Pest Megyi Hírlap, 1980. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-07 / 262. szám

A Herényi-múzeum

A művészet eszközével

A településről, a hajdani hí- rés kereskedővárosról tanulmányoldalak tucatjai, t lehetne írni. Ha Szentendrére gondolunk, az az anekdota jut az eszünkbe, amely az egykori római utazóról szól, s amelyet talán így foglalhatnánk össze: impressziók szerzésére elég. egy nap is ce a -tökéletes megismeréshez egy egész élet is kevés. Mit jelenthet a város lakói, művészei számára? Az ismerkedés első pillanatairól néhány héttel nyolcvanadik születésnapja előtt. így vallott Barcsay Jenő festőművész: „ötven évvel ezelőtt láttam meg először Szentendrét, a gyönyörű kisvárost, amelynek környéke, dombjai, hegyei gyerekkori emlékeimet idézték fel' a Mezőség elterpeszkedő nagy községét, (Catpnát és a körülötfe elterülő plasztikus, szinte kopár halmokból álló dombvidéket. Amikor beköltöztem a művésztelep egyik kis szobájába, tudtam, a várostól nem fogok elszakadni."

Hasonlóképpen gondolkodhatott néhány évtizeddel korábban Ferenczy Károly festőművész, így érezhették gyermekei, Valér, Béni és Noémi, ilyen erős vonzást érezhetett Boromissza Tibor festőművész, aki már 1925-ben felvetette a művésztelep megalakításának gondolatát, s az a nyolc fiatal Réti lstván- tanítvány, aki négy évvel később meg is kezdte a munkát a réri szentendrei művésztelepsn: Bánovszky Miklós, Bánáti Sve- rák József, Paizs-Goebel Jenő Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onó- dy Béla, Pándy Lajos, Rozgonyi László.

Az azóta eltelt több, mint fél évszázad után néhányuk teljesítményét valóban jelentősnek látjuk, néhányukét megszűr kitette az idő. Ez azonban természetes dolog, s nem cáfolja a tényt: Szentendre hangulata, emberléptű világa, gazdag motívumkincse jeles életművek megszületését segítette, olyanokét, mint Vajda Lajosé, Ámos Imréé, s a mai magyar képzőművészet Egészének arculatát alakította.

Ezzel a mai magyar közművelődés, művészeti nevelés, vizuális kultúra állapotán is sokat változtatott. Sorolom az évszámokat: az egykori szerb iskolából és tanítóképzőből 1951-ben alakult meg a városi múzeum. Nyolc év óta ebben az — azóta bővített — intézményben működik a megye 29 múzeumának szakmai, adminisztratív központja is. A következő esztendőben nyílt* meg a Kovács Margit Gyűjtemény (csak a Magyar Nemzeti Múzeumot és a Magyar Nemzeti Galériát látogatják többen), 1975- ben Czóbel Béla múzeumát, két évvel ezelőtt az önálló Barcsay- és Kerényi-gyüjteményt avatták fel, hamarosan megnyílik a Kmetty János, illetve az Anna Margit és Amos Imre művészetét bemutató múzeum is. Évente több mint másfél millióan látogatnak ide — nem kell talán sokáig elemezni, milyen szerepet játszanak az állandó bemutatók a képzőművészeti műveltség alakításában.

A múzeumok, illetve azok a művészek, akiknek munkásságában Szentendre valamilyen módon meghatározó jelentőségű volt, ma is fontos tényezőt jelentenek a város életében. Persze — mondhatja most az olvasó — ez többé-kevésbá a múltra vonatkozik, s nem a'város és a ma itt élő művészek kapcsolatára. Hadd emlékeztessem tehát a kétkedőket azokra a szavakra, melyekkel a közelmúltban erről a kapcsolatról a Szentendrén élő fiatal szobrász- művész, Farkás Ádám vallott: „A város az itt élő művészek számára szinte kihívást jelent. Mert például egyre több a látogató, egyre többet kellene tenni a városért, hogy az megőrizze egyedülálló értékeit is. Evekig igen piobifévncyt ,r jelentett,

hogy a fejlesztés olykor helyrehozhatatlan változásokkal járt. A város párt- és tanácsi vezetői és a művészek közötti kapcsolat az utóbbi időben egyre harmonikusabb. Jól jelzi ezt a grafikai műhely létrehozása is...”

Többet tenni — de* hogyan? A lehetőségekről, a ma Szentendrén élő művészek környezetformáló munkájának eredményeiről, s persze még inkább az ezzel kapcsolatos tervekről, átfogó képet adott a két évvel ezelőtt a művésztelepi galériában rendezett, Művészet, Szentendréért című kiállítás. Szerepeltek itt olyan művek, amelyek máris hozzájárultak a város egységes esztétikai arculatának megőrzéséhez, mint' Barcsay Jenőnek a megyei művelődési központban elhelyezett mozaikja vagy az a dokumentációs anyag, amelyet Deim Pál és Balogh László festőművészek a főtéri házak egységes színképének kialakításához készítettek, Csíkszentmihályi Róbert felszabadulási emlékműve; olyanok, amelyekből mostanában lett, lesz köztéri alkotás (Farkas Ádám „köszönőszobra’’, Asszonyt Tamás kúttsrve); a fiatal művészek téralakítási javas- latsora.

TJ ivatalos tanácskozáson, bau ráti beszélgetéseken időnként fölerősödő hang, keserű megjegyzés bizonyítja, hogy a ma Szentendrén élő, több mint félszáz művészben (vagy legalább is többségükben) egészséges elégedetlenség munkál. Többet szeretnének tenni városukért, nemcsak, s nem elsősorban kiállításokkal, hanem konkrét kör- nyezetalakítási terveikkel, javaslataikkal is. Jó néhányuk művészi teljesítménye, a mai magyar képzőművészet egészében játszott meghatározó szerepe (no meg az említett tárlaton szereplő munkák sora) a biztosíték rá, hogy képesek is erre. Ügy tűnik, nem az ő szándékaikon és tehetségükön múlik elsősorban, hogy a város, a mára elárt környezet- alakítási eredményekre is alaposa, a következő évtizedekben úgy fejlődjön, hogy megőrzi egységes, elsősorban a barokk építészet meghatározta arculatát — s ugyanakkor biztosítja a kor embere számára elengedhetetlenül fontos életfeltételeket is.

Ki-ki a maga módján

Talán minden második szentendrei — bele- lapátot fogni

elég a szervezőkészséget példaértve a gyerekeket is! — elmondhatja magáról, adással párosítani, s máris megmozdul egy lakó- hogy a város szépítéséért, az új park kialakítá- telep apraja-nagyja

sáért az óvoda építéséért dolgozott. No, nem he- Pro Urbe _ városért. A körkérdés nem telteket, hónapokat, s olykor nem is napokat, csak , . ..... ,,, , .

néhány órácskát. Ki-ki a maga módján segítve Jes — de Iassuk csak, ki-ki a sajátos eszközeivel a város fejlődését. Nem is kell mindig ehhez ásót, mit is tett Szentendréért?

Őrizni esztétikumát

Az emléktáblát, amely állja az idő vasfogát, az új művésztelep egyik műtermében tervezték, laragtak. Rajki László fiatal szobrászművész nem ismeretlen sem itt, sem az ország más városaiban: a helyi gimnáziumban található Móricz Zsigmond- szobra, összesén mintegy tucatnyi alkotása áll köztereken. Eddig — ahogyan mondja — szerencséje volt: olyan alkotásokra kapott megbízást, amelyek elkészítése valóban szívügye volt, olyan kapcsolata alakult ki a megrendelőkkel, amely lehetővé tette a sikeres munkát.

— Mi teszi kedvessé a most készülő művet, az emléktáblát?

— Elsősorban az, hogy szívemhez nőtt ez a város, ahol mintegy tíz éve élünk. Orosháza, ahol születtem, nagy falunak nevezhető inkább, s nem kisvárosnak, de mindkét település emberléptékű, s mindenképpen otthonosabb, mint a nagyváros. Igaz, az átmenő forgalom egyre nő, néha az is megfigyelhető, hogy „importá- lódik” a nagyvárosi közöny — pétiig éppen ebben a helyzetben kell minél nagyobb figyelmet fordítani a környezet megóvására, a városkép esztétikumának megőrzésére.

— Hogyan járul hozzá ehhez az új emléktábla, s hol helyezik el?

— A százhússzor nyolcvan centiméteres nagyságú táblán egy kéz nyújtja magasba a Magyar Urbanisztikai Társaság emblémáját. "Efölött helyeztem el a város címerét, rajta a barokk városháza stilizált homlokzata és a Dunát jelképező hullámvonal. Ügy tudom egyébként, hogy címer ilyen külső térben nincs elhelyezve. Az emléktábla tehát ezt is megismerteti a látogatókkal. A táblát az utak, látószögek tengelyében, a városi tanáccsal szemben, a templomdomb falába süllyesztik.

Az idő kerekét

Rövid ideje ismerem Fehér Andrást, s ez nem jogosít fel arra, hogy megítéljem őt, spmmázatát adjam egyéniségének. Még azt sem mondhatom, hogy azt adom majd vissza, amit ő mondott el magáról. Nem tehetem, ugyanis Fehér András minden, munkásságának eredményét firtató kérdést elhárított -magától.

Pedig tudom, lett volna mit sorolnia. A Pro Űrbe kitüntetést 1979-ben kapta meg, de előtte is bőven jutott neki az elismerésből. A városi tanácsnak pedig 1963 óta tagja, s jó néhány tanácsi bizottságban dolgozott már, s teszi ezt most is. Huszonhárom évig állt a Szentendrei Építőipari Szövetkezet élén, 1979 szeptemberében ment nyugdíjba. „28 évig dolgoztam a szövetkezetben, egyébként most is tagja vagyok. Már hatvanhárom éves voltam, amikor abbahagytam a munkát, úgy éreztem, végtelenségig nem maradhat az ember a posztján, kell a hely a fiataloknak is. Most inkább a kertben babrálok, meg az unokáimmal foglalkozom, ők nagyon sokat jelentenek nekem.’’

Hallgatom őt, aztán ismét csak makacsul arról faggatom, mesélje el, mi mindent tett majd negyedszázados elnöksége alatt, miért kapta meg a Pro Urbé-t? Azt javasolja, ne szavakkal pergessük vissza az időt, inkább üljünk kocsiba, nézzünk szét a városban.

Sírna 'úton gurulunk az autóval, majd hegynek kapaszkodnak a kerekek, kedves házacskák, modern épületek futnak el mellettünk, aztán megállunk egy iskolánál, egy bölcsődénél, óvodánál, majd a Füzes parki és a Vasvári lakótelepnél. „Főleg lakásokat, óvodákat, iskolát és bölcsődét építettünk. Hogy jól sikerültek? Nem azért, mert mi építettük, így írták elő. Mert igényes ám ez a város. Gondja van itt mindenkinek arra, hogy harmonikus, esztétikus, emberléptékű legyen a település. Főleg a lakótelepekre kellett ügyelnünk, melyeket mi építettünk. A szentendreiek nehezen szokják meg, hogy emeleten laknak.

Nekünk az volt a szerencsénk, hogy különösen jó kapcsolat alakult ki a szövetkezet és a tanács között.

Amit csak tudtunk, teljesítettünk kéréseikből, és viszont! Így dolgozóink gyerekeit mindig felvették a bölcsődébe, természetesen az óvodába is. Aztán ha szükség volt rá, társadalmi munkát is vállaltunk.”

Állunk a Vasvári lakótelepen, nézzük az épületeket, melyeknek ablakaiból a szemközti Pismányra látni. Joggal mondogatják mindenfelé, ezen a telepen öröm az élet. Azt gyanítom, Fehér András is büszke rá, hogy ezeket a házakat ők hozták tető alá.

A razsnicsa mestere

Vörös Hadsereg útja 3. Ódon ház. Belül: a falon kincset érő ikon. Empire asztal, faragott szekrény, biedermeier komód. Lakója Sztankovics Rezső, a Pro Űrbe Szentendre egyik kitüntetettje. Tagbaszakadt, erős ember.

„... Sztankovics Rezső. \. az önkéntes tűzoltó egyesület elnöke tíz éve... E tisztségében kiemelkedő példamutatással toborozza a fiatalokat önkéntes tűzoltónak, szervezi a tűzoltóversenyeket... (A vb indoklásából.)

Édesanyja magyar, édesapja szerb származású. A fiatal szerb férj hazavitte szentendrei feleségét Brodarac- ra. Sztankovics Rezső ott született 1921-ben. Az édesapja meghalt, a fia éppen hároméves volt akkor. Az elárvult család yisszaköltözött Szentendrére. Tanulmányait a szerb iskolában kezdte el, de a kényszer Sztankovics Rezsőt is arra vitte, hogy segítsen a családot eltartani. Először pékinas, majd a szerb püspökségen urasági inas. Később textilgyári munkás, majd kézbesítő a postánál. A felszabadulás után lett gépkocsi- vezető.

„... kimagasló érdemei vannak a délszláv nemzetiségi hagyományok ápolásában. Részt vesz a Szentendrei Nyár keretében szervezett kéló, az Iván napi bjúcsú, a nemzetiségi családi esték szervezésében...” (A vb. indoklásából.)

Sztankovics Rezső vagy Rádó — Szentendrén így jobban ismerik — közösségi ember. A TEFU-nál sztahanovista üzemi bizottsági tag. sportköri elnök volt. Az Országos Mentő- szolgálat szentendrei telepére 1956- ban került. Gépkocsivezető. Garázs- mester. Műszaki vezető. 1957-ben betegsége miatt leszázalékolták, nyugdíjazták.

......Tíz évig volt tagja a Hazafias

Né

pfront városi elnökségének, jelenleg pedig a Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár társadalmi vezetőségében tevékenykedik...” (A vb. indoklásából.)

Nyugdíjai, s mégis zsúfolt a napja, az éjszakája. Mert éjjel portás a Vas-Kazánipari Szövetkezetnél, nappal pedig önkéntes rendőr, a horgászegyesület vezetőségi tagja, tevékeny résztvevője a népfrontmunkának, összefogja a délszláv nemzetiséget. őrzi a hagyományokat. Messze vidéken ő készíti a legjobb, legízler tesebb csevabcsicsát, és razsnicsát.

Mindannyiunkért

— Talán valamit tettem, egy kicsivel többet talán, mint az átlagpolgár? — néz rám kérdőn, ugyanakkor tűnődve is Halasi Józsefné. — Itt, Szentendrén születtem. Ezt a várost — mit csináljak, nagy szavak — imádom. Ha neuem innét el kellene mennem, biztos csak félemberként élnék tovább.

Halasi Józsetné, a Hazafias Népfront városi alelnöke, tanácstag, nyugdíjba vonulásáig vb-tag is. Tavaly „Pro Űrbe Szentendre” kitüntető elismerésben részesült; a város így mondott köszönetét. Bár ez a múlt idő itt, amit használtam, még helytelen! A köszönet csak az eddigiek elismerése, Halasi Józsefné ugyanás aktivitásban, elképzelésekben, tervekben, de fizikai erőnlétben is letagadhatja korát! Beszélgetésünk során lassan kibontakozott szerény- . 6ége, csupa vitalitás lénye,

— A városról mindent, amit csak akar, de magamról nem tudok mit mondani. Szentendre 15 év alatt óriásit fejlődött. Valaha csöndes, Du- na-parti városka volt, elég szűkös körülményeket nyújtva lakóinak és állandó riadalmat keltve. A folyó minden évben meglátogatott bennünket. Az utoló nagy árvíz rettenetes volt! Azután épült meg, ha jól emlékszem, 65-ben, a gát.

— És Halasi Józsefné soha semmit sem csinált?

— Dehogynem! Mióta csak az eszemet tudom, mindig mindenütt ott voltam, ahol csinálni, tenni kellett,

ahol szükség volt rám. De ha megszegi a megállapodásunkat — fenyeget meg hirtelen vidáman —, többé egy szót sem szólok ám!

— Azt hiszem, a város legnagyobb feladata az volt és lesz, hogy a fejlődés mellett megőrizze a régi műemléki városmagot. Ezért épült meg például nemrégiben a belső körút is, mely kikerüli a régi városrészt.

És -Halasi Józsefné többet módot sem adott rá, hogy ravaszul bár. de személyesebb területre kormányozzam a beszélgetést, annyira belelendült az eredmények felsorolásába. Valami olyan büszkeséggel beszélt a városról, mint ahogy fiatal anyák szoktak csodagyermekükröl mesélni A beszélgetés végén aztán, mintha csak úgy magának akarná összegezni, csöndesen megjegyezte:

— Amit tettem, mindig a városért és az emberekért tettem, és persze ezen keresztül magamért is. Szentendréért. De, ez egyet jelent azzal, hosy értem is, érte is, minden lakosáért.

Az összeállítást írták:

Karácsonyi István. Koffán Éva, Major Árvácska. Pa»ádi József. P. Szabó Ernő, S. Horváth Klára, Varga Edit, Vasvári G. Pál, Weyer Béla Fotó: Bozsán Péter

Iskola a Felszabadulás lakótelepen. Az udvaron jól lehet focizni is