Pest Megyi Hírlap, 1980. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-26 / 252. szám
Kinek olcsó a drága kincs? Káromlása-e a humanizmusnak, ha az amber lizikai-szellemi létezése, egészsége mellé odahelyezünk egy másik fogalmat, a gazdaságtant? A számok, tények, szigorú összefüggések és törvényszerűségek világa milyen frigyre léphetne az emberi test bajaival, betegségeivel, aziok megelőzésével? Milyen? Számítások szerint a táppénzes munka- vállalók — amennyiben egészségesek lennének — évente 20—22 milliárd forinttal növelhetnék a nettó nemzeti termelés értékét. Ami persze képtelenség, hiszen beteg ember mindig volt, van, lesz. Elkerülhetetlen azonban, hogy ennyi legyen a beteg? Hogy egyre több a beteg ember? Szemrebbenés nélkül Idén a megyében csak a tanácsok, I kizárólag a költségvetésből — azaz a fejlesztési alap kiadásai nincsenek az összegben benne — 968 millió forintot fordítanak az egészségügyi és szociális intézmények hálózatának tevékenységére. Az előbbi két bekezdésben álló tények összevetése talán elég ahhoz, hogy belássuk: egészségünknek megvan a maga gazdaságtana. Bárkinek, akár bakafántoskodó külföldi szakembereknek is megmu- ; tathatnak — mutatnak is — jó néhány egészségügyi intézményt a megyében. Hitelrontással fölér — az állami egészségügyi szolgálat hitelének rontásával — az, ahogyan jó néhány egészségügyi intézmény külső, belső képében kinéz. Ezit nem mutatják senkinek, de meglátni sem akarják az érintettek. Elsősorban azok, akik ott dolgoznak. Az otthoni környezetükre már-már kínosan igényes örvösök egy része szemrebbenés nélkül tűri, viseli maga körül a lomposságot, az elhanyagoltságot, aZ ímmel-ámmal tett munkát, olykor — magyarán — a mocskot. A kérdezőnek, a miértre megadják persze a választ: nincs pénz, nincs takarítónő, nincs gondnok, nincs fölszerelés... Én mondom: nincs igény, akarat ezeken a helyekén. Mert a laikus szemlélő is észreveszi: a sokkal zsúfoltabb, semmivel sem több pénzből gazdálkodó rendelőintézetben kellemesebb a környezet, mint a kevésbé forgalmas helyen. Itt virágok, képek, tiszta folyosók, helyiségek, ugyan kopott, de gondozott bútorok, vakítóan fehér köpenyben levő személyzet fogadja a beteget, őtt köpárság, porral, légypiszokkal fedett ősöreg plakátok, osámpás bútorok, maszatos folyosók és helyiségek, ki tudja, mikor tisztított ablakok ... Mindkét helyen kérdeztem: hogyan? Itt azt felelték, mi hogyan? Ott pecsétes köpenyében azzal vágott vissza a főorvos, kérdezni ő is tudna, közben szórakozott mozdulattal rugdalt a pedálos szeméttartály felé egy gézdarabot. Csupán a véletlenek ösz- szejátszása lenne, hogy a főorvos szerint a betegek felét hazaküldhet- né, tegye le a hetes fehérneműt, vegyen tisztát, mosakodjon meg, s úgy jöjjön vissza? Állami feladat, de... Az 1972. áprilisában elfogadott egészségügyi törvény kimondja egyebek között, hogy az egészségügyi ellátás résZe az életszínvonalnak, fejlesztése állami feladat, de egyben társadalmi ügy. Való igaz a közmondás, nincs jobb‘, mint a jó egészség, vagy másképpen, a jó egészség drága kincs, ám úgy bólogatunk eleink bölcsességére, hogy közben egészségünkkel kétbalkezesen, vagy még úgy sem, hanem felelőtlenül sáfárkodunk. A példák halmából a leg- nyersebbet kiemelve: a legutóbbi esztendőkben évenként 400—450 új gonorrhoeás beteget vettek kezelésbe a megyében, s ez csak egyike a nemi betegségeknek. Folytassuk: tizenkét hónaponként 500—550 új tbc-s beteget ismernek fel a gondozó intézetekben, közöttük sokat előrehaladott kórállapotban, mert egész egyszerűen sorozatban mulasztották el a szűrővizsgálatokon való részvételt ... Hazai egészségügyünk döntő jellemzője az ingyenesség — a nemzetközi szakirodalom ezt hozzáférhetőségnek nevezi —, arai hogy az intézmények, az eszközök, a kezelések mindenkinek rendelkezésére állnak. Az állam itt nem takarékoskodik. de ez aligha lehet: oka annak, hogy ne keressük a meghatározott összegek minél ésszerűbb fel- használásának útját, módját. A kiadások ugyanis nem mindenkor indokolt költségek, s ez nem pusztán fogalmazásbeli különbség, legalább annyira hatékonysági eltérés. Egészségünk őrzése, a betegségek megelőzése, a bekövetkezett baj mielőbbi megszüntetése vagy enyhítése olyan emberi „beruházás”, amit humánus, okokból mindenképpen meg kell tenni, de amit sokoldalúan indokolnak a gazdasági hatások is. Az egészséges, munkaképes ember termelékenyebben dolgozik, megszakítás nélkül kamatoztatja szakképzettségét, termelési tapasztalatát, ezt a nagyon lényeges társadalmi tőkét. A beteg ember gyógyítása ugyanakkor — mivel a korszerű gyógyítás eszközei egyre drágábbak — folyamatosan növekvő gazdasági erőforrásokat köt le, fokozott mértékben veszi igénybe a nemzeti jövedelmet. Meredek lépcső, lefelé: a megyében működő tizenhárom tbc és tüdőbeteg gondozó intézet egyikében találomra választják ki a kartont, így jutok el a beteghez, aki sorolja: barátok, ivás, széthulló család, ivás, válóper, munkahelyi fegyelmik, ivás, albérlet, étkezés ritkán, rend- szertelenül. sikertelen elvonókúra, végül — ez volt a szerencsém, mondja most — a kötelező munkahelyi tüdőszűrés diagnózisa: tbc-s. Szinte tipikus eset — minősíti a gondozó intézet vezetője. S mert tipikus, szentségtörés lenne a kérdés: mindennek költségét állja a társadalom? Négy év alatt a megyében megháromszorozódott a nyilvántartott alkoholisták száma, ami egyrészt dicséri a felderítő munkát, ám mutat valami mást is, s ennek a másnak a költségét szintén a társadalom fizeti, ráadásul egyre kevésbé a mellényzsebéből. Igen ám, de — merjük leírni —. ha nem vállalja a társadalom ezt a költséget, akkor hagyjuk az alkohol rabját elpusztulni? Kétségtelen, választási lehetőség, ám ki tudna tiszta lelkiismerettel utóbbi mellett voksolni? S ez csak parányi az egészségügyben fölmerülő — látszatra csakis egészségügyi — dilemmák közül. Évek óta folyamatosan csökken a megyében a nyilvántartott tbc-s betegek csoportja, ugyanakkor nenicsak a már említett alkoholistáké, hanem at idegbetegeké is gyorsan növekszik. Egy valamit á hátunk mögött tudunk, de rögtön ott van helyette más? S a tbc-s betegek csoportjának kisebbítése sem olyan egyszerű! Az új betegek fölkutatása humanitárius, egészségvédelmi érdek, de ugyanakkor gazdasági is, hiszen a kór kezelése késői fölismerés esetén már csak szanatóriumban lehetséges. Mégis, szinte mindenütt szóvá tett tapasztalat: kevés segítséget, támogatást kapnak at érintett egészség- ügyi szervek ehhez a munkájukhoz. Nem tartozik a ritkaságok közé, hogy a munkahely, a család zaklatásnak minősíti a szűrővizsgálatot, a szűrővizsgálaton fennakadt, gyanúra okot adó ember ismételt berendelését, s azt végképp méltatlankodás fogadja, ha valakit gondozásba vesznek ... Gyakran a gondozó intézet folytonos közelharcban áll a beteggel és családjával, hogy egyáltalán ott legyen a rendeléseken, szedje a gyógyszereket, életkörülményeiben betartsa legalább a minimális előírásokat. A rangsor végén áll Tavaly az esztendő végén a tízezer lakosra jutó orvosok száma alapján Pest megye, a hasonló köz- igazgatási egységek rangsorában az utolsó előtti, tehát a tizennyolcadik helyen állt. a tízezer lakosra osztott kórházi ágyak mennyisége szerint pedig az utolsó helyre kényszerült. Még akkor is, ha figyelembe vessZük, hogy a megye egészségügyi ellátásában nem jelentéktelen szerepet játszanak a fővárosi intézmények, elkerülhetetlen a kérdés: hogyan alakulhatott ki és maradhatott fenn hosszú időn át ilyen képtelen helyzet? Talán arra a sokszor megbukott okoskodásra támaszkodva, hogy majd a fővárosban magas színvonalú ellátást kapnak a bete- gek, nem érdemes tehát fejleszteni? Bármennyire is tiltakozott, érvelt ezZel szemben a megye — annak vezető testületed —, ma is emberek tízezrei kényszerülnek arra, hogy egyszerű szakorvosi vizsgálatért a fővárosba utazzanak s teljes napot vesztegessenek arra, ami máskülönben egy óra alatt lebonyolítható lenne. Ráadásul egy idős embernek — de általában: egy betegnek — ez az utazás nem is olyan egyszerű művelet, amikor a tömegközlekedés — akárcsak az egészségügy — ful- dokiik a túlterhelés alatt. Szégyen kötelezni Vegyük a bátorságot, s kérdezzük meg: eppen azért, mert ennyire szo- rítoak a körülmények, gazdaságosan dolgoznak az orvosok? S mielőtt az olvasó fölhördülne, miféle tiszteletlen játék ez szenvedéssel, gyötrődéssel, egészítsük ki a kérdést: gazdaságosan, azaz feladatukat végezve? Mert a tapasztalatok szerint az orvosok idejük tetemes részét — a kisegítő személyzet megfelelő létszámának híján, valamint az eszközök szegényessége következtében — nem orvosi ténykedésre kényszerülnek elpazarolni. Másfelől közelítve ahhoz, hogy mi az igazán drága: tavaly a megyében 74 200 beteget bocsátottak el a kórházakból, akik átlagosan tizennégy napot töltőt-. tek ott. Az ápoltak egy része — tapasztalati számok szerint körülbelül egyharmada átlagosan — olyan idős férfi és nő, aki elsősorban gondozást igényel, ám mivel másutt nincs elég hely, kórházba vitték őket. Oda, holott egy kórházi ágy létesítése háromszor annyiba kerül, mint egy szociális otthoni, azaz korántsem mindegy, miként oszlanak meg a beruházási ráfordítások... S az sem mindegy, hogy nagyon sok idős, állami pénzen így gondozott embernek jólétben élő, tehetős gyermekei vannak, ám őket jog szerint csak akkor lehet kötelezni arra, amire szégyen, hogy kötelezni keli, a szülő gondozására, ha azt az apa vagy az anya a bíróságtól kéri ... Inkább fizetünk zokszó nélkül a közös pénztárból, de jól tesszük ezt? Jól van az, hogy a hozzátartozók minden következmény nélkül megtehetik, a kórházi értesítés ellenére napokig nem jönnek a betegért, hogy hazavigyék, s a távirati értesítésre fittyet hányva zárt kapuk, lakásajtók fogadják a beteget hazaszállító mentőkocsit? Az előbb leírtak azért — azért is — érzékletesek és lényegesek, mert a megye lakosságának most : , már ötödé, azaz minden százból húsz ember hatvan éven felüli, tehát fokozott ellátást igénylő. Szükséges válaszút a döntést hozók előtt: vajon még több kórházi ágyat vagy inkább a kevesebb kórházi ággyal ösz- szekötötten a szociális otthonok, a gondozó intézetek, a házi betegápolás gyorsabb fejlesztését? Kivédhetetlennek tűnik az influenza — általában a járványos években száz dolgozó közül 52—54 kerül táppénzes állományba vele —, de vajon kivédhetetlenek a foglalkozási megbetegedések is, a növényvédő szerek okozta bajok, a bőrbántalmak? Az üzemi és közúti balesetek? Elkerülhetetlenek az úgynevezett urbanizációs ártalmak, amikre most már egyre gyakrabban bukkannak rá a betegeket vizsgálva a megye városainak rendelőintézeteiben? Lehetséges válaszútok Valamennyi gazidasági, kommunális tevékenységnek hatása lehet — s van is — az egészségügyre. A jó — vezetékes — ivóvíz gyorsan csökkenti bizonyos emésztőszervi betegségek, fertőzések számát, a vállalati intézkedések útját állhatják a foglalkozási ártalmaknak — például szilikózis! —, baleseteknek, mérgezéseknek, a megfelelően kialakított gépek, berendezések, munkaasztalok és ülőhelyek nem okoznak mozgásszervi és keringési megbetegedéseket ... A válaszútok ebben az esetben nem zárják ki egymást. Az egészség megtartása, a betegségek megelőzése, az ártalmak elkerülése ugyanúgy fontos, mint a már beteg ember korszerű — minden tekintetben magas színvonalú — gyógyítása s lehetséges rehabilitációja, azaz munkába állítása. Valahogy nem békülünk ki ezekkel a lehetséges válaszúinkkal, hanem mechanikusan gondolkodva, hol ezt, hol azt kívánjuk rendbe rakni az egészségügy bonyolult terepén, s csodálkozunk, miközfben az . egyik területen szembetűnő a haladás, a másikon szembeszökő lesz a lemaradás. A súlypontok keresése és kijelölése — ami helyes, ami szükséges gyakorlat, mert nem lehet minKőtorzó Farkas Ádám plasztikája dent azonosan fejleszteni — nem ellentéte az összenangoltságnak, az egyeztetésnek, s nem kizárója an- naK sem, hogy az érintett szervek megpróbáljanak új utakat keresni az egészségügyi szervezésben éppúgy, mint abban, miként lehetne bevonni a család anyagi erejét az idősek gondozásának megoldásába. Társadalmunk növekvő egészségének tükre az emelkedő átlagéletkor — szakszerűen: élettartam —, s en-1 nek megfelelően a halálozások csökkenő aránya. Minek a tükre azonban az, hogy az egészségügyi ellátásban rendkívül nagyok a területi eltérések, azaz korántsem mindegy, ki hol lesz beteg?! Ami a megyék egymáshoz viszonyított helyZeteben s a megyén belül a járások, városok összehasonlításában egyaránt igaz. Tükör az is, hogy a megye, miközben az égető kórházi ágyhiány enyhítésére törekedett, nem kapott megfelelő forrásokat a régi kórházak épületeinek korszerűsítésére, főként műszereik, berendezéseik cseréjére, ami megint csak arra mutat, hogy ma még a gazdaságosságnak nincs elegendő súlya a döntésekben, a források elosztásában, a területi eltérések csökkentésében. Fölfedezhetünk ebben a képletes tükörben olyan ellentmondásokat, hogy miközben az évek során — országos koncepció volt! — csökkent az elme- és ideggyógyászati ágyak száma, a betegeké növekedett. Emiatt azután erőltetett tempójú fejlesztésre került sor — gyakorlatilag akkor, amikor bekövetkezett a nincs tovább helyzet —, a megye ennek köszönhette a ceglédi, a náci új kórházak mellett az ún. elmepavilonok fölépítését. Az erőltetett tempójú fejlesztések viszont szemléletesen megmutatták, hogy széles e hazában nem akad kimondottan egészségügyi beruházásokra szakosodott, s éppen ezért nagy rutinú, tapasztalaté, hatékonyan dolgozó kivitelező — ha nincs a hatalmas társadalmi munka, akkor a kerepestarcsai kórház legkevesebb egy évvel később készül el —, azaz az egészségügyi beruházások pénzügyi lehetőségeinek bővülését nem követte párhuzamosan, a kivitelezői képességek növekedése, sőt az új intézmények kialakítása lelassult, elég itt utalnunk _ a Pest megyei Közegészségügyi és Járványügyi Állomás központi laboratóriumának vagy a váci szakrende- lő intézetnek az építésére. Alkalmatlan mérce Valahol, tudatunk mélyén, összetalálkozik az egyéni magatartásokból leszűrhető következtetések tömege — a könnyelműségek, a felelőtlenségek az öngyilkosságokkal fölérő életvitelek hatása gondolkodás- módunkra —, s az egészségügy társadalmi fontosságának folytonos deklarálása, a kellő szervezeti, szervezési stb. intézkedések, azaz a gazdálkodás hatékonysága nélkül. Az egyre több pénz kiadása nem mércéje, nem lehet a mércéje az egészségügyi szolgálat hatásosságának, holott egész közgondolkodásunk hajlik az ilyesféle mérlegelésre. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok igazolták: hazánkban az orvosok száma viszonylag magas, de ugyanakkor az egészségügyi szolgálat hatékonysága — különböző mutatórendszerek segítségével zajlott le az elemzés — elmarad az orvosok száma alapján elvárhatótól, különösen ami a megelőzést és a fekvőbeteg-ellátást illeti. Az sem kicsinység, hogy viszonylag kevés az orvos a közvetlen alapellátásban, főként a körzetekben; tavaly a megyében az orvosi körzetek 3,5 százaléka volt betöltetlen, országosan 5,4 százaléka. Annyi minden szolgálja egészségünk őrzését; tavaly a megyében a körzeti orvosoknál 4,46 millió beteg fordult meg, azaz a megye valamennyi lakosa négynél többször találkozott az orvosával, ha az átlagot nézzük. Ha ennyi minden szolgálja egészségünket, hogyan lehetünk ennyire betegek? Ha olyan sok pénzt költünk az egészségügyre, mint amennyit kiadunk, hogyan lehetnek tömegével égető gondjaink? Nincs itt valami alapvető ellentmondás? Vagy csupán arról van szó: Itt sem tevékenykedünk másként, mint a termelőágazatokban? Vigyázzunk azonban: itt emberi egészséget termelünk! S ezért kell társadalmi választ keresni arra, kinek olcsó s miért olcsó a drága kincs. MÉSZÁROS OTTŐ t
