Pest Megyi Hírlap, 1980. szeptember (24. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

M a g a z i nIIIIIIII

'SMÖCWK«

1980. SZEPTEMBER 21., VASÁRNAP

Kampls Péter:

Dédike?

O

mlik, ömlik a fény, a szomszédos gyárudvarra vastag, sárga sugárban zubog a meleg, csurog végig a sárga falakon, s megreked a szűk betonudvarban. Csaba Zoltán az ablaknál ácsorog, bámul kifele, üres a tekintete, a feje, a zsebe, keskeny, vértelen szája egy kissé szétnyílik, nyel egyet, fürge nyelve egy szempillantás alatt körbe- nyalja száradó ajkait. Háta mögül mörcögést hall, s a mörcögés fölerősödik, apró koppanások kísérik, csosszanás, de mégiscsak csönd. Csaba Zoltán tudja, hogy mi mörcög. Dédike.

Dédike nyolcvanhét éves, ödémás a bokája, a térde és a szemhéja, ödémás az egész dédike. Ül naphosz- szat fekete foteljában, összegörbed- ve, el-elszundít, s amikor Csaba Zoltán benyit hozzá, mélán emeli vöröses vizenyős szemét az unokájára. Beszélgetnek is egymással, nem bírok meghalni, mondja Dédike, a botra támaszkodva, ugyan, mondja Csaba Zoltán, mi nem jut eszébe, kutyabaj, korai még erre gondolni.

Előredől a nyitott ablakban, megragadja az ablakkeret szélét, s kihajol. Nyolc emelet mélységben picike autók parkolnak, szeretettel néz egy korallszínűre, halkan duruzsolóra, fekete kárpitosra, saját autójára.

Á mörcögés megújul. Zubog a víz, akár a meleg a gyár sárga falán lefelé, vagy a vér Csaba Zoltán fejereiben. Dédike vécézett.

El kellene határozni valamit, gondolja Csaba Zoltán egészen határozottan, s rögtön el is határozza, hogy telefonál a feleségének.

— Meleg van — állapítja meg a telefonkagylóba —, tán még melegebb, mint a nyáron.

Mert bőven benne járnak a szeptemberben. Szeptember utója van, a levegő rezzenetlen, ablak, ajtó tárva bár, de huzat nincs, forró minden, mozdulatlan, legfeljebb Dédike csoszog becsukogatni mindent, tán fázik.

— Menjünk fel a tóhoz — indítványozza az asszony —, elmegyünk a gyerekekért, aztán együtt fürdünk egyet.

N

agy ötlet. A tó közel van, a hegyek közé csinálták, igaz, hogy mesterséges tó, de tó, meg lehet benne fürödni, úszni lehet, kinyújtózni a hűvös vízben. A partján lehet nagyokat' futni, a homokban várat építeni a gyerekekkel, felnézni a tó mögött magasodó hegyre. Jó lesz. Még egy-két óra, akkor lehet menni az asszonyért, a gyérekért, addig összerámol...

Már a konyhafiókban kotor, keze- ügyébe akad egy műanyag stanicli befőzőgumi, diadallal teszi a csomagba. Ma dicséretét kapok, gondolja, és tenyere ábrándosán megizzad. Hiszen a dicsérettel esetleg más is jár. A cókmók nagyjából összeáll, benne van minden, most az egyszer nem maradt ki semmi.

Mörcögés: Csaba Zoltán az előszobában guggol, felnéz. Dédike botorkál feléje és megáll. Egymást nézik. Dédike ősz, de nem hófehér, hanem olyan seszínű, megmaradt szürkének, amelybe itt-ott belevegyül egy kopott, vörhenyes tincs. Dédike ritka haja meghatározhatatlan színű, talán a különös-szürkésfehér a legtalálóbb kifejezés rá.

— Menés lesz? — kérdezi lassan. Dédike lassan beszél, nem a megfontoltság, hanem a szklerózis, a lágyuló agyvelő, a nehezen mozduló beszélő szervek miatt.

— Aha — Csaba Zoltán bólint, és összerántja a pokrócot. Kész a csomag.

A

korallszínű kocsi a megszokott, csöndes járással fordul ki a tízemeletes elől, kanyarodik, nekilódul, átlendül lomhán a városon, megáll az iroda főbejáratánál. Csaba Zoltán ruganyosán lépdel fölfelé, nem szenved már a melegtől, a friss, hűvös vízre gondol, s ettől egészen magához tér.

Csók, szevasztok, csókolom.

— Becsomagoltál? — kérdezi az asszony, és mindjárt hozzáteszi: — Fogadok, hogy a fele cuccot kihagytad.

— Nem, nem — Csaba Zoltán ingatja a fejét.

— Hajgumit, persze, nem tettél be — arcán szétömlik a győzelem, és szétnéz, mint egy hadvezér.

— Képzeld, azt is tettem be — vi- gyorodik el Csaba Zoltán, és a tenyere megint megizzad —, az jutott az eszembe elsőnek.

Az asszony vállat von. Mosolyog.

— Meglátjuk, meglepne, ha mindent megtalálnék a csomagban. Még nem fordult elő, hogy valamit is jól elintéztél volna.

Bumm. Csaba Zoltán nem válaszol, várja, mit tesz az asszony. Készül. Egy utolsó igazítás a frizurán, futó pillantás a tükörbe, ahonnan hátraszól.

— Dédike már a kocsiban van?

Csaba Zoltán még levegőt is elfelejt venni ijedtében.

— Dédike?

— Hát, persze. Szép idő van, elvisszük Dédikét is. Végtére is ő vette a kocsit, nem? És Schőmerlék is tegnap vitték el a nagymamát kirándulni, mesélték, hogy mennyire élvezte.

Mire az utcára érnek, már egészen természetes is a dolog. Elugor- nak a gyerekért az óvodába, onnan mennek haza, a tízemeletes elé nagy lendülettel kanyarodik a korallcso- da. Csaba Zoltán kiszáll és felmegy.

D

édike szundikál a fotelban. Benyit hozzá, Dédike mélán emeli vörösen vízben úszó szemét az unokájára. Nem tudok meghalni, mondja, mire Csaba Zoltán felel, ugyan, Dédike, most ne is akarjon meghalni, megyünk ki a tóhoz, magát is visszük.

— Hová" — ámul el Dédike, és azonnal felkel a fotelból —, a tóhoz?

Kapkod, öltözködik tőle szokatlan fürgeséggel. Amikor a hajsütővasat veszi kézbe, Csaba Zoltán felhördül. — Ne?

— Ne — könnyebbül meg —, nem színházba megyünk, hanem egy kicsit a napra. Kiül a zöldbe, megnézi a hegyeket. Szép lesz.

Mennek lefelé. Dédike előreül, mert őt úgy kell bevonszolni a kocsiba. Leülni már nem tud, csak zöttyen egy óriásit fél méter magasból, próbára téve a biedermeier fotelok és a kanapé állóképességét.

A strand üres, leállnak, előrerohannak a pokróccal, levetkőzik, pucér. Csaba Zoltán is fürdőgatyát ölt, úgy megy Dédikéhez, szép akkurátusán bevezeti a zsombékos fűre, körbenéz, s a hajóhinta melletti padot célozza meg.

— Innen jól lát majd minket, meg mindent — mondja megnyugtatóan —, amott van a vízimalom, innen rálát az egész tóra. Élvezkedjen nyugodtan, mi megfürdünk, sétálunk egyet, aztán megyünk is haza.

Dédike beleegyezően bólint és szorgalmasan néz.

Nézi Csaba Zoltánt és Csaba Zol- tánnét, nézi ifjú Csaba Zoltánt, akik óvatosan merészkednek befelé a vízbe.

Úsznak.

A tó túlpartján először kimászik az asszony — igen jól úszik, Csaba Zoltán sosem tudja utolérni —, megrázza magát, haját kicsavarja, visz- szanéz. Megérkezik Csaba Zoltán is. lomhán veti magát partra, spórol a

meleg napfürdőre. A gyerek közben kimászott, futkos a homokon. Meghitten sétálják körbe a tavat, ballagnak a homok szélére terített pokróc felé. Csaba Zoltán egyszercsak megborzong. Felesége tiszta libabőr. Szél fut hirtelen, egy parányit sötétebb lesz. Csabáné aggódva mutat a hegy felé: mögötte megjelenik egy caf- rangos szélű, sötét felhő és közeleg. A szél már port is kavar, vihar jön, atyaúristen, mondja Csaba Zoltán, futás, mert megázunk és megfagyunk. Futóra veszik, S gyerekre sebtiben rádobják a fürdőköntöst, Csaba Zoltán összerántja a pokrócot, és sebesen iszkolnak a kocsihoz. Már ott is vannak, a kocsikulcsot már futás közben kikotorászta, nyitja hát, és nagy zihálással esnek be mindhárman, fújnak. Ideje: a szélvédő ablakán kövér cseppekben kop- pan az esővíz. Átöltöznek, szárazát húznak, Csaba Zoltán indít a már zuhogó esőben. Hirtelen nagyon sötét lesz, ömlik, ömlik a víz, zubog végig a kocsi oldalán, s megreked az útszéli kátyúban. Lámpa is kell, lassan lehet csak haladni. A szerpentinen is óvatosan kanyarodnak, baj nélkül érnek a városba. Piros a lámpa, Csaba Zoltán megáll és kinéz, jobbra.

E

gy kutya ázik a járdaszegélyen. Didereg. Csapzott fejét Csaba Zoltán felé fordítja. Szeme vöröses vízben úszik. Tekintete méla és szomorú. Fején a szőr ritkás, amolyan kopott-vörhenyes, netán különös-szürkésfehér. Csaba Zoltán torka összeszorul. Oldalt néz, keze finoman reszketni kezd, érzi, hogy elsápad. Az asszony visszanéz, az ő nézése is szorongó. És a gyerek szólal meg a hatalmas csöndben, melyet a korallszínű motor hangja csak fölerősít:

— Dédike?

Várnay Dea;

• •

Öregség

Magadra maradsz az esték tűzfalával, kicserzett fényképeid rakosgatod.

Újságpapírba csomagolod a holnapot.

Felébreszt egy éjszakai

zápor, s reggelig a múlt vitorlavásznát stoppolgatod. Emlékezeted rostájár fennmarad egy név, egy dátum, és semmi más.

Láng Miklós:

Csoda

Már egy órája ott állt az Emke

aluljáróban. Embertömeg sodródott el mellette, de nem izgatta. Még az sem, ha olykor megszólította valaki, csak úgy, mentében, próbálkozón, hátha horogra akad: Jó vagy nálam, szöszibaba, vagy: Minek várod, itt vagyok én! Ilyenkor csak egy gúnyos moholy suhant át az arcán, amolyan lehervasztó, kis fintor: Kopj le, amíg finom vagyok.

Tulajdonképpen már nem is várt, inkább csak nem érzett erőt az elinduláshoz. ötre beszélték meg a találkozót, és hogy a hatos felé közeledett a kismutató, letett a fiú érkezéséről. Csak állt és merengett.

Tudta, hogy a maga 23 évével, s most, a jól szabott, könnyű nyári ruhájában csinos. Mégis valami átok ül rajta, mert a pesti hat éve alatt tucatnyi munkatársnője férjhez ment, csak ő maradt magának. Még barátnője sincs, akivel programot csinálhatna.

Pusztuló házak

Hegyi György munkája

Az anyja azt mondta, vénlány marad, mert rideg, nem ismeri a szere- tetet. Ezt éppen 21 éves korában jegyezte meg, mert azóta még egyszer sem volt otthon, közben pedig alig- alig írt. Megfeledkezett a családi névnapokról, ünnepekről. De hát amikor eljött otthonról, megfogadta, hogy haza se megy többé, amíg a nevelőapja él. Mert őmiatta jött el, szinte egyik napról a másikra. Azt már régebben észrevette, hogy az öreg kilesi, ha mosdik vagy a kazal tetején, meztelenül napozik, de ezen csak jót mulatott magában. Hanem amikor kikezdett vele, s anyja olyan erőtlenül védte — még inkább őt illette szemrehányó tekintettel, semmint férjét —, akkor betelt a pohár, nekivágott a bizonytalannak.

Sorsa még egészen jól is alakult. Szerencséjére, olyan gyárban jelentkezett dolgozni, ahol kitűnő munkás- szállást is kapott, meg szeretetteljes, bölcs tanácsokat a vezetőtől.

Kitartó barátja nem akadt, alkalmi partneroan azonban nem volt hiánya. Egy főiskolással járt legtovább: négy hónapig, s ebből négy csodás heiet töltött el barátja szüleinek balatoni nyaralójában. Nem rürdött éppen tej ben-vaj ban, még kis saját megtakarított pénzét is felélték, hiszen fizetés nélküli szabadságot is kellett kernie, de megérte. Aztán, az iskola kezdetekor, elmaradt a fiú, azt sem-tudja, mi történt vele. Büszkébb volt annál, semmint utánaérdeklődjék.

Mióta szakmunkás, igazán jól keres. Tett is félre szépen. Ügy tervezte, hogy a jövő évi szabadságát a Fe- kete-tlffcger partján tölti, onnan küld majd haza meg néhány ismerősnek szép képeslapot.

Ez a tegnapi fiú jól átejtette. A diszkóban ismerkedtek meg, egész este együtt táncoltak. Csendes emberke volt, ritkán szólalt meg, de amikor beszélt, szívesen hallgatta, mert érdekesen, ízesen, érdeklődéssel szólt a munkájáról. Komolyabbnak tartotta a többi srácnál. Nem hívta a lakására sem, csak megkérdezte, vasárnap ráér-e, ötkor találkozhatnának az Astoria aluljáróban ... Szent ég! Ahogy most visszaidézte a fiú szavait, rájött, hogy rossz helyen vár. Miért is jött az Emkéhez? Talán, mert az előző udvarlójával mindig itt adtak randevút egymásnak? Úgy jött ide, rossz helyre, mint az alvajáró; csak a srác járt az eszében. Mintha hideg zuhany érte volna, felriadt álmodozásából, s két könyökkel tört utat magának a mozgólépcsőhöz. Bár nem hitt a csodákban, abban sem, hogy valaki teljes órát várjon egy szinte idegen lányra, gondolkodás nélkül elindult a másik aluljáróhoz.

Az állomáson bosszúsan látta, hogy a szerelvény az orra előtt elindult. Türelmetlenül, toporogva várta ki a két percet, aztán a leszállókat is félretaszítva, nyomakodott a kocsiba. Nem remélt semmit, de a lelkiisme- reíe megnyugtatására, az Astoriához akart jutni.

Ezen az egy megállónyi úton újból felidézte a fiút, a' mozdulatait, a szavait. A fekete szempárt, amivel olyan jelentőségteljesen, mégis tartartózkodó áhítattal nézte őt. Nem lehetett másként érezni: tetszett a fiúnak. S most, a hülyesége miatt, mindennek vége. Helyesebben vége annak, ami még el sem kezdődött, d® érezte, hogy el kellett volna kezdődnie. Ilyen komoly udvarlója még sosem volt. Ilyen jóravaló, szolid fiúval még sosem hozta őt össze a sors. Hát hol járt az esze, amikor az Emkéhez engedte vinni a lábát?

A szerelvény sivítva fékezett. Fu- rakodtak a le- és felszállók, préselő- dött ö maga is a mozgólépcső mo- lochtorkához, amely mint a daráló a húst, gyúrta be az embereket, a terelőkorlát kó'zött, a lépcsőre. Felérve, igazán nem csalódott, amikor szeme hiába kutatta a terepet. Kókadtan, öregesen vonszolta magát, azzal az elhatározással,1 hogy most egyenesen a szállására megy és a könyvében keres megnyugvást.

A karját simogatóan megérintették.

— Szia! Ne haragudj, hogy késtem pár percet; úgy reméltem, hogy hat órára, ahogy megbeszéltük, pontosan ideérek, de míg az ember a Hármas- határhegyről ebben a csúcsforgalomban beér a városba ... Hová menjünk?

A lány kipirult arcából eligazította szőke tincseit, s csak nézte, nézte a fekete szemeket.