Pest Megyi Hírlap, 1980. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

Még egyszer a kis falvakról Katalóniai emlékidéző Esőfelhők csak ritkán szántják az eget A cél: szellemi központ A falakról, melyek közt több is, szebb is történhetne — Halló! Az OTP megyei igazga­tóját keresem. — Tessék, én vagyok. Kovács Gyula. — Különleges kérésem van: sze­retnék magánemberként 150 ezer forint kölcsönt kapni, egy művelő­dési ház belső renoválásához. Ter­mészetesen az összeget, a megfele­lő kamatokkal együtt, 25 év alatt visszafizetem. — Ilyen formában nincs lehető­ség hitelre. — Magánszemély mennyi kölcsönt kaphat? — Általában 160 ezer forintot, garantált hitelnél előfordul a 200 ezer is. De ezeket az összegeket csak magánerőből történő családiház­építésre adjuk. — Művelődési házra kellene, de be kell vallanom: nekem nincs ilyen intézményem, de tudok Pest megyében legalább negyvenet, amely ennyi pénzből otthonossá, működés­re képesebbé varázsolható. Sok kis faluban a legrosszabb ház is kü­lönb, mint a művelődési intézmény. — A művelődési házak tanácsi kezelésben vannak, bár igaz: mi a tanácsok bankjai is vagyunk, de hi­telt csak a megyei tanács kezesség- vállalása mellett adhatunk. Van egy csekély keretünk — 25—30 mil­lió —, amelyet szabad összegnek te­kinthetünk, ebből a megyei elosz­tásnak megfelelően biztosíthatunk hitelt három-, illetve ötéves vissza­fizetésre. A megyei tanács végre­hajtó bizottságának tagjaként ta­pasztalatból mondhatom: ahol 100 —150 ezer forinttal lényeges minő­ségi változást lehet elérni a köz- művelődési feltételek javításában, ott általában megkapják a pénzt, ha a helyi vezetők idejében, alapos indokkal kérik. Miért sivár? Közgazdasági műveltségem hiá­nyossága okozza a makacs leegysze­rűsítést: hitelrendszerünkben a ta­nácsok tehát csak megyei keretből lebontott felújítási hitelre számít­hatnak. Gyakorlat bizonyítja: ebből a kis falvakban ritkán jut a mű­velődési házak szebbé tételére. A tanácsok saját bevételeik kockázatá­ra nem vehetnek fel hosszú lejára­tú, viszonylag kis összegeket.' Távolról sem szeretném azt bi­zonygatni. mintha a közművelődés egyetlen feltétele a pénz volna. De tény: az emberek nem szívesen mennek szórakozni, művelődési le­hetőséget keresni olyan intézmény­be, amely lakáskultúrájuk szintje alatt áll. Ebben a formában talán túlzottan sarkított a probléma fel­vetése. Mégis végig kellene már gondolni, hogy a megyében működő, működgető művelődési intézmények egyharmada miért sivár? Kopott, gombás padlók, vagy éppen olajjal feketére mázoltak, függöny kevés helyen van az ablakokon, a falak itt-ott beáznak, pereg a vakolat, szőnyeg mutatóban is ritkán talál­ható, virágok, képek, esetleg szob­rok ugyancsak ritkaságnak számí­tanak — és ez elsősorban a kis te­lepüléseken figyelhető meg. Mintha ezeknek az intézmények­nek a külső és belső arculata elsza­kadt volna a községektől. Az em­berek ebben a formában nem ér­zik — nem is érezhetik — igazán magukénak azt, ami ezek között a falak között történik. És a változá­sokhoz nem kellenének milliók. Per­sze, bárki mondhatja: önmagába visszatérő vonal. Hiszen az is vi­tathatatlan, hogy a pénzforrások je­lenlegi szintién lehetne többet pro­dukálni. Különösebb költség nélkül — gyakorló népművelők is állítják —; a jelenlegi állapotoknál számok­ban kifejezve leaalább egyharmad- résszel javíthatók lennének a felté­telek, csupán több figyelemmel és törődéssel. Ez elsősorban a népmű­velők dolga lenne. Ez az egyharmad. S a többi? Kovács Gyula úgy fogal­mazott: Általában a helyi vezető­kön múlik egy ilyen kis összeg elő­teremtése. — Reális lehetőséget kínál-e az OTP úgynevezett szabad kerete ar­ra, hogy a kis falvaik művelődési há­zait, klubkönyvtárait legalább be­lülről megszépítsék? — kérdeztük dr. Csicsay Ivánt, a Pest megyei ta­nács elnökhelyettesét. — Elvileg igen — válaszolt Csi­csay Iván. — Azért mondom, hogy elvileg, mert szabad összeg is csak elvileg van. Ha megvizsgálnánk ezt a számlát, kiderülne: minden fo­rintnak megvan a helye, például egy részét iskolák bővítésére fordítjuk. Persze, nem árt felhívni a figyelmet erre a lehetőségre, hiszen az igé­nyek figyelembe vételével döntünk a pénz felhasználásáról. A községi feladatok rangsorolása, hogy mikor mit ítélnek fontosabbnak, az érte­lemszerűen helyi döntési jogkörbe tartozik. A megalapozott és tervek­hez igazodó kéréseket igyekszünk teljesíteni. Különösen, ha látjuk — mint ahogy erre sok jó példa van — a községi összefogást, az akarást, és kezdeményezést. A megyei közművelődés valósá­gos állapotának csak részvonatkozá­sa a néhány országos sikert hozó kezdeményezés és a jogos büszkeség­re alapot adó lokális eredmény. A jelentős fejlődés közben elért gaz­dagodást a kis falvak közművelő­désének állapotához kell mérni, s nemcsak azért, mert ebbe o kategó­riába tartozik a megye települései­nek 30 százaléka, hanem azért is, mert bármilyen furcsa, de a kis te­lepüléseknek saját agglomerációjuk van. Valóságos vonzási Említhetjük Csemőt, Farmost, Jászkarajenőt, Vámosmikolát, ame­lyeknek környékén több száz tanya bújik meg. A külterületen élők kul­turális ellátásáról is ezen községek művelődési intézményeinek és nép­művelőinek kell, illetve kellene gon­doskodniuk. Csak valóságos von­zással, kulturált feltételekkel dolgoz­hatnak az igények ébresztgeté- séért. Ezzel azonban a kis falvak művelődési házainak túlnyomó több­sége még alapszinten sem rendel­kezik. Bizonnyal ebből adódik az egyik községben szerzett tapasztalat is, amelyet a helyi pártszervezet tit­kára panaszolt: a pedagógusok, az értelmiségiek egyszerűen nem akar­nak bekapcsolódni a közművelődés­be, nem lehet őket becsábítani se a „kultúrba". A kultúr! Egy rossz kocsmán keresztül vezet a bejára­ta, hát, bizony, szemernyit sem vonzó. Pedig... Pedig még csak nem is arról van szó, hogy a művelődési házaknak valamiféle műsorszolgáltató intéz­ményekké kellene válniuk. Bár nem elhanyagolható feladat ez sem. Előbb-utóbb túl kell lépni azon az állásponton is, hogy a rendszeresen tartott műsorok mellett a legfon­tosabb feladat a különböző érdek­lődésű kis csoportok szervezése. Ami pezsdítő lehet Ez utóbbi ismét csak részterület. Semmiképpen sem lehet ma már a közművelődés módszertani csomó­pontja, vagy a népművelés legkor­szerűbbnek vélt formája. A cél az kell — kellene — hogy legyen: a közművelődési intézmények válja­nak a lakóterület szellemi centrumá­vá. Legalább kíséreljék meg össze­fogni mindazt a szellemi energiát, amely a község kulturális életének pezsdítője lehet. Többről van szó tehát — mennyiségileg és minősé­gileg többről —, mint műsorszolgál­tatásról és mint egy-egy érdeklő­dési kör szakmai aktivitásának ki­váltásáról. Ezek — filozófiai érte­lemben — csak tézisek lehetnek, a szintézis megteremtéséhez egy-egy község szellemi, ideológiai mozgá­sának összefogása szükséges. Ehhez értelemszerűen sok minden kellene, amely ma még csak vágy és cél. Kellene mindenekelőtt értő és a la­kosságot összefogni képes, partner­ként önmagát elfogadtatni tudó nép­művelő. S ha volna... S ha volna! Ismét visszakanya­rodhatnánk az OTP megyei igaz­gatójának feltett kérdéshez: kaphat­nánk-e potom — a fejlesztés pilla­natnyilag adott lehetőségei mellett is potom — 100—150 ezer forintot az alapfeltételek javításához? Per­sze, semmiképp sem reális ma­gánemberként a kérés. De nagyon valóságos, hogy a pénz felosztásánál jelentősebb összeget kellene adni a kis falvak — belterületi lakosságuk többszörösét vonzó — intézményei­re. Kétségtelen: egyszerre nem telik minden gondunk megoldására, de a feladatok rangsorolásánál nem te­kinthetjük eladázhatónak a kis tele­pülések közművelődési feltételeinek alapszintre emelését. KRISZT GYÖRGY Néhány nap, néhány hét percként lép tova idegenben. Az ember szeme a fényképezőgép objektívjéhez ha­sonlatosan működik; exponál a ma­sina. a fényérzékeny lemezen ott marad a kép. így jutnak el a szem len­cséjén át a pillanatok benyomásai a tudatig, melyből gyakran életre szóló élmény alakul ki a bejárt országról. Az IBUSZ szerencsés, jó utakat szervez a spanyol tengerpart vidéké­re, Costa Bravára és Costa Blancára. Nemcsak a partner spanyol utazási iroda felkészült, rokonszenves ide­genvezetőinek a segítségével bonta­kozik ki egy-egy táj arculata, ha­nem módja van az érdeklődőknek arra is, hogy a kirándulások mellett szóba elegyedjenek a helybeliekkel, s újkori felfedezőkként kutassák a jelent. Tengerparti kettősség Érdekes, ritka szép, de történelmi táj is Katalónia, e harmadmagyaror- szágnyi vidék. Hegyei, melyek any- nyiszor adtak menedéket a katalá­noknak a hódítók ellen, szinte rá­borulnak a Földközi-tenger partjára. Távolabb a sziklák változatos tömb­jei nyújtogatják ki kőtörzsüket a habokból. Katalónia örökzöld erdei­ben a göcsörtös paratölgyek mellett szökkennek a magasba a pineák, s a ligetek között a pálmák, az aga- vék, a színpompás leanderbokrok, az udvarokon a fikuszfák. És az itt élőkre hat a környezet. Amilyen szél­sőséges a táj, olyanok az emberek. A nyári főidényben azonban alig- alig ismerni fel egy-egy helybélit a nagy nyüzsgésben. Lloret de Mar — szálláshelyünk — például 12—14 ez­res üdülőtelepülés, több. mint száz szállodával, sokezer szobával. A fő­szezonban legalább 140 ezer külföl­di sütteti magát a nappal, fürdik a tengerben, szórakozik a minden sar­kon csalogató kisvendéglőkben, este a bárokban. Reggeltől a bíboros nap­szálltáig hangosak az utcák, csak a délutáni szieszta idején és reggel három óra után csendesedik az élet. A helybeliek azt mondják: leg­többen az NSZK-ból. Franciaország­ból, Angliából jönnek, de jól isme­rik a magyarokat is, akik az IBUSZ jóvoltából néhány éve eljuthatnak ide is. Elnevezés-kettősség figyelhető meg a tengerparton és távolabb a he­gyekben. Lloret de Mar annyit tesz, mint Lloret a tenger mellett. Né­hány kilométerrel távolabb a he­gyekben húzódik meg egy másik település, melyet Lloret a hegyek­ben névvel illetnek. Az egyik ott élő elmondta: régen a kalózok, a hó­dítók állandóan támadták a parti településeket. Az emberek a hegy­oldalakban megfigyelő tornyokat építettek. Amikor hajó közeledett, onnan jelezték a veszélyt, s a lakos­ság legértékesebb javaival a he­gyekbe menekült. Később sokan itt is telepedtek le. Takaros ültetvények A katalánokat szorgalmas embe­reknek tartják nemcsak a külföl­diek, hanem a spanyolok is. Meg­győződhettem erről magam is, ami­kor kismotort béreltem, $ felfedező útra indultam. Néhány kilométerre a tengerparton végigvezető úttól so­rakoznak a takaros ültetvények. Az egyik ilyen földdarabot műveli csa­ládjával Antonio Vidal. A délutáni szieszta idején érkeztem, s először nem is találtam sehol a gazdát. A földeken azonban dolgozott néhány sötét bőrű fiatalember. Hosszas ma­140 ezren Is Üdülnek Lloret de Marban gyarázkodás után végül angolul ér­tettük meg egyikőjükkel egymást. — Egyetemista vagyok, a szüleim is itt élnek Spanyolországban — mondta. — Egy-egy ilyen nyári munkával a tandíj jelentős része is összejön. Paradicsomot, dinnyét, ep­ret termesztünk. A közelben a ten­ger, így még szórakozásra is jut idő. Két társam főleg az anyagiak. a munkalehetőség miatt jött ide kül­honból. Harminc, negyvenezer pese­tát is megkeresünk, ők abból külde­nek haza a családjuknak. A fiú velem tart. állítja: másként nem találom meg a gazdát. Jó pár kilométernyi motorozás után — a felfuttatott paradicsombokrok között — jutunk el a házig. Tipikus spanyol épület ez, fehér falakkal. Újdonsült ismerősöm a tolmács. Antonio Vidal csak spanyolul beszél. Kezdetben bi­zalmatlan, de lassanként megered a szava. — A gazdálkodás sok munka árán megfelelő megélhetést nyújt. Ilyen­kor a legmelegebb időszakban sok a gondunk. Az egyik ilyen, hogy ke­vés a vizünk. A legnagyobb folyónk- nak is száraz a medre. Három hó­napja jóformán alig volt eső. Be kell osztani minden cseppet. Mutatja a tetőre szerelt fémtartályt. Minden helybeli kiszámított adag vizet kap, de a felhők ajándékával is gazdál­kodni kell. Vidal elmondja; két gye­reke van, s a család megélne csak betegség ne érje őket. Az orvos, a kórház ugyanis nagyon sokba kerül. A feleségét éppen az előző évben operálták, több százezer pesetába került a műtét. Barátom, Antonio A tengerpart szállodái üdülőjelle- gűek. Epíttetőik igyekeztek gondos­kodni a látogatók szórakozásáról. Természetesen borsos áron. A nagy szállodák közötti teniszpályán gyak­ran figyeltem a játékosokat. Itt is­merkedtem meg egy tizennégy éves fiúval, Antóniával. A spanyolokat korábban mindig sötét bőrűnek és fekete hajúnak képzeltem. Antonio azonban szőke, s mindig a reggeli órákban érkezett a pályákhoz. Lab­daszedéssel szerzett magának kere­setet. Délután, a legmelegebb órák­ban minden elcsendesedett, ilyenkor Antonio is szedte a sátorfáját. Az egyik délután, amikor ismét arra jártam, megszólítottam a fiút. Sze­rencsémre beszélt néhány szót né­metül. E nyelven, s kézzel-lábbal magyarázva meghívtam eav partira. Nehezen állt kötélnek, mondván: ez a mulatság a vendégeknek való. Ám senki sem játszott, magam is vendég voltam, így végül mégis nekivesel­kedtünk. Mondanom sem kell, hogy ki nyerte a játszmát. Másnap, s har­madnap is megpróbáltam revánsot venni. Sikertelenül. Harmadnap An­tonio invitált a vesztett parti után esti horgászatra. Holdfelkeltén a ten­gerparton találkoztunk. A fiú nekem is hozott egy hosszú botot, nálunk fenekezőnek hívják az avatott hor. gászok. Késő estig lestünk a halra, s a gyerek egymás után szedte ki a habokból a kerek sütnivaló ko­poltyúsokat. Közben a táskából ele­mózsia is előkerült. Antonio rákkal kínált, azt mondta; az édesanyja küldi, aki az egyik szállodában ta­karítónő. Hazafelé menet hívott: jöj­jek el hozzájuk másnap. Ez már nem sikerült, ezen a délutánon indultunk haza Magyarországra. Reggelizni igyekeztem, mikor meg. láttam, hogy Antonio ott vár a szál­loda halijában. Egy apró kagylók­ból, csigákból fűzött láncot hozott, mondván: a gyerekeimnek küldi. Színek és hangulat Katalónia a hangulatok és színek világa. így van ez Barcelonában, az ország egyik legfontosabb kikötővá­rosában is, mely egyben Katalónia ipari és kereskedelmi központja. Is­mert gép- és hajógyártásáról, elekt­ronikai, vegyi és textiliparáról. A kikötő külön világ. Azzal szemben a hajózás szimbólumaként ott a Plaza de la Pazon, a Béke téren áll Cristobal Colon, azaz, Kolumbusz hatvan méter magas szobra. Alatta a tengeren ringatózik a Santa Maria rekonstruált mása. Innen indul ki Barcelona egyik legszebb és legér­dekesebb útvonala, amelyről Som- merset Maugham mondta: Las Ramb- las, el paseo mas bello del mundo. Vagyis: a Ramblas a világ legszebb útvonala. Nekünk kicsit szokatlan is. Láthatunk olyan embereket — tan. góharmonikásokat, cipőpucolókat — akik nem az iparban, a hivatalok­ban igyekszenek megkeresni a ke­nyérrevalót. Maradjunk még az idegenforga­lomnál! Barcelonától harmincöt ki­lométer távolságra, túl a Lloberget folyón magasodik a Montserrat, azaz a Fűrész-hegy 1235 métert is elérő vonulata. Ügy tartják, hogy a Mont- serratban 800 körül egy Mária szob­rot találtak. Az emberek, amint le­felé haladtak vele, egyre súlyosabb lett a szobor, melyet a helybeliek azzal magyaráztak: Mária nem kíván lemenni a hegyről: tiszteletére emelték gyönyörű sziklák tövében azt a kolostort, melyet a X. század óta bencések laknak. A kolostor és a múzeum ma közkedvelt idegenfor­galmi látványosság. Spanyolországot a bikaviadalok or­szágának nevezik. A katalánok azon­ban nemigen szeretik e mulatságot. Magam is meggyőződhettem erről. Elutazásom előtt nem sokkal a gero- nai arénában néztem végig három matador küzdelmét a bikákkal. Félig telt meg a lelátó, jórészt külföldiek­kel. akik vajmi keveset értettek a viadalhoz. Mégis élményt jelentett Spanyolország második legnagyobb torreádorának a bemutatója. A közönség azonban az ifjú Curo Cruzt tüntette ki kegyeivel, akit új csil­lagnak tartanak. A viadalok közötti szünetekben élelmes fiatalok táncoló bikákat, a viadalon használatos esz­közöket hordoztak körbe, imigyen keresve a látványosságon. Geroná- ról, mely hangulatos, negyvenezer lakosú város, tartományi székhely, ezeknek. a pillanatoknak az emlé­két őrzöm. A hatalmas szikláit árnyékában épült a montserrati kolostor VIRÁG FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents