Pest Megyi Hírlap, 1981. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-18 / 141. szám

4 %Müan 1981. JÜNIUS 18., CSÜTÖRTÖK BEFEJEZŐDÖTT A KÉPZŐ- ÉS IPARMŰVÉSZEK XI. KÖZGYŰLÉSE JÚNIUS 26-28. HETI FI LM JEGYZET Jelentős társadalmi hivatás Szerdán befejeződött a Ma­gyar Képző- és Iparművészek Szövetségének XI. közgyűlése. A tanácskozáson felszólalt Kornidesz Mihály, az MSZMP Központi Bizottságának osz­tályvezetője. Tolmácsolta az MSZMP Központi Bizottságá­nak üdvözletét, majd arról szólt, hogy a művészeteknek — a képző- és az iparművészet­nek is — fontos társadalmi hivatásuk van: az életet kell vizsgálniuk, és azt kell visz- szatükrözniük. A művészetek másik, igen fontos jellemzője, hogy az em­berhez fordulnak, az embert segítik. Ebben a szolgálatban teljesedik ki a művészetek hu­manizmusa általában, s a tár­sadalomhoz fűződő személyes kapcsolat értelmezésében konkrétan is. Közéleti és élet­módbefolyásoló az a szerep is, amelyet a jő közérzet megte­remtéséért vállal a művészet. Napjainkban például az em­bereknek arról is szólni kell, hogy az értelmes cselekvésnek tág a lehetősége, s az előt­tünk álló feladatok megoldá­sára érdemes vállalkozni. A továbbiakban leszögezte: kulturális, politikai elveinkben és céljainkban nincs szükség változtatásra. Inkább arra kell törekedni, hogy a feladatokat következetesebben oldjuk meg. Szükséges például a szocia­lista művészet eddiginél haté­konyabb támogatása, s ebben a szövetségnek is fontos ten­nivalói vannak. A párt poli­tikai törekvéseinek lényege, hogy a művészet fejlődésével összhangban erősítse a töme­gek és a kultúra kapcsolatát. A kiérleletlen művészeti MAGYAR-AFGÁN RÁDIÓS EGYEZMÉNY Rendszeres műsorcsere öt évre szóló együttműkö­dési egyezményt írt alá szer­dán Budapesten Hárs István, a Magyar Rádió elnöke és Latif Nazemi, az Afgán De­mokratikus Köztársaság rá­diójának elnöke. Az okmány — a többi között —, a rend­szeres műsorcseréket, a nem­zeti ünnepekről való kölcsö­nös megemlékezést, a munka­társak műsorkészítő- és ta­pasztalatcsere-látogatásait, a két rádió vezetőinek időnként sorrakerülő találkozóit rögzíti, illetve szabályozza. Törökfürdő-kiállítás Pécsett, a Sallal utcában 1977-ben tárták fel a három hajdani török fürdő egyikét, amelyet Meinl pasa építtetett. A helyreállított romfürdőt a hozzákapcsolt fürdőíkiállítással együtt átadták a nagyközönségnek. Ez az egyetlen olyan tö­rök gőzfürdő hazánkban, amelyet úgy rekonstruáltak, hogy minden részletét láthatjuk, mert olyan maradványokat talál­tak, amelyek alapján helyreállíthatták az eredeti berendezést. A képen: az előcsarnok az ivókúttal. produktumokat nem szabad szélesebb nagyközönség elé vinni, hiszen a megalapozat­lan kísérlet eredménye riaszt­ja a közönséget, és rontja az igazi értékek befogadásának lehetőségét. A feladatokkal kapcsola­tos kérdések tisztázásához pezsgőbb, aktívabb, szövetsé­gi életre van szüksége. Na­gyobb aktivitással, felelősség­gel szükséges sízólni a szö­vetségen belül az ideológiai, az esztétikai kérdésekről, s a véleményeket ütköztetni kell a vitákon. Végezetül Kornidesz Mihály a művész és a kritikus együt­tes, közös munkájára hívta fel a figyelmet. Hangsúlyozta: a művésznek értenie kell a va­lóságot, a kritikának pedig a valóságot és a művészetet is. A kétnapos vitában har­mincötén szólaltak fel. Be­hatóan foglalkoztak a képző- és iparművészet környezetala­kító, ízlésformáló szerepének erősítésével. Ennek érdekében javasolták: mielőbb újítsák fel a szervezet régi kapcsola­tát az építőművészek szövetsé­gével. Szóvá tették, hogy javítani kell a szövetség és a különbö­ző kulturális intézmények kap­csolatát, együttműködésük módszereit Sürgető feladat­ként jelölték meg a fiatal képzőművészek hatékonyabb szakmai támogatását. A kétnapos tanácskozás be­fejezéseként a szövetség lekö­szönő vezetőségének elnöke, Kiss István, összegezte a vitát. Ezután határozathozatal kö­vetkezett. A közgyűlés elfo­gadta az írásos dokumentu­mokat, s a tanácskozáson elő­terjesztett határozati javasla­tokat. A közgyűlés megválasz­totta a szövetség vezető tes­tületét — a 64 tagú választ­mányt —. amely a hagyomá­nyoknak megfelelően, későbbi időponban, ugyancsak szava­zással dönti el. kik lesznek a szövetség vezető tisztségviselői. // Őrségi napok A folklór jegyében őrségi napokat rendeznek június 26—28. között Vas me­gye nevezetes tájegységén. A gazdag programban többek között néptáncegyüttesek, pá­vakörök, citerazenekarok folk­lór műsora, utcaszínház, ara­tóünnepség, előadóművészek estje szerepel. Az őrségi fal­vakban számos kiállítás nyí­lik. Kisrákoson faipari termé­kekből, Öriszentpéteren az őr­ségi népművészet alkotásaiból, Magyarszombatfán a kerámia vállalat termékeiből, Szőcén a termelői szakcsoportok, szak- szövetkezetek termékeiből ren­deznek kiállítást. Pankaszon vadászati kiállítás nyílik. Sor kerül népművészeti vásárra, valamint az őrségi baráti kör találkozójára is. Az olvasóközönségnek Gábor Andor könyvhagyatéka Szombathelyre, a Berzsenyi Dániel megyei könyvtárba ke­rült Gábor Andor könyvha- gyatékának egy része. Az ed­dig a műszaki egyetem tudó-* mánytörténeti könyvtárában őrzött anyagból, mintegy két­ezer kötet érkezett feldolgo­zásra és megőrzésre Szombat­helyre. Köztük van az író csaknem valamennyi művének első kiadása és a barátai ál­tal neki dedikált könyvek. Az áthelyezés célja az, hogy közművelődési könyvtárba ke­rüljön az értékes hagyaték. Az anyag feldolgozása meg­kezdődött- Rövidesen az olva­sóközönség is hozzáférhet a könyvekhez az olvasóterem­ben. IZGALMAS REJTVENYVERSENY Édes anyanyelvűnk A legutóbb megjelent szám­ban Keresztury Dezső az anyanyelvvel való „találko­zásairól” beszélget Fülöp La­jossal, Csurka István és Bor Ambrus nyelvi érdekességek­re hívja fel a figyelmet, Dé­vai Nagy Kamilla a népdal erejéről, Krónikás énekéről és terveiről nyilatkozik. Rácz Endre a sajtónyelv bizonyos Aligha van olyan diák, «kinek ne lenne vizsgasztori­ja. S aligha van felnőtt, aki ne őrizne emlékei között az Vizsga — lecsóval modorosságait teszi szóvá, Ke­mény Gábor a szórend buk­tatóit, Hajdú Péter a .furnér- ügyről” ír, Deme László ar­ról, hogyan bánjunk a beszéd­ben a szünetekkel, Bíró Ágnes pedig a költők adta nevek va­rázsáról. Bírálja a lap a bu­tiknyelvet, a féltrágár sza­vakat, feliratok, lapok szám­talan csacskaságát állítja pel­lengérre, tanácsokat ad az ol­vasóknak. Izgalmas rejtvény­verseny, szemlérevat, könyv- bírálatok, karikatúrák teszik még gazdagabbá az Édes anyanyelvűnk legújabb szá­mát. egykori tanárok szigorúságá­nak vagy lágyszívűségének példázására egy-egy hasonló históriát. Most, az érettségik, a kol­lokviumok, a szigorlatok ide­jén is bizonyára elő-előbuk- kan a közhely: nemcsak a diáik vizsgázik, hanem a tanár is. S egy másik: mindkettő emberségéről is számot ad ilyenkor. A közhelyek — bár untig hallottak — igazságokat tar­talmaznak. Bizonyságul íme egy vizsgatörtánet barátomtól, aki ma már tanít, s így mond­ja : pedagóguspalánta korom­ban esett meg velem az, ami­ből többet tanultam, mint jó néhány könyvből. ... Szóval úgy kezdődött, hogy megéheztünk. Elvégre a kollégium udvarán, a fűben hasalva egész nap a pedagó­giát bújni oizony fárasztó, meg na komolyan veszi az ember a tanulást, elfeledke­zik az idő múlásáról. Ügy délután négytájt elballagtunk az élelmiszerboltba, s jobb híján vettünk három csomag mélyhűtött lecsót, önáltatás- nak sem rossz, a vizsga előtti estén főzőcskézni, mondván: ilyenkor már úgysem fog az ember agya. A kollégium kapujában fu­tottunk össze Drakulával. Nem véletlenül kapta ezt a csúf­nevet, ugyanis sem szép nem volt, sem kegyes vizsgáztató. Sőt! — Hová azzal a lecsóval, fiúk? — így Drakula. — Csak a vacsorát visszük. Meghívhatjuk, tanár úr? — Örömmel... Erre aztán nem számítot­tunk. Holnap nála vizsgá­zunk, s most képes az estét velünk végiglecsózni. Vissza­út pedig nincsen. Mi lesz eb­ből? Semmi sem lett. Legalább is látszólag. Megbeszéltük a lecsókészítés fortélyait, az­után persze a pedagógiára te­relődött a szó. Lassacskán be­fogadtuk a társaságba Draku- lát Furcsa: amikor nem elő­adást tartott vagy kérdezett, mintha új bőrbe bújt volna. Élt Bölcs igazságokra veze­tett minket a vita közben, s meg kell vallanom, akitől ko­rábban csak tartottam, ekkor tisztelni kezdtem. Ráadásul egész jó lecsót hoztunk ösz- sze... Ügy este 10 óra körül Dra­kula felállt illedelmesen meg­köszönte a vacsorát, a beszél­getést Reggel vizsga. Erről persze egy szó sem esett nem őrül­tünk meg, hogy mi hozzuk fel a másnapi kollokvium témá­ját Elsőnek mi hárman érkez­tünk. Drakula szélesre tárta az ajtót, amint nyolcat ütött az óra. Meglátott minket ma­gasra szaladt a szemöldöke. — Hát, tessék, kérem, húz­zanak tételt! — invitálta a társaságot. Feleltünk. Izzadtunk. Dra­kula pedig rendíthetetlenül kérdezett. Nem zavartatta magát, s nem is hazudtolta meg korábbi hírét. Szigorú volt mint rendesen, megta­lált a feleleteken minden hé­zagot, mint rendesen, ezt még tanulni kéne néhány napig — mondta, mint rendesen. Az indexet is csak a vizsga után adta vissza, mint rendesen. Jancsi addig is dühöngött, úgy érezte, hogy legalább né­gyest érdemelne. Amikor Drakula behívta a csoportot, hogy kiossza a jegyeket, pi­maszul ezt kérdezte: — hogy ízlett a lecsó, tanár úr? — Jó volt fiúk, csak egy kicsit csípős — nyújtotta az indexeket. Mind a hármunk vizsga­könyvében ott díszelgett egy- egy hármas. Pedagógiából. V. G. P. ELEVEN FALUBAN Szabadtéri gyűjtemény Nemcsak az országban, de Közép-Európában is egye­dülálló vállalkozásba kezdtek a hetvenes években a Somogy megyei Szennán. Elhatározták, hogy egy élő faluban alakíta­nak ki falumúzeumot. Szenna a Zselicség jellegzetes telepü­lése, Kaposvártól nyolc kilo­méterre. A gyűjtemény itteni elhelyezését indokolták az ere­deti helyükön épségben meg­maradt műemlék értékű há­zak, a főutcán átfolyó Dere- gényi-patak fölé emelt, jelleg­zetes téglaboltozatú, hangu­latos hidacskák, és a sok lá­togatót vonzó, 1785-ben épült népi barokk stílusú, festett, fa­kazettás református templom varázsa is. A templom körül sugarasan építették és építik fel a jellegzetes somogyi por­tákat, melyeket a lehető leg­nagyobb hitelességgel telepí­tenek ide, a hagyományos technika alkalmazásával, a ha­gyományos népi építészeti mó­dot ismerő ügyes kezű mester­emberek munkájával. Fogadó az örök világossághoz Hernádi Judit, Fülöp Zstgmond és Kálmán György a Fogadó az örök világossághoz című filmben Néhány hete, A Pogány Madonna bemutatása után, az a remény kezdett éledni ben­nünk, hogy megszűnőben a magyar bűnügyi filmek króni­kus betegsége, az izzadságo- san kitalált unalmasság. Kezdtük azt hinni, hogy ez­után épkézláb sztorikat lát­hatunk épkézláb előadásban, mesterséges és fölösleges, „mély” csavarások, intellek­tuálisnak álcázott ürességek nélkül. Abban bíztunk, hogy fogyasztható dialógusok hang­zanak majd el a vászonról, olyanok, amelyek legalább emlékeztetnek a mai magyar köznyelvre, s nem színtele­nek és szagtalanok, mint a desztillált víz. Ügy gondoltuk, a cselekményvezetés és a fi­gurák karakterrajza legalább majd azt a — nem túl ma­gas — szintet el fogja érni ezután, amire a műfaj neve­sebb rendezőinek (íróinak) filmjeiben (könyveiben) bár­ki igen alkalmas példákat ta­lál. Nem képzeltük, hogy ez­után kis honunk lesz a bűn­ügyi filmek klasszikus hazája, hogy ország-világ tódul majd megvásárolni ezeket a film­jeinket, vagy hogy filmipari kémek hada igyekszik majd megtudni, mi a magyar krimi- új-hullám titka. Mindössze csak azt reméltük, óvatosan, félve, tamáskodva bár, hogy ezután már nem lehet teljesen zavaros, érdektelen, unalmas, humortalan, szellemtelen, mű­vi úton előállított, rossz dia­lógusoktól hemzsegő bűnügyi filmet csinálni nálunk. Sajnos, tévedtünk. Lehet. Itt rá a példa: a Fogadó az örök világossághoz, mely va­lószínűleg nagyjából ugyan­akkor keletkezett, mint A Pogány Madonna, s nyilván csak a filmforgalmazás dönté­se révén került később a mo­zikba, mint a Bujtor—Mészá­ros film. A filmet író Molnár Gál Péter egy ízben már gyümöl­csözőnek mondható együttmű­ködésben vett részt a rende­zővel, Bán Róberttel: a Kísér­tet Lublón forgatókönyvébe segített be dialógusok írásá­val. Első önálló forgatóköny­ve azonban azt az óhajt éb­reszti bennünk: bár elégedett volna meg most is csupán a párbeszédek szellemes meg­írásával; akkor talán legalább azok jobban sikerültek volna. (Mellesleg: a dialógusíró a legtöbb filmművészetben igen megbecsült személy, munkája roppant fontos. Jó dialógus­írónak lenni: komoly rang. Jean Cocteau, Alberto Mora­via, Marcel Pagnol, és még sokan mások, számos film dialógusait írták...) Molnár Gál és Bán Róbert mostani közös munkája sajnos nem sikerült. Az kevésbé len­ne zavaró, hogy maga a szto­ri — a vidéki vendégfogadó­ban a módosabb vendégek sorra eltűnnek, majd azok is szépen kimúlnak, akik azt akarják megtudni, miért tűn­nek el a vendégek, s így szép lassan mindenki kinyír .mindenkit — egyáltalán nem eredeti, hiszen legalább há­rom-négy hasonló meséjű filmre emlékezhetnek a nem túl idős mozibajárók is. A dolog — mint amnyi másban — itt is a hogyan?-on múlik. És a Fogadó az örök világos­sághoz éppen ezen fut zá­tonyra. A film története ugyanis szükségtelenül túlbonyolított; fölösleges szálakkal, mozzana­tokkal, figurákkal terhes (a valamilyen eszelős okból szín­játszani akaró három szolga alakja például). A sorra be­következő gyilkosságok is olyan szenvtelenül mennek végbe, mintha csak egy jegy­zőkönyvet olvasnának. Mes­terkéltek a párbeszédek, me­lyekben több a szellemeske­dés, mint a szellem. Nem ér­dekes maga a tét sem, az t i., hogy valójában miért történik egy fél temetőre való gyilkos­ság. Az egyes figurák tökéle­tesen egyénietlenek; kizárólag a színészek egyéniség ruházza fel őket valamiféle karakter­nek vélhető jellemvonással. No, és ami talán a legfonto­sabb: a film annak ellenére rettenetesen vontatott, hogy terjedelme nem haladja meg az átlagos filmhosszat. Egy sor remek színész — Törőcsik Mari, Kálmán György Márkus László, Fü­löp Zsigmond, Szombathy Gyula, Lukács Sándor, Her­nádi Judit, Kézdy György, és még sokan mások — van je­len a filmben, s csak őszin­tén sajnálni lehet, hogy nem tehetnek többet, mint hogy jelen vannak. Hét különleges megbízott A western klasszikusai kö­zött tartják számon a Hét mesterlövész című filmet. Jól ismerjük a téma japán válto­zatát is, a Hét szamurájt. Va- gyim Liszenko szovjet rendező most mintha e filmek sémái­hoz nyúlt volna, amikor egy, a II. világháborúban játszódó — nevezzük így — katonai kalandfilmet forgatott, ö is hét hős köré fonja a történe­tet. E hetek — egyikük nő, Marina a neve a filmben — egy igen fontos katonai harci eszköz, a katyusának becé­zett sorozatvezető körüli vi­szontagságokból veszik ki ala­posan a részüket. A hét hős természetesen eljut a te­rületre, megtalálja a sérült katyusát, visszaveri a néme­tek támadásait, s végül meg­semmisíti a fegyvert, de eköz­ben ők maguk is megsemmi­sülnek. Az alapséma tehát itt is a nemes ügy érdekében történő önfeláldozás, mint az említett kalandfilmekben. Csak a kel­lékek mások: Colt helyett mo­dern fegyverek, musztángok helyett repülőgépek és autók, stb. No és más az erkölcsi in­díték is, hiszen végül is a Nagy Honvédő Háborúban vagyunk, amelyben az effajta cselekedetek a hazaszeretet és az önfeláldozás hősi példái voltak. Ami természetesen tiszteletre méltó —, de az mégis kár, hogy a film a té­mának inkább a sztori olda­lát próbálja kidomborítani — ami eléggé sablonos, mert any- nyi hasonló filmet láttunk már —, ahelyett, hogy a mo­rális oldalra helyezné a hang­súlyt. (Ami mindig érdeke­sebb lehet a puszta történet­nél, mint ezt a legújabb há­borús filmekben épp szovjet rendezők bizonyították). Takács István i

Next

/
Thumbnails
Contents