Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-20 / 116. szám

1981. MÁJUS 20., SZERDA Harmincéves a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ Népeink barátságát erősítették A Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ megalaku­lásának 30. évfordulója alkal­mából ünnepséget rendeztek tegnap a pesti Vigadóban. A rendezvényen Józef Wiejacz lengyel külügyminiszter-helyet­tes — aki a jubileumra kül­döttség élén érkezett hazánk­ba — ünnepi beszédében mél­tatta az országaink közötti együttműködést. Ezt követően Molnár Béla, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára méltatta a Lengyel Kultúra három évtize­des munkáját. Molnár Béla, a népeink kö­zötti barátságért emlékérmet nyújtotta át Edward Debicki­nek, a Lengyel Kultúra igaz­gatójának. A jubileum alkalmából ked­den Tadeusz Pietrzak, a Len­gyel Népköztársaság magyar- országi nagykövete a lengyel kultúra népszerűsítéséért vég­zett munka elismeréseként ki­tüntetéseket adott át a nagy- követségen. A Lengyel Nép- köztársaság Államtanácsa a Lengyel Népköztársaság Ér­demrendjének arany jelvényét adományozta Varsányi István­nak, a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ nyelvtaná­rának. Heten kapták meg az ezüst jelvényt, a Lengyel Kul­túráért érdemérmet tizenheten vették át Rádiós, televíziós együttműködés Tizenhat ország delegátusai­nak és hat nemzetközi szerve­zet — köztük az ENSZ és az UNEISCO — képviselőinek részvételével tegnap Balaton- öszödön megkezdődött az OIRT (nemzetközi rádió és te. levízió szervezet) 30. közgyűlé. se. A tanácskozást Tömpe Ist­ván, az Állami Rádió és Tele­vízió Bizottság elnöke, az OIRT adminisztratív .tanácsá­nak jelenlegi elnöke nyitotta meg. Ezt követően elkezdődött a vita az OIRT elmúlt idő­szakban végzett tevékenységé ről, az együttműködés erősíté­séről, a rádiók, televíziók előtt álló időszerű feladatokról. KÖNYVTÁROS SZENTMÁRTONKÁTÁN A közösséggel — a közösségért Az írásban elkészített beszámolót mindenki idejé ben elolvashatta, elhangzott már a kiegészítés is. A szó ezek után a szentmártonkátai tanács végrehajtó bi­zottságának tagjaié, s a meghívott szakembereké — azt a munkát kell értékelniük, amelyet a községi könyvtár 1977, aziaz a legutóbbi, e témával foglalkozó vb-ülés óta végzett. Ne hangsúlyozzuk azonban, hogy kell, hiszen ez a feladat egyáltalán nem kellemetlen! Olyan ered­ményeket ért el az intézmény az utóbbi években, ame­lyek jóval nagyobb településeknek is becsületére válna. mint inkább Magvető ifjúsági klub néven. Ellesett vélemények Az egyik hozzászóló, Szegedi Pál, a nagykátai járási hivatal közművelődési felügyelője sze­rint néhány évvel ezelőtt, ami­kor az itteni komplex intéz­ményt létrehozták, talán még csak a művelődéskutatók fe­jében rajzolódott ki a külön­böző feladatkört ellátó intéz­mények, szervezetek közös munkájának lehetősége, itt pe­dig könyvtár, KISZ-szervezet, takarékszövetkezet működik egy épületben, s igen jól, eredményesen. Érdemes össze­hasonlítani az olvasók számát más könyvtárakéval: itt ugyanannyi, vagy még több a számuk, mint néhány nagy­községben, például Tápiósze- csőn, Tápiószentmártonban. Ar­ra is kevés a példa, hogy a könyvtári tagok zöme nem általános iskolás, hanem fel­nőtt. Hasonlóképpen elismerően vélekedett Barna Eleonóra, a járási könyvtár vezetője is. Példamutató kapcsolatot ala­kított ki az itteni könyvtár a falu lakosságával — mondta — az üzemekkel, a szocialista brigádokkal. Igen jó az együtt­működés az általános iskolá­val. Centrummá lett klub Mindebből talán semmit nem tudok meg, ha jószeren- csómnek köszönhetően nem éppen a vb-ülés időpontjában keresem Kissné Pásztor Éva könyvtárvezetőt. Mert amilyen természetességgel dolgozik, épp olyan természetesnek tartja, hogy nem beszél róla sokat. Pedig hogy van miről beszélnie, azt az is jelzi, hogy négy évvel ezelőtt Szocialista Kultúráért kitüntetést kapott. Egyáltalán — mióta dolgozik könyvek között? — A faluban 1952 óta van községi könyvtár. 1966-ban, amikor érettségiztem, a tisz­teletdíjas könyvtárvezető — Bíró Erzsébet pedagógus — éppen nyugdíjba ment. Azt hittem, így többet tudok ol­vasni — mosolyodik el —, s ez így is van, csak éppen ott­hon vehetem elő a könyvet Amikor átvettem a művelődé­si házban működő 37 négyzet- méteres könyvtárat^ becsöpö­gött a víz a mennyezeten. 1976-ig tiszteletdíjas könyvtá­ros voltam', közben szabadpol­cos lett az állomány, többször felújították az épületet. öt évvel ezelőtt költöztünk ide. Van tehát — igaz, máris szűkös — könyvtára Szent- mártonkátának, nincs viszont igazán eredményesen dolgozó művelődési háza. Pedig a 4300 lakosú faluban, ahol a eir, e- rek fele bejáró, • bőven akad tennivaló. Talán az is telje­sen magától értetődő volt, hogy tizenöt évvel ezelőtt Pásztor Éva szervezze meg a könyvbarátklubot, amely ha­marosan a közösségi élet, az önművelés centrumává vált, nem is annyira könyvbarát, Aktív hétköznapok — A Magvető Könyvkiadó a hatvanas évek végén sorra szervezte a könyvbarátklubo- kat. 1970-től kezdve minket is patronáltak — a 10—12 tagú korábbi közösségből így let­tünk 30-----35 főből álló Mag­vető ifjúsági klub. A kiadó támogatása persze kezdetben sem jelentette azt, hogy min­őjén programunkat ők szervez­ték, később pedig szinte telje­sen megszakadt velük a kap­csolatunk. Az nagyon jólesett, hogy a klub megalakulásának tizedik évfordulójára táviratot küldtek, eljött az ünnepségre Fábián Zoltán író ... A lényeg az, hogy kezdettől fogva az volt a célunk: a klubtagok ak­tívan kapcsolódjanak be a munkába. Nem volt pénzünk, hát felkészült valaki valami­lyen témából. Nem volt fel­szerelésünk — a munkánkért kapott pénzből vettünk. Vastag albumok, a tízéves évfordulóra készült krónika sorai örökítik meg, mi is tör­tént a klubban egy évtized alatt — az események közül csak néhányat idézhetünk fel címszavakban: vetélkedőket, író—olvasó találkozókat szer­veztek; rendszeresen műsort adnak a községi ünnepsége­ken; közösen járnak a főváro­si színházakba; községtörté­neti kiállítást rendeztek; de sor kerül a klubban időről idő­re pótesküvőre, s vidám, kö­tetlen, táncos rendezvényekre is. Antalóczy Péter, a Klíma Hűtőgépgyártó Szövetkezet te­lepvezető-helyettese, aki 1978 óta él Szentmártonkátán, így foglalja össze, mit jelent szá­mára a klub: — Senkit nem ismertünk a feleségemmel, amikor ide ke­rültünk. A kollégáim között volt egy-két klubtag. Kezdet­ben hiába hívtak, féltem, itt is olyan formálisan működő csoportot találok, mint amilyen a legtöbb klub — azután azon. ban kiderüt, hogy ez valódi közösség, ahol barátkozásra, művelődésre, szórakozásra egyaránt lehetőség nyílik. Aranykoronások lettek Könyvtárat, közössséget ve­zetni, részt venni a megyei klubtanács munkájában, köz­ben egyetemre járni, ahogyan Kissné Pásztor Éva teszi, nem kis feladat. Különösen akkor nem, ha a klubban is olyan színvonalú munka folyik, hogy tavaly például Aranykoronás ifjúsági klub címet kapott a közösség. Ehhez mindenképpen segítőkre van szükség — és segítséget egyaránt ad a férj, a tanács, a közösség. A követ­kező évek terveit sem hajthat, ná végre egyedül a könyvtá­ros. Márpedig a végrehajtó bizottsági iüésen az is elhang­zott, hogy a közeljövőben megkezdik a könyvtár bővíté­sét • i ( P. Szabó Ernő HANGSZERKÉSZÍTŐK SZAKKÖRE Köcsögdudát, sípot fabrikálnak Szentendrén, a megyei mű­velődési központ zenetermé­ben a falnak tolt hosszú asz­tal előtt gyerekcsapat zsivaly- gott, egy papírdoboz belsejét szemlélték kíváncsian. Egyi­kük hirtelen könyökig bele­nyúlt, majd némi keresgélés után diadalmasan felkiáltott. — Itt van, ez az enyém! — és már jött is tenyerén apró figurát hintáztatva. — Ezt csináltuk múltkor — nyúj­totta felém a szürkés agyag­madarat — Itt elöl, a csőre helyén ez a nagy nyílás, ebbe kell belefújni — magyarázta — és az oldalára is csináltam még két kisebb lyukat Muzsikáló tárgyak Közben a többiek is oda- sereglettek, összesen nyolcán, hét fiú, egy kislány. Vala­mennyien — Rézműves Feri kivételével, aki most 14 éves — ötödik osztályosok. — Mióta jártok ide a hang­szerkészítő szakkörbe? — Tavaly óta és én még egyszer sem hiányoztam! — jelentette ki Honéczy Éva, mire a többiek kórusban har­sogták: én sem, én sem! És kérdezés nélkül sorolták, mi mindent csináltak, fabri­káltak már: nádsípot, köcsög­dudát, kotkodácsolót, meg do­bot, legutoljára a madársípo­kat. Ezeket a tanár bácsi ösz- szesizedte, mert ki kellett szá­rítani. Az előbb hozta be, ott vannak a dobozban. — Meg tudnátok mondani, miért szerettek ide járni? — Mert olyan érdekes! — vágták rá gondolkozás nélkül. — Nekem az tetszik a leg­jobban, amikor elkészítünk valamilyen hangszert és utána megszólaltatjuk, amikor hangot ad — mondta Fibi Zoli áhítatosan. — Engem inkább az érdekel — szólalt meg Honéczy Éva komolykodó arccal, és akár egy felnőtt, olyan szabatosan fogalmazott — ml mindent találtak ki ré­gen au. emberek, micsoda jó­pofa hangszereket, s hogy mennyiféle tárggyal lehet muzsikálni. — Zeneiskolába ki jár kö­zületek? — Mi csak idejárunk — válaszolt a többiek helyett is Bakonyi Zoli —, ez sokkal jobb, hiszen itt is zenélünk! És mintha színpadi végszó lett volna Zoli utolsó meg­jegyzése, abban a pillanatban kinyílt az ajtó és belépett a tanár. Kiss Tamás, fiatalem­ber, vállán vászomtokba búj­VASÁRNAPI VENDÉGSÉG. Sediánszky János riporter jó­voltából kellemes félórát tölt­hettünk Szabó Magda és Szo- botka Tibor íróházaspár ottho­nában. Persze, főszerepet eb­ben a szives vendéglátók ját­szottak, akik nemcsak környe­zetüket mutatták be, hanem írói módszereikről és terveik­ről is készségesen vallottak. Legelébb a szép, ihlető bu­dai környezetben fekvő lakás hangulatos bemutatására ke­rült sor. Egy-egy tárgy, vagy könyv kapcsán emlékek idé- ződtek fel; pályatársakról, a náluk megfordult külföldi mű­vészekről. Majd a szó a két ember találkozására terelődött. A rádió fiatal lektorát a költőnek indult Szabó Magda nagyszerű versei ragadták meg. A személyes ismeretség azután egy életre szóló kötés­ben folytatódott tovább, mind a mai napig. Közös tető borul írói mű­helyük fölé, ám soha nem dolgoznak párhuzamosan. Tisz­teletben tartják egymás íréji vajúdásának kínjait. Este vi­szont a házastársak kímélet­len kritikusokká válnak, ezzel tisztelve meg a másik munká­ját. Igaz, egy röpke félórába nem fér meg sokminden. Még­is a hallgatóban alapvető hiányérzet maradt. A külön­ben fordulatos beszélgetésbe a műsorvezető nem szőtte bele a vendéglátók írói portréját, pontosabban szólva: valami­vel többet kellett volna mon­dani róluk az irodalmilag ke­RADIOFIGYELO vésbé tájékozott hallgató szá- az iskola az oktatási osztályé. mara. NAGYÍTÁS. Szinte mindig kiemelkedők a problémák, fel­vetésében és kezelésében Mes­ter Ákos műsorai. Sokszor vé­li úgy az' ember eleiben, hogy egy-egy témáról bajos valami újat mondani. így például:az új lakótelepek jellegéről; az egyhangúságról, a bezártság­ról, a társadalmi érintkezés kialakulatlanságáról. De ez alkalommal is alapo­san rácáfolt kételyeinkre az adás. Mindvégig, lekötötte a figyelmet. A nagyítás módsze­re, hogy jól megválasztott részleteket szemel ki, majd ezeket teszi górcső alá, ily mó­don tükröztetve az egészet. A stúdióba invitált Tenke Tibor Állami-díjas építésszel a beszélgetés azzal kezdődött, hogy tizenöt évvel ezelőtt azt ígérték: többé nem alvóváro- sókat, hanem városias városo­kat fognak építeni. Azóta ki­derült, hogy még ma sem va­gyunk erre képesek, az első­rendű szempont a lakásszám növelése. Hiányzik a szocioló­giai háttér felmérése is. Pél­dául az, hógy ki, hol lakjon — kinek, mire van szüksége. Mint szóba került, nincs kö­zös gazdája egy-egy lakóte­lepnek. Elvileg persze a taná­csok. Ám ezeknek a különbö­ző osztályai féltve őrzik ille­tékességi funkcióikat. Például Azért fordul elő, hogy az épí­tész hiába tervez nagy elő­csarnokot a kulturális rendez­vények számára, az illetékes részleg túl teszi magát ezen. Éppen ezért már a terve­zésnél kellene egy közös gaz­da, az illetékességi körök ösz- szehangolására. Nagyon érdekes volt, amikor a műsorban szembesítésre ke­rült sor a tervező és az új la­kók szószólója között. Tenke Tibor 65-ben kezdte tervezni Újpalotát, Péterfi Ferenc, az ottani — úgynevezett —, sza­badidőközpont vezetője pedig a jelenlegi helyzetről számol­hatott be. Mint kiderült, a tervezés és a kivitelezés között eleve meg­bomlott az összhang a város­rész nem az eredeti tervek alapján készült el. Papíron például kézműipari üzemet is elképzeltek, a gyesen lévő ma­mák, rokkantak számára, nincs meg a városközpont. És mivel sok minden másként alakult — az újonnan szerveződő közös­ség társadalmi keretei hiá­nyoznak. Magától értetődően a műsor a problémákat megoldani nem tudta, de azokat új megvilá­gításban, megidézve minden oizonnyal sokak számára el­gondolkodtató tanulságokkal szolgál. Sz. E. tatott hangszerrel. A gyere­kek azon nyomban köréje se­reglettek. — Mi ez, tanár bá­csi, mi ez? — tapogatták kí­váncsian a hangszert — Majd meglátjátok — intette türelemre a társaságot Billegő dallamok A dobozból előkerültek a cseiépsxpok, mindenki meg­kereste a magáét és markuk­ban szorongatva, izgatottan várták, hogy rájuk kerüljön a sor, s megszólaltathassák. — De szép! — állapították meg, amikor Rézműves Feri bederűjt a cserépmadárba. — Persze, mert jó kövér, ugye, ettői ilyen öblös a hangja, ta­nár bácsi? Aztán Kiss Tamás vette ke­zébe Feri sípját és az oldalán kifúrt 3—3 lyuk segítségével ősi gyermekmondókákhoz ha­sonló, pár-hangos, egyszerű dallamokat improvizált. A gyerekek néma csöndben, fi­gyelmesen hallgattak, majd megpróbálták utánozná. A lyukak különböző befogásával sikerült is egy, két, némelyi­küknek három hangot előva­rázsolni. Pillanatok alatt olyan tarka hangzavar kerekedett, mint zenekari próbák előtt. Valamennyien elmerültem, ki­kerekedett arccal, teljesen kö­tetlenül fújták, próbálgatták hangszerüket. Hol erősebben, hol puhábban, gyorsan, vagy lassan, vagy szaggatottan adagolták a levegőt és ebből, nagy gyönyörűségükre, vala­miféle ismerős-ismeretlen, ide-oda billegő dallam kere­kedett. Mikor belefáradtak, Kiss Tamás kiválasztott há­rom más-más hangszínen és magasságon megszólaló sípot és kezdődött a többszólamú játék. Figyelték a megszólaló hangzatokat, megpróbálták kitalálni, milyen távolságra vannak egymástól, lágynak, vagy keménynek érzik-e a megszólaló akkordokat, majd sorban, egymás után fújták meg a sípokat, és akár egy létrán, föl-le lépegettek a hangokon. — Most pedig én játszom nektek, de előbb nézzük, ki ismeri fel, ml ez? ■— Kiss Tamás ölébe emelte a titok­zatos hangszert, s megpendí­tette. A gyerekek kórusban kiabáltak: lapít' hegedű! gi­tár! A lant közeli rokona a koboz volt Kiss Tamás kezé­ben. Egy fémes, csillogó ak­kord, s megkezdődött a rög- I tönzött hangverseny. ... látod-e, látod-e azt a | farkast, ki megette azt a juhot, ki ellette azt a bárányt, kit apám vett a vásáron, fél pénzen, fél garason... — tekergeti vég nélkül a csali-tréfás versike, a gyere­kek nevetve hallgatták. Pedagógiai kísérlet? A foglalkozás utolsó fázisát tulajdonképpen hangszertör- téneti oktatásnak is nevez­hetném, magyar népi hang­szerekhez hasonlatos, ázsiai zeneszerszámokat nézegettek egy színes albumból, mind­egyikhez rövid, szemléletes magyarázatot fűzött á tanár. Az óra végén alig lehetett rá­beszélni a gyerekeket a ha­zatérésre. Kiss Tamás a Bakfark Bá- lint-együttes tagja, lanton, ko- bozon játszik. — Kozák Józseffel és Man- del Róberttel közösen vezet­jük a szakkört. Velük készí­tik a gyerekek, a hangszere­ket, én muzsikálok velük. — A hangszerkészítésen át vezet-e út a zene mélyebb megismeréséhez, szeretetéhez? — Szerintem sokszor meg­bízhatóbb ez az út, mint a ha­gyományos zeneoktatás. És ép­pen e meggyőződésem miatt vállalom a Pestről való kijá­rást is. — Pedagógiai kísérlet talán7 — Azt hiszem, igen, bár én nem vagyok zenepedagógus. Ügy tapasztaltam, hogy a régi fajta egy hangszer-központú ta­nítási mód inkább elidegeníti a gyerekeket a zenétől, untatja őket. Természetesen, a kivé­telesen tehetséges gyerekekre ez nem vonatkozik. Egy ilyen jellegű szakkör viszont kreati­ve közelít a zenéhez, ami a gyerekek érdeklődését teljesen leköti. Hogy miért? Mert a te­remtésből, az alkotásból indul ki. Erre pedig a legalkalma­sabbak a népi hangszerek, mi­vel ezeket egyszerű elkészíte­ni, és egyszerű megszólaltatni. — Egyébként nagyon elgon­dolkoztató volt számomra, hogy amikor a gyerekek elő­ször jöttek el a foglalkozásra és megkérdeztük tőlük, milyen hangszert szeretnének készí­teni, mind a zongorát vagy a hegedűt említette. Ismereteik- eddig terjedtek. Nem ismerték azonban azt a naivan egyszerű, remek játékot sem, hogy pél­dául egy fésűre tekert selyem - papír, egy felfordított lábas két fedővel, és egy ronggyal bete­kert fakanál már egy egész zenekar lehet! Akár példa is lehet Az írás elején szándékosan időztem hosszabban a szakköri foglalkozásnál. Az oldott lég­kör, a gyerekek kísérletező kedvét szabadon engedő, de ugyanakkor okosan, indirekten tanító, ismeretet nyújtó forma nagyon megtetszett. Egy lehet­séges és akár más területre is áttranszponálható példa. Hi­szen ezeken az összejövetele­ken nem történik más, csak annyi (a legtöbb), hogy a gyerekek a bennük szunnyadó hajlamaikat sokoldalú, sok­színű tevékenység keretében kibontakoztathatják. Szinte lé­pésről lépésre végigjárják azt az ősi folyamatot, ahogy va­laha a kultúra hajnalán o zene, az ember maga terem­tette instrumentumain, hangok és ritmusok lassú rendeződése révén alakot öltött. S. Horváth Klára PALYAZAT Tarka lepke, kis mese... A Petőfi Irodalmi Múzeumban nyitották meg az Irodal­mi Múzeum, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó és a Magyar Úttörők Szövetsége által meghirdetett Tarka lepke, kis me- se-., című pályázatra beérkezett gyermekalkotásokból nyílt kiállítást. A képen Szabó Beatrix 9 éves miskolci kislány első díjas munkája. I 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents