Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

1981. JÜLIUS 19., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 7 Tinik és lóerők A sóhajok a Hondáknak szólnak igáid, jó látvány volt, tudja? Hón­aljban a sisak, a motor kicsit meg­dőlve, ki támasztva, nekidűlünk és fújjuk 3 füstöt. No, azután ez unal­mas lett, meg jött a meló, idő sem volt rá. De ha már ott áll az a szerkentyű, néha használjam is! Háro'in éve járom az országot hétvé­geken. sátorral. Egy éve feleséges­tül. Most Szegeden át Jugoszláviába indulunk. Első külföldi út, akkor, amikor már tényleg úgy érzem, tu­dok vezetni és itthon is láttam majd’ minden szépet Kontha Endre, főiskolai tanárse­géd, közlekedési mérnök: — A motorizáció "óriási változáso­kat hozott, .ez már közhely. Az életszínvonal emelkedésével egyre többen részesülnek áldásaiból-átkai- bóil. Űj korosztályok jutnak drága helyváltoztató eszközök birtokába. Kismotor, motor, ma már nem rit­ka a tizennyolc-húszéves gépkocsi­tulajdonos sem..A járművek segíte­nek megismerni országot, világot, benne másokat és. magunkat, egyálta­lán: kényelmesebbé és tartalmasab­bá teszik életünket. Amennyire ör­vendetes ez, sajnos annyira veszé­lyes is. Nem elsősorban a karambo­lokra gondolok. A fiatal reflexek; a motorral, mint tárggyal szinte együtt felnőtt friss érzékszervek jó, sőt egyes idősebb vezetőnél jobb esé-ly- lyel indulnak a forgalomba. A töb­bi, ha úgy tetszik morális kárt je­lentősebbnek vélem. ‘ AND AI GYÖRGY Révész Napsugár rajza annak, lényeg: féltünk, hogy az új életforma, a felnőttkor kezdete, el­szakítja tőlünk. A motorért hálába csak azt szerettük volna, hogy ma­radjon belőle, a fiunkból, nekünk is valami. Aztán ... nos, a gép volt az, ami hirtelen és teljesen elszakí­totta tőlünk. Haverokat szerzett, bütykölték állandóan a bringát csak bekapni az ételt járt haza, már zú­gott is el. Szombaton, vasárnap sem láttuk. Falkákban járnak most is, öten, hatan, szinte hetente új lány ül mögötte, azok is mifélék lehet­nek, mindegy, elveszett a srác, tel­jesen ... Melózik, azt tudom, keres is, miből lenne új motorosruhája, kintről hozták neki, mondta,' egy vagyont fizetett érte. De nem basaál másról, mi meg már nem kérde­zünk, egyszer ránk ripakodott, hagy­juk békén. (Már kész volt a cikk, mikor H. Péter felhívott. Kért, ne közöljem a nevét Megértem.) ★ — Haver, ezt nézd, meg! — Szuper! — Atyavilág, eszméletlen! A zebegényi Szőnyi múzeum előtt két új Ford kocsi, meg két, ugyan­csak nyugatnémet rendszámú ha­talmas, Honda motor áll. A srácok az autókra nem is figyelnek, az el­ragadtatott sóhajok a Hondáknak szóiba k. — És a Ford? — Ugyan — lesújtó pillantások —, kocsi ? Ez a menő. Hogy ez m.,.. tud’ Ugy otthagyja a maga Verdáját, hogy azt hiszi, szellő su­hog. Honda nálunk nem kapható. Egy 125 köbcentis MZ ára 13 ezer fo­rint körül van. A 350-es Jawa-é húszezerhez közelít. Ez a gép 22 ló­erős. Utassal együtt is alig több 25ü kilónál. Vagyis egy lóerő jut csak­nem „tíz .kilóra. Iszonyú erő. A hiva­talos végsebesség 120—130 km/óra. De ha „felpiszkálják” a motort, megy 150—160-nal is. És piszkálják? — Persze — mondja a Corvin járműosztályának főnöke, magától értetődő természetességgel, vagy in­kább belenyugvással. — Itt évente 500—600 motort adunk el, tizen­nyolc-huszonöt éveseknek. A Pest megyei Iparcikk Kiskeres­kedelmi Vállalatnál tavaly 3252 kis­motor (50 köbcentiig) fogyott el. Elkelt 158 gép a 250-es és annál na­gyobb űr tartalmúak közül. A me­gyében pedig még árusít a PIK-en kívül motort a Skála-Coop hálóza­ta, Áfészek, sokan pedig a főváros­ba mennek a gépért. Az eladók egy­behangzó állítása: főleg a fiatalok veszik a nagyobb járgányokat, egye­dül vagy szülővel jönnek, ha le­het, akkor részletre, ba nem, lete­szik az ’ezreseket, egyben. ★ Dr. Tóth Kálmán: — A későbbiekben újabb jelen­téstartalmat kap a motor. Egysze­rűen fogalmazva: erős lesz tőle a gyenge, bátor a gyáva. Ez megint viszonylagos dolog. Jó, ha csekély önbizalmú, gyenge akaratú ember bizonyos, kis mértékű, ezért szemé­lyiségét egyensúlyban' tartó belső erőre tesz szert, akár a motor által. Ez erősíti magatartását, viselkelését olyan helyzetben, mikor jogos ér­dekeit védenie kell. Az agresszióra aműgyis hajlamos alkatból azonban a motor sokszor még erősebb indu­latokat vált ki, az ilyen ember a gép erejét is a magáénak érzi, és ez, különösen még csekély tapasz- talatú, kialakulatlan, fiatal szemé­lyiség esetében komoly ön- és köz­veszélyforrás. ★ — Nekem a motor az életem — f meglehetősen bombasztikus mondat teljesen természetesen hangzik Mráz Béla szájából, akit a dabasi motel presszójában találok. A hu­szonnégy éves fiatalember az Ápri­lis 4. Gépgyárban technikus, öt éve vette első gépét, szünidei munkák keresetéből, meg szülőd segítséggel. — Azóta ez az MZ a harmadik egyet összetörtem. Nem igazi moto­ros az, aki nem borult. Direkt jól jött, kezdtem nagyon vagány lenni Nézze, én azt hiszem, a srácoknál egy motor a nagyfiút jelenti. Nem is kellett eleinte nekem se másra minthogy elguruljak párszáz méter­re, leálljak a sarkon, odajöttek a többiek és tettük az eszünket. Olyan » r 1 A pálya íve Emberi példák egysége , Különféle módszerű és célú üzemszociológiai vizsgálatok egy­ig aránt azt bizonyították, hogy a termelői közösségek összetartó mag- é va azoknak az idősebb, nagy tapasztalaid munkasoknak legtöbo- í szőr szakmunkásoknak — a csoportja, akik hosszú ideje dolgoznak •j ugyanazon a munkahelyen, és tökéletesen kiépített emberi kapcso- í lataik vannak szűkebb és tágafob munkakörnyezetükben. Egyszerűb- ^ ben és hétköznapibban fogalmazva: a szervezeti egységen beiül ezek $ a munkások testesítik meg az emberi példák egységét. Munkájuk, í magatartásuk részletei, bár erősen eltérőek — s ez a jó! —, ám azok 'í egésze követendő utat rajzol a fiatalabb, kevesebb tapasztalatú í nemzedék számára. Kérdés, s korántsem szónoki, hanem ellentmon- í dásos tapasztalatokból leszűrt, vajon azok, akik rászolgáltak, meg- í kapják-e a kellő tiszteletet, elismerést, megbecsülést? megszűnők helyébe újakat teremt —, hanem az a gond, hogy ezek az ellentmondások a termelői közössé­gek egy részében már-már család­tagnak számítanak, annyira régiek, . közismertek, tehát megszokottak, s mivel megszokottak, fölszámolásuk­ra semmi sem történik. Azt mondják, s tényleg így vári, a nagy tapasztalat, nagy tekintély. Seregnyi azoknak a munkásoknak a tábora, akik nagy tekintélyűek. mert nagy tapasztalatok birtokosai —, hi­szen nemcsak a Forte Fotokémiai Iparnál, hanem például a Ganz Árammérőgyárban, az Észak-magyar­országi Kőbánya Vállalat szobi üze­mében is döntő, hogy a fizikai fog- lalkozásúaknak több mint az egyhar- mada legkevesebb másfél évtizedet töltött el munkahelyén —, s akik éppen ezért társaiktól úgy kapják meg a tiszteletet, mint természetes járandóságot. S valóban, az járan­dóságuk, de nemcsak a társaktól! Ezt a járandóságot meg kell kap­niuk a társadalom egészétől. Elzárt követhető, sőt, követendő a megye több nagyüzemének példája — így a Csepel Autógyáré, a Nagy­kőrösi Konzervgyáré, a Mechanikai Műveké, a Váci Kötöttárugyáré —, ahol nemcsak az igazgató tanácsba, más irányító testületekbe választot­tak meg nagy tekintélyű munkáso­kat, hanem átfogóan felülvizsgálták, elemezték ennek a munkáscsoport­nak a helyzetét, megbecsülését; a bérbesorolástól az üdülési beutalóik megadásán át a közéleti tisztségekig. Természetes: az elemzést átgondolt és folyamatos cselekvés követte így sok más mellett ennek is köszönhe­tő, hogy például a legutóbbi tanács­tagi választáskor, tavaly júniusban, megnőtt a fizikai foglalkozásúak aránya a bizalmat kapottak csoport­ján belül. Sorsot jelöl Az ilyen és hasonló példák, ese­tek, jellemzők valójában természe­tesek, mert nem többek, mint annak gyakorlati megvalósítói, amit a párt Központi Bizottsága említett ülésén így fogalmaztak meg: „El kell érni, hogy a munkáspálya egész életre szóló érdekeltséget, vonzerőt, meg­becsülést és előrejutási lehetőséget biztosítson.” A pálya íve ugyanis nem attól függ, milyen pályáról van szó. Sokkal inkább attól, hogy az adott pályának milyen alapot te­remtett és tart fenn folyamatosan a társadalom, s miként alakítja a feltételeket ahhoz, hogy minden pá­lya íve szép, mert képességeket ki­bontakoztató és megbecsülő, azaz vonzó lehessen, legyen. S ezek az alapok, ezek a feltételek azért köz­ügyek — akár helyi részleteikben, akár társadalmi összességükben —, mert létükkel, hiányaikkal és gaz- Jagításukkal a holnapot döntjük el. \ pálya íve ugyanis mindig egy-egy ?mberi sorsot jelöl. MÉSZÁROS OTTÖ Szó sincs arról, hogy mindenütt ez a stílus, ez a gondolkodásmód ural­kodna, s hogy egy-egy pálya ívének csakis ez lenne a végpontja. Sze­rencsére, nem kell a példákat keres­gélni ahhoz, miként jutalmazzák a megyében a legmagasabb állami ki­tüntetések, díjak, szakági elismeré­sek, vállalati jelvények és oklevelek a kiemelkedőket, azokat a fizikai dol­gozókat, akik munkájukat, a hivatás, az alkotás rangjára emelték. Éppen ezért, mert a hetvenes évek máso­dik felétől örvendetesen, mivel a kívánatos irányban változott a gya­korlat — amiben döntő része volt az MSZMP Központi Bizottsága 1974. március 19—20-i ülése határozatának a munkásosztály helyzetének további javításáról —, egyre szembetűnőbbek a nem ilyen természetű mulasztások, lassúságok, értetlenkedések. Elölről kezdeni Említettük az előbb, az elismerés, az erkölcsi, anyagi megbecsülés sok­féle módját, ám ezekhez — a dol­gok árnyékosabb oldalaként — tár­sítanunk kell olyasfajta tapasztala­tokat is, mint például az, hogy a ki­váló és a közepes szakmunkás bére között a megye gépipari üzemeinek többségében minimális a különbség, s a béremeléseket még ma sem a teljesítmények, hanem a megtartani a munkaerőt jelszavú erőfeszítések diktálják. Vállalati munkaügyi szak­emberekkel beszélgetve maguk is elismerik, hogy képtelen .helyzet ez — mert a segédmunkás gyakran töb­bet keres az őt irányító vegyipari szakmunkás társánál, mert a hét gépet kiszolgáló anyagmozgató an­nak ellenére sem elégedett az óra- ’ bérével, hogy az mind a hét gépke­zelő alapórabérénél magasabb —, de mint mondják: ezen változtatni any- nyi lenne, mint elölről kezdeni min­dent a bérpolitikában. Nem azzal van gondunk, hogy a 1 mai állapotokban ellentmondások fe- J dezhetők fel — ellentmondások min- ( denkor lesznek, mert a fejlődés a Mindezt, egy, akár — sajnos — szokványosnak is nevezhető eset fo­galmaztatta meg velünk, mégpedig a nagyvállalat két dolgozójának bú­csúztatása nyugdíjba vonulásukkor. A munkásból lett mérnököt, s mér­nökként főosztályvezetőt, ahogy azt mondani szokták, a szűk vezérkar köszöntötte, szép szóval, baráti ked­vességgel. A szerény ajándékot a vezérigazgató nyújtotta át, s koc­cintottak is, igaz, üdítőitallal, de a szesz nem hiányzott, senkinek. Ami elvárható Akit búcsúztattak, az harminchá­rom esztendőt töltött a cégnél, ugyan­annyit, mint az a társa, akit két nap múlva ünnepeltek a műhelyben. Ugyanazt az ajándékot kapta, mint a főosztályvezető, ugyanolyan szép szavak, meleg baráti gesztusok kö­zepette. de korántsem ugyanazoktól. Hanem a műhelyfönöktől, lévén ő a legnagyobb sarzsi a búcsúztatók között. Ami a furcsát még furcsáb­bá . teszi: a két ember egy pár, há­zastársak ugyanis, a férj főosztály- vezető lett. felesége pedig munkás volt és maradt. Ne vonjunk le messzemenő kö­vetkeztetéseket a történtekből, de elgondolkozni érdemes rajta. Töp­rengésünk tárgya már nem az eset maga, hanem hatása, következménye azokra, akik maradtak a főosztályok élén, meg a gépek mellett, azaz a közösség egészére kifejtett, koránt­sem egyetlen hatása egyetlen csele­kedetnek. Hibás cselekedetnek. Hibás? Amikor többen szóvátették a dolgot, azt kapták válaszként: a cégnek kilenc főosztályvezetője van, s az ország különböző tájain levő gyáregységeiben hatezerhatszáz mun­kása. Vajon elvárható, hogy min­denkit a vezérigazgató és helyette­sei köszöntsenek? A baj pontosan ezzel a mindenkivel van! A munkás­nő ugyanis nem mindenki-akárki volt, hanem olyan ember, aki élete harminchárom esztendeiét töltötte a gyárban, kiváló munkások seregét nevelve fel maga mellett Három fekete alak. Csak sziluet­tek a visszapillantó tükörben. A nap hátulról süt, a három árnyék megnyúlik, egyre közelebb ér. Nyolcvannal megyek, ők téphetnek vagy száznegyvennel. Fekete üvegéi fekete sisak a fekete bőrruha fölött. A három motorkerékpár is fekete csíkká olvad, néha csillog valami fémrészén a fény. Tábla jelzi, Pándon vagyunk, las­sítok, fordul az út, a három fekete testhez egy negyedik, apró gombóc vágódik: kutya ugrik ki az árok mellől. A jobb szélső alak félreránt- ia kormányt, és már repülnek is, a motor keresztbe az úttesten, egy­kori utasa az árokban, a kutya nyü­szítve hátrál... Az előbb oly félelmetesen dübör­gő, megjelenő, erőt, fölényt árasztó figura: megszeppent gyerek. Arca még borotvát se látott. Szólni sem tud egy darabig, kérdjük, mi van, csak ingatja a fejét. Társai közben visszafordulnak, hozzák az árva mo­tort vetkőznek ők is — gyerekek. Megjön a szava a karambolosnak is. Ijedt, dadog, nem semmi bajom. Múlnak a percek, nyugszanak a kedélyek, oszlik a tömeg. Várok. A három gyerek egyre magabiztosabb. Hangjuk öblössé válik, leginkább a károsult tért magához, minden mon­data után kötőszóként káromkodás. A gépet nézi, az is rendben. Indul­nának. Odalépek. — Beszélgessünk csak egy kicsit. — Tessék — az arcok ismét ijedtek és gyanakvók. — Merről jöttetek? — Maga rdndőr? — Nem, nyugi. Merről jöttetek? — Pestről, de miért.? — Mennyivel téptetek? — Ne próbáljon befűzni, öreg. Normálisain. — Azért tudtatok úgy elzúgni mellettem? —t Ja, ez izgatja. magát? Égett a Ladája, mi? — Hány éves vagy? — Ha nagyon érdekli, tizenkilenc. Másnap, Cegléden, a főtéri Dad egyik padján két hasonló szerelési! gyerek mellé ülök. Bemutatkozom, mormolnak valamit. Mondom, ér­dekelne a gépük, talán vennék égyet. Oldódnak. Egymás szavába, vágva dicsérik a 250-es Jawat. Hogy lehet pörkölni vele, pláne, ha kicsit „megpiszkálják”. Lassan átalakul a beszélgetés, engem — bevallom —, jobban érdeklő témához fordulunk,, A két szolnoki szakmunkás húszon-' egy éves. Barátok, motorosbarátség, együtt jártak még a tanfolyamra, együtt vizsgáztak, együtt vették a gépeket. Messze a munkahely? Á, nem. Járni a világot, országot? Á. ritkán. Hát? Néznek rám: mi van ezen érthetetlen. Kiderül: a motor nem közlekedési eszköz. Pontosab­ban: nem csak az. Sokkal fontosabb valami. k Dr. Tóth Kálmán; pszichológus: — A motor sokaknál: szimbólum, az egyik legösszetettebb mítoszkife­jező. Különösen a fiataloknál. Aki tizennégy, tizenöt éves korában kaD — mert kapja, ajándékba —, egy kismotort, annak valamiféle telje­sítményelismerés kifejezője. Valami kimagasló eredményhez kötődik, jó bizonyítvány jutalma általában. Ez a jobbik eset. De a gyerek beállít vele az iskolába, munkahelyére, ha már dolgozik esetleg. A többi meg­látja. hazamegy és követeli: neki is kell. Sajnos, sokszor megkapja, és így gondolataiban saját hatalmá­nak, szülei feletti erejének egyik tárgyiasult formáját ölti a kis gép. k — Tudja, én azt hittem, jót csi­nálok — H. Péter arca homályban, a kis szentendrei szoba ablakának redőnye ritkásra leengedve, csak a furcsán eltorzult hangból érzem, hogy a jókötésű férfi erősen küzd érzelmeivel. — Nem volt itt semmi baj, a srác ragaszkodott hozzánk, ismerte gondjainkat, örömeinket. Jó fiú volt. Érettségire kapta a motort- Nem kínzott, nem könyörgött éfte állandóan, de ha néha szólt, álmo­dozva, az többet jelentett, mintha naponta követelte volna. Megvet­tük, hogy ezzel is érezze, szeretjük őt. Igen. tulajdonképpen azt remél­tük, még szorosabbá válik a csalá­di kötelék. Lekenyerezés? Nevezze

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents