Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-06 / 183. szám

rrsr HKcrrt 1980. AUGUSZTUS 6., SZERDA AZ ÉRTELMISÉG STÁTUSÁHOZ NEM TARTOZIK A FALUMŰVELŐDÉS ? Rangot; példát adhatnának KIEGÉSZÍTÉS EGY REGI RIPORTHOZ Vácszentlászlón a művelő­dési házban működik a könyvtár. Régen, ottjártam- kor Tóth Imre pedagógus, aki feleségét helyettesítette a könyvtárban, megkérte a mű­velődési ház igazgatóját, hogy küldje el az előcsarnokban asztaliteniszező fiúkat, mert a poénok utáni örömükkel, illetve bánatukkal zavarják a könyvtár olvasóit. Csakhogy nem volt hová áthelyezni azt a pingpongasztalt, s az igaz­gató nem akarta hazaküldeni vagy a szemközti kocsmába irányítani a tucatnyi tizen­évest. Ez volt ottjártunkkor a vita_ lényege, amelyben a mű­velődési ház vezetőjével értet­tem egyet, és ezt néhány mondatban le is írtam a már megjelent riportban, de a Tóth-házaspárral akkor nem beszéltem. Tóth Imre levelé­ben vitatta álláspontunkat, vá­laszként hosszú magyarázatot küldtem Vácszentlászlóra, ígérve, alkalmasint a szemé­lyes véleménycserét. Mivel sokáig nem vitt az utam a faluba, hát újabb le­vél érkezett. Ennek utolsó mondata: „Jelentkezését vál­tozatlanul tisztelettel várjuk. A Tóth-házaspár.” Szívesen fogadtak. Az asz­talra kétféle konyak és sós sütemény került. A redőny rései között besütött napsugár csíkozta a térítőt, de a falu hangja már nem hatolt be. Napbarnított idős férfi, éve­ket tagadhatna el korából; a felesége távolabb ült, ritkán kapcsolódott a beszélgetésbe. Mögöttük a könyvespolcokon kötetglédák, a vitrinben meg­számlálhatatlanul sok tanév­záró egy-egy porcelánemléke. Példás rend a Tóth-házaspár szabályosan berendezett szo­bájában. Szó kerül a falu' kul­turális életéről is, minit más egyébről. — Nem elég gazdag a falu kulturális élete. A szép ter­vekből se sok valósult meg. — Tóth Imre tehetetlenséget idéző mozdulattal ejti kezét a fotel karfájára. — Nem ha­ragszom én az igazgatóra, nem is tehet róla, hogy kevesebb a siker a vártnál. Hisz min­dent csinál: dekorációt fest, plakátot ragaszt, székeket pa­kol. Nem ez volna a népmű­velő dolga. Legalább harminc értelmiséginek mondható em­ber él ebben a kis faluban, ha mindenki csak kéthavonta egy napot segítene a művelő­désben, bezzeg megváltozna minden! De nem teszik. So­kan be se lépnek a művelő­dési házba. Ebben a státus- szimbólumos világunkban miért nem lehet az értelmi­ség státusához tartozó a művelődés, az ismeretek to­vábbadása? Tudja, én gyakran töltöm az estéimet a műve­lődési házban, hát ott kérem, sose látom a falu vezetőit, a politikai ünnepeket kivéve. Rangot, követendő példát ad­hatnának. — Így aztán mi magunk — a falu együtt — mi nehezít­jük meg a saját dolgunkat. — A férfit egyre inkább fel­tüzelik a kimondott szavai. — A feleségemmel együtt tanító­ként végeztünk és vagy har­minc évvel ezelőtt kezdtünk dolgozni egy Bács megyei ta­nyán. Ketten voltunk az osz­tatlan iskolában. De még most is azt mondom, hogy az volt az igazi, a tanyán. Mi taní­tottunk, tapasztottuk az isko­lát, meszeltük és színjátszó együttest alakítottunk. Aztán, amikor hatvanban megszűnt az iskola és mi átköltöztünk Valkóra, akkor a tanyakör­nyéken megszűnt minden. — Valkón külön cigányosz­tályt alakítottunk, analfabétá­kat tanítottunk és cigány művészegyüttest szerveztünk — veszi át a szót, dicsekvés­nek cseppet sem tűnő hang­súllyal Tóthné. — Jártunk vendégszerepelni, a bevételből pedig kirándulni vittük a gye­rekeket. Szerettünk ott dol­gozni, a férjem Szocialista kultúráért kitüntetést is ka­pott. De négy év után áthe­lyeztek minket Vácszentlász­lóra. — Most már 15 éve dolgo­zunk itt, sok mindennel pró­bálkozunk, de az az érzésem: ha a tanításon kívül semmit se csinálnánk, talán észre se vennék. Két éve a feleségem vissza is ment Valkóra tani- tani, szervezett egy kisegítő osztályt. Biztos jól dolgozik', mert az elmúlt tanév végén Kiváló munkáért miniszteri elismerést kapott. Nem is tu­dom, mondjam-e? Én meg tizenhat gyerek segítségével megírtam egy osztály króni­káját az elsőtől a nyolcadi­kig. Vezettem egy iskolai lö­vészklubot, legutóbb ennek a történetét dolgoztam fel. Azt biztosan tudja, hogy egyik szerzője voltam a Valkó című helytörténeti könyvnek. Most az utolsó félévben egy kísér­letbe fogtam: a tanulók sza­bad szombatjának kulturált ki­töltése érdekében, a szülői munkaközösség bevonásával keresem a lehetőségeket. Ja. majd’ elfelejtem: én az idén a húszéves szakszervezeti munkáért plakettet kaptam. — Mutatni akarok valamit — megy a szekrényhez Tóth­né. — Az én kisegítős osztá­lyomban akadnak 15—16 éves lányok is, szóval ezek problé­más gyerekek. Az évzárón a kolléganőim tele voltak virág­gal, hozzám meg odajött egy növendék és sután a kezembe nyomta ezt az apró térítőt. Látja, nem hibátlan a hím­zés, de ezt nem vásárolta, ezt maga varrta nekem. Bu-1 taság ilyent említeni, de örö­mömben még a könnyem is kicsordult. Mindenkinek eldi­csekedtem az én térítőmmel. — Beszéljünk hát a könyv­tárról is — szólal meg Tóth Imre. — Feleségem a veze­tője, persze én állandóan se­gítek, mert mi mindent együtt csinálunk. Szóval most 180 körül van az olvasók száma, de év végére eléri a 240-et, ez körülbelül a lakosság 12 százalékát teszi ki. Ügy tu­dom, ez megfelel a megyei átlagnak. Az olvasóknak kö­rülbelül negyed része dolgozó, a többi iskolás és nyugdíjas. De ki kell jelentenem, hogy tiszteietdíjas könyvtárosnak aligha van olyan pontos ka­talógusa, mint a mienk. A gyerekek értékelik is... Hogy?... Bizonnyal, én min­dig feszültségben élek, nem­igen fordult elő, hogy meg­elégedett legyek... nem aka­rok én a kultúrház dolgán vi­tatkozni, semmi közöm hoz­zá... csak úgy mondom ... nagyobb fegyelmet kellene tartani, legelsősorban a fiata­lok között, fegyelem nélkül nincs haladás, tanítás, neve­lés. Dehát a felnőttek is ... ré­gen hol engedték volna meg maguknak az emberek egy falusi tanítóval szemben, amit most. Szóval, ha ír rólunk... Valkó. Vácszentlászló és Zsámbok közös tanácsú, test­vérközségek. Több tucat ér­telmiségi él együtt. Mi lehet­ne ott, ha a művelődésért is összefognának?! Kriszt György JÖVŐ MÁRCIUSBAN ÁTADÁS Bartók-emlékszoba Bartók Béla életének és mű­vészi munkásságának nagy értékű emlékei: könyvtára, kéziratai, személyes haszná­lati tárgyai, az őt körülvevő bútorok — köztük saját gyűj­tésű népi hangszerei és búto­rai — is helyt kapnak abban az emlékházban, melyet a mű­vész utolsó magyarországi otthonából alakítanak ki. Már végéhez közelednek az építészeti munkálatok, a * II. kerületi Csalán utcai villán, s a tervek szerint ez év végén megkezdődhet a zeneköltőnek leghosszabb ideig — 1932-től 1940-ig — otthont adó házbe­rendezésének korhű visszaállí­tása. A háromszintes épület leg­felső emeletén kiállítóterem kap helyet, s ezen a szinten rendezik be — a hozzátarto­zók: Pásztory Ditta és ifjabb Bartók Béla elmondása alap­ján — a művész dolgozószo­báját is. Az épület első emeletén koncerttermei alakítanak ki a tervezők. A mintegy 80 ember befogadására, tehát kamara­jellegű hangversenyek meg­tartására alkalmas teremben Bartók-koncerteken kívül ifjú­sági, illetve egyéb közművelő­dési, zenei programot és elő­adást szerveznek majd. A kialakítandó múzeumépü­letet a művész születésének 100. évfordulója alkalmából, 1981 márciusában adják át a közönségnek. Magyar festő Japánban BAKALLÁR JÓZSEF ÉS KIUCHI AYA KÖZÖS MŰVE Bakallár József japán kap­csolata több mint egy évtize­des. Előzménye az, hogy a Duna festőjeként a folyam váci, zebegényi, soroksári, szi­gethalmi szakaszáról több száz képet festett és négy mozaikot készített a főváros, továbbá Kisterenye, Tokaj, Hajdúszo­boszló kulturális intézményei­nek. Közben számtalan külföl­di tanulmányúton vett részt, közel ötven önálló kiállítást rendezett műveiből itthon és külföldön — többek között bemutatkozott Szentendrén és Ráckevén. Arról sem feledke­zett meg, hogy a Kisduna Galéria vezetőjeként, a zebe­gényi szabadiskola tanáraként foglalkozzon a fiatal tehetsé­gekkel, tököli, szigetszent- miklósi, ráckevei festőjelöl­tekkel. Soroksári műtermében több alkalommal felkereste a japán képzőművészeti élet néhány vezető személyisége. Ezen szá­lak révén jutottak alkotásai és ő maga is Japánba, ahol tizennégy önálló kiállítása nyílt Tokióban, Hokkaido szige­tén. Elismerés­ként a Tokay Dai- gaku kitüntetés­ben részesült és Asahikawa dísz­polgára lett. Megismerkedett Kiuchi Aya ipar­művésszel, aki többször részt vett a szombathelyi textilbiennálén. Ennek révén Kiu­chi Aya önálló tárlattal szerepelt 1978-ban a Kis- duna Galériában, s nagy gyűjtemé­nyes tárlatát 1981- ben rendezi meg az Iparművészeti Múzeum. Kiuchi Aya külön stílust alakított ki a ja­pán művészetben. Felhasználta az aynu népművészet forrásait és a kör­nyezet motívumai­nak jelentős át­írásával teremtette Kyotóban, meg sajátos formavilágát. En­nek lényege, hogy a termé­szetből kiragadja az őszi fale­velek, az úszó jégtáblák, a li­liom, a hattyú látványát, és yukara őri szövéssel alakítja komonókká, sálakká, fali táb­lákká, női táskák szőtt díszei­vé. Kiuchi Aya három évtized gyűjtőmunkájával 1980-ban megalapította Asahikawában a Yukara Őri Iparművészeti Múzeumot. Az épület homlok­zatára mozaikpályázatot hir­dettek, melyet Bakallár József nyert meg. A hokkaidói mo­zaik timpanonjából és az ott­honi környezetből indult ki és még valamiből. A yukara őri hímzés alapképletéből. Bakallár József mozaikját az asahikawai Iparművészeti Múzeum megnyitásával együtt, 1980. május 27-én avatták fel. A japán televízió külön mű­sorban méltatta az ünnepségre elkészült magyar alkotást. Ez az esemény nemcsak Bakallár József, hanem képzőművésze­Kiuchy Aya egyik szép szőttese. tünk jelentős eredménye, új kapcsolatok kiindulópontja. Losonci Miklós ZENEI PANORÁMA Orgonakoncert Foton Nem kedvezett az időjárás az idei nyári rendezvények­nek, a szabadtéri hangverse­nyekre csak az igazán opti­misták mertek előre jegyet váltani. A július utolsó va­sárnap délutánján pusztitó vi­har pedig szinte még a közle­kedést is lehetetlenné tette. Kár, hogy az idegenforgal­mi szervek, a propaganda nem rangjához méltóan foglalkozik a műemlék templomban meg­rendezésre kerülő koncertso­rozattal. Például a több nyel­vű nyári hangverseny füzetben, ahol az országos programok­ra, s a rendezvények helyszí­nére hívják fel a figyelmet. LISZT FERENC JÁTSZOTT RAJTA ELOSZOR A templom mindössze 21 regiszteres, de igen szép hangú orgonáját, melynea hangzását az akusztikai aaott- ságok remekül felerősítik, 18o2—54 között a kor egyik legjelesebb orgonaépítője, a salzburgi Mooser mester ké­szítette. Liszt Ferenc, aki először 1856-ban játszott raj­ta, elragadtatva nyilatkozottá hangszer adottságairól, amely elsősorban a barokk művek előadására alkalmas. Kovács Endre orgonamű­vész, hangversenyrendező volt a július végi délután szólis­tája. Az előadóművész mű­sorát elsősorban Bach-művek- re építette, s azok számára is, akik korábban nem hall­hatták még Kovács Endre Bach interpretációját bebizo­nyosodott, hogy nem mél­tatlanul nyerte el már 1964- ben a hollandiai Haarlemben, a Bach-verseny első díját. Eb­ben az időben két évig dol­gozott Marie-Claire Alain francia orgonaművésznő mes­terkurzusán. Haarlemben ke­rült közelebbi kapcsolatba a kamarazenének az orgona­hangzását felhasználó lehető­ségével is. Maurice Andre vi­lághírű francia trombitamű­vész és Kori Richter száza­dunk kiemelkedő német or­gonistája allando partnerek, az o példájuk nyomán Ko­vács Endre orgonakoncertjei­nek rendszeres közreműködő­je Inhoff Ede, aki mint a rvragyar Állami Hangverseny- zenekar elsőtrombitása és mint szólista 1966 óta a nem­zetközi zenei élet elismert eloadomuvesze. A műsor első számaként Bach: e-moli preluaium és fuga (BWV. 522.) hangzott el, amely a weiman evek első korszakában íródott, s magán viseli még az északnemet or­gonamesterek technikájának es formálásának nyomát, szem­ben a későbbi művekkel, me­lyek már az olasz concerto- és trioszonata-irodalom hatá­sát mutatják. A trombita és orgona hangzásában először Bach: Korat-jában gyönyör­ködhettünk, a művet Maurice André átiratában hallhattuk. Kovács Endre az Esz-dúr pre­lúdium és fugában (BWV. 552.) ugyancsak bizonyítot­ta, hogy aZ az igazán jó Bach-játékos, aki művészi alá­zattal közelíti meg Bach gé­niuszát és felesleges díszíté­sekkel nem másítja meg a mű szinte százszázalékosan rögzített hangzásvilágát. VIRTUÓZÁN, FINOM HANGZÁSSAL AZ angol barokk zene leg­jelentősebb mesterének Pur- cell-nek Trumpet air, Trum­pet voluntary című kamara­zenéje következett. Inhoff Ede trombitáján virtuózán és különlegesen finom hangzás­sal szólalt meg az orgona méltó kíséretében. Szinte egyedülálló Bach or­gonaművei közt a g-moll fan­tázia és fuga (BWV. 542.) el­ső tételének szenvedélyessége, szinte a romantika határait súroló hangvétele. A valószí­nűleg nem aZonos időszakban készült fuga témája holland népdalban gyökerezik. Egészen más világ Händel muzsikája. A két géniusz lí­rai és drámai vonását sok­szor állítják szembe egymás­sal. Ezen a délutánon Händel: •Szrit-jének első három téte­le szólalt meg, az egymással nagyszerűen összeszokott or­gonista és trombitás előadá­sában, bizonyítva, hogy egy­más mellé állításuk sokkal hatásosabb. Inhoff technikája, muzikalitása, kifinomult ka­marazenei készsége kitűnően illeszkedett az orgonaművész rögtönzéseihez. A befejező mű, Bach: c- moll passacaglia és fuga (BWV. 582.) témája mind­össze nyolcütemnyi, mely­nek húsz variációját, mint gi­gantikus füzér-formát, 21. va­riációként a kettős témájú Thema fugatum koronázza meg. A származás helyét il­letően sokat vitatott mű Köthenben szerezhette végle­ges formáját, nem valószínű, hogy a weimari orgonaművek közé tartozik. Kovács End­re előadásában csodálatos biz­tonsággal szólaltak meg a mű variációs témái, felhasz­nálva a fóti orgona és mű­emlék templom hangzáslehe­tőségének kitűnő adottságait. Kár, hogy az a turistacso­port, amely egyidejűleg Fó- ton állomásozott, nem érte­sült korábban a koncertről, mert akkor nem fordulhatott volna elő, hogy a busz né­hány türelmetlen utasa sür­getvén az indulást, megfosz­totta azokat a társakat a koncert utolsó negyedórájától, akik kapva a kivételes lehé- tőségen, leültek zenét hall­gatni. Pintér Emőke A Yukara Őrt Iparművészeti Múzeum, melynek homlokzati mozaikját Bakallár József festőmű­vész készítette velencei üvegből. I RÁDIÓFIGYELŐ KÍGYÖBtJVÖLÖ. Nem fog­lalkozunk-e kelleténél többet néprajzzal? — szinte hallom az ellenvetést. — Nem hódol­tunk-e be az egyre erőtelje­sebb nosztalgiadivatnak? Már csak azért sem lehet szó a Magyar Rádió esetében nosztalgiahullámról, mert Or- tutay Gyula — mint kiváló etnográfus, s akkori aktív egyetemi magántanár —, csak­nem négy évtizeddel korábban felfigyelt valamire. így írt: ..... a primitív és paraszti kul­túrák felé való fordulásban is az európai embernek ez a tö­rekvése jelentkezett... az ősök szavainak ösztönös tisztelete”. Ort utaytól, de általában a néprajztudományból ismert, hogy a népköltészetnek, ben­ne a népballadáknak népmeséi motívumvilága nem zárható be egyetlen nemzet kincstárá­ba, mert nemzetközi közkincs, s alighanem a java része ke­letről származik. Hogy honnan? S hogy ho­gyan tette meg útját? A kér­dezés nyílt. A kérdés nyitott. A Petőfi rádió megismétel­— és mindent felfújt divatnál erőteljesebb, s maradandóbb — legnemesebb értékei. VÁLASZOLUNK HALLGA­te nagy Sikerű műsorát, a Ki- TÓINKNAK. A háztájiról is gyóbűvölőt, amelyben cigány balladákat hallottunk, a Csen ki-testvérpár 1938—1943. (!) közötti gyűjtéséből. A műsor címadó balladájá­ban azt mondja a fiú: „A kis piros mérges kígyó kebelem­be bemászott...” És megy a fiú az anyjához: „Ö, vedd ki anyám ezt a kígyót...” És mondja az anyja: „Menj el a te apádhoz..És mondja az apja: „Inkább haljak meg, édes fiam, minthogy kezem elveszítsem...” — és küldi a nővéréhez. És mondja a nővé­re: „Nincsen bátorságom ne­kem ... eredj el a kedvesed­hez ...” És a kedves: „bele­nyúlt a kebelébe, a mérges kí­gyót kivette...” A magyar népballadák is a szerelmi kapcsolatot erősebb­nek vallják a vérséginél. Em- lékszünk-e az „áspis kígyó" magyar népballadai törté­netére? Nem az anya veszi ki a fiú kebeléből. Nem az apa, mert kezét félti. Nem is a testvére. Inkább a rózsája. Ezek: a népköltészet igazi sokat beszélünk. És mégis .. Mert ugye: Pest környékén is a háztájiban folyik a kisállat­tenyésztés ... Amihez takar­mány kell. Ahhoz pedig szál­lítás ... Minek következtében, a Kos- suth-adón, a Válaszolunk hall­gatóinknak című — Kosa Ju­dit szerkesztette — műsorban elhangzott annak a gödöllői rádióhallgatónak a kérdése, aki afelől érdeklődött: Enge­délyeztetni kell-e a kisgépe­ket? Közérdekű lévén, a válasz, idézem, amit Márai Péter, a Pest megyei Tanács VB me­zőgazdasági és élelmezésügyi osztályának szakfelügyelőjétől ez ügyben megtudtunk: Ti­zenöt lóerőig nem kell taná­csi engedély, hanem KPM- engedélyhez kötött... Egy háztáji az újabbakból legfel­jebb harminc, s a régebbiek­ből harmincöt lóerős mező- gazdasági gépet üzemeltethet... S másfél tonnás tehergépko­csit is üzemeltethet... Simon Gy. Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents