Pest Megyi Hírlap, 1981. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
1981. JÜNIUS 1, VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Bemutatkozik: Dudás Sándor Harminckét éve tzülettem Tápiő- P1törgyén — a mai Újszilváson. Ma is itt élek, a naponta ingázók egyikeként. Verseket eleinte csak a magam kedvtelésére írtam, később több napi-hetilapban is publikáltam. Hallássérült vagyok. Ipari tanuló koromban döbbentem rá: a csönd világát hogyan lehet beilleszteni a sokhangú és csodálatos költészetbe. Nyílt hangú, alig rejtőzködő gondolataimnak a sors adja meg a hangütést. A toronyba igyekvőnek hangosan kell kiáltani. És hittel, mert szíve hatalmasabb az ismeretlen csöndnéll Khim Antal: Csöndkiáltó Lombtömör csönd. Jöjj közelébb! A réseken át hangok, eleven mozgás, felemelt Ievél-páncélkák alatt kacag a szélt Tóba dobott kő: loccsan ■ gyűrűzik a fény. Sorstárs-példák: Ciolkovszkij, Edison, Beethoven adjatok hitet, erőt, győzzem pacsirtatűzzel az Időt —, el ne hallgassak én! Vallomás Ha mézes kaptárból a szerelemnek tovazümmög a slmogatás, mozdulatok ize elpereg, hó-tiszta papírlap fölé hajolva vagyok az életemhez legközelebb. Csillagképek éneke Darányi, csöndes kis temető a nagyváros lüktető, zajos forgatagában. Nem olyan pompás ősi hely, mint a párizsi Pére-Lachaise, évszázados fák sem vetik rá hűs árnyékukat. Villamosoktól, gépkocsiktól reszkető utak ölelik körül e kertet, ahová kinyúlnak a város álmai. Kinnreked a tömeg dübörgése, amely olyan, mint a víz árja, mint az erdőt paskoló szél. mint minden, ami értelmetlen zaj csupán. Megszakad itt a lárma, nem zavarja a teljes egyedüllét nyugalmát Elhagyottan hallgat a csend, s kibomlik belőle a lélek és a test közötti párhuzamok rendszere. „Az alvilág hátborzongató sok rémsége mind csak mese, nem rettenti a holtakat sem éjsötét, se rabbilincs, se tűzfolyam, se Léthe vize, sem bírói szék ... költők játszi képzelődése mindez csupán, ők ojtották belénk hazug rémmesékkel a rettegést" — írta Seneca. Olyankor elmélkedve, mikor egy teremtett lélek sem sétált a Mars-mezőn, látogatóba se ment senki. Mert hát az egyedüllét örökkévalósága éppen úgy lenyűgözi az álmokat, mint a seregeket és az emberek alighanem tudták mindezt, amióta léteznek, miként tudják, hogy meg kell halniok. De vajon az embert az örökkévalóság vagy a haláltól való rettegés gyötri-e? Vagy a szánalmas továbbélés, melynek nincs ideje már,meghalt csillagok kialva- sát látni? Túl a folyón, nem messze az Invalidusok parkjától, a dorotheenstädti temető halhatatlanok nyugvóhelye. Sok órát töltöttem ott, az emlékezés és a tűnődés határtalan és időtlen varázsában. Egymás mellett pihen itt Georg Wilhelm Friedrich Hegel, a gondolkodás szellemóriása, Johann Gottlieb Fichte, az egyéni tudaton belüli ellentétek megszállott- kutatója, Heinrich Mann humanista regényíró és esszéista, Arnold Zweig drámaíró, költő, Robert Becher esz- széista, Bertolt Brecht, az epikus színház prófétája és felesége, művészi szövetségese, Helena Weigel, s még sokan mások. Nemesen egyszerű emlékkövek a sírokon, mindent beborít az örökzöld futónövény. Olyan hely ez, hol együtt élnek istenek, emberek, magába öltve a, világot, melyet kemény, s örök törvények nyűgöznek. Versenyt fut az idő és a képzelet. Berlin egyik legnosztalgikusabb helye ez a temető, falai között a szépség és a szellem vert tanyát, az egyetemes emberi kultúra sok halhatatlan értékének megálmodói békülnek meg itt sorsukkal, mítoszaikkal, hitükkel és isteneikkel. Mily parányi hely azoknak, kik a végtelent kutatták, hátrahagyva kételyeiket, igazságukat, halálukat — végső tanulságul. Látható: a történelem szakadéka elég nagy, jut hely mindenkinek. Egy civilizáció éppoly törékeny, mint az élet. A körülmények, amelyek Keats és Baudelaire műveit ugyanoda kül- denék, ahol Menandroszéi vannak, egyáltalán nem elképzelhetetlenek. Nem volt hát elégséges saját tapasztalatból megtanulni, hogy a legszebb, legősibb, legnagyszerűbb és legjobban elrendezett dolgok elpusztulhatnak véletlenül? Hiszen a gondolat, a józan ész és az értelem terén láttunk már rendkívüli körülményeket, paradoxonok hirtelen megvalósulását és brutális elferdítését a nyilvánvalónak. Kuszán elém tűnnek a múlt nagy emberei és nagy könyvei, mindaz a reménység, amit az emberiség magában táplált, hogy el fog vezetni az eszmék összességéhez, melyek a békét szolgálják, az érzelmek összességéhez, melyek az emberi méltóságot emelik. De ezen a világon annyi és olyan méretű volt már a szenvedés, hogy ittmaradt velünk szemtől-szem- be, nem csupán drámai, hanem inkább metafizikai jellegével. Az ember kényszerült hát felelősséget vállalni nemcsak azért, amit tenni akart, nemcsak azért, amit tenni szeretne, hanem azért is. - amit saját magáról gondol. |\/tilyen nyilvánvaló: az ember a legmagasabb célokra törve válik emberré, tudja, hogy meg kell halnia, de a csillagködök iróniájából kiragadja a csillagképek énekét, amelyre ismeretlen szavakat kényszerít — és beledobja azt a századok végtelenjébe. Ám „o fennmaradást nem lehet az időtartammal mérni: ez a továbbélés a formáé, melyet az ember győzelme a végzet fölött öltött magára, és ez a forma az ember halála után elkezdi előre nem látható életét. A győzelem, melynek létét köszönheti, olyan hangon fog megszólalni, amely alkotója előtt ismeretlen volt” — írja Malraux. A csokor virág, s e néhány sor Is jelkép csupán, egy utánunk érkező tiszteletének és tisztelgésének záloga. L Kelemen Gábor: Gól a halál kapujában Nyolc nap odzos Után váratlanul bejelentik: mérkőzés lesi Július 12., csütörtök. Most nincs olyan meleg, mint az előző napokon. Az égen felhők gyülekeznek, esőre áll az idő. Schwarczék szorongva vonulnak a pályára. Jó erőben vannak, a közös gyakorlások során össze is szokott a csapat, de mégis. Hiszen mi biztosíthatja nekik előre a győzelmet, a menekülést a gázkamráktól. Az ellenfél ezúttal pontos, nem úgy, mint az előző összecsapás alkalmával. Válogatás nélkül összeállított együttes lehet, mert tagjai nagyon megviseltek. Vézna test, hajlott hát, petyhüdt combok, vékony kar, beesett mellkas, sárgás, ráncos bőr — ezek jellemzőek rájuk. Szomorú látványt nyújtanak. Világoskék sportfelszerelésükben még inkább kiütközik beteges színük. Beszédükből megtudják: olaszok és franciák. Bal karjukon a tetoválás, az ötjegyű számok... A bírói hármast most más foglyok alkotják, mint az első mérkőzésen. Ügy látszik, sok hivatásos játékvezető lehet a táborban, s ezért a megbízatás mindig csak egy alkalomra szól. A birkenaul csapat valamennyi tagja a megszokott posztján kezd, az ellenfélnél — úgy tűnik —nincs semmiféle „hadrend”. Minden futballistájuk, a kezdőkre jellemző módon, odaszalad, ahol éppen a labda van. — KI kell passzolni őket, ezek nem tudnak játszani — adja ki az utasítást Schwarcz egyik társa, Weigner. Egyetértenek vele. A gyors átadások hamar zavarba hozzák a kék mezeseket. Kapujuk egymás után többször is veszélybe kerüL Először még menteni tudnak, másodszor a kapufán csattan a hatalmas erejű lövés, harmadszor viszont már nincs menekvés. Klaus veszi be a hálót, méghozzá parádés fejessel. Hirtelen néhány pisztolylövés dördül. — Mi volt ez? — néznék körül a játékosok rémülten. — Nyugodjatok meg — inti le őket Joseph. — Nincs semmi baj, csak SS-tisztjeink lövöldöznek a levegőbe örömükben. Néhány perc múlva a tiszteknek újra alkalmuk nyílik az ujjongás- ra. Helmuth, a jobbfedezet szögletet ível be, s a tizenhatoson belülre berobbanó Günther kapásból a bal felső sarokba bombáz. Az ellenfél játékosai magukba ros- kadtan vonulnak középkezdéshez. — Egy kicsit lazítsunk — szól oda Schwarczéknak Bogdán, a szánalmas arcok láttán. — Nekünk mindegy, hogy mennyivel nyerünk, rájuk viszont ki tudja, mi vár, haegy- re-másra lőjük a gólokat. Nincs ellenvetés. Ennek szellemében folytatódik a játék. A nácik nem veszik észre, hogy lanyhult az iram, az ellenfél fut- * ballistái viszont felismerik s a birke- nauiak segítőszándékát, s hálás pillantásokat vetnek feléjük. A 25-ik percben aztán váratlan esemény történik. Az egyik csontváz- szerű játékos megpróbál támadást indítani a bal oldalon. Nagy lendülettel tör előre, lépéselőnyt szerez kísérőjével szemben, mielőtt azonban lőne — hirtelen összeesik. Ügy viszik le a pályáról. — Hozni kellett volna egy-két cserejátékost — bosszankodnak az ellenfél tisztjei. De ezúttal tehetetlenek. A szerencsétlen ott fekszik az oldalvonalnál, senki sem törődik vele Társai ki-kinéznek rá, de nem segíthetnek rajta. A bíró feldobással hozza újból játékba a labdát. Kari szerzi meg, ő előrevágja Josephnek, aki azonnal indítja Günthert...- Gyerünk, gyérünk — hallatszik az egyik birkenaui SS-tiszt rekedtes hangja. Most eggyel többen vagyunk. Gólt akarok. Gólt! Az akció nem sikerült. Később azonban a 36. percben Bogdán révén teljesül az SS vágya.- Les volt — fut őrjöngve a játékvezető felé az ellentáborból egy tiszt, mikor hallja a kettős sípszót. — Vonja vissza — követeli habzó szájjal a másik. — Nem látta, hogy a középcsatár legalább egy magukhoz rendelik az ő oldalukon álló partjelzőt. — Folytatjuk a játékot — közük az eléjük álló fogollyal. — Maga lesz a vezető bíró, intézkedjen, hogy vigyék le ezt a disznót a pályáról, s mindenki álljon a helyére. A 25 év körüli férfit kirázza a hideg. Verítékcseppek jelennek meg az arcán a félelemtől, de aztán megpróbálja összeszedni magát. A labdarúgók félnek a folytatástól: mit tartogathat számukra a hátralévő idő? Most kell végrehajtani az elmaradt tizenegyest, mivel az összevert bíró nem vonta vissza a büntetőt. Franz fut neki a labdának, s belsővel finoman a jobb alsó sarokba pöccinti. — Négy-null — kiált fel Heinz. Schwarczék közül senki sem örül a gólnak. Fáj nekik, hogy ilyen áron szerezték. Ha korábban nem voltak durva jelenetek, heves összecsapások, akkor most méginkább nincsenek. A futballisták vigyáznak, hogy ne állítsák nehezen megítélhető helyzetek elé a játékvezetőt. Minden megmozdulásukból, akciójukból kitűnik; pedig nem beszéltek össze. A volt partjelző viszont nem sportszerű. A vendéggárdához húz. Nyilván azért, hogy kísérő-tisztjeiket kiengesztelje. A félidő 25. percében még tizenegyest is ítél a csapat javára. — Kicsit szigorú döntés volt — jegyzik meg a birkenaui tisztek, de aztán nem nagyon törődnek vele. A büntetőt belövik, a labda a kapufa éléről vágódik be a hálóba. A bíróverő nácik mosolyognak; tapsolnak. Lám, ilyenek is tudnak lenni. Ezzel a góllal azonban még nem alakul ki a végeredmény. Hat perccel a befejezés előtt Bogdán talál húsz méterről a kapuba. Szerencséje van, már másodszor eredményes a találkozó során. — Micsoda távoli bombái vannak ennek — jegyzi meg az egyik tiszt. — Főnyeremény volt a beváloga- tása — így a másik. — De a többi sem rossz, bármilyen nehéz ellenféllel szemben győzne ez a gárda. — Mit szólnátok, ha rendeznénk egy táborok közötti futballtomát — veti fel a gondolatot a harmadik. — Az lenne jó alkalom a játékerő felmérésére. — Ugyan ki ér rá ezt megszervezni — intik le a többiek. — Tudod, hogy Schwarczhubemek egyébként sem tetszik ez a foci. Befejeződik a mérkőzés. A két csapat játékosai kezet fognak. A bíró és a partjelző a szerencsétlenül járt társhoz siet Szomorúan állapítják meg: még mindig aléltan fekszik. — Ketten majdcsak bevisszük valahogy, talán néhány nap alatt felgyógyul — gondolják. Még nem tudhatták, hogy sérülései halálosak. A futballisták este a vacsoránál várják a dupla adagot, de az ételosztás előtt bejelentik: nincs prémium, mert gyenge volt az ellenfél! Csalódásuk leírhatatlan... méterrel élőbbről indult, mint a védők. — Jogos a gól! — szögezi le egy birkenaui SS és rendíthetetlenül védi igazát Szó szót követ nagy vita támad. A bíró a félelemtől remegve, meg sem mer mukkanni. Schwarczék vezetője magasabb rangú, így a reklamálók, egy idő után kénytelenek engedni. Dühükben azonban a félidő hátralévő részét meg sem nézik. Szünetben, csakúgy, mint az első találkozón, citromot íkapnak. Schwarczék. Az ellenfél játékosai sóvárogva nézik. A tíz perc hamar elrepül. Ez elsősorban a háromgólos hátrányban lévő együttes tagjai számára szomorú. Núvcs idő a regenerálódásra. Az első említésre méltó esemény a nyolcadik percben történik. Gyors indítás után Gerd kapja meg a labdát, ügyesen átveszi, bevezeti csaknem az ötösig, nincs ideje azonban már lőni, mert belesodródik egy védőbe, s elesik. — A fene vigye el, előbb kellett volna felnézni — bosszankodik, majd felugrik, s társaival együtt visszaindul. Legnagyobb meglepetésre azonban a bíró a tizenegyes ponthoz rohan, s mutatja — büntetőrúgás következik. — Micsoda? — kapnak a fejükhöz a téves ítélettel sújtott csapat tagjai. — Ez tizenegyes? Hiszen hozzá sem ért a felbukó játékoshoz senki. Kísérő-tisztjeik nem érik be néhány reklamáló szóval Ez a bírói tévedés már sok nekik. Berohannak a pályára, s ráncigálni kezdik a játékvezetőt. — Mit képzelsz, te szemét? — üvölti az egyik —, vak vagy, vagy. azt hiszed, hogy velünk lehet szórakozni ! — Kinyírlak, te aljas! — sziszegi a másik. — Garantálom, hogy nem éled meg a holnapot. A bíró próbál elhúzódni a náciktól, a rángatástól az inge már teljesen szétszakadt, de azok nem hagyják békén. Sőt, egyre inkább neklvadulnak. Rugdosni kezdik, majd ütik-verik, ahol érik. Egy tarkócsapás leteríti a szerencsétlen foglyot Az SS-tiszteknek azonban még ez sem elég. Folytatják az ütlegelést A birkenaui tisztek mindezt szótlanul nézik. Mint egy mozielőadást.. A futballisták eltakarják a szemüket. Borzalmas látvány a tehetetlenül vergődő, vonító, vérben úszó bíró. — Mindenki tévedhet, miért kél] ezt Így megtorolni? — mondogatják egymásnak. Az együttérző megjegyzéseken kívül mást nem tehetnek. Ha beleavatkoznának, kíméletlenül lelőnék mindannyiukat Tíz perc is beletelik, míg helyreáll a nyugalom. Az őrjöngő tisztek levonulnak a pályáról, s Heinzék- kel kezdenek tárgyalni Rövidesen Néma kert Czinke Ferenc festménye t > A Sport propaganda Eladd gondozásában jelenik meg a fend címmel E. Kelemen Gábornak, a Népsport munkatársának könyve, amely a debreceni Schwarcz Sándor auschwitz-birkenaui lágerben labdarúgó-pályafutásának történetét eleveníti fel. Ebből közlünk most részletet.
