Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-15 / 191. szám

álrcvn Jg srMemap 1981. AUGUSZTUS 15., SZOMBAT POLKÁK ES INDULÓK Zenekar próbál az út mellett Senki ne csodálkozzék, ha ezekben á napokban, elhagy­va Szob határát, zeneszó üti meg a fülét. Az se lepjen - meg senkit, hogy a muzsika nem az éteren keresztül ér­kezik. Még akkor sem, ha forró nyári délelőttökön, az elhagyatottnak tűnő úton bak­tatók ritkán konstatálhatják: No, itt valahol egy zenekar próbál. Pedig próba. S ha valaki egy kicsit tekergeti a nyakát, arra is rájöhet, hogy a han­gokat honnan hozza a szél. A Malomvölgyi úttörőtáborból. S akik a hangszereket bűvölik: a szobi és a ceglédi zeneis­kola tanulói. Harmincán fújják — Pontosabban a két in­tézmény fúvószenekarának tagjai — igazít ki Várda Gyula, miután a próbát meg­szakítva, egy kis ház, a taná­ri szállás felé tartunk. Az előtérben négyen ülünk az asztal mellé. Várda Gyula, a helybéli zeneiskola hjazgató- helyettese, valamint a két ta­nár: Mayer József és felesége. A szó először, érthetően, a zeneiskolára terelődik. Hiszen, hogy most itt beszélgethetünk, az elsősorban az igazgató­nak, Ott Gyulának köszön­hető. Az ő ötlete volt a tá­bor életre hívása. Megtudom azt is, hogy a szobi zeneis­kola 1972-ben lett önálló in­tézmény, s tanárai jelenleg Kismaroson, Verőcemaroson, Nagymaroson,• Zebegényben, Kemencén és Vámosmikolán is oktatják a növendékeket, méghozzá nem is keveset, összesen négyszázötvenet. — Zongora és fafúvós tago­zatot mind a hét helyen lét­rehoztunk, rézfúvós, vonós és gitár tagozatunk azonban nincs mindenütt — magyaráz­za Várda Gyula. — Fúvós- zenekarunk négy évvel ezelőtt alakult. Harminc fiúból és leányból verbuválódott, akik hetente egyszer a nagymaro­si művelődési házba járnak próbálni. Gyakran hívnak bennünket különféle ünnepsé­gekre, a föllépések előtt ter­mészetesen naponta próbá­lunk. Most például a szobi na­pok rendezvényein adunk majd hangversenyt, nemcsak Szobon, hanem Márianoszt- rán is. Kis muzsikusok ^— Tavaly volt itt először tábor — veszi át a szót Mayer József —, akkor nagyon ins­pirálta a gyerekeket, hogy egy másik zenekarral vannak „összezárva”. A múlt évben ugyanis a tápiógyörgyeieket hívtuk meg, s az ottani fú­vószenekar tagjai töltöttek a Malomvölgyi táborban tíz na­pot. Most a ceglédiekkel is­merkedünk. Már az első na­pokat sejtetik, hogy ugyan­olyan jól sikerül majd a nyár, mint az 1980-as. Kézről kézre vándorolnak az isme­retlen kották, s gyakorolunk, próbálunk, külön-külön és együtt is. — Most hatvan gyerek van itt — mondja Mayer Gyulá- né —, s láthatóan élvezik a helyzetet. Nekünk az a leg­nagyobb öröm, hogy szívesen vesznek részt a próbákon. Sőt, akkor lennének szomo­rúak, ha otthon kellett vol­na maradniuk. — Válóban — szól Várda Gyula —, lelkesedésük dicsé­retükre- vilik. A kis muzsi­kusok nagyon sokat áldoznak azért, hogy zenekarunk tag­jai lehessenek. Szabad idejük jó része megy el a gyakor­lásra, a próbákra. Gyakran utazgatunk, lépünk fel más községekben. Hogy a szülők ehhez mit szólnak? Csak any- nyit: egy-egy turnénkon a zenekart szállító buszt való­ságos konvoj követi: ritkán fordul elő, hogy a papák és mamák meg ne hallgassák gyerekeiket. De nemcsak a szülők ra­gaszkodnak ezekhez a kis koncertekhez, hanem a gye­rekek is. Hogy mennyire, azt bizonyítja az, hogy nehezen válnak meg a zenekartól. Még az idősebbek, a húsz év fe­lé közeledőik is visszajárnak, azaz kevesen lépnek ki az ál­talános iskola elvégzése után a csoportból. Láthatóan a távolság sem jelent akadályt nekik. Tóth Marianna, Brész- lyák Attila, Sintár Antal, Lu­kács Gábor, Tóth Árpád és Prohászka János már elkerül­tek otthonról. Budapesten vagy Vácott tanulnak, dolgoz­nak, de a próbákra mindig hazautaznak. A táborban szintén itt van­nak valamennyien, sőt, még Heinler Tibor is, akinek már nincs szabadsága, hajnalban innen indul — mozdonyve­zető — s munka után ide tér vissza: az esti próbákon még részt vehet. Lelkesen fújja a trombitáját a tábor legfiata­labb résztvevője, a hétéves Sheffer Miklós is, hasonlóan a többi általános iskoláshoz. Közéjük tartoznak az Emkey testvérek, Csimár Csaba. Czipó Krisztina. Csuda vidáman S a ceglédiek? Ok a zene­kar vezetőjével, Hümpfner Károllyal és feleségével ér­keztek. A zenekart két esz­tendővel ezelőtt Hümpfner Károly alakította meg. Tőle tudom, az apró muzsikusok mind a huszonnyolcán éppen olyan kitartással, lelkesedés­sel zenélnek, mint a szobiak. Karkus Krisztina, Horváth Endre, Csőke Zoltán, Török Tibor és a többiek szorgalmát csak dicsérni lehet. Arról, hogy az augusztus 21-ig tartó táborban minden­ki jól érezze magát, a gaz­dasági vezető, Osztényi End­re is gondoskodik, csakúgy, mint a konyhán dolgozók: a szakácsnő, Nyemecz Józsefné és segítői: özv. Kemp Lajos- né és Sipos Lajosné. Az asztalra mindennap fi­nom házi étel kerül, s diny- nyéből sincs hiány. Ugyanis Himmer Lőrinc szobi tanács­elnök amikor megtudta, hogy a gyerekek nem kapnak dinnyét, addig nem nyugodott, míg pár mázsát nem szerzett nekik. A koszt tehát remek, s egy picit talán ez is hoz­zájárul ahhoz, hogy a fris­sen tanult Csalogány-polka és Búcsú a szláv nőktől cí­mű zeneszámokat csuda vi­dáman fújják a gyerekek. Koffán Éva BECK JUDIT VIRAGSOROZATA Üzenet festői eszközökkel p Beck Judit művei 4 augusztusban várják láto- '<f gatóikat a ceglédi Kossuth ^ Múzeumban, a Széchenyi­ig emlékkiállítás szeptember $ 6-ig van nyitva Nagykőrö- if son, az Arany János Mú- V zeumban. Igen tanulságos művelődés- történeti anyag gyűlt egybe Nagykőrösön Széchenyi István munkásságából. Nemcsak Izsó Miklós szobortervét és a Lánc­híd rajzvázlatát láthatjuk, ha­nem Széchenyi angliai és gö­rögországi tanulmányútjának sok fontos dokumentumát. Valóban, számtalan, történel­münk fejlődését lendítő kéz deményezése ismeretes, s most itt látható is a kiállításon. Olyan kép is, mely al-dunai hajóvontatókat mutat be az 1840-es esztendőkből. Először az Al-Dunán is em­berek húzták a hajókat. Lotz Károly már olyan al-dunai vontatást jelzett olajképén későbbi időpontból, amikor, lovak húzták a gőzösöket, napjainkban mozdony teszi ugyanezt, s a jövő kiegyenlíti a vízmagasságot — nem lesz szükség semmilyen mellékes UJ POLITIKAI KÖNYVEK Közelebb hozzák a világot Igen népszerű a Kossuth Könyvkiadó Ország-Világ sorozata, amelynek köny­vei a világ megismerését szolgálják. A formában is tetszetős, színes borítóla- pú kötetek valóban közelebb hozzák a távoli világot. Ügy is mondhatnánk: ilyen a világ, érdekes, sokszínű, megis­merhető és megismerhetetlen, hiszen mindig új arcát mutatja. Most a világ három tájára, három földrészébe kala­uzolják el riportköteteink írói az ol­vasókat. Nászágy és koporsó Már a cím is meghökkentő és ke­sernyésen bizarr. Igazán jó tollú újság­íróra vall, olyan ember megfigyelésére, aki a látványosság mögött meglátja a lényeget Kovács István, aki a Népsza­badság washingtoni tudósítójaként éve­ket töltött el az Egyesült Államokban, arra az Amerikára irányítja a figyel­met, amelyrőL alig tudunk valamit: a hétköznapi Amerikára, amelyben a 220 milliós nép, a világ minden ré­széből összeverbuválódva éli a különös, furcsa, számunkra néha meghökkentő­nek látszó életét, s nem is olyan bol­dogan, mint sokan hinnék, vagy hinni szeretnék. Hiszen a furcsaságok mögött nemcsak az óhazából elszármazott szo­kások vannak, hanem az Újvilágnak megannyi szenvedése, osztályviszonyai, emberek küzdelmei, a létért való harc kegyetlen törvényei. Kovács István nemcsak ahhoz ért, hogy lekösse a figyelmet, hanem ahhoz is, hogy közel hozza hozzánk ennek a megismerhetetlen világnak legalább egy kis részét, apróságait, örömeit, gond­jait, egyszóval — az Embert. Nemcsak különös temetésről tudósít, ahol a gazdag texasi hölgyet végakara­tának megfelelően 365 lóerős Ferrari sportkocsijában hántolták el, hanem arról is beszámol, hogy a Fehér Ház kertjében miért lőttek agyon egy fia­talembert, s hogy miként zajlik le New Yorkban egy embervadászat. Majd an­nak nyomába ered, hogy miként él­nek a bevándoroltak, nemzetiségiek. köztük magyarok, szétszórva, a nagy országban. Nem annyira olvasztótégely, mint inkább húsdaráló az Egyesült Ál­lamok, amely menthetetlenül elnyeli az ide bevándorlókat. Járt az indián rezervátumban, tudósít a mccaini bör­tönből, ahol a „wilmingtoni tízek” senyvedtek. Fellebbenti a fátylat a hatalom és az üzlet kapcsolatáról. Megrajzolja a ha­talom három intézményének — a kong­resszus, az elnök és a legfelsőbb bíró­ság — tevékenységét, a választási nagy­cirkuszt, az elnökválasztás, jobban mondva az elnökcsinálás kulisszatit­kait, a hatalmi mániákat, Reagan agy­trösztjét. Még egy erőssége van könyvének: megírja a magyar korona elrablásának, hányódásának, majd hazaadásának tör­ténetét — megbízható értesülések és eredeti dokumentumok alapján, s vé­gül annak a hajóútnak a viszontagsá­gait, amit a Queen Elizabeth—2 fedél­zetén megtett 'a két földrész között, an­nak a summázatával, hogy lehet egy világrész érdekes, különös, de élni csak itthon érdemes és lehet, mert itt va­gyunk otthon. Tengertánc és tulipán Már a címe is jelzi — Tengertánc és tulipán —, hogy merőben más világba kalauzol el bennünket Gyárfás Endre könyvében. Ez a világ, ha nem is olyan rejtelmes, mint Amerika, de nem szű­kölködik furcsaságokban. Elég, ha a kötet néhány alcímét ide írom: Fehér nők, sötét üzletek... Kiülünk a kira­katba ... A Sirámok Tornya és a város sirámai... Oroszlánüvöltés a grachton túl... A tulipán titkai... Sajtvásár... A rejtélyes fríz táncosnő... és egye­bek. Más világ, ez érthető, hiszen Hol­landia Európában van, s mégis milyen keveset tudunk róla. Pedig igazán vol­na mit megismerni, s érdemes is. lenne. Ez a könyv ezt igyekszik pótolni. Va­jon tudjuk-e. hogy ez a kis nép mi­lyen erőfeszítéssel védelmezte országát évszázadokon át a tengertánc pusztítá­saitól, s hogy mit jelent a tulipán mind a holland gazdaságnak, mind a kultú­rának, s hogyan harcoltak a németal­földi polgárok a hódítók ellen, s mi­képpen váltak maguk is hódítókká a gyarmatokon, miből táplálkozik csodá­latos festészetük és játékos kedvük, miért tartották a hajdani magyarok — például Apáczai Csere János is — kö­vetendőnek a hollandok szorgalmát szervezőkészségét, takarékosságát? Gyakorlott utazó, riportkönyvszerző Gyárfás Endre, érti a dolgát, hogy mi­ként kösse le a figyelmét az olvasó­nak. Már korábbi köteteiben — a Pazarló sJcóíok-ban. a Spanyolföldön húsvétkor-ban — is lebilincselőeú raj­zolta meg a helyzeteket pillanatokat tájakat, embereket, a városok forgal­mát. S mindenekelőtt az embereket. En­nek a könyvének is fő erénye az, hogy nagyon közel hozza a holland embere­ket, megismerteti velünk jellemüket, magatartásukat, hétköznapjaikat, ünne­peiket gondjaikat, örömeiket, szokásai­kat és a mai élet múltbeli györkereit Gyere az indiánok közé Inge Pollack életébe váratlanul rob­bant be a Nagy Kaland: elkísérte út­jára az ismert NDK néprajzkutatót, Erieh Wustmannt dél-amerikai útjára. A kétéves kaland eredménye egy na­gyon izgalmas könyv lett, amelyet a szerző olyan maradandó élmények ha­tása alatt ír, amelyek csak keveseknek jut osztályrészül. A kötet tartalmának elemzése helyett álljon itt a szerző néhány sora, amely mindennél jobban megvilágítja, hogy milyen világot igyekszik közel hozni hozzánk: Láttam a Kordillerék égbe nyúló hegyeit, lovagoltam naphosszat hegyen-völgyön át, és rabul ejtett az indiánok ősi kultúrája. Otthonosan jár­tam a „Zöld pokolban”. Jaguárok, kí­gyók, majmok és krokodilok voltak a szomszédaim. Világvárosokat ismertem meg — Rio de Janeiröt, Sao Paolót és Brasiliát; megcsodáltam az Iguazu ha­talmas vízeséseit..., s újra és újra az indiánok közé vitt az utunk, akik még ma is úgy élnek, mint a kőkorszakban. A megkapóan írt, közvetlen hangú útirajz sok emberi melegséggel és asz- szonyi érzékenységgel vetíti elénk az indiánok életét. Gáli Sándor parti erőre a vízi közlekedés­ben. Ez a fejlődés egy maga­sabb állomása. Gondolati kez­dete szintén Széchenyi István nevéhez fűződik. Érzékeny rezdülések Beck Judit régen is, most is virágokról álmodik képein. Nem virágcsendéletek ezek az alkotások, sokkal inkább leíró rajzi tanulmányok, elmélke­dések a viráglétről, festői eszközökkel, Németh László írta, hogy „milyen kár; nem köthetünk személyes barátsá­got növényekkel, állatokkal”. Beck Judit képei személyes közlések e személytelen színes világról; érzékeny rezdülések liliomról, rügyező ágról, bod­záról, s arról, ahogy otthona lesz a napraforgó a madárnak egy percig. Lepkék is társul­nak nősziromhoz — s a „Virág­naptár” tagja a szőlőlevél is, a vadrózsa, árvácska nemkülön­ben —, a rét, a kert és a ta­vasz virágai. Képeit papírra és üveglap­ra festi, s e pompás virágüze-' net hátterének szellemes, vi­dám hangvételű és ami külö­nös, archaizált karakterű ke­rámiákat is Ceglédre hozott Szentendréről —, életének fő és mellék idézetét. Életképes ötletek A nagyon következetesen szerkesztett programban, me­lyet a gödöllői művelődési ház április óta folytat — tájépíté­szet, kisplasztikák, gyermek­bútorok bemutatása után és az ikebana kiállítás előtt most azon játszótereket mutatják be, amelyeket Budai Tibor, Drozsnyilc István, Nagy Kris­tóf, Pirk Ambrus, Steiner Ist­ván, Szabó M. László és Ud- vardy Anikó tervezett. Életképes és humánus ötle­teket látunk, olyan elképzelé­seket, melyek megfelelő labi­rintussal, ipi-apacs fallal, modellezőtavakkal, kánikula­pancsolóval, homokozóval, pi­henőpadokkal teremtenek fel­üdülési — játszó-alkotó lehe­tőséget, boldogságot a gyere­keknek. Jó ötlet az is, hogy rajzfalat engedélyezett P. Varga Kálmán, a sorozat szerkesztője — a gyerekek­nek. Ott jártamkor Kovács Viktória nagycsoportos óvodás rajzolt éppen szép virágokat az általa elképzelt belső ját­szótérre. Önfeledten rajzolt. Alkotott, miközben játszott — s ez a lényeg. Ez minden korszerű játszótér fő követelménye, melyet a gödöllői kiállítás is hangsúlyoz. Hatásos, hogy az aulában plakátok és elvihető kiadvá­nyok sugallják az országos kulturális programokat mind­azok számára, akik Gödöllőről és környékéről hazai utazá­sokra készülnek, örvendetes az, hogy a Művészeti Alap által adományozott kisplaszti- • kák állandó kiállítóhelyisége az emeleti folyosó, kár azon­ban, hogy a művek címe és a szerzők neve nem olvasható a szobrok mellett. Losonci Miklós R ADIOFIGYELO A ZÜRICHI OPERÁBAN. Az operabarátoknak, a ko­moly zene kedvelőinek oko­zott kellemes esitét szerdáA Kertész Iván azzal, hogy meg­ismertette hallgatóságát a világhíres zürichi operával. Minden szezonban világhíres- ségök lépnek színpadára és minden évben új csillagok tűnnek itt fel, mert vezetői érzékenyen figyelik az euró­pai és a tengerentúli opera­színpadokat, s szerződtetik az ígéreteket, ezzel biztosítva, hogy ez a viszonylag kicsiny színház a világ operatársula­tainak élvonalába tartozzon. Kertész Iván, jól szerkesz­tett, izgalmas beszélgetések­kel fűszerezett műsorában természetesen megszólaltatott magyar művészt is, Dene Jó­zsefet, aki pályája elején, 11 éve szerződött a svájci opera- társulathoz, öregbítve a buda­pesti Zeneakadémia hírnevét, ahol olyan kitűnő énekeseket képeznek, hogy szánté min­den valamirevaló operatársu­latnál szerepel közülük egy- kettő. A szép hangú Dene szerény művész. A vele folytatott be­szélgetésből sokat megtudhat­tunk a zürichi opera reper­toárjáról, műsorrendjéről, ma­gáról az operai üzemről, mely azzal, az énekesek szem­pontjából hallatlan előnnyel rendelkezik, hogy Svájc há­romnyelvű — német, olasz, francia — közönségének kö­szönhetően az operákat is rendszerint az/ eredeti nyel­ven adják elő, megkönnyítve ezzel a mű eredeti, a szerző szándékai szerinti tolmácsolá­sát. Vannak persze ennek a soknyelvűségnek hátrányai is. Így őszintén sajnáltam, hogy az a Dene József, akit akadé- mista korában kritikusai ki­fejezetten szép és érthető dik- ciója miatt, mindig kiemel teli, alig több mint egy évtized múltán — bizonyára éppen a soknyelvű környezet, az ide­gen nyelvi hatások miatt — erősen akcentussal beszéli anyanyelvét. Am ezt ne rójuk fel Kertész Ivánnak, aki Dene pályájának tükrében, s a svájci opera be­mutatása kapcsán a magyar operistáik sikerének okát és mibenlétét kutatta. JÖ REGGELT! Vidáman.^ frissen köszöntötte hallgatóit tegnap Tardos Júlia, és na­gyon jól szerkesztett műsor­ral. Pedig a reggeli műsor szerkesztőinek mindig nehe- _ zebb a dolguk, mert számuk­ra legfeljebb az éjszakai ese­mények, s a tárgynapi törté­nések előrejelzései állnak ren­delkezésükre. Am éppen ezért sok, nem a nap, hanem az időszak aktualitásához kötődő riport, interjú hangozhat el, mint például Lakatos Pálé, aki a belkereskedelmi miniszter közelmúltban megjelent rende­letében foglaltak megvalósu­lását kísérte nyomon. Ez az elmúlt hetekben ki­adott rendelet az őstermelők számára teszi lehetővé a piacokon kívüli árusításit. A . helyi tanácsok kereskedelmi osztályainak feladatává tette, jelöljenek ki helyeket az árusításra — így üzemeik, sportpályák és pályaudvarok környékén, illetve mindenütt, ahol a vásárlók igénylik. A Jó reggelt riportja azt kutat­ta: hogyan hajtották végre ezt az utasítást, s még arra is vál­lalkozott, hogy hozzásegítsen annak értelmezéséhez. Így a legilletékesebbtőd, a szabályt előkészítő egyik minisztériu­mi főosztályvezetőtől meg­tudtuk: ilyen helynek kell értelemszerűen, tekinteni pél­dául a kiskert kapuját is, ahol a zöldséget, gyümölcsöt ter­mesztik. Rávilágított arra is, hogy sajnos a szakemberek egy része nehezen áll át erre az újfajta kereskedelmi szem­léletre, melynek köszönhetően több helyütt csupán a gyü­mölcs ilyeténképpeni forgal­mazását engedélyezték, ám a legalább annyira fontos zöld­ségek megkötöttségektől men­tes adás-vételét nem. Bánki Árpád a néhány éve Zala megyéhez csatolt Keszt­hely fejlődésének távlatait ku­tatta, a jelenleg még meglevő nyomasztó gondok alapján. Kellemes hangvételű, sok információt nyújtó Jó reggelt- tel indulhattunk munkába tegnap reggel. B. H.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents