Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
1981. SZEPTEMBER 37., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Csuka Zoltán: Ha már megértem A szeptember 21-1 születésnapi ünnepi esten az érdi művelődési házban olvasta fel a költő e verset. Ha már megértem ennyi sok-sok évet, ne hagyj csalódni fenn a hegytetőn ne vedd el tőlem, amit adtál, élet, csírád lehessek remény — én éltetőm! Ha már megéltem, s bensőmben évek cukra duzzad fejem lehajtom; túlérett gyümölcs, érj meg te is, ó érlelőm, gonosz Föld, s gúnyos fintorral rám nyelvet ne ölts. Ha már megértem, mért volt küszködésem, annyi sok bánat, megpróbáltatás, engedd meg végül, hogy az ember győzzön, s ember maradjon mindig — soha más! Marko Dekic: Hold Hold szeretnék lenni — Éjjelente kóborolnék Elbújnék a felhők mögé — Enyém lehetne hatalma Hold szeretnék lenni — Sárga színeket öltenék Jegenyék mögül nyújtóznék — Beragyognék ösvényt, utat Hold szeretnék lenni — Csendes folyó álma felett Mélyen megmerülnék benne — Mind-mind én felhörpinteném Hold szeretnék lenni — Berkek vadját ijeszteném Éjszaka harmatot innék — S lennék mindenkor hű barát Harmat Béla fordítása Aczél Gábor: A hinta — Hogy az elején kezdjem: nap mint nap ugyanazon a játszótéren vágok keresztül... Különben ez nem is fontos. — Akkor miért mondod? — Mert annyira különös, amit el akarok mondani, hogy magam sem tudom, mi fontos, mi nem... Most például eszmbe jutott, hogy sráckoromban feltalálónak hittem magam, pedig amit találmánynak véltem, azt nemcsak kitalálták, hanem el is vetették, mire én megszülettem. Rohadt érzés volt, amikor rájöttem, hogy mégsem vagyok zseni. — Valamilyen hinta volt a találmányod? — Bicikli. Nem a találmány kapcsolódik a történetemhez, hanem az a tény, hogy feltalálónak mertem hinni magam, pusztán azért, mert gyerekfejjel nem tudtam, mennyire hiányosak az ismereteim. — A hintáról beszélj. Azt mondtad, hogy egy hintáról fogsz beszélni. — Várj- még. Látom,' nem értesz. Annak idején egy olyan biciklit találtam fel, aminek a hátsó kereke sokkal nagyobb volt, mint az első. Elképzeltem, sőt, latolgattam magamban, hogy egy ilyen nagyobb kerék mennyivel gyorsabban haladna ugyanazzal a meghajtással. Hetekig töprengtem ezen, aztán egyszer a moziban láttam egy régi filmet, amiben pontosan az én találmányomon bicikliztek. Nagyon elkeseredtem, de nem kérdeztem meg senkitől, hogy ma már miért nincsenek ilyen nagy kerekű biciklik, én akartam rájönni. Már tudtam, hogy nem vagyok zseni, de magamnak én fedeztem fel, hogy minél nagyobb a kerék, annál lassabban tudom tekerni a pedált. És azért ennek is örültem. — Nem tudom, mi ebben a különös. — Semmi. Tudod belőlünk, felnőttekből, sok minden hiányzik, ami gyerek-önmagunkban megvolt. Például az újraértékelés szándéka ... Nagyon kérlek, ne nézz az órádra, tudom, hogy sietsz. Akkor este, amikör átvágtam a kihalt játszótéren, én is siettem. Odanéztem a hintára, oda kellett néznem, mert ahogy lengett, egészen hangosan nyikorgóit. Mondom, odanéztem, láttam, hogy leng, de továbbmentem. — Na és? — Hát nem érted? Én, amikor megértettem, hogy mit láttam, megrémültem. Még most is beleborsózik a hátam, ha rágondolok. Az a hinta... jól figyelj: magától lengett. Érted? — Meglökte valaki. — Nem volt a közéjében senki. A házak is messze vannak tőle. Amíg a játszótéren átvágtam, az legalább két percig tartott, tehát legaiabb két percig lengett változatlan sebességgel, anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna. — Talán a szél... — Nevetni fogsz, ez a képtelenség nekem is eszembe jutott, pedig csak egyetlen hinta lengett, a másik kettő mozdulatlan volt. — Akkor egyetlen megoldást tudok : részeg Voltál. — Nem voltam részeg. És tudom, hogy jól láttam. Még most is hallom az egyenletes nyikorgást, hidd el, iszonyú. — Tudod mit? Nem hiszem ü az egészet. Kitaláltad. — Megértem, hogy kételkedsz. Egyetlen épeszű ember se hinné el, és az a legszörnyűbb, hogy már-már én is jobban hiszek a józan eszemnek, mint a szememnek és a fülemnek. Már-már én is kételkedem abban, hogy az a hinta lengett, pedig láttam és hallottam. És tudod, mi ebben a szörnyű? Hogy a legtöbben ilyenek vagyunk. Ha észreveszünk valami szokatlant, valami olyant, ami az ismereteink szerint nem létezhet, egyszerűen elmegyünk mellette. Nem megyünk oda ehhez a szokatlan valamihez, hogy megnézzük, hogy megvizsgáljuk, hogy a gyakorlatban összevessük e legújabb tapasztalattal az eddig tudottakat, nem; továbbmegyünk ínért más dolgunk van, mert sietünk, és ha később eszünkbe is jut ez a valami, előbb-utóbb elvetjük, mint képtelenséget ... — Szóval mégsem lengett az a hinta? — Most nem a hintáról van szó. Azt el lehet intézni azzal, hogy álmodtam, hogy vízióim vannak, vagy mit tudom én ... Arról van szó, hogy te is, meg én is, meg még nagyon. .sokan tudjuk ugyan, hogy a világ, éppen, mért megismerhető, tartogat meglepetéseket, de ezt csak tudjuk, valójában félünk elfogadni. S ne hidd, hogy a világot féltjük; pusztán önmagukat. Azt nem kell hinned, hogy szellem mozgatta azt a hintát, hajthatta azt egy eddig ismeretlen energia, lehetett ott vákuum, ahol lengett, jó, jó, én is nevetnék, ha ezt te mondanád, de most nem a hintáról beszélek, hanem magunkról, arról, hogy félelemből vagy lustaságból nem kutatunk eddig nem ismert összetevőket, hogy egyszerűen nem merjük hiányosnak vélni ismereteink láncát, vagy már kényelmesek vagyunk megkeresni egy- egy hiányzó láncszemet... Hogy a hinta lengett-e vagy sem? Talán tévedtem ... Igen, így nekem is kényelmesebb ... Csillagszemű. Radóczy Mária ra\za Flamm János: A megoldá A járdán csendesen elvérzett egy cseresznye. Ott feküdt előtte skéttaposva. Nagy ívben kikerülte, aztán felnézett s célba vette azt a száz lépést, amely az állomás töltéséig vezetett. Elege volt mindenből és mindenkiből. Hónapok, mit hónapok, évek óta elege volt az egész valóságból, az egymás előtt csüngő kapaszkodókból, amelyeket hiába ragadott meg, minden egyes zökkenő, fékezés és indítás úgy megrántotta, hogy teSalamon László: Ének a betűk tengeréről hetetlenül magával sodort és ledöntött másokat, Vagy'ésaK'éppShkájük hágott, gyomrukba könyökölt. Elege volt a talánokból, a mégdsefcből, a na majd most-ofoból és legfőképpen magából, amiért másnak tartotta magát, olyannak, aki képes bármit is tenni másokért. Nem emlékezett rá, mióta volt ez így, hogy reményeket, hitet tud kelteni, de így érezte, amióta az eszét tudta, hogy olyan bizalommal fordulnak hozzá ismerősök és ismeretlenek, úgy kapaszkodnak bele, mint anyjukba kapaszkodnak az elalvó csecsemők, s talán úgy lett más, hogy mások tartották másnak, s kényszerült másnak lenni már észrevétlenül, hogy végül bárki számára — beleértve magát is — mindez természetesnek tűnt. Amikor még nem dohányzott, és nem volt órája, tüzet kértek tőle és az időt kérdezték, aztán dohányozni kezdett, és lett órája, de nem változott semmi. Tőle kérdezték, megmondta a mellette fékező autók vezetőinek az irányt, visszaköszönt a kukákban turkáló, rozzant gyerekkocsit toló guberálóknak, másoknak jelzett a megállóknál, egyáltalán mindig és mindenkinek szolgálatkész volt, hűséges önként vállalt szerepéhez, önmagához. S most rájött, hogy ezek voltak a jelentéktelenebb és veszélytelenebb tettei, bár bizonyos veszély ezekben is rejlett: azt hitette el, hogy érdemes tőle kérni és kérdezni, mert tudja a helyes választ, de létezhet-e helyes válasz és amit ő tett, helyes volt-e? A nagyobb hibákat akkor követte el, amikor meghallgatott másokat, véget nem érő bizalmas és ismétlődő beszélgetésekbe bonyolódott, felvillantva azt, amit maga is hitt, hogy létezik megoldás, mindenre és mindig létezik megoldás, és a beszélgetések arra valók, hogy letisztítsák a hordalékot, szennyet, és végül felragyogjon az egyedüli helyes út. öreg hajós a betűk tengerén csodás világot jártam be én. Észak jegét, a déltengereket s Fausttal jártam a felhők felett. Mi jómagámnak meg nem adatott: a végtelenre tárt ki ablakot a könyv előttem. Es benne a múlt is eleven életté alakult. Öreg hajós a betűk tengerén, mennyi vihart és vészt átéltem én! És mennyi ködben tévelygett hajóm, mennyit tűnődtem a rosszon, a jón, Én mindenben, ami csak emberi gazdag vagyok, de .azért érteni tudnám-e: mi nagy földön és egen. ha nem jártam volna én a tengeren? ★ Nem láttam én a nét Amerikát, sem a forró, forrongó Afrikát, nem merengtem a Kreml csillagán, nem tapodtam Alaszka szűz haván, szivemben mégis minden nép vágya él, tudom, hogy mi a hőség, mi a tél, mert betűknek roppant tengerén minden messzi tájra elérek én. ★ Mily üres volnék, ha a lelkemet a betűk napja nem érleli meg, ha nem hallom meg Tiborc panaszát, ha meg nem értem Hamlet igazát, ha tengerén nem küldi el nekem a betű azt, ami új történelem! Mi volnék, hogyha nem szorozna meg a hitem, hű testvérek, veletek a szenvedéllyel, mely nem alkudott, a kínnal, amit rettentő robot hasított milliók hátába és ha nem tudnám, hogy van még szenvedés. A betűtenger vitt el messzire s a Távolt hozta el nekem ide, ő tanított meg tűrni: óriás, az ember! Kívüli senki más. se angyal, se sátán, se istenek —, az élet ura csupán ő lehet. (Megjegyzés: a vers kötetben még nem jelent meg.) De a kezdeti remények után nem ragyogott fel semmi, behegedő sebeket tépett fel és összekuszált mindent, mindenkit, önmagát is, a tönk széléig juttatva a már beletörődötte- ket, hogy végül minden erejére szükség volt, hogy vissza próbálja rángatni őket és magát is a szakadék széléről. S a nyomok, amelyeket maga után hagyott, olyanok voltak, mint amilyeneket az őszi esőzésektől felázott erdei utakon hagynak a terhektől rogyadozó lovas kocsik: mélyek és fájdalmasak. De nem tanult ezekből a ronggyá sikerült kapcsolatokból, sőt, ahogy egyre fogytak az önmagában vétett hit reményei, kétségbeesetten újabb és újabb akciókba kezdett, gátlás és mérték nélkül próbált abból adni, amije neki sem volt, s amire talán neki volt a legnagyobb szüksége. Egymás után három kocsmát Is útbáejtett, s csak az első féldeci blokkjával a kezében érezte zavarát, aztán egycsapásra eltűnt az idegen- ség érzése. Átjárta a dohányfüst és a párolgó testek kesernyés szaga, borostás és izzadt lett maga is, vörös és lila karikák szálltak előtte is fel egészen a légypiszkos lámpáig és még följebb, az olajkályha gőzeitől megszürkült mennyezetig. Gátlástalanul lökdösődött a pénztárnál és a csapos .előtt, társult pultokhoz, tüzet kért, pedig ott lapult zsebében a gyufa, s végül kitámolygott a helyiségből úgy, hogy nem vette észre a bejárati lépcsőket, s az^ akaratlan lendülettől még két lépést kral- lozva a levegőben, elterült a kocsma előtt hadonászók lába előtt. Ismeretlen kezek segítették fel, barátságosan hátba veregették — menj haza öcsi —, és telenevették azt a fényesen ragyogó arcát, homlokát, amiről úgy tűntek el a ráncok, mintha egy jóságos és mindenttudó, puha kéz simította volna le azokat. A járdán csendesen elvérzett egy cseresznye. Ott feküdt előtte széttaposva. Nagy ívben kikerülte, aztán felnézett és célbavette azt a száz lépést, amely az állomás töltéséig vezetett. A kihalt peronon a vonatsínnel párhuzamosan ment, úgy két méterre a síntől. Ez olyan távolság, hogy egy józan és épeszű ember nem eshet a vonat alá, nem szippanthatja be a fékező személy, de még a dübörgő, robogó gyors se. De ő most egyáltalán nem volt józan és épeszű. A szemlélő talán azt hihette volna, hogy ez a távolság a sínektől a józanság és az épeszűség jele, ez a távolság maga az élet, de ő közelebb akart menni a sínekhez, közelebb és még közelebb. A gyors feltűnt a kanyarban, és ő akkor hátralépett, hátra még mesz- szebb, egészen a peron másik széléig hátrált, de ott sem érezhette biztonságban magát, mert egy pádhoz ugrott, leült s karjait a pad támlája mögött görcsösen összefogta. A gyors elrobogott előtte, a talpfák csattogtak, lába alatt remegett a beton, de a pad, a betonban gyökeret vert pad a helyén maradt, ét vele együtt ő is. A
