Pest Megyi Hírlap, 1981. június (25. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-14 / 138. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP 1981. JÜNIUS 14, VASÁRNAP

Az épület és az alkotó

Beszélgetés a budakeszi művelődési házról

Arany a nagykőrösi földben

Avarkori kincsek

Tulipán és nagypanel — ez volt a címe az egyik cikknek, amely néhány évvel ezelőtt az Élet és Irodalom vitaírásai között jelent meg. Az akkori véleménycsere tanulságai ma is. fontosak: a népművészethez való kötődés ne külsőségekben, a betonfalra applikált díszekben, stilizált ' tulipánmotívumokban nyilvánuljon ' meg, hanem a lényegi jegyekben: az épület funkcióját tökéletesen szolgáló alaprajzi elrendezésben, a szerkezet, a tömeg alakításában.

Csak ez a célszerű formálás biztosíthatja ugyanis egyrészt a hagyományok méltó folytatását, másrészt azt, hogy az épület tökéletesen megfeleljen a mai kor igényeinek, s így valóban reprezentálhassa a társadalom alapvető eszméit, célkitűzéseit is. Mert — sokak számára nyilván fölösleges is ezt említeni — a művészi alkotások sorában talán az épületek fejezhetik ki leginkább a társadalom szerkezetét, közösségi rétegződését Így volt ez a görög agó- ra, az ég felé szökkenő tomyú gótikus templomok, így a XIX. századi józan polgárság építészete, a klasszicizmus idején.

Közösségformálás

Csakhogy a polgárság eszményei egy idő után szükségszerűen konzervatív erővé váltak az építészet- ben^ is — a szocialista társadalom valódi igényei, tapasztalaitok hiányában, viszont csak fokozatosan érvényesülhettek a legfontosabb területen, a közösségi, kulturális intézmények építésénél. Mindannyian jól ismerjük az ötvenes évek nagytermes, sivár művelődési házait, amelyek néhány év alaitt lakhatatlanná váltak. Ezeket váltották fel a kisebb csoportok, közösségek és a nagyrendezvények számára egyaránt otthont adó intézmények, amelyek már jobban megközelítették az igazi igényeket. Ma azokait az épületeket tartjuk korszerűeknek, ahol a művelődési ház és a könyvtár egyaránt helyet kap, s amelyet sokan nem is annyira művelődési háznak ! szeretnének nevezni, mint inkább faluháznak, népháznak, fórumnak.

Az igények, a művelődési szokások megváltozása ugyanis kissé anakronisztikussá tette a művelődési ház kifejezést. Otthon olvas, televíziózik. rádiózik a lakosság nagy része, s ha elmegy a „művelődési házba”, nem annyira művelődési lehetőséget keres, mint inkább kikapcsolódást, általában meghatározott színvonalas produkciót, és főként közösséget. Lehet vitatkozni ezzel a felfogással, hiszen mindenfajta cselekvés közben természetesen művelődik is az ember, de az bizonyos, hogy a mai kulturális intézmények tervezői alapszempontként emlegetik a közösségformálást, a nyitott teret, a komplexitást. Ezen elvek jegyében dolgozik az új gödöllői művelődési központ, ezeket szeretné szolgálni a pomázon felavatott új épület, s ezekről az elvedről beszél a néhány hete átadott budakeszi — maradjunk meg, jobb híján ennél a kifejezésnél — művelődési ház tervezője, Mayer Antal építészmérnök is.

— Ma, amikor a televízió a legtávolabbi eseményeket is közel hozza az emberekhez, de eltávolítja őket közvetlen környezetüktől, a közösségi életnek olyan színteret kell biztosítani, amely ösztönöz a kifelé fordulásra, ahol mindenki jól érzi magát, s ahol a közösségi élet és az önművelés lehetőségei kiegészítik, erősítik egymást. így került egy épületbe a könyvtár és a művelődési ház, ezért igyekeztem átformálni az épület közvetlen környezetét is.

Helyben él

Messzemenően korszerű, közösségi igényeket kielégítő, ugyanakkor a környezethez alkalmazkodó, a népi építészet lényegét, hagyományait őrző épületet tervezett társadalmi munkában Mayer Antal Budakeszire. Itt született, ma is itt él, s ez azért érdekes, mert belülről ismeri a tájat, a települést. Építőipari technikumból került a Műegyetemre, s s ez azért fontos, mert a különböző anyagokat, technológiákat gyakorlati alkalmazás közben ismerte meg. Az egyetem elvégzése után, az ÉVM 23. sz. Építőipari Vállalatnál 1962—73 között a KISZ Központi Bizottságánál műszaki szakemberként, majd főépítészként, másodállásban a Színházak Műszaki Irodájánál dolgozott —, ezt azért kell említeni, mert Itt tett szert igen sok tapasztalatra az

ifjúsági, kulturális létesítmények tervezésével kapcsolatosan, s mert ez az időszak önállóságra nevelte, ö volt a zánkai úttörőváros főépítésze, a salgóbányai KISZ-táibor, a ba- konyoszlopi vezetőképző tervezője. Részt vett a magyarországi úttörőtáborok funkcionális sémájának kialakításában, s tekintve, hogy nem voltak tapasztalataink ezen a területen, úttörő jellegű munkát kellett végeznie. Nem kevésbé vonzó feladatot jelentett a KISZ Központi Művészegyüttese székház, a Jókai téri bábszínház rekonstrukciójának, vagy például a Thália Színház belsőépítészeti kiképzésének tervezése. Ezek az évek tanították meg a társak — az akusztikát, a statikát, a színpadtechnikát tervezők — tiszteletére is.

— Nyolc éve a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet üdülőterületi főmérnökségén dolgozom — folytatja —, a Balaton déli partjának létesítményi főmérnöke vagyok, ezen belül városközpontok rekonstrukciójával — például Siófokéval, Bolglárlelléével — is foglalkozom. Ez a városrendezői munka igen szép, hiszen meg kell óvnunk a történetileg kialakult, emberléptékű városrészeket, ahol otthon érezzük magunkat, amelyek többféle feladatkört látnak el.

Ezzel vissza is érkeztünk Budakeszire, az itteni telépülésközpont- hoz. Állunk az emeleti ablak előtt, s a tervező az épület és a környezet összhangjáról beszél, lelkesen és mégis visszafogottan. Érezni: számtalanszor átgondolt minden apró tényezőt.

A terv szerint

— A főútnak ezen a részén már régebben kialakult egy központ — magyarázza —, itt volt az áruház, itt épült a mozi, s távlati tervek is arról szólnak, hogy kétszintes beépítésű lesz a terület. Ez meghatározta a ház magasságát, azok a kontyos háztetők pedig, amelyek itt a környéken találhatók, a ferdetetejű, négyhomlokzatú külső kiképzést. Mivel korábban az emberek a bejárat előtti szűk járdán ácsorogtak, két méterrel beljebb helyeztük el az épületet, körben árkádot terveztem. Sehol nem támasztottam alá alul, így tiszta, áttekinthető tér alakult ki, amely esti megvilágításnál is szépen áttekinthető. Az épület belső — a négy szinten összesen 1200 négyzetméternyi — alapterületének formálását a funkcionális igények határozták meg, így a földszinten olvasóterem, tárgyaló-, irodahelyiség, az emeleten az egybenyitható klubövezet, a tetőtérben a járási könyvtár kapott helyet, s ezekhez persze minden szinten kiszolgáló helyiségek csatlakoznak.

Ez a funkcionálisan tervezett belső tér, s a külső formálást meghatározó szempontok eredményezték az épület egyedülálló szerkezeti felépítését. A földbe süllyesztett hatalmas betontömbből négy oszlop emelkedik a magasba, s a tartószerkezet e négy oszlop csúcsán füg- geszkedik, innen fut ferdén lefelé, akár az esernyő fémszálai, vagy a gomba lemezei. Ez a szerkezet, amelynek kialakításában a statikus Kiss Árpád és Kónya József igen sokat segített a tervezőnek, teszi lehetővé a tér teljes kihasználását, s teszi karcsúvá, lebegő hatásúvá az épületet. Alig fedezi fel a látogató ezeket az oszlopokat a könyvtár polcai között, vagy lejjebb a klubövezetben. Érdemes jobban szemügyre venni az emeleten elhelyezett klubokat A térelválasztó falak négy

külön részre osztják ezt a szintet, ha viszont a teret egybenyitjuk, egy tágas, „L” alakú termet kapunk, egyik sarkában pódiummal, amely alkalmas ünnepségek, előadóestek, író—olvasó találkozók rendezésére. Színpad nincs, de itt, ahonnan fél órányira van a város, lenne-e rá szükség egyáltalán? A lépcső mellett lift ereszkedik le zajtalanul: ez biztosítja, hogy a rendezvényeket ne zavarja a könyvek, illetve a büfébe érkező áruk szállítása.

— Ügy építették meg az épületet, ahogy megálmodtam — mutatja Mayer Antal az épület makettjét az egyik földszinti helyiségben. — Ha változott valami, előnyére történt. Ebben nagy szerepe van annak, hogy valóban bizalmat kaptam a nagyközségi tanácstól, a járás vezetőitől, a Pest megyei Beruházó Vállalattól, de nagy a szerepe a kivitelező MEZÉPSZER és alvállalkozói, közöttük a 31. számú Építőipari Vállalat vezetőinek, dolgozóinak és a helyi kisiparosoknak. Nem volt kísérletnek kikiáltva ez az építkezés, de sok részletmegoldás újdonságot jelentett az építőknek. Igaz, én is itt voltam állandóan, „művezettem”, mert az a véleményem, hogy nem elég itthagyni a papírt, hiszen az épület ilyenkor nyeri el végleges arculatát.

Részletek és az egész

Végleges arculat... Ha erről szólunk, nagyon sok részletszépséget megemlíthetünk. Az épület külső, a táj sajátosságaira, a népi építészetre rímelő, világos kőburkolatát, a fehér falakat, a hatásban hozzájuk igazodó barna fafelületeket, a márvány szürke erezetét, az egységes réz világítótesteket. A lépcső ritmikus kiképzését, a fordulóban elhelyezett növénysarkot, a funkcionálisan is fontos — a szellőztetést, hangelnyelést szolgáló és ugyanakkor hangulatos — álmennyezetet, a radiátorok fölött körbefutó padokat, a könyvtár menet közben megnagyobbított ablakait, amelyekből páratlan kilátás nyílik a tájra, a környező hegyekre.

Olyan ez a környezet, hogy valóban ösztönöz a közösségi életre — s ugyanakkor olyan, amely a magánépítkezők igényeit is nyilvánvalóan a takarékos, célszerű, esztétikus környezetalakítás felé tereli. A környezetalakítást nemcsak a belső térrel kapcsolatban említhetjük, hiszen a házat körülvevő tér is egy távlati koncepció jegyében formálódik. Az áttört kerítés a szomszédos étterem kerthelyisége felé nyitja a teret, a másik oldalon padokat, esetleg sakkasztalokat helyeznek el. A Kossuth Lajos utca idővel majd egyféle sétáló utcává alakulhat. hiszen itt vezet az út a kirándulóhelyek felé; az udvaron szabadtéri rendezvényekre kerülhet sor. s ha a mozi eklektikus épületét rendbehoznák, érdekes módon szembesülne a XIX. és a XX. század építészete. Mert ez az új művelődési ház mióban a kor építészetét jelenti, s talán előlegezi a ’jövő közösségeit is.

— Kezdetben feszültséget okozott az épület — mondja Mayer Antal. — Nem arról van szó, hogy nem illik ide, hanem arról, hogy a többi épületet, a környezetet kell fejleszteni a korszerű igények szerint... Nekem nagyon szívemhez nőtt ez épület, azért is, mert az építészeti előéletemből sok minden lecsapódott itt, azért is, mert látom, mások is örülnek neki. Jó érzés, hogy használják.

P. SZABÓ ERNŐ

(Telefonbeszélgetés)

— Halló, itt dr. Novák László. Halló! Igen? Te vagy az? hallottál már a legújabb leletről? Az avar kincsről...

— Nem, még nem. Amiből úgy tűnik, hogy a nagykőrösi Arany János Múzeum és igazgatója, igencsak titokban tartja a dolgot. Illetve tartotta. Mert hát most felhívtál.

Letettem a telefonkagylót, s azonnal megjelent lelki szemeim előtt egy hatalmas gödör, melyben régészek hason csúszva szedegetik ösz- sze az aranycsatokat, fülönfüggőket, kupákat, tálakat. Nem véletlenül. A kunágotai avar sírban legkevesebb száz arany és ezüst tárgyat találtak még a múlt században. S nem apró encsem-bencsemek kerültek elő Bó- csán, Kecelen és Tápén sem. S a Kecskeméten néhány éve bemutatott kunbábonyi kincs is megért néhány milliócskát

(Történelem)

Becsületére legyen mondva az avarkori örökösöknek, nem hordták szét a kincseket, hanem szépen eltemették az elhunyttal. Igaz, köny- nyen szereztek újat. Voltak esztendők, amikor csak a bizánciak 120 ezer arany adót fizettek nekik.

Nos, ezek a mi szemünkben pazarlónak tűnő avarok (a legtöbb régi nép ilyen volt) valahonnan Bel- ső-Ázsiából keveredtek ide az időszámításunk utáni 567. esztendőben. Vezetőjük a hatalmas főfejedelem, Baján kagán volt. E néptől maradtak ránk a majd minden múzeumban látható, üvegpasztából készült nyakláncok, s például a kunágotai kincsek. Aztán úgy 670—680 táján újabb avarok, mások szerint ono- gurok érkeztek, akik a griff madaras és indadíszes csatokat, szíj végeket ásták el halcttaikkal. Ilyen griffes-indás veretű öv már van a nagykőrösi múzeumban. Talán ezek a legismertebb avar emlékek. Ez a kissé módosult (legalábbis művészetét tekintve) avar birodalom 796-ig állt fenn. Frank-német seregek verték szét őket, de az is lehet, hogy polgárháború is dúlta országukat. Mi töob, némely régi krónikás szerint iszákosság vitte őket sírba. Ebben lehet valami igazság, mert a kunbábonyi kincsek mellett akkora boroskancsót találtak, hogy manapság tucatnyi nagyivó is örvendezne neki.

Mellesleg László Gyula professzor szerint, aki az elmúlt években nem csekély vihart kavart a kettős honfoglalásról szóló elméletével, mi magyarok, legalábbis részben, az őseinket tisztelhetjük az avarokban. Hát a boroskan cső stimmel.

Simon László régésszel állunk a valóban tekintélyes méretű gödör szélén és nézzük a semmit. Jobban mondva a lent szaporán gyűlő talajvizet.

(Terepszemle)

— Május derekától ásunk, de csak csatok, cseréptöredékek, meg kőkések kerültek elő. Ez utóbbiak persze őskoriak. Akkor még híre- hamva sem volt az avaroknak. A cseréptöredékek, meg a csontok, főleg a lócsontok éppen származhatnak az avarok idejéből is. Még meg kell vizsgálni valamennyit.

— És a kincs?

— Az arany tárgyakat nem mi találtuk, hanem Varró József mozdonyvezető. Szerencsésebb volt nálunk. Varró József aztán Suba Lajos gimnáziumi tanárnak mutatta meg a tárgyakat, aki kiderítette, hogy azok bizony aranyból lehetnek, s régiségek. így került az Arany János Múzeum birtokába a nagykőrösi régészet történetében egyedülálló lelet. Minden dicséretet megérdemel a megtaláló és segítője.

— A sír, amelyben az aranyak voltak, hol van?

t

— Nem tudjuk. Itt jó néhány évvel ezlőtt földmunkát végeztek. Csaknem teljesen bizonyos, hogy a markológép az eredeti helyükről elmozdította a tárgyakat. Sír tehát nincs. Sőt, az sem valószínű, hogy volt. Előfordulhat, hogy ez valóban „kincs’Melet. Mondjuk, még az avarok idején összeszedte valaki ezt a néhány tárgyat és elrejtette.

(Mégiscsak az őseink lehettek...)

Az egyik ásó megkoccant valamiben. Csak egy lófog. A régésznek ez is érték. A kopott csont papírzacskóba vándortű.

Az arany, a nagykőrösi kincs, e* idő szerint egy dobozban rejtőzik. Ez utóbbi, persze, meg hét lakat alatt. A doboz határozottan nagy a kincshez képest. Java részét selyempapír tölti ki. Az arany maréknyi. Néhány össze-vissza görbült vékony lemez, két gyönyörű kardfüggesztő veret, egy csodálni való kis szíjvég, egy pikkelyes díszítésű aranylemezke, s finoman megmunkált, gyöngysordíszes szalagok. A veretek és a szíjvég felületét rombusz alakú rekeszek díszítik.

(Kérdések özöne)

— Mit lehet leolvasni ezekről a tárgyakról? Mekkora a tudományos értékük? Mi lesz a sorsuk? Van-e még arany a nagykőrösi földben?

— Lassabban, lassabban! — állít meg Simon László. — Ezekre a kérdésekre aligha lehet még válaszolni. A tárgyakat először is restaurálni kell. Erre Nagykőrösön nem vagyunk felkészülve. Aztán kezdődhet a feldolgozásuk. Mármint tudományosan. Rengeteg összehasonlító vizsgálatra lesz szükség ahhoz, hogy közelebbit mondhassunk róluk. Egyelőre legfeljebb annyit sejthetünk, hogy a tárgyak többsége egy kardhoz tartozott. Ám nincs rajtuk rozsdanyom. Vagy a markológép tépte le valamennyit a kardról, vagy valaki, ki tudja mikor. Mindenesetre régen. Egyébként a veretek hátoldalán, ahol rögzítve voltak, látszik is ennek a fa- szegetésnek a nyoma. Szóval nemcsak a kardtól származható vasrozsda hiányából következtetünk erre a műveletre. Ezek a rongálások elrejtett kincsre, a nagyon gondosan megkutatott környéken talált csontok viszont, ha a kincshez tartoznak, temetkezésre utalnak. Eny- nyit tudunk. Az, hogy a korai avar uralom melyik időszakában készült díszekről van szó, csak az összehasonlító vizsgálatok után derül ki pontosan. Ez pedig időigényes munka Valószínű, hogy a lelet a teljes tudományos feldolgozás előtt, de természetesen csak a restaurálás után kiállítjuk az Arany János Múzeumban. A kincs tehát Nagykőrösön marad. S hogy van-e még arany a nagykőrösi határban? Mi, ott, nem találtunk többet. A tudományos értéke a leletnek? A régészet szempontjából nézve a cseréptöredék is fontos lehet.

— Szenzációnak számít ez a lelet?

Több hasonlót találtak már Magyarországon. Különösen a Duna-Ti- sza közén. Gazdagabbakat is. De azért ez is nagyon szép lelet. S tudományos újdonsággal is szolgálhat. Az a pikkelyes díszítésű lemezke különlegességnek látszik. Még nem tudom biztosan.

(Az úgy volt...)

A fiatalember, Varró József mozdonyvezető, újabban kincstaláló, a tényekre szorítkozva, az ilyen esetekben szokásos színesítés nélkül meséli a történetet.

— A Kinizsi horgászegyesület tagja vagyok, s a tőzeges tó mellett nekem is jutott egy négy méteres partszakasz. Ezt akartam rendbe tenni, elegyengetni. Nekifogtam az ásásnak. Először az a kis, dudoros, mintás szalag került elő. Nem nagyon figyeltem rá. Aztán a díszes kardveretek, aztán a lemezek. Nem gondoltam, hogy kincsek. Rézből készült valamiknek, meg konzervdoboz-lemezeknek látszódtak. Kicsit azért gyanakodtam, mert a réznek ilyen vizes helyen meg kellett volna zöldülni. Kis gödröt készítettem a tárgyaknak s rájuk tettem egy gyeptéglát. Kivéve az egyik kardveretet, mert azt zsebre vágtam. Délután mentem a nagymamámhoz. Ott találkoztam Suba Lajos gimnáziumi tanárral. Ö is gyanakodni kezdett, hogy ez bizony kincs lesz. El is vitte a díszt és eljuttatta dr. Novák László múzeumigazgatóhoz. Aztán persze kerestek, de nem találtak, mert dolgoztam. Ez volt vasárnap. Kedden mentünk ki a muzeológusokkal. Addig ott voltak az aranyak a fű alatt. Akkor már bennem volt a félsz, hogy megtalálja valaki. Szerencsére valamennyi megvolt. Gyorsan átrostálták a földet, amit én kilapátoltam, s akkor került elő az a nagyon szép kis szíjvég. Azt nem vettem észre. Remélem, hamarosan láthatjuk a kincseket, szépen rendbehozva a múzeumban. Azt mondják, jelentős értékű régészeti lelet.

FARKAS PÉTER