Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
1981. SZEPTEMBER 20., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Nyolcvanéves Csuka Zoltán Mában a holnapot Szeptember 22-én lesz 80 éves Csuka Zoltán költő-műfordító. Az Érden élő és dolgozó alkotó előtt születésnapja alkalmából az alábbi összeállítással tisztelgünk. Időtálló igazságok jl/l ár legutóbbi versgyűjteményét is rábízta az idő mérlegére. Jól tudja: a költő nem tarthat védőbeszédet, nem is magyarázkodhat. Igazságai idötállóak, szépségeit csak a holnap igazolja. Megelőzi korát? — kérdezte az ugartörő társ a Tűzharang kongatá- sakor, s majd fél évszázada igaz a máig szóló válasz is: „Nem, csak magasabb csúcsról tekinti a világot, megérzi a holnapot, az új eszméket, az új lelket, az új kataklizmákat.” Látomások biztatták ellentmondásra, hiszen alig voltak, akik buzdíthatták egymást. A szellemi örökségből sem gazdálkodhatott örökké, választott hites sorsközösséget. Mikrokozmoszában kitárulkoznak a horizontok, a békétlenek gondtalansága között ö megpróbáltatásaiban ma éli meg a holnapot, s lobogó hite ébren tartja lelkiismeretünket. Meg-meg- merítkezik prédikátori hitében, s példáját adja: vannak még hídépítők, vannak még apostolok. Költészetében nincsenek hétköznapok és ünnepnapok. Költészete egyetlen álmatlan évszak a munka vérkeringésében. Kortársak vallomásai „Az a vidám izgalom száll meg, amit csak az ifjúkori barátságok tiszta rajongása tud fölverni. Költőtársra akadtam, olyanra, akivel közös eszményeim vannak. Ugyan milyen ember? Vajon ő is olyan örömmel fogad-e, amilyennel én fölkerestem? Vajon ő is érzi-e a csiklandós örömet, amit én?” (Kodolányl János) „Nem ismerek még egy költőt, aki ennyire a holnapban élne, hinne, lélegezne, vergődne és vigasztalódna, mint Csuka Zoltán. Sohasem tekint vissza a múltra, még analógiákat sem keres letűnt korszakokban — a történelemből nem lehet diadalmas holnapot építeni. És amit a mában meglát, abban is már a holnap int." (Szenteleky Kornél) „Vannak korszakok, amikor a költő szerepe az, hogy a világ kicsinyes, földhöz tapadó józanságával, gondolkozásának racionalizmusával szemben az irracionalizmust, a „szent őrületet” képviselje, szeme „égből a földre, földről az égbe villanjon”. A költő magáról ír, egyes szám első személyben, de azzal az igénnyel, hogy az emberiség közös, legmagasabb rendű érzelmeit fejezi ki. Ha nem értik meg: bizakodik a jövőben.” (Benedek Marcell) S mily remek a Szonettkoszorú magyar hangszerelése is! Azt tartják: Csuka Zoltán Krleza Kerempuh-balladáinak fordításával alkotott Arany János-i, Vikár Béla-i műremeket. Most hozzátehetjük: ráadást is adott.” (Lökös István) Gustav Krklec: Beszélgetés a felhővel Szálltodban állj meg, fényes fehér fölleg, mint vattás hó vagy, behavazott bárány. Mily szörnyű örvény választ el tetöled, s közel vagy mégis álmainknak szárnyán. Pelyhekből állsz, pihék lágy szövedéke, apró cseppekből egybeszövött élet. S e cseppek szerteillannak az égbe. Űgy-é felhőm, a lctiink szerteszéled? Mit adjak néked? Tán e bűnös testet, mely vétkezik, míg vér kering eremben? A tőrt szívemből, fájdalmas keresztem? Mit adj te nékem? A mosolygó mennyet, szárnyak rezgését, villanást, mi forrjon? A szél játéka vagyunk! Hadd sodorjon... \ műteremben Részlet Brassai: Beszélgetések Picassóval című könyvéből Száz év© született Picasso. A XX. század zseniális művészegyéniségére az alábbi írással emlékezünk. Szerzője (eredeti nevén Halász Gyula), a brassói születésű, világhírű fotó- és filmművész, festő és író. Picassóról szóló visz- szaemlékezését Réz Adám ültette át magyar nyelvre. pél tizenkettőkor találkozás Ma- A rína de Berggel, a fiatal orosz táncosnővel. Tegnap reggel a vásár- csarnokban sétáltam vele, a zöldséghalmok között. Vettem neki egy rekesz őszibarackot. Bevallotta, mi a szíve vágya: szeretne megismerkedni Picassóval. Megígértem, hogy elviszem hozzá... Minthogy van még egypár vendég, azt mondja: — Maga csak kalauzolja Marinát, Brassai. Mutassa meg neki a műtermemet, a szobraimat. És nehogy kifelejtse a „múzeumot"! Még öt percig el vagyok foglalva, aztán felmehetünk ... Megmutatom neki az összes szobrokat. Elhúzza a száját. A macskákon és a kakasokon kívül, semmi se tetszik neki. — Ezek mind szörnyetegek! Borzalmasak! Miután a vendégek elmentek, Picasso felhív bennünket a műterembe, és megmutatja legújabb csendéleteit. — Ezeket tegnap este hat után festettem ... Nézem a képeket. Egy tükrös csendélet három változata. Helyenként mindegyik vászon érintetlen, és a tükör előtt álló tárgyak hideg tónusának a tükörkép meleg tónusai felelnek meg. Az ember csakugyan nem tudja, mit szóljon ehhez a könnyedséghez, Picasso bámulatos Gustav Krklec: Múlandóság A halandónak nincs sok esztendeje, hoey tarka földünk ízeit Ízlelje, tereket, tornyot, hajókat hogy nézzen, s merengjen nőkön, egy-egy régi képen. Elsuhan minden, elcsendesül gyorsan, s ősz jő a szívbe, öreg eső koppan. Lanyhul a térd már, tüdőn a feszültség, szemünk kialszik, mint a lelkesül tség. Lerogy a vándor, végezvén futását, s hallgatja ezer élet csobogását. (A költő fordítása) Vátkai Tivadar: Üzenet érkezett Szólítjuk leánykának, hívjuk bikavérnek, hárslevelűnek, ezerjónak, s ki tudná hirtelenjében fölsorolni, hogy még minek nem? A hajdani vincellérek szebben csengő és találóbb neveket talán elsőszülött gyermeküknek sem találtak volna. Ezen már csak a minőséget körbeudvarolandó jelzők tehetnék túl. Mert becézzük őket; tüzesnek, testesnek, markánsnak, keménynek. Gömbölyűnek, kellemesen lágynak, bársonyosnak, harmonikusnak. Ott vannak aztán az elegánsak, a diszkrétek, fanyarok és fűszeresek. Ahány és ahányan kóstolgatjuk, annyifélének becézzük őket. Ki ne találta volna ki, hogy Noé apánk ama bizonyos szőlővesszejéről, pontosabban a hegy levéről lévén itt szó? De vajon eleget tudunk-e a szőlőskertek tájékáról; a borról, amely az emberiséget bölcsőjétől a sírjáig — ha áttételesen is —, kiséri? A borról, melyet Anakreontól Berda Józsefig költők százai énekeltek meg. A borról, amelyet az anyák és apák, feleségek és férjek átkoztak és átkoznak ki a világból a mai napig. A borról, amely oly sok öröm és bánat, sőt tragédia forrása volt és lészen a jövőben is. Sejtem én, hogy keveset. Négy-, tán ötéves lehettem, amikor az én jó öregapám nyakába vett; és fölsétált velem a sokorói — akkor még —, szőlősdomboknak is nevezett Dánéba. Először — és azt hiszem, utoljára —, ott láttam sírni őt, ott a viharvert tőkék előtt. Akkor persze nem foghattam még föl, hogy mit jelent egy szőlősgazdának, ha elveri a szőlőjét a jég. Állt szótlanul az öregapám: kabátja ujjával sűrűn törölgette még sűrűbben alácsorduló könnyeit, miközben én önfeledten csörgettem a tőkék fészekalján összegyűlt babszem nagyságú jegeket. Láttam aztán olyan gazdát is, aki sorról sorra lehajolt, hogy megcsókolhassa a zöld levelek mögé rejtői ző, duzzadó fürtöket. Lakatra vert, árva pincék, présházak mellett vitt el az utam, s vitt tovább hőkucsmás madárijesztők és dülöngélő karók között. Álmomban venyigetűz pattogása mellett elgémberedett ujjaimat melengettem. Megint üzenet érkezett Badacsonyból; elvárnak az idei szüretre is. Képzeletemben a présház előtt, ujjait a teli hébérre kapcsolva, megjelenik a nyugdíjas Györkös bácsi, és hófehér üstöké fölött én is Szigliget felé tekingetek; drukkolva, hogy az ég csatornái ne nyíljanak meg legalább három napig. Amíg le nem vetkőztettük az utolsó ke- ménycsecsű tőkemenyecskét is. Hiába is dicsérném a termést, ő csöndre intene. Az igazi szőlősgazda nem szokta elkiabálni, igaz, eltitkolni sem tudja, hogy milyen lesz az idei szüret! Most még egy csupa kongás és bongás lehet a pince mélye. De bizonyára megsimogattatott már valamennyi hordó első és hátsó feneke. Szemrevételeztetett; szájdonga, hasdonga, bütű és abroncs egyaránt. A gazda felesége már kisikálhatta a gulyásnak való bográcsot is, a tepertős pogácsa még ráér. Üres zsompor kerestetik mandulának, diónak. Lassan-lassan elfáso- dik a kocsány... addig is gerincpróbáló súlyos puttonyokról, a Balaton fölött remegő könnyű párákról álmodom. fürgeségéhez, ahogy a vásznakat fogyasztja. Néhány óra alatt három kép... De vajon nem tévesek-e a „kép”-ről alkotott fogalmaink, ha csupán azokra gondolunk, amelyek hosszú évek megfeszített munkájába kerültek? Már Delacroix is azt mondta: „Skicceket kellene festeni, hogy megmaradjon rajtuk a vázlat könnyedsége és őszintesége...” Picasso egyre inkább úgy bánik a vászonnal, miint egy papírlappal, és az olajfestékkel, mint az akvarelleh De azért előfordul — gyakrabban, mint hiszik —, hogy hetekig, hónapokig, néha évekig érlel egy-egy képet. Emlékszem a Mészárszék című hatalmas vászonra, amely a Guernica párjának is mondható: szénnel rajzolta meg, majd hetekig úgy hagyta, csak aztán kezdtek feltűnni rajta, mintegy félénken, az első színfoltok. „Nagyon lassan haladok vele — mondta Picasso. — Nem akarom elkenni a hamvasságát. Ha lehetne, meghagynám ilyennek, és egy másik vásznon kezdeném újra, hogy továbbfejlesszem. Aztán ugyanazt tenném a második vászonnal is. Akkor nem lehetne „kész” vászonról beszélni, csak ugyanannak a képnek a különböző fokozatairól, amelyek munka közben rendszerint eltűnnek. Befejezni, elkészíteni: hát nem kétértelmű szavak ezek? A munka bevégzése egyúttal kivégzés is, kegyelemdöfés. Én azért pusztítok annyi vásznat, mert közvetlenségre törekszem, és ha sikerült jól kifejeznem valamit, semmit sem merek hozzátenni.” Marina elnézi a háromtükrös csendéletet Meg van rökönyödve: — Mondhatom, iszonyatosak a képei! Borsódzik tőlük a hátam! Három kép egyetlen este... És menynyiért árulja őket? Magának komolyan tetszik ez, Brassai? Szépnek találja? Csak azért mondják, mert sznobok mindannyian ... Feszengek egy kicsit: hátha a -táncosnő ártatlan őszintesége sérti Picassót. — Imádom Marinát! — mondja a mester. — Nem nagyképűsködik, nem komédiázik! Olyan, amilyen! Ezt imádom benne! Dicasso jól megnézi Marinát. Egy * padkán ül, a lába keresztbe téve, fejét könnyedén a karjára támasztja, fitos orra belebök a levegőbe, szeme hamiskásan villog, rengeteg vörös haja van, arcát, hosszú nyakát, karjait vörös foltok lepik el. — Milyen szép ez a Marina! — jegyzi meg Picasso. — Csodálatos profilja van. Ha festőművész volnék ... — Akikor megfestené a portrémat! — replikáz Marina. — Köszönöm szépen, nem kérek belőle! Engem is úgy elintézne, mint azokat a nőket ott, a szememet a fülembe rakná, a szájamat az orromra! — Nem, nem, dehogy! — veti ellen. — Magával egészen másként bánnék, mint a többi nővel... Gyönyörűnek festeném meg!
