Pest Megyi Hírlap, 1981. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
4 'xMütm 1981. JÚNIUS 14., VASÁRNAP SZÍNHÁZI LEVÉL Halálugrások a sámliról Megszeretni és megszerettetni Egy emlékezetes találkozás: 1917-ben Majláth Imre (balról) dr. Rudoll Kirchschlágernek, az osztrák államelnöknek és feleségének, Losoncai Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének és feleségének mutatja be a Kovács Margit Múzeumot Ismert bohóctréfa: a fölényes, gúnyos fehér bohóc beköti valamilyen ürügygyei a szegény ügyefogyott fekete bohóc szemét, nagy hűhóval felállítja egy sámlira, közli vele, hogy iszonyú szakadék peremén áll, ahonnan halálugrást kell végeznie. A fekete bohóc keserves kínok között rekikészül az ugrásnak, jajgatva elrugaszkodik, lelép a sámli húsz centiméteres „sza- kadékáról”, és pontosan akkorát esik, mintha valóban a mélybe vetette volna magát. Sőt, azt hiszi, már meg is halt. Számára a halálugrás a sámliról is halálugrás, csak a közönség neveti könnyesre a szemét a produkción, amelynek — egyik — lényege, hogy életveszélynek „adja el” az arasznyi mélységet. A bohóctréfát az utóbbi napokban többször is eszembe juttatták — méghozzá komoly, tekintélyes színházak egyikmásik előadásával. Mi több: a lassan bevégződő évadban mintha ragályos betegségként terjedt volna ez a halálugrás a sámliról. Miről van szó? ényegében arról, amit úgy is nevezhetnénk: felértékelés. Az 1980/81-es színházi szezon bőségesen traktál- ta a nézőket effajta felértékelésekkel. Színházak és rendezők olyan művekbe próbálták beleláttatni a mélységeket, amelyeknek néha még csak nem is tetszetősen megmunkált felszíne alatt legfeljebb csak az éppen soron levő irodalmi divattéma körvonalai látszottak. (Például a Madách Színházban a Mégis, kinek az élete? című darab esetében, vagy a Vígszínházban A 88. utca foglyai című darabban.) A szerzők: Brian Clark és Neil Simon közhelyeket lovagoltak meg, s a mi előadásaink jobb (értsd: valóban értékes) művekhez méltó ügybuzgalommal bizonygatták ezekről a művekről, hogy álmélységeik valódiak. Hasonlóképp megpróbál-, ta felértékelni Ronald Har- wodd Az öltöztető című művét a Madách Kamara előadása: mintha az élet nagy, mondhatni végső kérdései álltak volna ennek a megint csak egy közismert dramaturgiai közhely- helyzetet „megéneklő” műnek a középpontjában — holott a lényeget tekintve csak arról volt szó, hogy egy rigolyás öreg színész és egy alkoholista öltöztető kölcsönösen rá van utalva egymásra, hogy legyen kit szekírozni, illetve, hogy legyen kit utálni és szeretni. Talán ennek a félreértéke- lésektől elborított évadnak önnön törvényei szerinti lezárása, talán csak a véletlen műve, vagy talán csak a jövő évad előrelátó előkészítése okozta, de a két utolsó bemutató megint csak ebbe a felértékelő szériába tartozik. (Talán az is véletlen, de talán nem az, mert a színház hosszabb perióduson át megfigyelhető tendenciájának is tekinthető: a két előadás a Vígben és a Pesti Színházban került a nézők elé.) Nos: az egyik egy (már megint egy!) angol darab, London jelen évadbeli nagy kasszasikere, az Elefántember, Bernadr Pome- rance müve. Ez az Elefántember valóban élt a múlt század 80-as éveiben. Neve John Merrick volt, s valóban orvosi szenzációnak számított, mert a természet vak szeszélye folytán olyan torz teremtménynek született, amire eladdig szinte példát sem ismert az orvos- tudomány. A darabban ezt a torzszülöttet egy derék gentleman orvos, bizonyos Treves sebész megpróbálja elvezetni a normális emberek társadalmába. És itt jönnek a közhelyek. Pomerance tudtunkra adja. hogy a torzszülött is lehet, a maga módján boldog, lehet ember, s boldogabb és emberebb maradhat, ha hagyjuk a maga mivoltában. Meg: az angol társadalom sosem fogja egyenrangúként kezelni az elefántembert, mindig csak vásári mutatványt lát benne, mert a gőgös-gazdag angol polgár már csak ilyen. Aztán: a jómód biztosította társadalmi rang és erkölcsi fölényérzet e vadember természetes emberi rangjával és erkölcsi érzékével szemben alacso- nyabbrendű. Satöbbi, satöbbi Nem kell különösebb agytorna hozzá, hogy Mernek alakjában — ahogyan őt az író megidézi — Voltaire Can- didjának egy kései és torzult utódját ismerjük fel. Sajnos, a Voltaire-hősre jellemző fölényes irónia és szellemesség nélkül. Ám ez a szembeszökő utánérzés nem nagyon tűnt fel az előadás létrehozóinak, mert az Elefántember úgy jelenik meg a Pesti Színház színpadán, mintha megrázóan mély és vadonatúj erkölcsi igazságokat revelálna. Az előadás felértékeli a művet, olyan mélységeket próbál belelátni és láttatni, amik nincsenek benne. M int ahogyan egy svéd szerző (lám, az évad nemcsak az angolszáz, hanem a svéd drámaírók jegyében is állott!) is ilyen „tengermély” művel, jelentkezik a Vígszínházban. A Párizsi élet, Cöran O. Eriksson játéka, azzal próbál elkápráztatni, hogy egy másik dramaturgiai sablonmegoldást alkalmaz: színházat játszat a színházban. (Mint ahogyan ezt teszi a már emlegetett Az öltöztető is, vagy éppen a Víg színpadán egy másik darab — részben —: Bulgakov őfelsége komédiása —, bár Bulgakov és Eriksson között legalább egy klasszis különbség van az írói talentumot illetően, természetesen Bulgakov javára.) Hogy a dolog érdekesebb legyen, azaz a felszín még jobban csillogjon, ez a színház a Theatre des Champs-Élysées Párizsban, 1871-ben, azaz a Kommün évében — pontosabban: a kommün leverése után —, ahol is Offenbach Szép Heléna című operettjének a bemutatójára készülnek. Mit hoz ki azonban a derék svéd szerző ebből a szituációból? Olyan mély tanulságokat, hogy a színház néha olyan, mint az élet, illetve fordítva: az élet kész színház. Aztán: játszani akitor is kell, ha nem lehet. Vagy: a picike igazság félénk kimondásához néha nagy, odaadó megalkuvásra van szükség. Meg: bármilyen rezsim van (volt, lesz), színház mindig lesz (volt, van). Az előadás aztán ezzel a csupa jól ismert panelból építkező darabbal (mely egyébként a színház egy másik műsordarabjára is erősen emlékeztet — Gombrowicz Operettjéről van szó — is végrehajtatja a nagy halálugrást a sámliról: akkora hősi lendülettel rugaszkodik el, mintha az Olümposzról vetné le magát, holott a valódi magasság, ha nem is épp sámli, legfeljebb hokedli. Fiatalok. Nyilván nem szándékosan szerkesztődött így, de tény, hogy két egymást követő estén át a fiatalok ügyesbajos dolgairól esett szó a televízióban. Előbb, a csütörtök esti Jogi esetekben a rájuk vonatkozó paragrafusok közül magyaráztak el jó párat, pénteken pedig az egyetemi és főiskolai felvételik rendszerét minősítette a Hatvanhat című sorozat esedékes adásának természetesen hatvanhat főnyi közönsége. Jogi esetek. Ami az előbbi negyven percet illeti, hát abban megint a méltányosság volt a főszereplő. Mármint az eseteknek és a személyeknek az a megítélése, amely a lehető legkedvezőbb formában mondja ki a törvényes igazságot. Lám, miképpen ítéltetett meg a külföldre távozó anyuKalotaszegi nagyírásos Egy nép szellemi gazdagsága hagyománykincsén mérhető le. Nem véletlen, hogy a néprajzosok a kis falvak padlásain nagyanyák, dédanyák emlékei után kutatnak. Egy szépen formált köcsög, díszes hímzés nem csupán nosztalgikus múltidézés kelléke, sokkal inkább a kor népi kultúrájának hírmondója. Sinkó Kalló Katalin például sorra bekopogott Kalotaszeg és vidéke íróasszonyaihoz. Megcsodálta a szebbnél szebb varrottasokat, vőfélykendővé- geket, falvédőket, a vetett ágyak írásos párnáit. Még mielőtt az idegenforgalom vásári portékává alacsonyította volna a szebbnél szebb darabokat, összegyűjtötte azokat, s a Kriterion Könyvkiadó segítségével mindannyiunknak hozzáférhetővé tette a Kalotai nagyírásos című album segítségével népművészetünk e különlegesen szép világát. Az írásos hímzésfajtát jelent. Az elnevezés onnan ered, hogy az íróasszonyok a mintát előrajzolták, pontosabban szó szerint vászonra írták. Régebben koromlébe mártott lúdvagy sastollal rajzolták szabad kézzel a mintákat vászonra. Ma kékítővel vagy tintával írnak üvegből készült írókával vagy töltőtollal. A szabadkézzel rajzolók a hagyománykincset saját fantáziájukkal gazdagították. Nem méricskéltek, nem használtak sablont. Ma már sajnos kevesen rajzolnak szabadon, s így elszegényese- dik a motívumkincs is. A var- rottas fő elemei — a rózsa, a tulipán, a körte, a kard — ismétlődnek. Az alapmotívumokat töltik ki levelekkel, szárakkal, csipkékkel... A motívumon kívül jellemző az ötletmód, ami az egyszerű láncöltésből alakult ki, de szélesebb és sűrűbb, így a varrás teljesen zsinórszerű. Si- nyórnak nevezik a hat-kilenc centiméter széles, egyenletesen kígyózó varrást. Érdekességként meg kell említeni az alapanyagot is. Az írásos var- rottas jellemzője a fodorvászon alapanyag. Régen tiszta kenderfonalból szőtték. A kész vásznat tavasszal, amikor a fák virágzanak, a patakban kézzel vízbeverték, fehérítették. 4 gyűjtést 1972-ben kezdtem Magyarvalkón — írja a kötet előszavában Sinkó Kalló Katalin. Itt élt akkor a legidősebb és legaktívabb íróasz- szony, Vince Zsebe Kata. Kü- lönTkülön is bemutatja az író- ásszonyokat, megismerkedhetünk családjukkal, de főleg munkájuk jellegzetességeivel. Az értékes mintaanyagot gondos tanulmány egészíti ki. A néprajzi áttekintésben a szerző történeti sorrendben elemzi a nagyírásos hímzés hagyományait, a kalotaszegi varrottas motívumait követi nyomon. Felemlegeti e hímzéskultúra fénypontjait. Érdekes elemzésből tudhatjuk meg, hogy a történelem viharai hogyan szegényítették el a népművészetet is, majd hogyan virágzott fel ismét művelése. Erdős! Katalin ka lányának, Marikának a helyzete! Bizony úgy, hogy hiába — úgymond — neki járna a még fiatalkorú gyermek, maradjon ez csak továbbra is a határainkon belül, annál is inkább, mert szereti is, vállalja is az igazi apja. Pereskedni ugyan lehet e tárgyban, de az éppen a kicsi lelki egészségének érdekében teljességgel fölösleges. Na és aztán a nagykorúság, mármint a tizennyolcadik évtől számító felnőttség kérdése! Tényleg tovább kell fizetni a tartásdíjat az apának, ha utódja érettségi után is tanul? A közhiedelemmel ellentétben, nem. Csupán akkor, ha teljesülnek bizonyos feltételek, vagyis, ha az illető sarj alkalmasnak bizonyul a főiskolai vagy egyetemi ismeret- szerzésbe, ha rendszeresen és folyamatosan tanul, és ha egyáltalán méltónak bizonyul Nem riasztja el őket a rek- kenő hőség. Az az érzés sem, hogy aligha szemlélődhetnek csöndben, nyugodtan a múzeumokban, a műemlékek körül. Az sem, hogy sorba kell állniuk déltájban az éttermek előtt A nyári vasárnapokon a szentendrei HÉV-állomáson már kora röggel ki tehetnék a táblát: Megtelt. De a vendégek erre is csak legyintenének talán, és „sok jó ember kis helyen elfér” felkiáltással mennének tovább céljuk, a szűk utcácskák, a templomok, gyűjtemények felé. Fiatalok és idősek, magyarok és külföldiek, neves és névte’ m látogatók érkeznek, év. A évre többen, hogy forgassa k a „kő- biblia” lapjait, ahogvan Victor Hugo nevezta a városokat Párizsról írt gyönyörű sorai bevezetőjeképpen: „Nincs ebben a városban olyan kupola, háztető vagy macskaköves járda, amely ne közvetítene üzenetet szövetségről és egyezségről, ne kínálna leckét, példát vagy jó tanácsot. Jöjjön hát a világ népe a műemlékek, a sírok és a trófeák e kincses ábécéjéhez, hogy békességet tanuljon, s hogy feledje, mit jelent a gyűlölet.” Ha merész Is a párhuzam, ha az itteni, latin és ciril- betűk keményebb, érdesebb hangzású szavakká is állnak össze, mint azok, amelyekről Hugo ír, azt mindenkinek él kell ismernie, hogy azok is kincsekkel találkoznak, akik idejönnek, olyan sajátos atmoszférával, amely egyszerre idézi ,a mediterránumot, a magyar történelem elmúlt évszázadait, s a legutóbbi száz év művészeinek értékteremtő munkálkod ását. Hogy a „világ népei” valóban tanuljanak, Jiogy ne csak lássák, hanem megértve, megszeretve őrizzék meg a múzeumok kincseit, azárt igian sokat tesz egy őszhajú, egyenes tar- tású férfi, aki hivatalosan a Pest megyei múzeumok tár- latvezeiőjé, valójában, a lényeget tekintve, maga is a „kincses ábécé” szerelmese. Éppen ezért nem csupán hivatali kötelességét teljesíti Majláth Imre, amikor neves vendégeket vagy érdeklődő iskolásokat kalauzol a múzeumokban, hanem mintegy régi barátságok emlékeit eleveníti fel, személyes kötődéseiről beszél. — Amikor 1953-ban ideköltöztünk — emlékezik — a Papszigettel szemben laktunk, s akkor még romantikus, szinte érintetlen szépségében tündöklött a sziget. Nem volt nehéz megszeretni ezt a csodálatos történelmi atmoszférá- jú várost és tájat, ahol a legkülönbözőbb kultúrák rétegei rakódtak egymásra. Ha nem lennének itt a rómaiak vagy a középkor emberének emléked, maga a táj sajátos dunántúli, mondhatni pannon szépsége is megragadó lenne. Azután az 1690-ben Csernoje- vics Arzén ipeki pátriárka vezetésével érkezett szerbek teremtettek itt otthont, s mielőtt a ma is látható barokk arra a támogatásra. Mindezt hallván, bizonyára sok néző bólintott valóságosan avagy a képzeletében, hogy igen, az ilyesféle elbírálás a tiszta beszéd : az ilyen ítélkezések megfogalmazásáért lehet megszeretni a különben oly szigorú szavú jogászokat. Hatvanhat. A diplomáig való eljutás egy különös formája említődött az imént, és aligha túlzunk, ha azt állítjuk: abban a Hatvanhat című szavazósdiban is jócskán akadt különösség. Mert nem tűnt talán különösnek, hogy a kapcsolgatok közül negyvenegyen igazságtalannak tartották a felvételik jelenlegi rendszerét, s ugyanígy az is, hogy negyedszázad- nyian nyilvánítottak olyan véleményt, miszerint nem kell ily nagy tömegben kibocsátani szakembereket? templomokat felépítették volna, ahogyan Oszovics Vazul festménye is ábrázolja, fából emelték házaikat, templomaikat ★ A művészeteik, a történelem, a régészet iránti érdeklődést gyermek- s ifjúkori élmények táplálták Majláth Imrében. A cisztercita gimnáziumban aza Brisics Frigyes volt az osztályfőnöke, akinek később fő művét, a Vörösmarty Mihály levelezését összegyűjtő kötetét a Magyar Tudományos Akadémia adta ki. A gimnáziumban a latin mellett ógörögöt tanult szülei öszitönziésére a némát, angol, francia nyelvvel is megismerkedett. Nemrégiben hallottam, amint a Kovács Margit Múzeumban az egyik csoportot olaszul tájékoztatta ... — E nyelv szépségeit már érett fejjel ismertem meg — mondja —, amikor 1928, az államtudományi doktorátus megszerzése után közigazgatási tisztviselőként dolgoztam. Tiszta muzsika, mondtam magamban, s háromévi kemény munkával meg is tanultam olaszul. Később ennek a nyelvtudásomnak nagy hasznát vettem. A múzeumban is azt tapasztalom, hogy a légkörteremtésben már annak is nagy szerepe van, ha saját nyelvén szólítom meg a látogatót. Amikor 1965-ben nyugdíjasként a Ferenczy Károly Múzeumba került, tereméiként is igyekezett kapcsolatot teremteni a látogatókkal, felhívni figyelmüket azokra az értékekre, amelyek futó pillantásnál többet érdemelnek, azokra a részletekre, amelyeknek rejtett szépségét nem veszi észre az, aki sietve megy végig a termeken. Nyelvtudását kezdetben tudományos anyagok fordításánál hasznosították, majd az 1974-től jelentőssé vált nemzetközi kiadványcsere lebonyolításánál, s közben egyre több külföldi cso- portot is kalauzolt. Néhányat említsen meg — kérem — az utóbbi hónapok neves külföldi vendégei közül. A felsorolással, Pjotr Milovics Gyemi- csev szovjet kulturális miKétségkíviil ez a vélekedés meg amaz a — mondjuk így — benyomás is szokatlannak hatott, ám aztán, hogy Bán János igen népszerű műsorának vendége, dr. Herman József, a Művelődési Minisztérium illetékes osztályának vezetője maga is úgy nyilatkozott, hogy tényleg nincs minden rendjén azokkal a bejutást megelőző tudás- és képességvizsgálatokkal, az előfizető lassacskán megnyugodhatott. Amikor pedig azt hallotta, hogy a felvételek időszakát kétségkívül szét kellene húzni — tehát mindenki akkor próbálkozhasson, amikor úgy érzi, benőtt a fejelágya (a megjegyzés egyébként szó szerint így hangzott el) —, valamint azt, hogy végre nagyobbá kellene növeszteni a lemorzsolódási aryányt, ekképpen ítélkezhetett: nagyjában-egé- szében egy malomban őrlődnek a gondok, csupán a változtatás méreteiről vallott nézetek különböznek. Akácz László nászter, liter Türkmen török külügyminiszter, G. Romero, a Banco de Mexico elnöke, Mathilde Gardeniers-Berent- zen holland művelődésügyi miniszter, Malhotra tábornok, India vezérkari főnöke, Jean- Louis Marchand, a kanadai szenátus elnöke nevével csak jelezni lehet azt az érdeklődést, amely a világ minden részén élőket Szentendre félé vezeti. Jártak itt államfők, pjéldául Eanes tábornok, Portugália, dr. Rudolf Kirchschläger, Ausztria államelnöke, s jártak olyanok, akik, mielőtt szép emlékekkel távoztak volna innen, jelentős értékekkel gyarapították a várost: például Michel Kellermann és felesége, akik Czóbel Béla százötven rajzát ajándékozták a múzeumnak. ★ Akárki legyen azonban a vendég, s akármennyién jöjjenek (márpedig oly sokan jönnek, hogy időnként négyen kalauzolják egyszerre a csoportokat), a tárlatvezető egyformán szívesein, szakértelemmel végzi munkáját — Olyan légkört kell teremtenünk — mondja Majláth Imre, akit talán éppen a szívesség, a szakértelem őriz meg fiatalnak —, amelyben a vendégek kíváncsi érdeklődése aktív részvétellé, lelkesedéssé válik, s amelynek köszönhetően szép emlékként őrzik meg a látottakat A lehető legnagyobb udvariasságra, az átadott ismeretek előzetes kritikai átgondolására van szükség. Én sosem felejtem el, hogy a látogatók előtt nem magunkat hanem a múzeumokon, műtárgyakon keresztül a várost nemzeti kultúránkat reprezentál j uk. P. Sz. E. Jövőre nyílik Előkészületek az IBA-ra A következő nemzetközi könyvművészeti kiállítást (IBA-t) jövőre, május 7. és június 13. között rendezik meg Lipcsében. A kiállítással kapcsolatban megalakult és megkezdte munkáját az IBA magyar nemzeti bizottsága, melynek elnöke Köpeczi Béla akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese. A kiállítás mottója Johannes R. Becher gondolata: A könyv épp oly szükséges, mint a kenyér. Az IBA jövőre ennek szellemében akarja ismét bemutatni és szemléltetni a szocialista könyvkultúra fejlődését, a könyvtervezés, az illusztrációk és a kiadói termés nemzetközi színvonalát. A lipcsei kiállítás fontos célja az is, hogy elősegítsék a könyvtervezők tapasztalat- cseréjét, és hogy főképpen az ázsiai, az afrikai és a latin- amerikai fejlődő országoknak lehetővé tegyék nemzeti könyvtermésük bemutatását. A nagyszabású nemzetközi rendezvényen külön kiállítást rendeznek Goethe halálának 150. évfordulója alkalmából. Külön csoportban mutatják be a szép gyermekkönyveket is. Takács István TV-FIGYELŐ
