Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-18 / 167. szám

literit 1981. JÚLIUS 18., SZOMBAT KGST-szabvány A partnereknek is A KGST keretén belül egy­re gyorsabb ütemű a szabvá­nyosítás. Míg 1975-ben alig több mint száz, addig 1980- ban már 767 szabványt dol­goztak ki. összesen 2700-nál több KGST-szabványt hagytak jóvá, melyeket a tagországok népgazdaságukban használnak fel. Előnyükre egyetlen példa is érzékletesen rávilágít. A tö­megcikknek számító, gyakor­latilag minden gépnél használ­ható csapágyak gyártásánál meghatározott szabvány alap­ján 9600-ról kétezerre lehetett csökkenteni az alkalmazott, gördülőcsapágy-típusak számát. A kétezer típusméret 73,5 szá­zalékát egy vagy két ország gyártja, de úgy, hogy a többi partner szükségleteit is fede­zi. A sorozatnagyság növelésé­nek eredménye pedig a na­gyobb gazdasági haszon. Bővül a tojéház A maglódi Rákosmezeje Termelőszövetkezet a VI. ötéves terv végére százezresre bővíti jelenleg huszonötezer férőhelyes tojó­házát lakásszövetkezetek Pest megyében Öt helyen saját karbantartókkal A lakásszövetkezetek Pest megyében az V. ötéves terv­időszakot 320 lakással kezdték, s 6 ezerrel fejezték be. Jelen­leg 32 fenntartó, 18 építő és fenntartó lakásszövetkezet van. A VI. ötéves tervciklus­ban mintegy 800 tanácsi érté- kesítésű lakást várnak (tulaj­donosaik vagy önálló lakás- fenntartó szövetkezetei alapí­tanak vagy már meglévőkhöz csatlakoznak), ezer építőszö­vetkezeti lakás felépítését ter­vezik, s szeretnék, ha minél több OTP-társasház átalakul­na fenntartó szövetkezetté. Kétfajta A lakásszövetkezetek sajá­tos alakulatok. Az összes szö­vetkezet közül a legdinamiku­sabban gyarapszanak. Az egyesülések ellenére is gyor­san nő'á számuk, közös va­gyonuk, s egyre több lakás tartozik kezelésükbe. (A kö­zös vagyont és a lakásokat külön kell említeni, mivel — ahogy arról a későbbiekben még szó lesz — a szövetkezeti lakások nem kerülnek szövet­kezeti tulajdonba.) De még ennél is szembeötlőbb, minden más szövetkezettől eltérő sa­játosságuk, hogy ugyan vál­lalatszerűén gazdálkodnak, még alkalmazottakat is fog­lalkoztatnak, de nyereséget nem képezhetnek, tagjaiknak bért, részesedést nem fizetnek, hanem éppen fordítva, tőlük kérnek. S ezzel a rendszere­sen összeszedett (egyesektől behajtott) összeggel kell gaz­dálkodniuk. Az utóbbiakból következik, hogy például a lakásszövet­kezeti közgyűlések nem szok­tak álomkóros emberek gyü­lekezetéhez hasonlítani. S a résztvevőket nemigen kell hozzászólásra noszogatni. Vi­tatkoznak, általában okkal- joggal, de az is előfordul, hogy alapvetően csak azért, mert nem mindenki ismeri le­hetőségeiket, jogaikat és köte­lességeiket. Néhány fogalom tisztázásá­ra, a lakásszövetkezeti for­mának a társasházzal szem­beni előnyeinek, esetleges hátrányainak ismertetésére kértük meg Kurucz Sándort, a Pest megyei MÉSZÖV la­kásszövetkezeti titkárságának vezetőjét. — Kétféle lakásszövetkezet van; az építő és fenntartó. Azaz van egy átmeneti forma is. Az, amelyik még építtet vagy épít házilagos kivitele­zésben, s már kezel is lakáso­kat. Minden építtetőbői idővel fenntartó szövetkezet lesz. De fenntartó nemcsak építtetőbő: alakulhat, hanem OTP-társas- házból, s a tanácsi értékesíté- SŰ lakások tulajdonosainak a beköltözést megelőzően fenn­tartó szövetkezetei kell alakí­taniuk — mondta el Kurucz Sándor. Jelenleg a következő főbb lakásformák vannak: Az álla­mi lakás, amihez hozzájutni felér egy főnyereménnyel, hi­szen a használatbavételi díj a teljes árnak mindössze egy-két százaléka. Egy másik forma a szövetkezetiként ismert taná­esi értékesítésű lakás, ahol az úgynevezett beugró az össz­költségnek körülbelül 10 szá­zaléka. Az építő-szövetkezeti lakás, amikor a beruházó az építőszövetkezet, s itt a beug­ró átlagosan 20 százalék. Az OTP-társasházaknál átlagosan 30, a családi házaknál 50 szá­zalék, s a fennmaradó összeg pedig hosszú lejáratú OTP- kölcsön. — Milyen különbségek van­nak a szövetkezeti és a tár­sasházak között? — A lakás mindegyiknél személyi tulajdonban van. Míg azonban a társasházak­nál a közös helyiségek, a lép­csőház stb, a lakástulajdono­soké, addig a szövetkezetnél ezek a szövetkezeté. Többen egyébként ezért ódzkodnak a szövetkezeti formától, mintegy fetisizálva a magántulajdont, jóllehet a lakáscseréknél, az adás-vételnél ennek semmi je­lentősége nincs. A szövetke­zeteknél választott igazgatósá­gok, felügyelő bizottságok in­tézik az épület fenntartásának ügyes-bajos dolgait. Az Elnöki Tanács 12. számú 1977. évi törvényerejű rendelete alap­ján működnek. Saját készítésű alapszabályuk, szervezeti, mű­ködési szabályzatuk van. Gya­korlatilag a társasházak kö­zösségei is választhatnak in­téző bizottságokat, de többsé­gük rosszul értelmezett taka­rékoskodásból csupán közös képviselőre szorítkozik. Költségek — Mindez nagyon fontos, de feltehetően a lakások tulajdo­nosait elsősorban az érdekli, hogy melyik formánál hogyan alakulnak a költségek ... — A szövetkezeti lakások­nál az üzemelési költség átla­gosan havonta négyzetméte­renként 2,50, a liftes házaknál 3 forint. Például egy negyven- iakásos, fűtött lépcsőházas, liftes házban 52 négyzetméte­res 2 szobás lakásra eddig 170 forint üzemelési költség ju­tott. A VI. ötéves tervidőszak­ban azonban már 300 forinttal kell kalkulálni. Ehhez járul még a felújítási költség, ami lakásonként átlagosan havon­ta 100 forint, amit hónapról hónapra, évről évre félre kell tenni a húsz-huszonöt év múl­va elkerülhetetlenül sorra ke­rülő rekonstrukcióra. A tár­sasházak általában kevesebbet tartalékolnak, de hát annak majd ők látják kárát. A nagyobb lakásszövetkeze­tek karbantartó szervezeteket hoznak létre. Pest megyében eddig Százhalombattán, Ceglé­dén, Gödöllőn, Nagykőrösön és Vácott alakították meg a saját karbantartó szervezetü- Ket. Ehhez a megyei szolgál­tatásfejlesztési alapból állami dotációt kaptak; az V. ötéves tervidőszakban 2,5 milliót s a VI-ban előreláthatóan 3—4 millió forintot. Óriási előnyt jelent ez, hiszen nem kell töb- oé kisiparosoknál, illetve se­hol kilincselniük. S ha marad szabad kapacitásuk, még más lakásszövetkezeteknél is dol­gozhatnak önköltségi áron. S itt már nagy összegeket lehet megtakarítani. És akkor is, ha hozzáértő szakemberek intézik a lakóközösségek ügyeit. Gazdálkodás — Lehet takarékoskodni kisszerűén és ésszerűen. A kisszerű takarékoskodás azon­ban előbb-utóbb elkerülhetet­lenül visszaüt és nagyon sok­ba kerül — vélekedett Kurucz Sándor. — Ha például nem tesznek félre pénzt a felújítás­ra, ha nem javíttatják meg azonnal a beázást, a villanyt, a zárakat stb. Akkorának kell lennie a bevételnek, mint a kiadásnak, csak így tudnak megfelelően gazdálkodni. Saj­nos a tagság hat-hét százalé­kával az igazgatóságok kény­telenek pereskedni, mert nem fizetnek. Vácott például egy háromszáz lakásos szövetke­zetnél 150 ezer forint adósság gyűlt össze. Cegléden, Nagy­kőrösön is akad hasonló példa. Bizonyos, a jelenleginél maga­sabb költségszint szükséges ahhoz, hogy igazi szolgáltatást tudjanak nyújtani. Ahhoz, hogy jó legyen a lift, a zár, a villany, a gáz, s hogy minden rendben működjön. Akkor jó, s nem egymásra mutogató kapcsolat alakul ki a szövet­kezetek tagsága között. Szente Pál Az a szép múlt Le a törpékkel a polcról ízlések és pofonok címmel sugárzott műsort a minap a televízió. _ Dicsérhető a szándék; író, szociológus, építész száll szen­vedélyesen harcba a giccs ellen, és kö­veteli, az ipar ne gyártson ízléstelen árut és ne díszítse üzleteink polcait' a semmire sem jó, ízlésromboló táncosfigura, törpe, váza. Iga­zuk van: ne szolgáljunk ki olyan közízlést, amellyel szépérzékünk hosszabb ideje perben áll. Szűnjenek meg a zsúfolt, idegesítő kira­katok, győzzön a szebb, a kulturáltabb, a ne­mesebb. De amíg a lényegben igazuk volt azoknak, akik gyorsítani szeretnék az ízlésváltozást, türelmetlenek, mert a gyarapodást nem követi elég gyorsan a tudatváltozás és olykor hiába­valóan ostorozzák azokat, akik többét tehet­nének posztjukon, bizonyos következtetéseik­ben tévútra jutottak. Sem a szociológust, sem az írót, sem az épí­tészt nem kárhoztatnám (igazságtalan lennék), hogy visszasírják a múltat. Olvastam tőlük már éppen eleget, hogy ezt ne tegyem. De ez esetben nem fontolták meg előre vala­mennyi állításukat és nem gondoltak azzal: milyen következtetésre juthat általuk a néző­hallgató. Nehéz elfogadni például a műsorvezető Ossko Judit véleményét: azért rombolják a telefonfülkéket az utcán, mert azok ízléstele­nek. Tehát a huligánok, akik milliós káro­kat okoznak, felmenthetők garázda tettük alól, ’azok a hibásak, akik ilyen telefonokat gyártanak. A műsorvezető többször ismételte ugyanazt — társai sem helyesbítették —, de egyszer sem háborodott fel a vandalizmus miatt. Nem vonta le a következtetést: mi len­ne, ha vélt vagy valódi ízléstelenségeket rom­bolással szüntetnénk meg?! Az már csak kö­vetkező kérdés lehet: valóban a kócos, lom­pos, munkát kerülő garázdák ily nemes érze­lemtől vezérelve pusztítanák vagyonúnkat? Befejezetlen az a mondat is: „■. • ha ma­radt mára valami a kultúra pilléreiből...” Messzire vezetne, ha most mindent el akarna mondani az ember a Horthy-világ felemás kultúrájáról, s mindarról, ami ugyan botladoz­va, tele bírálni valóval, de mégiscsak válto­zott valamicskét felszabadult harminchat évünk alatt. Vagy nem méltó értékelésre: kö­telező mindenkinek elvégezni a nyolc általá­nos iskolát? Hányán ülnek esténként televízió elé, akaratlanul is művelődni? Hogy kik vál­tanak bérletet a színházak nézőterére? Éven­te hány ezren vásárolnak könyvet? Hányán hallgatnak ma zenét a régivel szemben? A legeldugottabb helyen is nyílnak tárlatok, s azok általában népesek. S nem lenne igaz az sem: ha nem is a kívánt mennyiségben, de remekművek kerülnek számos otthon falára, ahol azelőtt ilyet nem is ismertek ... Magam is tiltakozom. Ne emlegessük foly­ton a múltat és ne átkozzuk el mindenestől. Az is káros, ha túlbecsüljük saját eredmé­nyeinket. Ne hencegjünk mindig sikereinkkel. De ugyanígy kötekedem azért, ne sirassuk a múltat, nincs miért. Nem szolgált rá a két há­ború közötti kor, hogy fekete egét utólag ró­zsaszín felhővel borítsuk. Mint ahogy tisztelünk minden ügyeskezű, faragó paraszt nagyapát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy szokásaikat, hagyomá­nyaikat szeretettel őrizzük, országunkból el­vinni nem engedjük. Nemcsak néprajzi mú­zeumok számára kincs a hagyaték, hanem magánházak féltett tárgyai a paraszti búto­rok, ruhák, ünnepeink jogos részei a nép­táncok, dalok is. De hagyományőrző tisztele­tünk sem jelentheti, hogy a valaha szükségből „faragott fakanál” váltsa fel mai kényelmün­ket. Hogy a vánkosokkal magasra rakott ágy nyújtson ma pihenőt. Azt sok száz kanalát faragó nagyapa sem feledtetheti, hogy nem vetekedhet a múltbeli falu a maival. Sehol nem olyan látványos forradalmunk győzelme, mint községeinkben. Analfabéta, faluhatárhoz kötött, a ház előtti kispadon leélt sivár életek, földpadlón ásító vackok, üres stelázsik, napokig be sem fűtött kemencék tűntek el. A földesúr kasznárja előtt is földig bókoló, süvegelő paraszt dereká egyenesedett ki... 1956 ősze jut eszembe, hogyan védte ke­servesen szerzett jussát, emberibb létét a ma­gyar paraszt, amikor előbújt hirtelenében a földesúr vagy intézője. Mi az, ha nem kéret­len népszavazás a múlt ellen? Nem tetszik nekem sem a kivagyiságot, az egymás túllicitálását bizonyító, sok hivalkodó emeletes ormótlanság, ami egyik-másik fa­luban dívik. Nem tetszik, hogy a megépült fürdőszobát némelyek dísznek használják. Haragszom a vigécekre, akik még ma is meg­próbálják értéktelen portékáikat rásózni az újat szomjazókra. Nem tetszik, hogy gazdago­dás miatt a fényes autó is csak a piacig fut el. De bármilyen hosszú a listája a sok nem tetsziknek, akár falun, akár városban, akár a munkások vagy termelőszövetkezeti tagok kö­zött; az oktatásban vagy a művelődés más frontján —, leginkább az nem tetszik, hogy a botladozó, olykor építésében, átalakulásá­ban hibázó társadalmat nem önnönmagához mérik, hanem a gyermekkor egy-egy szép emléke révén édes-mázossá elevenítik a múl­tat. Nem politizálok, nem megyek mélyre: a kizsákmányolás legszörnyűbb, az emberirtás legvéresebb korszakából csak épp a felszínt idéztem. A számomra éjsötét, csak megalázást, pribékséget, szomorúságot hordozó Horthy- korszak még ily távolból sem rejteget idillt, felemlegethető, követhető kulturáltságot. S nem tetszett a műsor demokráciába búj­tatott demagógiája: a kocsmák „vastag” edé­nyeivel szembeni békétlenkedés. Nem Szüksé­ges egyenlőségjelet tenni kocsma és étterem közé. Másért jár mindkettőbe az ember. Üze­mi étkeztetés és luxusigényeket kielégítő szál­ló sem egyenlő. Lehet, hogy valaki délben az üzemi étkező vastag edényeiből eszik és este színház után az étteremben kristálypohárral koccint. Egyetlen műsor egy-két vitatható megjegy­zése nem ingerelné az embert. De az már igen, hogy sok okos gondolkodó — mint ez esetben is — ifjúsága utáni vágyódásában nem átall kárunkra túlozni. A valódi törpéket elsöpörte az élet, a pol­con maradtaklcal sem könnyű elbánni, de ha jól célzunk rájuk, türelemmel, okítással, ne­veléssel a múlt iránti nosztalgia nélkül, ezek mégis eltűnnek. S. A. , - . , é ; - • . ' ' RAZOS UTÓN KÉT KEREKEN Hívatlan vendégségben... cső. Hogy így van-e, nem kutattuk, egy azonban bizo­nyos, jóval többen szeretné­nek e szolgáltatás örömeiben részesülni, mint amennyire lehetőség nyílik. Bezárt házak Sötétedik. Elhagyjuk a fa­lut. Hűs levegő cirógat, a csendet a kihűlő aszfalt és a kerékpárgumi surrogó talál­kozása bontja meg. A jobb ol­dalon magas fák sötét árnya fenyeget, balfelől mocsárillat száll. Felettünk hidegen ra­gyog a teli hold. Kései autók futnak el mellettünk mintha be akarnák hozni az elsza­lasztott időt. Útjelző táblához érkeztünk, rajta a felirat: Szentmártonkáta. Rátérünk a 41-es főútra. A házak abla­kaiból csak itt-ott szivárog ki fény. Elönt bennünket a fá­radtság érzése, fél 11 felé jár az idő. Pihenni kellene. De ki fogad be manapság éjszaka idegent otthonába? A nyereg­ből leszállva gyalog folytatjuk az utat. Az első kivilágított ablakú háznál becsengetünk. Egyszer, kétszer, háromszor. Csend a válasz. Egy ember közeledik felénk. Ahogy ész­revesz bennünket, átmegy a túloldalra. Követjük. — Nem tudok segíteni — magyaráz­kodik. Újabb ház, újabb kí­sérlet: Dózsa György utca 21. Álmából felvert idős asszony hajol ki az ablakon, ö is el­utasít. Már indulnánk to­vább, amikor a kapuba ter­mett kék frottirköpenyes fia­talember áll elénk, türelme­sen hallgat bennünket, nem kérdez semmit. Jöjjenek be — mondja az egyik, és ajtót nyit... Szalai Mária—Valkó Béla — Valóban végigjárták ezt a nagy utat? — szegezi ne­künk a kérdést, egyik olva­sónk, a túrái tsz adminisztrá­tora. Bizonyára nemcsak az ő kíváncsiságát elégítjük ki azzal, hogy ezúttal részlete­sebben szólunk kerékpáros élményeinkről, amelyek be­mutatására ez idáig csak érintőlegesen került sor. Munka végén Csütörtökön a megszokot­tól eltérően — mostanáig szinte kivétel nélkül tűző na­pon kerekeztünk —, az esti órákban indultunk útnak. A szó szoros értelmében rázós terepen. Az út, amelyen be­járatos járgányainkkal halad­tunk, ugyancsak Igénybe vette a nyeregbe ülőket, szűkén fértünk a mellettünk elhúzó gépkocsiktól, gyakran kerül­gettük a gödröket Túra és Zsámbok között, így aztán nem csoda, hogy a folytonos láb alá, illetve kerék elé nézés közben észrevettük az út mentét elszórt búza csúfítja. A pazarló személyazonosságát ugyan nem tudtuk kideríteni, de elgondolkodtatott bennün­ket, ki lehet az a krőzus, aki­nek az idei szerényebb gabo­natermésből az égi madarak etetésére is futja. Ügy látszik, rendhagyó tú­ránk nemcsak az utakat tette őszintébbé, hanem a féldecit kortyolgató táppénzes trakto­rost is szóra bírta. Zsámbo- kon a Galga-vidéki Áfész presszójában találkoztunk a fehér Adidas-trikóban. kék bársonynadrágban feszítő gé­pésszel, aki majd kicsattant az egészségtől. Vajon, kinek adhatott számot bajáról ez a munkaképes ember? A ven­déglőből, ahol jéghideg üdítő­vel szolgáltak ki, rövid pihe­nő után újra útnak indul­tunk. — Rosszkor jöttek, éppen befejeztük a munkát — mond­ja Rigó Lajos, a tóalmási Lenin Mgtsz gépcsoport veze­tője az út menti búzatarlón kombájnosok, traktorosok társaságában beszélgetve. Ha­mar eloszlatjuk aggályait, nem riportot készíteni jöttünk, csupán a közvéleményt is ér­deklő kérdésre várunk vá­laszt, győzik-e az emberek energiával és a gépek alkat­résszel az aratást: — A felénél tartunk a bú­za betakarításának. Közepes a termés és az új NDK-kom- bájnok kivételével, szinte megállás nélkül dolgoznak az arató-cséplő gépek — vála­szol Rigó Lajos. Pásztor János kombájnos, aki 13 éve dolgozik a tsz-ben, s az idén arat először, talán annak örül a legjobban, hogy most is otthoni kosztot ehet. Ugyan nem a felesége hozza ki az ételt, mint valaha a ka­szás világban, hanem a tsz gépkocsijában utazik ki az ebéd. A megoldás egyszerű: az asszonyok a központban hordják össze főztjüket. Ide jön érte a gazdaság autója ... Közben az utolsó kombájn is kiáll a búzarendből, este 8 óra van. Leállnak a motorok, a masinák mára megtették kötelességüket. Megjön a víz Újra startolunk, hármas se­bességre kapcsolunk. Halkan kattan a kormányon elhelye­zett szerkezet. Meredek lejtőn ereszkedünk Tóalmásra. A falu közepén az elágazásban a Szentmártonkáta felé veze­tő utat tudakoljuk. A büfé előtt kártyázókat szólítunk meg a füves térségben. A nagy pénzben játszó százasok, hú­szasok előttük, alig méltatnak figyelemre, csak ujjúkkal bök­nek a megfelelő irányba. Szó­ra csak akkor méltatnak, amikor megindulunk: kik ezek a vakegerek? A falu közvéle­ményét egyébként mostanában a víz bekötése foglalkoztatja. A rossz nyelvek szerint a va­lóságos és a képzeletbeli csa­pokat egyaránt meg kell ken­ni. és aki így tesz. hamarabb hozzájut, megnyílik számára a vezetékes ivóvizet szállító

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents