Pest Megyi Hírlap, 1980. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-04 / 207. szám
4 1980. SZEPTEMBER 4., CSÜTÖRTÖK KIÁLLÍTÓTERMEKBEN Egy életmű gazdag folytatása FERENCZY NOÉMY-BIENNÁLE I A Szentendrei Képtárban látható ez a nagyszabású kiállítás szeptember 21-ig, hétfő kivételével, naponta 10 és 18 óra között. Gádor Endre, a Magyar Iparművészeti Főiskola rektora megnyitó beszédében Fe- renczy Noémira úgy emlékezett, hogy elemezte tanári tevékenységét, magas művészi morálját és műfajnyitó életművének jelentőségét, melyet a magyar gobelin és szövött kárpit elterjesztésében jelent. Mintegy összegezésként megemlítette, hogy „a magyarországi faliszőnyeg-művészet Fe- renczy Noémi előtti és utáni korszakra” osztható és ..Közvetlen tanítványai, zömükben az 50-es években tanult, formálódott textilművészek csoportja folytatta művét, eleinte formai, technikai megoldásainak alkalmazásával, később már inkább saját útjukat járva, de szellemének, hallatlan műgondjának követésével, a fallképszövés tökéletes megvalósításával”. Tervek, vázlatok Ez a kiállítás egy alkotói folyamatot mutat be, a mély átéléssel és szívós munkával teremtett értéket, melyet Fe- renczy Noémi kezdeményezett és örökösei, utódai folytattak méltóan.- Ezen a triennálén Ferenczy Noémi rajzait, vázlatait, gobelinterveit láthatjuk — a „Bőség” változatokat, a „Rügyezőt”-t, a rőzsehordó, szövőnő, leánykoszorú, a kosaras nő, a Madonna és a nyíllak áhítattal érlelt és megálmodott figuráit. Az ő gobelinjei még többnyire a táblakép léptékének igézetében teremtődtek — tanítványai már az építészet belső terének szövetségét keresték meg az egyéni variációk erejével. Így Hajdú László „A csend vitorlái”-t találta meg választékos színekkel — Hajnal Gabriella Babits verse nyomán „Szent Balázs” alakját ragadta meg, Tarján Edit „Lepkék”-et örökített meg igen komoly találékonysággal, Makrisz Zizi a „Téli Nap”-ot mediterrán melegséggel elemezte. Igényes folytatás Nemcsak a kezdet, a folytatás is igényes. Igen meggyőző Bakay Erzsébet „Életfája”, Kordováner János hegedűs csendélete és különösen Solti Gizi kékvirág-ciklusa, Jónás prófétája. Az is bravúr, ahogy Pintér Eva a madarak álmát szövi színes hálózatává és Plesnivy Károly színtakarékos, sága is figyelmet kelt; számára elég a barnák csoportja, hogy életet kerekítsen a felületen. . Vörös Rozália és Redő Ferenc a táblakép törvényei szellemében sző falikárpitot — Balogh László igen erőteljesen teremti meg a műfaj külön szabályait egy pompásan szerkesztett; kék és zöld árnyalatokra integrált alkotásban, mely leginkább reprezentálja azt a tényt, hogy Ferenczy Noémi törekvései milyen messzire értek el. Gondos válogatás Most lenne 90 éves Ferenczy Noémi — ez a triennále ezért és most tisztelgett művekkel emléke előtt. Hozzátehetjük; a válogatás igen komoly szakértelmével, melyet a rendezés biztosított. Csupán az a kár, hogy ezúttal a katalógus hiányzik., Reméljük, hogy 1983-ban, amikor a III. szentendrei triennálét . Ferenczy Károly és köre festészetének szentelik, ez az indokolatlan hiány pótlódik. Losonci Miklós Magyar filmek külföldön Féltucat magyar filmalkotás televíziós bemutatására, illetve moziforgalmazására kötöttek megállapodást az utóbbi hetekben. Az NSZK tévénézői két magyar játékfilmet is láthatnak: az Ard-állomás Mészáros Márta „Örökség” című produkcióját, a ZDF pedig Ember Judit „Fagyöngyök” című művét sugározza. Az „Erőd”-öt, Szinetár Miklós művét hollandiai és szíriai mozikban vetítik. A svájci olasz tévé a Szabó István rendezte „Bizalom” átvételére szerződött, az egyik londoni moziforgalmazó cég pedig Rózsa János filmjét, a „Vasárnapi szülők”-et vette meg. Palásthy György „Hahó öcsi” című műve Ausztriában bekerül az általános iskolák tantervébe: az 1980—81-es tanévben az iskolai filmoktatás keretében országszerte vetítik majd. Filozófiai örökségünk A 80. kötet Nyolcvanadik kötetéhez jutott el a Szovjetunióban a maga nemében páratlan filozófiai szakkönyvtár: a Filozófiai örökségünk című sorozat. 0 0 \ VIGADÓ GALÉRIÁBAN Kollektív fotókiállítás Ferenczy Noémi: Szövőnő A Magyar Művészek Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja közös fotóművészeti tárlata „20 év egyéni kiállításaiból” címmel a Vigadó Galériájában tekinthető meg szeptember végéig. A kiállítást Katona István, az MSZMP KB-iroda vezetője nyitotta meg. Az olvasó sokszor jogosan veti szemére egy-egy művészi eseményről, alkotásról szóló beszámoló szerzőjének, hogy írásából nem derül ki egyértelműen: tetszett-e neki a darab, alkotás, avagy sem. Nos, e sorok írója határozott lesz. A budapesti Vigadó Galériában szerdán megnyílt Húsz év egyéni kiállításaiból — kollektív fotókiállítás című tárlaton —, a kiállítás nem tetszett, a bemutatott képek igen. Eme látszólagos ellentmondást próbáljuk meg föloldani. A kiállítás — legalább is katalógusa szerint —, a mai magyar fotóművészet seregszemléje kívánt lenni. Ez a szándék eleve nem valósulhat meg, ha csak olyan fotóművészeket mutat be, akiknek már korábban önálló kiállításuk volt. Az e tárlaton szereplő legfiatalabb alkotó — 34 éves. Bizony, jó páran vannak nagytehetségű fotósok a jóval fiatalabbak között is, ám nekik (és ez már sajnos messzebbre mutató gond,', még nem jutott önálló bemutatkozásra lehetőség. Baj van a koncepcióval egyébként is: olyan kiállításokról is válogattak képeket, melyek 25 évvel ezelőtt voltak. Nem ismerhető fel világos rendezési elképzelés a képek csoportosításában, és hiányzik a megfelelő tálalás lehetősége is. A fénykép ugyanis — fényigényes. A Vígadó Galéria némely fala bizony félhomályba burkolódzik, más termekben viszont az erős reflektorok a csillogó felületű fotókat szemkápráztatóvá, pontosabban szemrontóvá teszik. És hogy miért tetszettek a képek? Részben azért, mert régi jó ismerősökkel találkozhattunk. Nemcsak egyéni kiállításokról, hanem más bemutatókról, képeslapokból többször megcsodált, nagy tehetséget, bizonyító kiérlelt, a fotóművészet valamennyi erényét felvonultató felvételekkel. Másrészt azért, mert némely fotóművész eddig ismeretlen oldaláról mutatkozik be a Vigadó Galéria látogatóinak. A. Gy. Nem divat ma már, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt, hogy előadás előtt a színidirektor kiáll jón a közönség elé és néhány mondattal a nagyérdemű jóindulatába ajánlja társulatát és a drámát. A magyar színháztörténet 190. évadja előtt mégis szükáégét érezzük, hogy mi köszöntsük a színházakat és a közönséget. Nem túl kerek ez az évforduló, nem is szeretnénk túlzott hangsúlyt adni ennek, de mielőtt az új évadban felgördül i függöny, tisztelettel kell megemlékeznünk Kelemen Lászlóról, aki 1790. október 25-én először játszott kompániájával magyar nyelvű darabot: Brühl-Simai Kristóf Igazházi című drámája adatott a budai Rondellájában. Hangos próbatermek A próbatermek már hetek óta hangosak, színészek, rendezők, zenészek és persze a műszakiak is felidézik a múlt évad produkcióit. Ki-ki ismét létrehozza önmagában az ihletet, amely elegendő energiát ad a közönség előtti szerepléshez. A budapesti társulatok az elmúlt év legjobb produkcióit igyekeztek megőrizni. Az Operaházban bizonnyal ismét sikeresek lesznek a Carmen, Borisz Godunov és a Székelyfonó előadásai; az Erkelben a Don Carlos; a Nemzeti Színházban a nemzetközi elismerést is kiváltó A konyha, a Népszínházban A lovakat lelövik, ugye?; ismét láthatja a közönség a Vígszínház nagyszerű Kakukkfészek produkcióját és A 22-es csapdáját; a Pestiben márcsak előjegyzés útján juthatnak jegyhez az Equus-t látni kívánók. Az 1980—81-es színházi évad jelképes függönye szeptember 10-én gördül fel. A Pesti Színház nyitja az évadot, s mindjárt bemutatóval. A legszebb hagyományt folytatva erdélyi magyar író művével jelentkezik a társulat: Székely János Protestánsok című darabját állították színpadra. Ezt a művet a nyáron már láthatták a nézők a Gyulai Várszínházban, Hugenották címmel. A szereplők változatlanok, az előadás koncepciója is, de Szinetár Miklós rendezőnek alaposan át kell dolgoznia az előadást a zárt színpadra. Drámaíró debütál Tíz nappal később láthatunk ismét bemutatót Budapesten: szeptember 20-tól játssza a Madách Színház Brian Clark új drámáját amely idén tavasszal jelent meg a Nagyvilág című folyóiratban. Mégis, kinek az élete? — ez a dráma címe, amelyet Szirtes Tamás rendez. Végletes életszituációt ábrázol a dráma: egy viszonylag fiatal férfi baleset következtében kórházi gépekhez kötve kellene leélje az életét. Alkotni — szobrász volt —, dolgozni már sohasem lesz képes és szellemileg teljesen épen, tudomásul kell vennie, hogy sorsa kizárólag a vegetálás. Választhatja-e a halált? Persze többről van itt szó, mint egyszerűen az öngyilkosság problémájáról. Az értelmes lét melletti szabad döntés lehetőségeit keresi Clark. A szeptemberi bemutatók között immár hagyományosan megtaláljuk a nyáron látható körszínházi előadás felújítását. Kazimir Károly ismét beköltözteti produkcióját a hagyományos színpadi térbe. Szeptember 18-tól láthatjuk a Thyl Ulenspiegelről szóló kalandos történetet a Nagymező utcában. I Drámaíró debütál a gyerek- színházban: Marsall László költő szánta rá magát, hogy mesejátékot írjon. Feje tetejére állított mesevilágba kalauzolja a gyerekeket a Sziporka és a sárkány című darab. Az író felhasználja ugyan a műfaj elemeinek legtöbbjét, de a hagyományokkal ellentétes szituációkba. Bemutató: szeptember 27-én. Hat bemutató S ha már a mesénél tartunk, ide kívánkozik egy klasszikus szerző: Andersen. A bűvös lűzszerszám csodákba illő történetét a Bábszínház mutatja be. A darabot Szilágyi Dezső átdolgozásában már néhány évvel ezelőtt játszotta a színház, a mostani felújítás csak az eredeti történetet őrzi meg, Bánd Anna rendező új szereposztásban, új díszletek és bábok felhasználásával valósítja meg. Az első előadást szeptember 20-án tartják. Az Operettszínházban ismét műsorra tűzik Szilvia és Ed- vin szerelmi történetét: a Csárdáskirálynőt. Hogyan is indul hát az új színházi évad? Egy hónap alatt hat bemutatóból kettő olyan, mely fokozott figyelmet érdemel. Székely János és Brian Clark neve fémjelzi az indulást. Kriszt György HETI FILMJEGYZET Naplemente délben Husztl Péter és Bőrűin Irén, a Naplemente délben főszereplői Elszomorító feladat megmondani egy becsült és keddit alkotópáros új munkájáról, hogy sikerületlen, saját színvonalukhoz nem méltó alkotás. De hát ez az igazság, s nem tennénk jót senkinek sem, ha sikerré próbálnánk maszkírozni a kudarcot. Illés Endrét, a Naplemente délben című új magyar film forgatókönyvéinek íróját, egy sok évtizedes írói pálya nagyszerű eredményei után, aligha kell bemutatni, még kevésbé szükséges azt bizonygatni róla, hogy milyen kiemelkedő novellista, esszéíró, színpadi szerző. Ugyanígy Hintsek György filmrendezőről sem kell többet mondani, mint felsorolni a filmjeit: A veréb is madár; Hét tonna dollár; egy Jókai-adaptáció, a Rab Ráby, meg egy szép Németh László- film, az Iszony. ígéretes kettős tehát illés és Hintsch. És mégis: filmjük nem igazolja művészi rangjukat, külön-kü- lön sem, s alkotótársakként sem. Az alapvető hiba, sajnos, Illés Endre forgatókönyvében van. Ez a forgatókönyv ugyanis abba a tévedésbe esik, hogy ha az 1930-as évek jól ismert film- (és irodalmi) sémáit mai környezetbe helyezzük, akkor e sémák átlényegülnek és mai tartalommal telnek meg. Pedig ami mondjuk 1939-ben egy Jávor Pál— Fényes Alice—Simor Erzsi trióval készült magyar filmben sablon és szirup volt, az ma, a Huszti Péter—Bordán Irén—Bálint Márta trióval is az marad. A mai környezet — modem városképek, legfrissebb márkájú autók, remek hangrögzítő berendezések, sugárhajtású repülőgépek, Mercury motorral felszerelt motorcsónakok stb., stb. — puszta kulissza marad, mert amiről és ahogyan a film szól, az elavult, idejétmúlt, érzelgős és szenvelgő. Mint ilyen, persze, akár kortalannak, örök témának is felfogható lenne, — de hát az a közhely, hogy egy jeles művész (esetünkben: zongoraművész) tehetsége teljében, sikerei csúcsán, fiatalon és sudáran egyszercsak megbetegszik, majd a betegséggel küzdve még dolgozik, alkot, s hozzátartozói kegyes hazugságai ellenére is tudja, mi vár rá, de azért az utolsó pillanatig nem adja fel, nos, ez a iközhely nemigen tarthat számot a kortalan, örök téma rangjára. Hacsak ... Hacsak nem sikerül ezt a banalitást valami különösen egyéni, sajátos mondandóval megtölteni. Es ezúttal Illés Endrének éppen ez nem sikerült. A Naplemente délben tele van közhelyekkel. Mi több; közhelyes tévhitekkel. László, a zongoraművész, például egy londoni koncertje után annyira siet, hogy elérje felesége premierjét a Nemzeti Színházban, hogy azon frakkosan száll repülőgépre, és így érkezik meg Budapestre. Vagy: egy híres és jól kereső zongoraművész természetesen csak egy kastély méretű rózsadombi villában lakhat, parkszerű kertben, s nem Járhat máson, mint Volvo kocsin. Vagy: az új feleség, a szép színésznő, Judit természetesen oda kúszik a zongorára, mikor László otthon, csak úgy magának, Chopint játszik, és ott, a klaviatúra fölött forr csókra az ajkuk. Vagy: a súlyos beteg László csak a régi feleségnél, Évánál tudja kibeszélni magát, hogy aztán a régi nej, az új nej, a fivér, Sándor, az orvos barát, Tamás, a bölcs proiesszor, meg mindenki, aki László körül él és mozog, ösz- szefogjon a kegyes hazugságban, miszerint Lászlónak csak valami jelentéktelen baja van. Ö persze pontosan tudja, mi vár rá — de ezt még meg is tetézi a film, mert Sándor kamaszfia egy „véletlenül” magnóra vett beszélgetést is lead Lászlónak, hogy abból immár harmadfokon is megtudja: menthetetlen a tüdőrákja. Satöbbi, satöbbi. Hintsch György egy nyilatkozatában azt mondta: reméli, a filmje sokak érdeklődésére számot tarthat. Nos, lehet, hogy egy ilyen „fehértelefo- nos” filmnek több nézője lesz, mint a közelmúlt számos magyar filmjének (mondjuk: a különböző dokumentum-játékfilmeknek). Az alapjában véve helyes cél, hogy a nézőket vissza szeretnék szoktatni a moziba. De az már kétséges, vajon az olyasfajta filmek alkalmasak-e erre, mint a Naplemente délben? A művi téma, a hamis illúziókkal teli megvalósítás, a — nevezzük így — neo-szentimenta- lizmus aligha javasolható út. Az örökbe fogadott lány Nem túl gyakran jut el hozzánk vietnami film. Most itt van egy hírmondó, Nguyen Khanh Du filmje, Az örökbefogadott lány. Hőse egy a gyermekkort alig hogy elhagyott kislány, Tam. Mint any- nyi vietnami gyerek, ő is árva; szülei meghaltak a háborúban. A film tulajdonképpen arról szól, miképp talál új családot, elveszett szülei helyett új apát-anyát a kislány. Ennél az érzelmes történetnél azonban sokkal fontosabb a filmben az, amit a közvetlenül a háború utáni időszakban levő Vietnamról elmond. Dokumentumfilmmel felérő, amit az újjáépítésről, a lassan kialakuló normális életről, a rendeződő viszonyokról, az eredményekről és a nagyon súlyos gondokról megtudunk. Arról sokat beszéltünk, hogy Vietnam megnyerte a háborút. Arról azonban sokkal kevesebbet — a kívánatosnál legalábbis kevesebbet —, hogy miként is sikerült megnyernie a békét, és hogy ez a küzdelem semmivel sem volt egyszerűbb vagy könnyebb, mint a háború. E felismeréshez jó segítség ez a film. Sabine Sabine, az új NDK-film hősnője, úgynevezett „problémás” kamaszlány. Mint ilyen, a film alkotói jóvoltából valóságos szemléltető ábrája lesz a „problémás gyerek" című témakörnek. Rosszalkodik (azaz: fiúzik, iszik, lóg, balhézik, szájai, stb., stb.), de aztán megjavul, és amilyen szemléltető ábrája volt a rossz kislánynak, ugyanolyan szemléltető ábrája lesz a jó útra tért gyermeknek. - Kár, hogy sem elvadulásának, sem megdicsőülésének indokait nem közli velünk a film ... Takács István Mielőtt a függöny felgördül
