Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

1981. május X., péntek PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN A kultúra közös kincse Szabad nép — művelt nemzet Beszélgetés dr. Csicsay Ivánnal, a Pest megyei Tanács elnökhelyettesével Egy-egy lépcsőfokkal följebb jutni a szegény emberek töme­geiből valamikor csak úgy lehetett, ha sikerült elvégezni az elemi iskolákat, majd bekerülni középfokú, legjobbik esetben felsőfokú oktatási intézmény padjaiba. Nem volt könnyű. Ennek egyik oka az volt, hogy a szülők nem tudták megfizetni a magas tandíjat, és a drága tankönyveket. De volt más is. Erről így ír Darvas József 1940-ben a Kelet Népe hasábjain: .....a legnagyobb erőkifejtést talán nem is az anyagi akadá­lyok leküzdése okozta, hanem a faluszéli szegénység ellenzésével való megbirkózás. A leleményességnek csodálatos bőségével vo­nultak föl, hogy anyámat lebeszéljék a taníttatásomról. De ezt nem mondták meg neki egyenesen, hanem valami hallatlanul gaz­dag képzelettel újabb és újabb meséket gondoltak ki szegény gye­rekekről, akikből úr lett, és azután mór a saját szüleiket se látták meg. S hogy ilyesminek a valószínűségét is bizonyítsák, az utcán úgy tettek, mintha nem vennék észre a köszönésemet, s mindjárt szaladtak panaszkodni anyámhoz, hogy már most is milyen büszke vagyok. Hát még mi lesz később?” Jo gos kötelesség Mi már tudjuk, mi lett később. Darvas József sosem szakadt el at­tól a „mély rétegtől”, amelyből az akkori fogalmak szerint magasabb­ra került. Ugyancsak a Kelet Népe című korabeli folyóirat idézett szá­mában így vall elveiről: „A nép­főiskola nem old meg semmit, csak segítséget, első lépést ad a megoldás felé: nevelhet olyan felszabadult embereket a nép tehetséges fiaiból, akik a saját közösségükben megma­radva, annak vezetőivé nőve, mun­kálkodnak majd az igazi megoldás érdekében. És ez micsoda? — kérdezhetné valaki. Egy olyan rendnek a megterem­tése, amelyben nem kellenek a te­hetségek kiválasztásának furfangos módjai, hanem mindenki megtalál­hatja és elérheti a tehetségének, képességének megfeleíö helyet. Eh­hez azonban szabadság kell.” A szabadság tizenöt esztendővel később megszületett. Nyitva volt az út az addig kirekesztett tömegek számárra is a tanuláshoz, majd min­den magyar állampolgár alkotmá­nyos jogává lett iskolába járod. Jog? A tankötelezettségi törvény ér­telmében: kötelesség, legalább ‘ a nyolc általános iskolai osztály el­végzése, a tizenhatodik életév betöl­tése előtt. S hogy mégis van még mindig olyan — negyvenöt éven aluli — felnőtt, akinek nincs meg ez a bizonyítványa? Van. Mégpedig, sajnos több, mint ahány esetben elfogadható indokkal lehetne ma­gyarázni. Az óvodában kezdődik A munkásművelődés kapcsán er­ről is beszélgetünk dr. Csicsay Ivánnal, a Pest megyei Tanács el­nökhelyettesével. — A hetvenes évek elején a Pest megyei munkahelyeken dolgozó negyvenöt éven aluli munkásoknak 17 százaléka nem rendelkezett a ponti párthatározat adott. Ahhoz azonban, hogy a felnőttek iskoláz­tatásáról érdemben szót ejthessünk, nem hagyhatjuk ki a tankötelezett­ségi törvény végrehajtásának elem­zését. A tapasztalat szerint az ál­zonyítvánnyal, akik nem vettek részt semmiféle iskolaelőkészitésben, azaz nem jártak óvodába. Bizonyá­ra észrevette a megye lakossága, hogy az utóbbi esztendőkben mi­lyen különös súlyt kapott szűkebb határainkon belül az óvodai prog­ram. Valóban. Az említett program — önzetlen társadalmi segítséggel rendkívül eredményes volt. A múlt évre sikerült elérni, hogy az első osztályba kerülő tanulók 83 százalé­ka legalább egy évet járt óvodába, 12 százalékuk pedig isikolaelőkészí- tőjoen szerezte meg az indíttatást. Ha pontosak akarunk lenni, akkor megmondjuk, hogy az említett kor­osztályhoz tartozó gyerekeknek mind­össze 0,7 százaléka maradt ki mind­két előbbi csoportból. S legyünk őszinték is: ezt az utóbbi számot már roppant nehéz lesz csökkenteni, spe­ciális, többnyire egészségügyi, illetve nevelési élek tani okokból. Rossz emlékű örökség Azok közül, akik 1970/71-ben vol­tak elsősök, megfelelő korban fejez­te be az általános iskola nyolc osztá­lyát 86,68 százalék. (Tizenöt évesen 8,7, tizenhat évesen 2,1.) Ezt a kor­osztályt tekintve tehát az országos átlagnál jobb ■ eredmény született Pest megyében a tankötelezettségi törvény végrehajtásában. Ebből mi következik? Ismét csökkent a nyolc általánost el nem végzett munkások száma. Ám meg kell mondanom, hogy a továbbiakban minden tized­százaléknyi csökkentésért óriási erő­feszítéseket kell tenniük mind a tanácsoknak, mind az iskoláknak, mind pedig a közművelődési intéz­ményeknek. Összetett feladat, in­tegráltan kell a végrehajtásért is cselekedni, felelősségteljesein be­vonva a munkáltatókat is. Hát igen. Az igazat megvallva nem minden üzem ösztönzi megfe­lelően az ilyen szintű felnőttokta­tást. A segédmunkások többségének sam jelent jobb presztízst, ha beje­lentik: most végzem a hetedik, nyolcadik osztályt. A perspektíva távolabbi: lehetővé teszi a szak­munkássá válást, s a felsőoktatás­ba kapcsolódást is. Ezt azonban még nem látja át mindenki, aki ebben illetékes. Ez is rossz emlékű öröksé­geink egyike. Egyik központ Vác A munikásművelődésben, a köz- művelődési törvény végrehajtásá­ban jelentős és meghatározott sze­repük van az iskolákon kívül a kü­lönböző intézményeknek, amelyek — A tanács ' vb is rendszeresen napirendre tűzi a közművelődési elképzelések megvalósításának vizs­gálatát, művelődési bizottságunk vatalok elnökeit, az üzemek vezetőit a területükön folytatott művelődési tevékenységről. Milyen tapasztalato­kat szereztünk? A megye legtöbb ipari üzemet számláló városa, Vác, központja a munkásművelő­désnek is. A művelődési központ jó kapcsolatban áll a gyáriakkal, így megfelelő módszertani segítséget adhat számukra. Ebben a városban hét üzem foglalkoztat szakképzett népművelőt, s ez számottevően ja­vította a munkásbrigádok kulturális eietének feltételeit, a szervezett, il­letve az onutepzes lenatoségeit. A Dél-Pest megyei táj Körzet oof min­denképpen meg kell említenünk a nagykőrösi és a ceglédi művelődési központot — A tanyás települések miatt? — Igen, niszen a két város igé­nyelne«. kielégítése mellett ezekre az intézményekre külön szerep vár a külterületeken élők kiszolgálásá­ban, Számos helyen találhatjuk meg letéti könyvtáraikat, ideiglenes mo­zijaikat, anová úgyszólván házhoz viszik a filmeket. Igényes művelő­dési lehetőségeket szállít — illetve csinál ahhoz kedvet — a mozgószol­gálat is, a körzet elsősorban mező- gazdasági termelést folytató lakos­ságának. A falu új lámpásai — S ha már a tájkörzeteknél tar­tunk, beszéljünk néhány szót Gö­döllőről — folytatja dr. Csicsay Iván. — A Galga mente népművé­szeti hagyományainak ápolásán kí­vül más speciális feladata is van az itteni művelődési központnak, mégpedig az ifjúság körében. A munkásfiataloknak is nagyobb le­hetőségeket nyújt a kultúra most nyílt új otthona, ugyanakkor meg­felelő fészket kínál a leendő agrár­mérnököknek nyugodt búvárkodás­ra, tallózásra irodalomban, zenében, képzőművészetben egyaránt. Erre annál is inkább szükség van, mi­vel a falvakban eddig — legyünk őszinték — nem mindig pótolták a mezőgazdasági értelmiség képviselői a hajdani humán műveltségű elő- virult „lámpás” mivoltát. Napjaink­ban pedig, majd ezután még job­ban, a falu szellemi arculatának formálásából is résjt kell kérniük mindazoknak, akik . itt szereznek diplomát, a gödöllői egyetemen. Az egyetemtől eljutunk a megyé­ben működő ifjúsági klubokig. Az a véleménye a megyei tanács elnök- helyettesének — megfelelő elemzé­sek tapasztalatainak birtokában —, hogy a klubmozgalom lényegében egészséges kezdeményezés. Ahol mégis csődöt mond, ott minden va­lószínűség szerint nem sikerül meg­találni a szubjektumot, a hozzá ve­zető utat, vagy értetlenség miatt, vagy kellő hozzáértés híján. S ez utóbbin nem feltétlenül a klubve­zető iskolai végzettségié értendő. Mindenesetre a továbbiakban is tá­mogatnunk kell az életképes ifjúsági klubokat, arra ösztönözve őket, hogy működési módszereiket adják át, ismertessék mind szélesebb kör­ben, elsősorban a munkás- és pa­rasztfiatalok között. Újabb fél évtized Ha Darvas József ma élne, nem biztos, hogy meg volna elégedve mindazzal, amiről most — mesz- szemanően a teljesség igényére tö­rekvés nélkül — szót ejtettünk. Be­vallom, mi sem vagyunk maradék­talanul elégedettek. Dr. Csicsay Iván konkrétumot is említ, megne­vez egyet gyenge pontjaink közül: kulturális élet a munkásszállásokon. De azért, hogy közelebb jussunk a közművelődési törvény valós céljai­nak eléréséhez, a jövőben is mun­kálkodni fogunk. Ezt a munkálko­dást határozzák* meg világosan újabb fél évtizedre a megye hato­dik ötéves tervének érré vonatkozó fejezetei, amelyekből itt és most né­hányat: változatlanul fontos az ipa­ri és mezőgazdasági munkások kép­zettségi színvonalának további eme­lése, az erre alkalmat adó lehető­ségek megteremtése, egyebek között a felnőttoktatás esti és levelező ta­gozatainak fejlesztése, a kihelyezett osztályok számának gyarapítása, a közművelődési intézményekben se­gítségnyújtás az önképzéshez, kedv­csinálás — becsalogatás — az általá­nos és a szakmai műveltség szélesí­téséhez. Ez a felsorolás száraznak tűnik. De akik már megpróbálták egyszer is, hogy a felsoroltak közül vala­melyikben részt vegyenek, nem tud­ják megállni, hogy kimaradjanak. Mi most csak azt kérjük: vigyék magukkal a barátaikat is. Aki bele­kóstol az igazi kultúrába, örökké arra fog éhezni. S így válik teljesen valóra Darvas József vágya: Sza­bad nép — művelt nemzet. BÁLINT IBOLYA szóban forgó bizonyítvánnyal. A hatvanas évek elején ennél rosszabb képet mutattak a statisztikák, de éppen ekkor nagy lendületet vett a felnőttoktatás. Űjabb lökést az 1972-es — oktatásról szóló — köz­alkalmasak arra, hogy gyarapítsák valamilyen módon ismerettárunkat. Ezt a szerepet megyei párthatároza­tok, a megyei tanács végrehajtó bi­zottsága, illetve testületé által meg­fogalmazott irányelveik foglalják megfeleő lkeretbe. pedig évente sorra beszámoltatja a talános iskolából (tankötelezett yárosi tanácsok, illetve a járási hi- korban) leginkább azok a gyerme­kek maradnak ki befejezetlen bi­Negyven év, fekete-fehérben Négy évtized pontosain, kimért nap­jai hidalják át a távolságot a két év­szám között. Most 1981-et írunk, ak­kor, amikor a Hirmann István ipar­telepén tanonckodott, majd lakatos- segédként fölszabadult fiatalember átment egy másik váci üzembe, 1941 állt a naptárlapokon. Az a másik üzem az angol Kodak Ltd. telepe volt, az ifjú karbantartó pedig Mé­száros Ferenc. A Kodak telepecské- jéből Forte Fotokémiai Ipar néven tekintélyes üzem lett, Feriből pe­dig Feri bácsi. Maradt, mert meglelte Közben elszaladt négy évtized a történelem országútján. Most kelle­ne következnie az életrajzok szok­ványos fordulatának, leíratván: el­szaladt? Ugyan már! Hiszen... hi­szen szaladnak-e a napok, ha gúzs­ba köti őket a vakfélelam, a meg­őrzendő kenyérért, az elbocsátás el­kerüléséért, ha hadifogságban van az ember, ha szinte a semmiből kell — a gyárba visszatérve — újra meg újra működőképessé tenni a kényes technológiájú termék, ■ a fotópapír termelőberendezéseit? Futnak-e a profi atléták könnyedségével a na­pok, ha fejlesztést rekonstrukció kö­vet, s rekonstrukciót újabb bővítés? Ha arra kell berendezkedni, hogy minden porcikájában kicserélődik a gyár? Óvakodni kell az életrajzoktól, mert kimetszve hátterükből, min­dennapos közelségükből, könnyen sematikussá, érdektelenné lehetnek, azt kérdeztetve a velük megismer­kedőtői, mi ebben az életben a fon­tos, hiszen nincsenek regényes for­dulatok, kalandok, csak a munka van, mindig a munka. Fehér haj alól fiúsán vidám szempár tekint a világra, a szak­májukat magabiztosan értők nyu­galmával mozdul, beszél a középter-- metű ember, akinek ez a negyven esztendő a legszemélyesebb magán- tulajdona. Az mondja például: Soha nem akartam elmenni innét. A szokványos szavakból összerakott mondat, ha már ismerjük az össze­függéseket, sok mindent közölhet. Például azt, hogy megfogalmazója itt lakik a gyár szomszédságában, néhány percnyire, s ezért nem moz­dult. Tudathatja azt is, kötötte a munkája, mert érdekesnek, változa­tosnak látta. Maradt, mert meglelte azit, amit ma is a legfohtooabbnak ítél, olyan kollégákkal dolgozhat együtt, akikben megbízhat, akikkel már szemvillanásokkal is beszélni lehet. Akkor egy biiiMéspont Bizalmi munka a karbantartás. Ennyit közöl tényként, minden pá­tosz, önfölértékelés nélkül. Rábízza a hallgatóra, mit fűz hozzá a meg­állapítás folytatásaként. Azt-e, hogy annak idején hetven- és nyolcvan­filléres órabérért is tökéletesnek kel­lett lennie a karbantartók munkájá­nak — s nem volt az —, s ma az átlagos 22—23 forintos órabérért is ez a kívánalom, ám csak részben teljesíthetően. Miért? Azért-e, mert tapasztalatból tudja, tökéletes mun­ka nincsen, avagy azért-e, mert szintén tapasztalatból tudja, kis és nagy gépnek egyaránt van valami megmagyarázhatatlan ben­sője, ha irodalmiak lennénk, azt vetnénk papírra, hogy lelke. Amin a lákatos hamiskásan mosolyogna, mert ilyen csacskaságok neki soha eszébe nem jutottak, holott negy­ven étet töltőt emulziófőzők, kalan­derek, stanegépek között. Nem a gép, hanem az ember lel­ke, mentalitása, s annak nyomán eszének, kezének mozdulása az, ami engedelmes szolgává teheti a gépet, de formálhat belőle megbokrosodott jószágot is, akit igencsak nehéz azután újra járomba fogni. Akad mindig vandál ember. Tőmondatok­ban beszél. A szikár szószálakra azonban felfűzhetjük a nemtörődö­mök, a felelőtlenek, a fegyelmezetle­nek otrombaságait, amik nyomán elrondított fürdők, öltözők, szárnya- szegett gépek vagy éppen bénán bús- lokodó berendezések sorakoznak. Kevés ilyen van, de sok bajt csi­nálnak. Megint egy mondat, ám bő­víthetjük újságoldalnyira, mert csak így tárulna föl előttünk egyezőségek és különbözőségek történelmi panop­tikuma, a valamikori feketé ponttól — amit a fegyelemsértő munkás ka­pott, s miatta három napig nem dol­gozhatott, a második fekete pont után egy hétig, s a harmadik fekete pont egyenlő volt az azonnal elbo­csátással — a mai hadakozásokig. Például, hogy a bér valóban a tel­jesítmény javadalmazása legyen — amit Mészáros Ferenc tapasztalata szerint sokan maguk sem akarnak az érintettek közül, mert ami most van, az kényelmesebb —, s ne vala­mi középpénz, jelenlét és teljesít­mény határán. Negyven esztendeje, amikor ide­jött, négyen voltak összesen kar­bantartóit, ma ő a karbantartó ügye­letes csoport irányítója — a tűzoltás képletes szava födi kötelmeiket, mert ahol roppan, megállva sóhajt valami, nekik kell ott teremniük —, s csak e csoportban kilencen van­nak. Kellenek ennyien? Ez a gyár gyár, az meg egy üzem volt, kis ön- tücskével, baritocskával. Ügy hasz­nálja a kicsinyítő képzőt, hogy sem­mi leszólás, sajnálkozás nincs ben­ne. A valamikori püspöki csemete­kertben épült Kodak telepen 1943- ban 176 munkás' dolgozott, közöttük ő is, máf az egyetlen, aki munkás­ként abból a gárdából még mindig belép a kapun. Szívesen lép be? Büszke rá — s nem érdekli, hogy bizonyára sokan vannak, akik egészen más dolgokra, házukra, kocsijukra, nyaralójukra, külföldet járásukra büszkék —, hogy tavaly a műszaki meghibáso­dások mutatója — ő mondja e hivata­losan szakszerűt, hiszen most komoly dologról van szó, talán a“’ legkomo­lyabbról — kisebbre zsugorodott, mint amekkora volt 1979-ben. Job­ban szervezték a munkát? Erre vál­lat húz, s mást felel a vártnál: tö­rekedtünk a kevesebb bajra. Törekedni. Vajon hihetjük, hogy a havi 200—250 forint mozgóbér ins­pirálná őt és társait? Vélhetjük, azért visz magával mindig kipró­bált. társat egy-egy kalanderhenger cseréjéhez, mert tudván, félmillió fo­rint ennek az értéke, felelni kell a társadalmi tulajdonért, vagy azért ragaszkodik a gyakorlott partnerhez, mert szégyenének tartaná, hogy a legapróbb figyelmetlen mozdulattól is sérülő henger hibája a fotópapír simításakor és fényezésekor ott ma­radna az anyagon? A képcsscgeil adja A lehetséges kétféle válasz egyike csak az igaz, s ebben a válaszban benne van a magatartás, aminek alapja, kezdő- és végpontja a szak­mai tisztesség, a teendő becsülete, a hozzáértés rangja. Ezek követelik meg a szervezést saját körükben, sa­ját eszközeikkel, nem okvetlen azért, mert akkor tisztességesen megfizetik, a munkát, hanem elsősorban azért, mert másfilyen munkát disznóság kiadni a kezük alól. Nem nélkülözte az elismerést. A vállalatnak sokszoros kiváló dolgo­zója, két ízben a nehézipar kiváló dolgozója címet kapta meg, s tulaj­donosa a Munka Érdemrend bronz fokozatának. Büszke rá? Jólesett? E végletességektől mentes, kiegyen­súlyozottság már filozófia, hiszen rendkívül fontos fölismerésekre ve­zette. Például arra, az ember köz­érzetét a gyárban döntően az hatá­rozza meg, milyenek a közvetlen munkatársai, mert — betű szerint jegyzem — a jó kis kollektíva mel­lékessé teszi, milyen főnökök sora­koznak a fejünk felett, jók, közepe­sek, rosszak-e. S egy másik mondat, amiben megint nincs semmi külön­legesség, csak éppen negyven esz­tendő napjainak bölcsességnektárja sűrűsödik benne: Nincs olyan, hogy rendes ember — de rosszul dolgo­zik. S most, kivételesen, megtoldja a rövid mondatot. A rendes ember a képeségeit adja, azt, ami telik tőle. Mindig? Mindig. Miért? Meglegyen a jó érzése. S ha nem ezt teszi? Ak­kor csibész. A társaival, a társada­lommal szemben. Fölhúzza a szemöldökét, mint aki nem érti, miként kerülnek idei ilyen ünnepé­lyes, bár tagadhatatlan, megkopta­tott szavak. Legyint, ugyan, társak, társadalom?! Hanem? Önmagával, á családjával szemben, mert akkor csak a pénzért dolgozik. Csak a pénzért nem lehet dolgozni? Nem. Én soha nem tudtam csak azért dol­gozni, Kodakéknál se, most végképp nem. Most végképp? Ml a különbség? Lehajtja a fejét, hosszú a szünet. Azután nagyon csöndesen azt mond­ja: Ezt csak érezni lehet. mészáros ottó I \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents