Pest Megyi Hírlap, 1981. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
1981. JÜNTIUS 14, VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Naríási Zsolt: ■ M Önarckép tükrömben a gördülő villamos ráncaimon siklik ki mindig hajam sírósan szemembe hull szájcserepeim jelzik az évek baleseteit kiáltanék a versek margóján a rohanások közepén a nyavalygások küszöbén a szeretet-határon az a mellémbújt ágyakon a visszacsókolt csókokon valahol a narancsfelezőn a melegponton a képregények számozásain elfecsérelt időmegtakarításban a fclötös-kelésekben párnáink kihűlt fejformáit de csak suttogni tudom neved a csend nedvesség-foltjaiba keresem Németh Péter Mikola: Egy halott költő élő szívére verseire Orökéletűvé gondozott virágok közt vert 0 tanyát Nagy László a költő. „Ha van páratlan Ítélet a költőről — írja egyhelyütt — az a verse." A vers ige, dokumentum, bűnjel — a soha meg nem semmisíthető * „igazán-lgaz-Isten,” zene, szirének éneke, a szellemi öröklét maga, magva, írmagja, a halhatatlanság fájva, izzón megszépülő üstököse az időben; tánc a valóság élén, megfeszített karok ölelése, szent vállalás és örök, mely bezárja a halotti maszkok fájdalmas ajakit, de tovább él szüntelen az élet ajkain. Pető Sándort A kút------------------------- kezdte, de véA csomagotoknál güi is a va' ________ gonosoknál kötö tt ki. Több volt a pénz, az pedig mindig kellett. A kévést soknak képzelni, a hónap végén a semmiből is úgy mulatni, mintha temérdek volna. Lyukas marokkal szórni, álmodni, hogy a mindennapi szalonna; sonka meg kolbász, hogy a minden reggel felhúzott bakancs: mesebeli, mérföldlépő lakkcipő. Hinni, hogy a kis telek több holdas birtok, amely képes eltartani a családot. Mindenki csak Véncsontnak hívta. pedig még elég messze járt a nyugdíjtól. Talán mert olyan csupa csont-testű, szikkadt arcú volt, mint egy kiapadt patak, mely tele van száraz zörgő ágakkal. Ha nézett, akár megrozsdult avar alól tekintene ki. A keze meg mint két szeneslapát, ha ökölbe gyűrte, alig fért el a zsebében. Gúnyolták is miatta eleget. Sohasem válaszolt. Mit is mondhatott volna ezeknek a sittes vagányoknak. Helyette fogta a zsákokat, s aztán csak vitte, szakadásig. Hajnalban, mikor a vakvágányra tolták a két négytengelyest, Véncsont már ott strázsált, feltörte a plombát, kinyitotta a csikorgás, vas- pántos ajtót. Elsőként akarta látni a mindennap várt csodát, hátha egyszer ráakad valami üzenetre, zsebkendőre kötött kincsre, iderejtett pénzes csomagra. De csak a szürke cementes-zsákok sokasága nézett vissza rá, ostoba, bamba, poros tekintettel, mintha mondanák is: — mit akar ez a mélák? \Barnás István: Snóbli Aztán, hogy látta, csoda nincs, kihúzott pár zsákot, a helyükre beült. Aludt, míg meg nem jöttek a többiek. Azok ébresztették fel, hol úgy, hogy alágyújtottak, hol meg valami bogarat engedtek fel a nadrágja szárán.-------------------jött, Mezőkövesd Ma tyóföldről mellSh Eladta a ta_____________ nyáit, az egész semmi-birtokot, s Kalászon, a dombtetőn vett egy telket, s újra kezdett mindent. A kutat is egyedül ásta, csak amikor mélyült, hívott segítséget. Áll t lenn a gödörben, rakta az iszapos földet a vödörbe, a sógor, a Jani meg húzta. A sógor csak-csak elvolt odafent, elcicázott a hosszúnyakú egri leánykával, néha az öregnek is leküldött egy-egy hösszúlépést, meg a jó, hazai kisüstiből. Kivörösödött, tántorgó tekintettel bámulták egymást. Az öreg árnya a petróleumfényben akkorára nőtt, hogy szinte kiért a kút- ból. A sógor meg csak vigyorgott rá. Majd felszámolja ő a napszámot. Só- gorság ide, komaság oda, a kórság, az dolgozzon éjfélig. Véncsont se kedvből csinálta. Ha A körúti presszó ugyanúgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt. Lepusztult berendezés, mocskos abroszok, s az időtlenség abszolút bizonyítékaként a ki tudja, mióta ki nem szellőztetett, enyhén hányadék szagú levegő. A vendégek hellyel- közzel méltóak a környezethez, az igazi, a valódi periféria. Évek óta változatlan kör: néhány hölgy az éjszakából — éjféltől természetesen kiegészülve a férfiszemélyzettel — pénzváltók, gagyizók, maszek-taxisok vegyesen. Nagyon ritkán esik meg, hogy valaki civil ismeretlen leül közéjük. Ha be is lép, egy pillanat alatt látja, hova kerül, s ha nagyon bátor, a pultnál állva megiszik valamit és megy a dolgára. Azt a fiút is csak akkor nézték meg jobban, amikor leült egy sarokasztalhoz. Maximum húszéves lehetett, sötétkék öltöny, fehér ing kihajtva, széles, durva kezével az itallapot fogta, nézegette. Az ég tudja, hogy tévedt ide a munkásszállásról, gondolták. Micike kibillent a kávégép mögül: mit hozhatok? A fiú rendelt, s letéve az itallapot, körbenézett. Mosolyogva, nyugodtan, barátságosan. A törzsvendégek kedvtelve nézegették, de mulatságos, egy vidéki gyerek! Nyilvánvaló volt, nemrég került Pestre, s szombat délután,lóvén szórakozni indult. Nézték, csodálták: ritkán láttak ilyet, ez a fiú ötkor szokott kelni, dolgozik nyolc órát és havi három rongyból meg tud élni, fantasztikus! Paja szólította meg először: mit iszol, öcsi? A fiú nem értette, hozzá beszélnek, hátra nézett, egyedül ült. Paja folytatta, a többiek érdeklődéssel néztek föl a poharakból, na, öcsi, mit kérsz, ne viccelj, honnan keveredtél ide, hadd mutatkozzam be, Paja vagyok, mi van, le se jattolsz? Paja tovább duruzsolt, erőlködött, de a sötétöltönyös fiú nem válaszolt. Lehet, hogy nem szokott hozzá az ilyen erőszakos ba- rátkozáshoz, vagy talán megérezte, ezek itt mind kinevetik, vidéki ta- hónak tartják. Nem válaszolt. Paja kezdett begerjedni, nem szerette, ha levegőnek nézik. Figyelj, srác, mi bajod, csak dumálni akarunk, vagy van valami gáz? Az utolsó mondat egy kicsit hangosra sikerült. Mindenki őket nézte. A fiút, ahogy a poharát nézte lehajtott fejjel és a gesztikuláló Paját. Tudod mit, srác, snóblizzunk! Paja maga sem tudta, hogy jutott eszébe. Na, ledugunk egy kört! A fiú nem felelt, nem mozdult. Na, snóblizni csak tudsz suttyókám. Paja itt verekedni akar, tudta már mindenki. Na kezdjük, ucsö vagy, kezdjük, egy körbe, srác! A fiú nem mozdult, Paja jobb kezével lökdösni kezdte, na mi van, nem játszunk, ne etess!, nem tudsz játszani vagy nem akarsz? És ütött, oldalról és váratlanul és hatalmasat. A fiú arcát rögtön elönötte a vér, nem látott semmit, nem szólt semmit, hangtalanul lecsúszott a padlóra. Paja ekkor rugdosni kezdte, módszeresen, alaposan, hidegen. A fiú összegömbölyödött, karjaival a fejét védte és halkan, alig hallhatóan sírni kezdett. Paja ekkor hagyta abba. M ire fizetett és a mosdóban rendbe hozta magát, a fiú vinnyogása is abbamaradt. Nem szeretem, ha szórakoznak velem, mondta a sarok felé fordulva, aztán elindult a kijárat felé. T alálkozás Hincz Gyula műve kút kell, mert hát ide a dombtetőre sosem ér tel a vezetekes víz, akkor bizony szegénység ide, szegénység oda, kell a tintás sógor is. A sógor is tudja ezt. Úgy Jár-kel az udvaron, mintha ő lenne a világ közepe. Emelgeti a lábosfedőket, fitymálja a ház lapos-tetejét. Persze az ostoba honnan is tudná az ő bádogtetejű viskójával, hogy menynyibe is kerül a tetőcserép. Beszél összevissza, mutogat, rajzol a homokba, handabandázik, hogy neki bizony akkora háza lesz, hogyha reggel bemegy, este vergődik csak ki onnan, annyi szoba lesz abban, ha akarná, de hát nem akarja. Minek az, úri kórság. Jó a bádogtetős is, abba sem fagy be az ember lyuka. Olykor még a vödröt is elfelejti felhúzni. Csak úgy dől belőle a fecsegés. Mikor aztán Véncsont megunja a sok semmittevését, mert hát a kút mélyéből is látja, mintha kocsányos szemei lennének, mit is csinál a sógor, felordít, hogy fene a pofádba Jani, húzd már ki a vödröt. Akkor aztán csak megmozdul a sógor, oda- ténfereg a munkához, ahol a helye volna, nekilát, s felhúzza a vödröt. Nyög bele akkorákat, hogy teli lesz vele a kút. Persze vehetett volna ő telket lejjebb is. Árultak nem egyet, de hát ki tudja azt megfizetni. A domb olcsó volt, még egy kis lapos tetős házra is futotta. Majd hozzáépít, csak legyen meg a kút. Az állomásról mégsem hordhatja folyton a vizet. Persze azt ő sem gondolta, hogy vagy harminc méterig is le kell ásni, míg víz kerül végre a vödörbe. De hát a domb az domb. Nem adja könnyen magát.---------------------------mikor végre A vége felé jártak, rászánta ma__________________gát, merthogy egyed ül a kutyának se jó — a sógor meg még a magánynál is rosz- szabb. akár a kullancs, csimpaszkodik. harap, s ottragád, hogy meghívja a vagonos kollégákat kútné- zőbe. Ügy gondolta nagy csoda, s ezt meg kell mutatni nekik. Legyenek csak ott, mikor előbugyog a víz, s a sáros lé egyre tisztábban jön fel. S ez nem másé, egyedül az övé. Az ő keze kutatta ki, ásta elő. Igencsak nehezen jött elő belőle a kérés, hisz káromkodásnál, egymásra ugatásnál többet nemigen beszéltek egymással. De aztán csak előjött. Kicsit meglepte, hogy a többiek ilyen hamar belementek, mert hát harmincméteres kutat látni, igen, az már valami. És mindent egyedül. Véncsont, úgy látszik, nemcsak zörög, nyög, de csinál is. Ezt bizony meg kell nézni. A HÉV-nél várta őket. Fehér ing volt rajta, meg gumisnyakkendő, kezében meg egy korsó, tele kút- mélyén hűtött, falusi borral. Ott helyben meg is húzták párszor. Körülvették az öreget, s maguk előtt taszigálva indultak utána. Az asszony csirkepaprikást főzött. Megterítve várta őket az udvari, fehér abroszos, ünnepi asztal. Véncsont beljebb tessékelte őket. Leültette mindet, aztán töltött, örült, hogy az egészségére isznak. Érezte, hiába, nincs jobb dolog a világon, mint az ilyen véletlen jött barátság. Elmesélte minden valamire való háborús élményét, meg az ötvenes évekből is néhány történetet. Nem gondolta maga sem, hogy ilyen jó mesélő. Egészen belejött, látva, hogy a többiek milyen jól mulatnak azon, amit ő mond. Sűrűn töltött, sűrűn koccintottak, mindannyiszor az ő, meg az asz- szony, no meg a kút egészségére ittak, hogy ne is víz fakadjon ott a mélyben, hanem jóféle falusi bor. Aztán ő is tósztolt, a fiúkra ivott, meg a barátságra, meg arra, hogy mennyire örül, hogy most így együtt vannak ezen a napon. Késő délután, mikor megjött a sógor, már javában nótáztak. Véncsont könnyes szemmel sírta a fülükbe: — darumadár fönn az égen ... aztán jött a fénypont, a Estefelé nagy mutatvány. Az ________ öreg leszállása a kútba, ho gy az utolsó pár vödör sarat is felszínre küldje, hogy aztán előkerüljön az annyira várt tiszta víz. Ügy, ahogy volt, fehéringesen, gu- minyakkendősen, leengedték a kútba. Fénylett kezében a petróleum- lámpa, szürkén villogtak a betongyűrűk. Mikor leért, belemarkolt a sáros vízbe, arcához emelte, gyönyörűséggel nézte a sárgás lét, mely szivárogva folyt ,ki hatalmas ujjal közül. Belekortyolt. Föntről leszállt hozzá a kiáltás, hogy rakja már, hadd húzzák. Nem is lapátolta, tenyerével locskolta tele a vödröt, s küldte fél. A lámpafénynél látta az imbolygó vödröt, a fiúk arcát, ahogy kivörösödve valami ünnephez illő dalt rikácsoltak. Látta a fogatlan sógort is, ahogy előmerészkedett mancsalGenezis R. Kiss Lenke szobra val hadonászik, mutatva, hogy bíz ez az ő érdeme, mert ha ő nem lett volna, a kút még ma is csak a negyedik gyűrűnél tartana. Lelke mélyén kicsit sajnálta is, annyira szivéhez nőtt a mélység. Megszokta a verdeső lámpa fényét, a minden esti kútba szállást. Szemében már az épülő új ház képe viliódzott, a fellécezett tetőre repülő cserepek, s a felmagasodó szalagos májusfa. A fiúk arcát is látta, ahogy keverik a maltert, rakják a téglát, mert abban biztos volt, hogy eljönnek majd segíteni. Észre sem vette mikor csúszott meg a kötél, mikor kezdett el zuhanni visszafelé a vödör. A sáros vizet még érezte arcán szétfröccsenni, s látta a fölbukó lámpát, vele az elhaló fényt is, de szemében nem a rémület volt jelen, mikor a nehéz vödör homlokának csapódott, hanem a remény. I \
