályozza az oktatási engedélyekkel kap­csolatos kérdéseket is. Esze­rint a fővárosi, illetve megyei tanács művelődésügyi osztá­lyához intézett kérvényekben a többi között szerepelnie kell az oktató iskolai végzettségé­nek, foglalkozásának és a ta­nítani kívánt ismeretanyag leírásának is, hogy az illetéke­sek megalapozottan dönthesse­nek arról: megfelelő-e a ké­relmezők képzettsége, szaktu­dása a tevékenység gyakorlá­sához. A magánjellegű képzési for­mák fenntartásához társadal­mi érdek is fűződik: számos szakterület elismert művelője vállal olyan tanítványokat, akik az állami oktatási for­mák között csak nehezen ta­lálnának speciális érdeklődési körüknek megfelelőt. E kör­be tartozik például az ének-, zene- vagy tánctanárok, illet­ve más művészetpedagógusok magánoktatói munkája. Emel­lett az általános iskolákban, valamint a közép- és a felső­fokú tanintézetekben folyo oktató-nevelő munkát segítik azok, akik rendszeres korre­petálással, a tananyag ismé­telt átvételével igyekeznek fel­zárkóztatni a gyengébb képes­ségű tanulókat társaikhoz. Ép­pen a két leggyakrabban elő­forduló magánoktatói tevé­kenységet — a nyelvoktatást valamint a különböző tantár­gyak vizsgáira való felkészí­tést — az új jogszabály nem köti engedélyhez, amennyiben egyidejűleg öt tanítványnál többet nem vállal a magánta­nár. Oktatói munkáját azon­ban ez esetben is köteles beje­lenteni az elsőfokú adóható­ságnak. A magántanfolyamok elvégzéséről esetlegesen ki­állított igazolások egyébként állami végzettségként, szak- képzettségként nem ismerhe­tők el — mondja ki a rende­let. A vállalatok, a szövetkeze­tek, az állami intézmények, illetve a társadalmi szervek által szervezett tanfolyamokat, képzési formákat továbbra sem köti engedélyhez a sza­bályozás. Múzeumok Igazgatóságának vezetője, az értekezlet előadó­ja, a jövő egyik értékes in­tézményeként jellemezte — egy kicsit előreszaladtunk az időben. S mivel a bevezető­ben az elmúlt egy év eredmé­nyeinek felsorolását jeleztük — s ezekből is bőven akad — érdemes hát ebben a meder­ben maradni. Az elmúlt hónapokban ke­rült sor a szentendrei Kmetty János Múzeum felavatására, a felújított és kibővített szobi Börzsöny Múzeum megnyitá­sára. Ám, újabb értékes ál­landó bemutatókat is szemre­vételezhetnek azóta a látoga­tók, így például A gödöllői művésztelep címűt, melynek a város helytörténeti gyűjtemé­nye ad otthont. Aztán ha las­san is, de csak épül-szépül a Ráckevei Múzeum, sőt, lehet, hogy év végére elkészül. Csi­nosították a zebegényi Szőnyi István Múzeum parkjában lé­vő — rendezvények résztve­vőinek, szabadiskolásoknak szállást adó — faházakat, s egy kicsit bővítették az Aszó­di Múzeumot. Katalógusok, könyvek Bihari József beszámolójá­nak segítségével átfogó ké­pet kaphatunk a múzeumi ki­adványokról is. Például a Pest megyei minikönyv-sorozat legújabb kötetéről, mely ka­rácsonyra jelenik meg, Mű­kincsek Pest megye múzeu­maiban címmel. Rövidesen el­hagyja a nyomdát a népszerű Stúdió sorozat tizedik, majd tizenegyedik kötete. A közel­gő Arany János-centenárium­ra viszont a Nagykőrösi Mú­zeum jelentet meg egy köny­vet. Ezek a tervek ismét a jö­vőbe kalauzolnak. Térjünk te­hát vissza a közelmúltra! Például Dóka Klára: Szent­endre történeti emlékei című művére, vagy az Aszódi Mú­zeumi Füzetekre, melyek egy­re nagyobb népszerűségre tesznek szert. Nem beszélve a szentendrei Kovács Margit Múzeum . katalógusáról. Nem­rég újabb harmincezer pél­dány látott belőle napvilágot, s ezzel a hazai múzeumi kata­lógusok között az első helyre került, hiszen idáig még nem volt arra példa, hogy hasonló füzetecske négyszeri újraki­adással elérje a százezres pél­dányszámot. A megbecsülés jele Ügy tűnik, a megyei köz- gyűjtemények dolgozói: a mű­vészettörténészek, a múzeoló- gusok, a néprajzosok, a régé­szek a restaurátorok, a nép­művelők, a gyűjteménykeze- lők, s a teremőrök egyaránt tesznek is ezért. Természete­sen csak a lehetőségeik szab­ta kereteken belül, hiszen ar­ra nem szegődhetnek, hogy az iskolai vizuális nevelés és az oktatás botlásait, hiányossá­gait megszüntessék. Munkájuk megbecsülésének jeleként közülük többen ki­tüntetést és jutalmat kaptak, ezeket a váci értekezleten ve­hették át, A nevek között böngészve, nem könnyű a választás. Ám, Szathmáry Zoltánt, az isaszegi múzeúm vezetőjét feltétlenül meg kell említeni, hiszen ő nemrégiben lépte át nyolcva­nadik életévének küszöbét, és mégis képes arra, hogy fia' talokat meghazudtoló energiá' val egy új múzeum létrehozá­sán tevékenykedjék. Kiváló munkájáért részesült minisz­teri elismerésben egyebek kö­zött Magyar Gábor, aki Szent endrén gyűjteménykezelő, Húszéves teremőrködésért pe­dig a váci Urbán Jánosné ve­hetett át jubileumi jutalmat. Dinnyés István régész, vala­mint Fülöp Lajosné gazdasági ügyintéző — mindketten ti­zenöt éve dolgoznak Cegléden — oklevelet kaptak. Koffán Cva VAMVIZSGALAT, ISKOLATEJ Az új helyesírási szótárról A Magyar Tudományos Akadémia első ízben 1832- ben, utoljára pedig 1954-ben jelentette meg a helyesírási szabályzatot. Nem tévedés — több mint negyedszázada! Nyelvünk azóta is színesedett, változott, ám mankó hiányá­ban gyakorta nehéz eligazod­ni a grammatika szövevényes útvesztőiben. A szokásjog vagy a szubjektív vélekedés sokszor kényszerű vakvá­gányra tereli a jószándékú írástudót. Ám készül már az új sza­bályzat — 1973 óta! Lássuk, vajon mi indokolja a hézag­pótló munka megszületésének — kívülálló számára fölfog- hatatlan mérvű — elhúzódá­sát? Dr. Keszler Borbála egyetemi adjunktus, az MTA helyesírási bizottsága titkárá­nak válasza némi betekintést enged ebbe a témakörbe. Nyelvi bürokrácia? — A bizottság — közel húsz szaktekintélyt vonultat fel — az utóbbi nyolc eszendőben 21 tanulmányt vitatott meg, sorra véve helyesírásunk va­lamennyi kérdéskörét, né­melyiket többször is. A szer­zők mind a vonatkozó irodal­mat, mind a közösség köré­ből érkező véleményeket fel­dolgozták! — Ennek alapján Fábián Pál professzor, a helyesírási bizottság társelnöke fogalmaz­za -meg az egyes fejezeteket. Ezt más nyelvészek átnézik, megbeszélik, majd elkészül a kézirat, amelyet a Kossuth Nyomda 400 példányban sok­szorosít. Ezeket aztán elkül­dik az Akadémia elnöksége minden tagjának, valamennyi akadémiai bizottságnak, a nyomdáknak, a kiadóknak, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, a Magyar írók Szövetségének, a pedagógu­soknak, a szomszédos szocia­lista országok egyetemi ma­gyar tanszékének, és termé­szetesen a helyesírási bizott­ság tagjainak. A beérkezett véleményeket, javaslatokat a bizottság átgondolja, mérlege­li, s így készíti el azt a fo­galmazványt, amelyet az Aka­démia elé terjeszt. — Hát... első hallásra ki­csit bonyolultnak, talán bü­rokratikusnak is tűnik. Szük­ség van-e erre a többszörös túlbiztosításra? — Semmiképpen nem bü­rokratikus, inkább aprólékos és körültekintő folyamatnak mondható. S nagy a felelősség. Egy átgondolatlan, elhamar­kodott beavatkozás sokat árta­na az ügynek. Elvégre arról van szó, hogy hosszú távra és megnyugtatóan rendezzük nyelvünk kérdéseit. A bizott­ság véleménye az, hogy a szabályzatnak demokratikus közmegegyezésen kell alapul­nia. A j és az ly csatája — Ez az elv érvényesül a szótári rész készítése során is. 1981 januárjában országos szógyűjtést hirdettünk. A fel­hívásra addig körülbelül nyolcvan levél, illetve gyűjte­mény érkezett. Ezeknek anya­gát Szemere Gyula Kossuth- díjas nyelvész dolgozza fel a viszonylag szerény terjedelmű (20 ezer szavas) szótár részé­re. Ami ebből kimarad, azt a helyesírási tanácsadó átdolgo­zásakor használjuk majd fel. — Bár tudjuk, hogy minden levélíró hozzászóló jót akar — s a bizottság illő tisztelettel is fogadja az érdeklődést, a tanácsokat —, mégis nyilván­való, hogy nem lehet minden­kinek a kedvére tenni. Az Akadémiának nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy a mérleg nyelvének szerepét be­töltse, és a teljes rendszer is­meretében döntsön: mi az, amit írásgyakorlatunkban üd­vösnek, hasznosnak ítél, s ml az, aminek elfogadását nem tanácsolja, vagy éppenséggel helyteleníti, — A szakmai vita során bi­zonyára felmerültek olyan kérdések, amelyekről a szé­lesebb nyilvánosság is szíve­sen hallana. — A pontos j és az ly hasz­nálata adott okot némi vitá­ra. Sokan úgy vélték, hogy el kellene törülni az ly-t, mert ha kiejtéskor nincs hangzás­beli különbség, akkor az írott szövegben sincsen rá szükség, mivel csak bonyolítja írás- rendszerünket. Nos, sokan vé gül is az ly mellett szavaz­tak, s ezzel a bizottság is egyetértett. Mert mégiscsak furcsa volna, ha például Er­dély pontos j-vel köszönne vissza a térkép lapjáról. Csak csiszolás — Az ly tehát marad, de mi változik? — Megszületett a jelentés­sűrítő összetételek (vámvizs­gálat, iskolatej, testvérváros stb.), egybeírásának szabá­lya. Igaz, ezek a típusok rég­óta élnek nyelvünkben, de a tudomány csak nemrég tisz­tázta mibenlétüket. A külön- írás-egybeírás hagyományos rendszerét, a bizonytalansá­gok csökkentésével, áttekint­hetőbben igyekeztünk megfo­galmazni. Ugyanakkor törek­szünk az intézménynevek és mozaikszók írásának egyönte­tűvé tételére is. — Mikor forgathatjuk az új szabályzatot? — Szeretnénk jövőre, az el­ső szabályzat megjelenésének 150. évfordulójára kibocsáta­ni, de ez számos körülmény­től függ, nem utolsósorban a vázolt munkafolyamat bonyo­lultságától, s a közmegegyezés kialakításának olykor nem kis nehézségeitől. Egyébként nem helyes új szabályzatról be­szélni, hiszen írásrendszerünk csiszolásáról van csak szó. Kövess László HETI FI LM JEGYZET Oblomov néhány napja Jelenet az Oblomov néhány napja clmfl filmbSl A kép megejtő: hosszú, a végtelenbe nyúló fasor, mely a jellegzetes orosz vidéki ne­mesi kúriához vezet. Körül vé­geláthatatlan gabonatáblák mézszőke tengere; nyugalom, mozdulatlanság, te&pedt csend és nyomasztó nyári hőség. S ebben a klasszikus orosz regé­nyek atmoszféráját árasztó tájban megjelenik egy ős- bicikli, egy háromkerekű ve- locipéd. Szép és bájos lány ül a nyergében: Olga. Nagyszélű, lobogó fátylas szalmakalapot visel, bő, kockás szoknyát. Vele két férfi. Az egyik kissé elhízott, tömzsi, izzadó, nyak- kendős-kalapos úr; ő Oblo­mov. A másik nyúlánk, kispor­tolt, energikus és karcsú, sportsapkában, kihajtott ing- galérral; ő Stoic. Olga nem sokkal előbb vallotta be Oblo- movnak: szereti. S Oblomov megriadva ettől a vallomástól, lebeszélte magáról Olgát, pe­dig ő is szereti a lányt. Stoic, a jóbarát, Oblomov társa és mindenben tökéletes ellentéte, valósággal lecsapja Oblomov kezéről Olgát — ennek első mozzanata a kerékpározás. Ol­ga kerekezik a fura alkotmá­nyon, Oblomov pedig fut utá­na, immár reménytelenül, az elszalasztott nagy lehetőség, az életre szóló társra találás ke­serű tudatával. Fut Olga, _ a velocipéd, s talán a jövő után, mely éppúgy nem veszi fel őt, mint Olga velocipédje, s épp­úgy nem tudja utolérni, mint a fürgén kerekező lányt. Ez a képsor csak egy Nyiki- ta Mihalkov új filmjéből, de talán a legfontosabb és a leg­jellemzőbb. Mihalkov — aki­nek pompás Csehou-filmjét (Etűdök gépzongorára) egy­két éve láthattuk — itt fedi fel talán a legárulkodóbban, hogyan is látja Goncsarov tel­jes terjedelmében 1859-ben megjelent híres regényének, az Oblomovnak főhősét, Ilja II- jics Olblomovot. Ez az Oblo­mov (akit nagyszerűen alakít Oleg Tabakov) nem teljesen azonos a regény Oblomovjá- val. Goncsarov — amint azt Dobroljubov korszakos jelen­tőségű tanulmányában (Mi at oblomovság?, 1859) megírta — az orosz nemesség egy jelleg­zetes képviselőjét ábrázolta. Oblomov, az oblomovság meg­testesítője, a regényben első­sorban apátiájával, minden iránti közönyével, erőtlenségé­vel, tehetetlenségével, tunya, mozdíthatatlan nyugalmával és cselekvésképtelenségével hívja magára a figyelmet. A XIX. század közepi orosz tár­sadalom tipikus alakja; « társadalom jellemző vonásai alakították ilyenné. Goncsarov el is ítéli, s valamiféle sajná­latot is érez iránta, hiszen Ob­lomov végül is nem rossz em­ber, s tehetetlensége sem ki­zárólag az ő hibája vagy bű­ne. Mihalkov sem tör pálcát Oblomov fölött. Sőt: hangsú­lyozza értékeit: becsületessé­gét, jóindulatát, naiv nyíltsá­gát. De szembeállítja vele az energikus Stolcot, a német származású, keményen nevelt, s keményen dolgozó, minden percében tevékeny kereskedő- üzletembert, aki időnként megpróbálja felrázni Oblomo- vot, megpróbálja kimozdítani tunya ernyedtségéből, ám nem sok sikerrel. E szembeállítás azonban inkább csak a kont­raszt kedvéért történik; Mf- halkov igazából sem Oblomov, sem Stoic mellett nem teszi le a garast. A két ellentétes élet­vitelt, életfelfogást szerinte össze kellene békítend, sőt ve­gyíteni. Oblomov jóságából, szelídségéből jutna Stolcnak, s a józanságból, életrevalóság­ból, tettrekészségből Stoic jut­tathatna Oblomovnak. A rendkívül erős légkörű, nagyon orosz hangvételű film természetesen nem akarja a nagy terjedelmű Goncsarov- regényt a maga teljességében feldolgozni. Kis túlzással azt mondhatnánk: az Oblomov- történet csak alkalom és ki­indulópont arra (ahhoz), hogy Mihalkov elmondhassa: az oblomovizmus, az oblomovok ma is élnek. Kék gallér Nem sok értelme van mo­rogni egy rossz filmcím miatt, de ezúttal mégis muszáj. A magyar mozilátogatók túlnyo­mó többségének ugyanis ez a filmcím semmit nem mond. Nem feltétlenül szükséges mindenkinek tudnia, hogy az USA-ban a munkásokat neve­zik kék galléroknak (mert ál­talában kék, vagy színes inget hordanak, praktikus okokból). fehér galléroknak viszont az értelmiségieket hívják, akik többnyire fehér inget visel­nek — mintegy foglalkozásuk címereként. Ezek után bizonyára sejthe­tő: a Kék gallér munkásfilm. Csakhogy ez a kategória mást jelent az USA-ban, mint ná­lunk (mármint hogy munkás­film). Ott elsősorban valami­féle érdekvédelmi (hogy azt mondjam: szakszervezeti) vo­násai vannak az ilyen filmek­nek. (Lásd a nemrég játszott Norma Rae című, nekünk ma már bántóan sematikusnak és vulgárisán szájbarágónak tűnő filmet). Paul Schrader rende­ző filmje sem mentes a sema­tikus vonásoktól. Az autógyár munkásai meg a művezetők úgy viselkednek, mint meg­annyi szakszervezeti brosúra megelevenedett példatárai. A köztük levő kapcsolatok a kezdetleges munkásszocioló­giai művek alaptételeinek il­lusztrációi. A sztori — három munkás (két feketebőrű, egy fehér) betör a szakszervezeti irodába, hogy pénzt szerezzen, de csak kompromittáló irato­kat találnak, amik miatt egyi­küket elteszik láb alól, a má­sikukból szakszervezeti bizal­mi lesz, a harmadikból FBI- informátor — didaktikus és szentimentális egyszerre. Ára ez a sok naiv és primitív vo­nós alighanem sokkal kevésbé szembántó az VSA nézőinek, mint mi itt véljük. Közismert, milyen korruptak a szakszer­vezetek az Államokban, meny­nyire nem a munkások igazi képviselői és védelmezői. Erről ott filmet csinálni bizonyára egyfajta bátorságot jelent, — még akkor is, ha Schrader a kemény dokumentarizmus és a cukros hollywoodi szenti- mentalizmus szintézisével re­ménytelenül kísérletezik. Takács István t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents