Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-17 / 295. szám

•íJCüliw 1980. DECEMBER 11., SZERDA Irólexikon Rövidesen ismét napvilágot lát Szinnyei Józsefnek, a ma­gyar irodalom történetében egyedülálló jelentőségű élet­rajzi lexikonja, a Magyar írók élete és munkád. Az 1891 és 1914 között 14 kötetben meg­jelent, csaknem 30 ezer életraj­zot tartalmazó nagy írói le­xikon a neves irodalomtörté­nész három évtizedes fáradha­tatlan gyűjtőmunkájának ered­ménye. Az 1900-as évekig élt szerzők életrajzi adatainak pontosítására Szinnyei 54 000 gyászjelentést és 28 000 szín­lapot gyűjtött össze, 3220 blankettát nyomatott és kül­dött szét kortársakhoz, kuta­tókhoz. Az irodalomtörténészek vé­leménye szerint az adatok pontosak, ma is megbízhatóan használhatók. MOSZKVA József Attila-est Szovjet művészek hódoltak hétfőn este Moszkvában a nagy magyar költő, József At­tila emlékének. Születésének 75. évfordulójáról az idén a szovjet országban sok helyütt megemlékeztek, Moszkvában — magyar és szovjet összefo­gással — szép emlékkiállítást is nyitottak, a hétfői est most elsősorban a ' mai költő- és művésztársak tisztelgése volt. A magyar nagykövetségen megrendezett emlékest műso­rát Jurij Ljubimov, a világ­hírű Taganka Színház hazánk­ban is jól ismert igazgató­rendezője állította össze, s közreműködő társaknak, saját színháza társulatának vezető művészein kívül, olyan költő­ket nyert meg, mint Bella Ah­madulina, Andrej Voznye- szenszkij, Bulat Okudzsava. Valamennyiük közös munká­jával jött létre a bensőséges hangulatú, magas művészi színvonalú est. A terem közepén 32 szál gyertya lobogott — József At­tila 32 évet élt mindössze, amíg Balatonszárszón a vonat elé vetette magát. A küzdel­mes élet emlékei, dokumentu­mai, a tragédia kifejlődésének okait felidéző írások éppúgy hely kapták a műsorban, mint József Attila legszebb versei, gondolati lírájának kimagasló alkotásai. Voznyeszenszkij pél­dául saját fordításában adta elő, nagy művészi erővel, ,.A Dunánál” és a „Külvárosi éj” egy-egy részletét. KLUB A SZÁLLÓN Egy lehetőség Százhalombattán Az Ifjúság útjától néhány lépésre szokatlan kép tárul a Százhalombattán viszonylag ritkán megforduló vendég elé: alacsony domb és a Ba­rátság emlékmű, mögülük pe­dig kimagasodik egy izgalmas vonalvezetésű betonerdő a vastag oszlopsoraival, de a vertikális tagolás mégsem en­gedi égbenyúlni a hatalmas épületet. Daruk társaságában készül a város művelődési központja, az összes helyisé­gek alapterülete hatezer négyzetméter, három lakosra jut majd egy négyzetméter, ha bekalkulálják a természetes szaporodást, amely elkerülhe­tetlenül bekövetkezik az in­tézmény felavatásáig. Valósá­gos szabadidő-centrum lesz. Igény volna Most még elszórtan működ­nek a városban azok a kisebb, és még kisebb helyiségek, amelyek a szórakozást, a mű­velődést, egyszóval a szabad idő hasznos eltöltését szol­gálják. Százhalombatta — idézőjelben mondható — leg­nagyobb közművelődési in­tézménye az erőmű melletti barakképület. A Barátság művelődési ház lényegében intézmény nélküli, de aktívan működő szervezet. Így aztán az üzemi étkezőktől a pin­cékig minden kínálkozó te­ret ki kell használni a város­ban dolgozó kilenc főfoglal­kozású népművelőnek. Mert az igény, az érdeklődés — az arányokat figyelembe véve — feszíti a lehetőségeket. Száz­halombattán jelenleg 37 klub, művészeti csoport, illetve szakkör működik, az! ismeret- terjesztő előadások száma évente megközelíti a kétszá­zat, a könyvtári olvasók tá­bora pwlig a három és fél ezret, s még egy örvendetes adat: már több éve megha­ladja a tízezret a budapesti színházi előadásokra látoga­tók száma. Mindehhez ta­valy másfél millió forint ál­lami támogatás segítette a la­kosságot. Kísértett a tévedés, hogy lakosság helyett fiatalságot írjak, hiszen az ott élők fe­le 30 év alatti. De még ebben a több értelemben fia­talnak mondható városban is megfigyelhetők számottevő különbségek az élet- és mun­kakörülményekben. Megta­lálhatjuk a megfelelőnek ép­pen csak nevezhető munkás- szállásokat, és a korszerűen és igényesen berendezett munkásszállodákat, a régi parasztházakat éppen úgy, mint a tízemeletes épületek modem lakásait. Fellelhető néhány apró műhely, de ural­ja a várost a DHV és a DKV; hívogatnak a pici bol­tok meg a tágas áruházak. S a különbségeket fellelhetjük az igényekben és a lehetősé­gekben is. Az Ifjúság útja elején két piros téglás ház magasodik: a DKV női, illetve férfi mun­kásszállója, mindkettőben százkilencvenen élnek kultu­rált körülmények között. Az előbbinek alagsorában kapott helyet a könyvtár, az utób­biéban a 2 INFO-ra keresztelt klub. Mindkét intézménynek területi feladatokat is el kell látnia, tehát; távolról sem csak a szállólakókat szolgál­ják, hanem, ha úgy tetszik, az egész város lakosságát. S en­nek a klubnak a feladata az is, hogy előkészítse a majdani művelődési központ működé­sét az érdeklődés felkeltésével és a szervezett formák meg­teremtésével. Nevezhetjük hát bázisintézménynek is. — Lényegében ezt az ap­rócska, alig több mint 40 négyzetméteres klubot te­kintjük a Barátság művelő­dési házinak — mondta Ta­kács Péter igazgató. — Van ugyan egy helyiségünk a DKV-ban, három kilométerre a várostól,' de azt csak irodá­nak tudjuk használni. Gya­korlatilag minden ide, az INFO klubhoz kötődik. Bútorzat: hatalmas ülőgar­nitúra, ‘kölcsönzőpult és kör­ben szekrények. Felszerelés: jól összeállított kézikönyvtár, hanglemezek, magnó, ‘lemez­játszó, dia- és írásvetítő, hoz­závetőlegesen hetven újság, illetve folyóirat. A polcokon felhalmozták a város lakóit érdeklő csaknem valamennyi fontos információs forrást a helytörténettől a távlati fej­lesztési tervig, a kisiparosok címétől a menetrendekig, a l akás berendezési tanácsadók­tól a külföldi útikönyvekig. Innen származik a létesítmény neve is: információs klub. De ebben a környezetben rende­zik a politikai akadémiát, a többnyire értelmiségieket tö­mörítő Spektrum klub fog­lalkozásait. ismeretterjesztő előadásokat a munkásakadé­mia keretében, itt működik az önképzőkör, sőt heti rend­szerességgel az iskolásoknak is rendeznek fakultatív órá­kat. Húsz kiscsoport — Ebből származik az egyik gondunk is — folytat­ta Takács Péter. — A ren­dezvények lassan megakadá­lyozzák az eredeti funkció ér­vényesítését, a kötetlen idő­töltést biztosító klubformát. De ezen nem tudunk segíteni. Művelődési házunknak je­lenleg 20 közművelődési kis­csoportja van, működésükhöz 5 pincét béreltünk ki a vá­ros különböző pontjain, az általános iskola pedig 12 szakkörnek adott helyet. Fel­adatainknak így is csak nehezen tudunk eleget tenni. A klub tehát tipikusan mű­velődési házi feladatokat lát el. Működése bizonyíték ar­ra, hogy a legnehezebb kö­rülmények között dolgozó in­tézményekben is lehet ered­ményeket, a köz művelődését szolgáló eredményeket elérni. Ennek egyik sarkalatos pont­ja a nyitottság. Bármilyen nehézségek árán is be kell fo­gadni a szórakozást, az ön­megvalósítást keresőket, s elébe kell menni az igények­nek. A klub tevékenységéhez biztos bázist jelenthet a mun­kásszálló lakossága és rea­gálásukon a siker közvetlenül is mérhető. Lányok ritkán — Ellentmondásosnak íté­lem ezt a szümbiózist — kap­csolódott a beszélgetésbe Ba­rabás Viktor, az INFO klub technikai munkatársa, aki egyben a munkásszálló bi­zottságának vezetője. — Rész­ben az sem szerencsés, hogy a férfiszállóban vagyunk, mert lányok csak nagyon rit­kán jönnek ide, hiszen az is előfordul, hogy megszólják őket: mit keresnek a férfi­szállón. További probléma, hogy alig marad idő az it­teni kötetlen időtöltésre; szinte mindig van valami program. Persze azért ren­delkeztünk statisztikával: a mi szállónkból — én is itt lakom — hozzávetőlegesen negyvenen rendszeresen le­járnak, de legalább ötvenen még sohasem voltak itt a há­rom év alatt. Ezt a réteget szeretnénk elsősorban meg­nyerni, bevonni a klub mun­kájába, s persze szélesíteni is akarjuk a kört, mindenkinek tudomására hozni, hogy “^Százhalombattán a mi klubunk is egy lehetőség a művelődés­re, a hasznos időtöltésre. Kriszt György RÉG MÚLT IDŐK MESTEREI A helyi ipartörténet tárgyai ÚJ SZERZEMÉNYEK AZ ASZÓDI MÚZEUMBAN A kék gubájukról híres aszódiak — így emlegették va­lamikor szóban s iratokban is az egykor mezővárosi rangú nagyközség lakóit. Hogy való­ban így volt, azt a többi kö­zött Kazinczy Ferenc sorai bi­zonyítják. Amikor a jakobi­nus mozgalom vérbefojtása után fogságba került — Írja visszaemlékezéseiben —, abba a cellába vitték, amelyben ki­végzése előtt Hajnóczy József raboskodott. Kísérője a fal­ra mutatott: Itt csókolja meg, ezt a kék foltot. Itt támasz­kodott az aszódi kék gubájá­ban a falhoz Hajnóczy. — Nem volt véletlen, hogy az aszódi szűcsöket ország­szerte ismerték — mondja Asztalos István, az aszódi Pe­tőfi Múzeum vezetője —, .hi­szen a XVIII. században igen fejlett volt a helyi kézműves ipar. Abban, hogy azzá vál­hatott, jó néhány tényezőnek van fontos szerepe. Például annak, hogy Aszódon volt a Podmaniczky család törzsbir­toka, Podmaniczky János épí­tette az 1700-as évek első fe­lében a ma is álló kastély kö­zépső részét. A múlt század elején mintegy ötvenezer hold földterület volt a család ke­zében, és akkor a bérlemé­nyekről még nem is beszél­tünk. Természetes, hogy egy ekkora gazdaság központja ál­landó munkalehetőséget, tisz­tes megélhetést kínált az ipa­rosságnak. A jelenlétük hama­rosan meghatározó lett az 1820-as években a maga két­ezerötszáz lakosával, Gödöllő­nél és Hatvannál egyaránt na­gyobb város életében, de te­vékenységük természetesen a környező falvakra is kiterjedt. Az utolsó órában .— A helyi iparosélet kuta­tása tehát tulajdonképpen az egész település történetéhez fontos adalékokkal szolgál. Mikor kezdődött el, milyen eredményeket hozott a gyűj­tőmunka? — Szinte már akkor meg­indult a kutatás, amikor Ko­vács László, az ország első Kossuth-díjas népművelője az ötvenes évek második felében javaslatot tett az aszódi mú­zeum létrehozására, s rám bízták az intézmény vezetését. Persze, arról se feledkezzen el, hogy korábban viszont sem­milyen gyűjtőmunka nem folyt e területen, s arról se, hogy azt azóta is egyedül látom el a múzeumban. Mégis folytat­ni kell a /gyűjtést, mert aho­gyan a népviselettel, népköl­tészettel kapcsolatban mond­ják, a régi kézműves ipar emlékeire vonatkozóan is megállapíthatjuk: a huszonne­gyedik óra utolsó percei pe­regnek ... '* Sárkányfejes fújtató — Mit talált még a hu­szonnegyedik órában? — Az ötvenes évek végén ismerkedtem meg ifjú Lotka Károllyal, aki mesterségét te­kintve , kovács volt, később a helyi ipartestület jegyzője lett, s erősen érdeklődött a hely- történet iránt. Tőle, valamint a levéltári forrásokból a he­lyi céhekre vonatkozó adato­kat gyűjtöttem. Ahogyan sok más helyen, itt is kollektív céhek alakultak. A csizma- diák-cipészek, valamint az építőiparosok iratanyaga meg­semmisült, a szabókét és szű­csökét azonban Lotka bácsi 1943-ban lemásolta. Szerencsé­re, mert az eredetiek néhány év múlva elpusztultak. A cé­hek Után az 1888-ban alakult A kovácsműhelyben minden Ipartestület anyagát is kutat- helyén Zsolt felvétele ni kezdtem, a többi között azokat az emlékeket, amelyek az iparosság kulturális tevé­kenységére vonatkoznak. A Némedi nevű asztalosdinasz­tia a bútorok mellett az irat­anyag egy részét is átadta. — Milyen értékeket tartal­maz még a múzeum ipartör­téneti anyaga? — összehordtuk egy mézes- kalácsos műhelyének teljes szerszámkészletét, a honisme­reti táborba érkezett gyere­kek segítségével pedig a ma is dolgozó mézeskalácsosokat kivallattuk a teljes .munkafo­lyamatról. összerakom a he­lyi nyomda termékeit, az itt megjelent újságpéldányókat, gimnáziumi évkönyveket, ver­sesköteteket; nemrégen került a múzeum birtokába egy ko­vácsműhely teljes anyaga, több mint ötszáz tárgy, amelynek jó részét azóta a Pest megyei Múzeumok Igaz­gatóságának szakembere res­taurálta. — Hogyan lesz a múzeumé, miről beszél egy ekkora, akár további használatra is alkal­mas, akár önálló bemutatásra is méltó tárgyegyüttes? — Az előzmények a múlt RADIOFIGYELO REGGELI PÁRBESZÉD. A Jó reggelt egyik interjúja két­szeresen megyei vonatkozású volt. A téma és a megszólal­tatott kapcsán egyaránt. Dr. Barna Lajossal, a Fóti Gyer­mekváros igazgatójával beszél­gettek arról az egész ország­ra kiterjedt népi ellenőrzési vizsgálatról, melynek kereté­ben az általános iskolák tan­teremhelyzetét, az oktató-ne­velő munka tárgyi feltételeit vizsgálták. Egyebek között azt, milyen hatással járt az isko­lák körzetesítése, a kis falusi oktatási intézmények megszün­tetése. A nagyon őszinte hangú beszélgetésből egy dolog nyomban kiderült: mégpedig az, hogy azok a községek jár­tak jól, melyek vezetői nem hajtották végre nyomban a körzetesítésre vonatkozó hatá­rozatot, hanem némi kis csű- réssel-csavarással kivárták, mit hoz az idő. Miért? Mert van jó iskolájuk, elhivatott pe­dagógusaik; s miért utaztas­sák gyermekeiket — akiket, s ezt Barna Lajos ki is mond­ta: nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is megvisel az uta­zás napi kényszere —, ha ott­hon jobb körülményeket tud­nak nyújtani számukra? Ha csak egyetlen tekintetben, a létszámban, már akkor is megéri. Hiszen szülő és peda­gógus egyaránt tudja, nem mindegy, hogy egy gyermek, különösen a felnőtt személyé­hez még erősen kötődő alsó­tagozatos, huszonöt vagy negy­ventagú osztályközösségben tanulhat, hogy a pedagógus egyenként mennyit képes fog­lalkozni egy-egy tanulóval. Nem a körzetesítés egyéb­ként helyes céljait, a szakta­nárok szaktantermi, kabinet­rendszerű tanításának általá­nossá tételét kérdőjelezte meg a KNEB-nek ez a vizsgálata, csupán arra világított rá — ez pedig cáfolhatatlan tény —, hogy a megnövekedett lé­lekszámú évjáratok iskolába járásának idején nem minde­nütt kedveznek a feltételek e folyamat minden áron való kiterjesztésének. Igaza van Barna Lajosnak, amikor azt mondja: kis falusi iskolában is lehet nagyon színvonalas, személyre szóló pedagógiai, oktató-nevelő munka, ez csu­pán az ott tanító pedagógu­soktól és a testület légköré­től függ. Kisebb létszámú kö­zösségekben — nem nehéz felismerni — a tanító tanár nem kényszert, hanem örö­met érez az osztályba lépve, mert energiája nagyobb ré­szét nem a fegyelmezés, ha­nem a kísérletekre is időt engedő tanítás, nevelés foglal­ja le. Az a cél, hogy minden gyermeknek jusson iskolai pad, minden rászorulónak hely a napközi otthonban, hogy ne legyenek kulcsos gyerekek az elemisták között. S ezt a célt kell megvalósítani. Most ugyan visszalépésnek tűnik ez a körzetesített okta­tás. nagy feladatához képest. Ez azonban csak látszólagos, hiszen annak a folyamatnak minden eddig elért eredmé­nye megmarad, fenntartható, s amint a körülményeink le­hetővé teszik, újból továbbvi­hető, az eddiginél is magasabb szintre fejleszthető. KIS MAGYAR NÉPRAJZ. Erre a műsorra valaha a fe­lejthetetlen emlékű Ortutay Gyula előadásai hívták fel a figyelmem, aki mindig képes volt olyan témát találni és oly érdekfeszítően, hogy azok is nyitva hagyták a rádiót, akiket egyébként nem érdekel a folklór. Kása László, a sorozat szer­kesztője azóta is mindig talál kitűnő előadókat néprajzku­tatóink között, akik a rendel­kezésükre álló öt percben ké­pesek kerek, új ismereteket, érdekességeket nyújtó elő­adásokat produkálni. Ilyen Tátrai Zsuzsanna is, aki leg­utóbb — a karácsony aktua­litásának jegyében — arról beszélt, milyenek voltak egy­koron a gyermekek játékai falun. Beszélt a fűzfasípról, a kukoricaszárból, csuhéból ké­szült lovacskákról, babákról, a fából faragott, lovaglásra szol­gáló egyéb játékokról. Már csak azért is érdemes volt meghallgatni, mert kitűnő, s ha nem is kukoricaszárból, -csutkából, de egyéb, ma hasz- használatos anyagokból elké­szíthető ötletes játékokra ins­pirálta a fantáziával és kéz­ügyességgel is rendelkező szü­lőket, nagyszülőket. S ez, vé­gignézve a játékboltok kira­katait — és árait —, bizony elkél manapság ... Bányász Hédi század második feléig vezet­hetők vissza. Ekkor érkezeit Aszódra idősebb Lotka Ká­roly kovácsmester és „gyógy­kovács’’, azaz az állatok be­tegségeinek jó ismerője és gyógyítója. Fiai közül János és a már említett Károly Aszódon, egyik testvérük Ik- ladón folytatta munkáját. A nemzedékről nemzedékre szál­ló műhely anyagát kiegészítik a többiektől hozzánk került szerszámok. Termékeket is vásároltunk: kocsi vasalásokat, teljesen vagy félig kész kocsi­kat, kapu-, ajtóvasalást, kul­csokat, patkókat, háztartási eszközöket... — Tehát valóban berendez­hettek volna egy különálló műhelymúzeumot. — Igen, annál is inkább, mert a domonyi Salkovszki- család szerszámai közül jó né­hány szintén hozzánk került, közöttük egy igazi ritkaság, egy 1753-ban készült, sár­kányfejes fújtató. Jó helyen volt a Lotka család kovács­műhelye, nyilván sok érdeklő­dő, átutazó betért volna az alacsony kis házba. Hiába ígért azonban támogatást a helyi tanács, a megyei mú­zeumigazgatóság, az örökösök nem akartak megválni az épülettől. Állandó kiállítás — Mi lesz hát a sorsa a kovácsszerszámoknak, termé­keknek, s a helyi ipartörté­nettel kapcsolatos egyéb tár­gyaknak? — Azzal eleve számolni kell, hogy a múzeum mindent nem mutathat be egyszerre, hiszen csak a régészeti anya­gunk tizenhétezer leltározott tárgyból áll. Nem is ez a cél azonban, fontos, hogy össze- gyűjtsük, vallassuk, s a későbbi tudományos kutatás számára is megőrizzük az ér­tékeket. Persze a múzeum közművelődési feladatairól sem feledkezhetünk meg. A tervek szerint 1983-ban nyí­lik meg új állandó kiállítá­sunk, amely három fő részre tagolódik majd: a Petőfi Sán­dor életét és költészetét be­mutatóra, az igen jelentős eredményeket hozó helyi ré­gészeti feltárások anyagára és a néprajzi kiállításra. Nos, a helyi ipartörténet bemutatá- s-;1 a néprajzi anyag szerves részét képezi majd. Az ed­dig említett mesterségek mel­lett a _ cipészek, csizmadiák munkáját is bő anyaggal mu­tathatjuk be. Nemrég vásárol­tuk meg ugyanis a községben a múlt század vége óta dol­gozó Szlobodnyik cipész- és csizmadiamester szerszámkész­letét, másoktól pedig olyan tárgyak kerültek hozzánk] mmt a vásárosláda, vásáros­szék, vásárosbunda, amelyek nélkül egykor az igazi mes­ter talán nem is indult el hogy túladjon a portékán. P. Szabó Ernő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents