Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
Merre tart a világ képzőművészete? — Szentendreiek Velencében Alkotó emberek A felrobbantott formák anarchiája Időszerű a kérdés, még inkább a töprengésre adandó pontos válasz, mert, ha szerencsére jórészt meg is szűnt a naturalizmus meghaladott kényelme, ezúttal a £ő veszély az, minden általános eredmény ellenére is, hogy a világ képzőművészeinek jelentős része, a tehetségesek is egy általuk vagy a kor által igényelt, vélt igény jegyében feladják, feloldják a művészet minden eddigi kategóriáit Ma a gesztus a világdivat, » mindez csak bizonyos értelemben érthető, s csak részben fogadható el. Máskülönben a képek, plasztikák nagy része s szex és a politika jegyében keresi önnön határait, az erotika annyira központi elem, hogy szinte már általános is. Különös törekvés az is, hogy mesterségesen létrehozott környezet teremtődjön. Az egyik pavilon homokkal teleszórt padlatából szabályosan egy ökörszarv emelkedik, s ez a fellinis jelkép maga a lényeg. Eléggé siralmasan az, mert ami jó egy film mozzanatának, az nem elegendő a képzőművészeti mondanivaló kifejezésére. Az már elfogadhatóbb irányzat mely színes térré általánosítja, oldja a festményt. De akár tetszik, akár nem — ilyen tendenciák uralkodnak. Ma ez a világművészet — egyre inkább kiiktatja a festői, szobrászt elemeket egy rendkívül tág és a műfaji követelményeket elutasító vizualitás jegyébe.n. Felborult értékrend A pop őrt története hosszabb lett a vártnál — azonnali és heves hatást vagy elutasítást vált ki —, megzavarja az értékrendet. Ez az anarchisztikus magatartás az élet tükröződése a művészetben, s hogy menynyire összefügg a társadalmi közérzettel, valósággal — mi sem bizonyítja jobban, mint az olasz pavilon. Von ellenpontja is — a finn formakultúra fegyelme —, 02 északi hűvösség mértani rendje, hallgatag humánuma. Valahogy, valamiképpen egy-egy nép sorsát, életérzését és világproblémákat is felvet a biennále több fejezetből álló összessége. Bár nincs itt eleve elrendelt munkamegosztás — mégis az izraeli képzőművészet vájt gödrökbe helyezett agyagszékekkel és még a korlátra fröcskölt vörös festékkel is a fasizmus elleni jogos felháborodást deklarálja, elmulasztja azonban a jelen önvizsgálatát. A görög rész merő derű színes oszlopaival, színes textildobozaival még akkor is, ha ez minden, csak nem képzőművészet. Erős a román és különösen a jugoszláv kiállítás, em- lékműszobrászatuk eszmei, formai ereje meggyőző. Főleg a jugoszláv hősi emlékművek tájból születő dinamikája, monumentális mérete az, mely inspirálólag hathat a szentendrei Farkas Adám rokon törekvéseire, amihez azonban nem elegendő tehetségének érett eszközei, megvalósulásához társadalmi igényre is szükség van. A kor képe Nagyon őszintén és hevesen — már-már kétségbeesett erővel reagál a spanyol festészet a világméretű terrorizmusra, korunk járványára. Ami igaz, igaz — nem öncélú az 197l)-es évek világművészetét bemutató XXXIX. velencei biennále —, sőt, soha ilyen erőteljesen nem politizált. Vagy úgy, hogy formai botrányt keltve elveti a kapitalizmust, vagy úgy fittyet hányva a képzőművészeti hagyományokra — rejtve, nyíltan rokonszenvezik az anarchisztikus elgondolásokkal. Mindenki fújja a saját nótáját. A perui Fabian Sanchez azzal, hogy régi varrógépek összerakásából mintáz emberi figurákat, de az osztrákok sem jutnak túl holmi extremitásokon. A kínaiak egy idejét múlt konzervativizmus jegyében ágálnak- ahelyett, hogy Csi- paj Si költői szabadságát és finomságát folytatnák, s az egyiptomi szobrászok és festők is megelégednek a meghökkentéssel, a minőséget illetően. ök is nagyvonalúan túlteszik magukat ezen az igényen. A kanadaiak televíziós programot mutatnak be — mintha azt akarnák tudatosítani, hogy nincs többé művészet, csak műszaki fejlettség. E képzőművészet-ellenesség itt nyilvánul meg leginkább, de ettől függetlenül sivár az angol anyag, s az NSZK pavilonja is gyengébb, mint az elmúlt biennálékon. Az igazság az, hogy a japánoktól is többet vártunk, de szerencsére a svájei Wilfrid Moser jelentős képeket küldött, s figyelemre méltó a holland, belga alaposság, a portugál képzőművészet friss őszintesége. Eszmei zűrzavar Kezd kialakulni egy általános vizuális világnyelv, melynek diktátumában a festőiség csak gesztusában érvényes ÜL Olyan nyegle fölényesség ez, mely többet nem igényel a műfajtól. Nagy a vita, hogy merre haladjon a jövő képzőművészete — a provokáció, a technika, vagy az egyéni és társadalmi érzelmeket, felismeréseket tükröző kifejezés irányába. A biennále anarchisztikus többlete nem elsősorban a formabontás túlzása miatt veszélyes, hanem eszmezavara és eszmehiánya miatt. Kinek a szavára hallgassunk ebben a Bábelben? A válasz, amit a művek sugallnak: elsősorban önmagunkra, mert csak úgy lehetünk érdekesek a világ számára. A teljes látóhatár vizsgálata arról győz meg valamennyiünket, hogy az USA festészete elsősorban a belső- építészet keretében fejlődik, s ez nem rossz törekvés. A svédek pontos tökéletessége sem, mely a skandináv formakultúra fokmérője. Ügy tűnik, hogy a képalkotás sok variációja jelentheti a mostani kitérőnek végállomását, szerencsés esetben a továbbhaladás lehetőségét. Vannak domborműves, szobros képek, szo- borkép-variációk, földrészek rajza mellé helyezett seprű, hogy kezdődjék a világ nagytakarítása. Csupa ma- nifesztáció, felszólítás — de vajon e pop art művek gondolattal hitelesítettek-e? Igazán nem valami nemzeti lelkesültség mondatja velem azt. hogy az elszórt cserepek, tárgyak happeningszerű halmaza — nem éri el F. Zámbó István ilyen térszervezéseinek szintjét, mellyel a szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjaként Budapesten is — jelenleg Pécsett szerepek Magyar pavilon Varrógépalak Fabian Sanchez szobra Van olyan karaktere a biennále keretében rendezett Aperto ’80 kiállításnak, hogy a korszerűség és a minőség nem összetartozó fogalmak. Ez minden bizonnyal tévedés, de elszomorító, hogy divat, világjelenség. S mit mond, mit ajánl, mit üzen a világnak a magyar pavilon? Iránytű? Mérleg? Lemaradás? Előőrs? Mindenképpen keresztmetszet képzőművészetünk teljesítményéből még akkor is, ha a válogatás egyrészt figyelembe vehette volna a vásárhelyi törekvéseket is, ha szigorúbban szelektált volna, mert minden értéke mellett itt és most Feledy Gyula grafikái erőtleneknek bizonyultak és Kő Pál se olyan jó ezúttal, mint a kritikák hirdetik, s valljuk be, Varga Imre is komponált jobb szobrot, mint a kiállítás centrumába helyezett Bar- tók-portré. E vitatható pontjai ellenére erős és példás az anyagunk. Sok a mű, mely a maradandőságának igényével készült. Igazán meggyőző Fóth Ernő, Kokas Ignác és a szentendrei Deim Pál alkotása formáját, koncepcióját, kivitelezését illetően. S ami lényeges, nem vált azzal eklektikussá az anyag, hogy Bálint Endre, Bar- csay Jenő, Korniss Dezső egymás mellett szerepel — sőt társadalmunk belső szabadságának sok-sok árnyalatára utal. Cselekvő emberség örvendetes, hogy Szentendre jelentős aránnyal szerepel, s a kísérletező kedvet illetően is bátor kezdeményezésként üdvözölhetjük Seges- dy György, Paizs László, Keserű Ilona, Vilt Tibor, Klimó Károly és Kocsis Imre alkotásait. Megérdemelt a velencei biennále magyar részlegének közönségsixere és jó sajtóvisszhangja, mert a társadalmi összefüggéseket a mi képzőművészetünk a realizmus sokszínűségével tükrözi. Ahol Tóth Menyhért ugyanúgy része kulturális térhódításunknak, mint Barcsay Jenő vagy Kondor Béla, Hincz Gyula. Valamit megérzett a mi képzőművészetünk a világ pillanatnyi zavarában. Azt, hogy a formák fejlesztése csak a cselekvő emberség központi eszméjén alapulhat. Ezzel mutat a helyes irányba, melyet a jövő szintézisének érzékelünk. LOSONCI MIKLÓS A közösségért éltek... Alkotó emberek? Igen. Bár tudásuk lenyomatát, produktumaikat nem őrzik majd toronyházak, beton ívek, vagy nyomtatott lapok. Az ő alkotásaik feloldódnak a társadalom szellemi életében, a gondolkodást, a viselkedést módosítják és aktívabbá, közéletibbé teszik az embereket. Alkotás ez, hiszen a valóság átalakításának folyamatába tartozik: a népművelők szorgos-szívós munkája. Csakhogy eredményeik lényege nem mérhető számokkal és semmilyen mértékegységgel sem, ami kézzelfoghatóvá válik az mind-mind résztevékenységnek mondható, s ezekből mint építőkockákból tevődik össze az egész, amelyet egy lakóterület közművelődési életének szoktunk nevezni. Kevesen vannak, jó ha egy-egy akad közülük minden faluban, de jelenlétük vagy hiányuk mindenhol érződik. Egy generáció Az elmúlt hétfőn ketten búcsúztak: nyugdíjba mentek a népművelők napján. Az évtizedek során soha fel nem irt túlórák csúsztatása megkezdődik számukra. Pihenni fognak? Ez kétségbe vonható. Alig lehet elhinni, hogy ezek az emberek képesek lennének hátat fordítani a közművelődésnek, hogy képesek lennének kívülállóként, befogadóként, passzív helyzetből figyelni lakóterületük művelődését és közéletét. Ketten köszöntek el a múlt napokban. Néhány hónappal korábban ugyancsak kikérte az obsitot néhány társuk, és akad, aki már számolja a hátralevő hónapokat. Egy generáció érte el a nyugdíj- korhatárt, azok akik a felszabadulást közvetlenül követő években vállalták a népművelői hivatást. Válluk- ra vették és hűséggel szolgálták valamelyik lakóterület szellemi fel- emelkedését, joggal maradtak büszkék beosztásukra. Többségük a hetvenes évek végén is úgy irta alá a leveleket; hogy kultúrház igazgató. Nem álltak át az új tartalmú fogalomra, nem mondtak művelődési házat, és közművelődési intézményt. Számukra a művészeti együttes kul- túrcsoport maradt és ők maguk is kultúrigazgatók maradtak. Távolról sem akar ez bírálat lenni, hiszen számukra a régi iskola volt a döntő, többségük az amatőr és az ifjúsági mozgalom nehéz-éves iskoláit járta. Persze tanultak közben tanfolyamok tucatjait ülték, könyökölték és koncentrálták végig, hogy taníthassanak nem általános és nem is középiskolai fokon. Búcsújáték Nyugdíjba mennek a tegnapi sztárok. Néhány éve Váraljai Béla, Tá- piószentmártonból nyitotta a sort, aztán a többiek. Alig egy hete köszönt el Abonyban Snultety Sándor. Szentendrén, a népművelőit napjának megyei ünnepségén legfrisebb kitüntetését szorongatva (Közművelődési díj) búcsúzott a megye különböző településein szorgoskodó kollegáitól. Sokat fog olvasni, ka- pálgatni, talán horgászni is az aprócska hétvégi háza előtt Meg sem értettem, hogyan tudott szemvillanásnyi idő alatt témát váltani: vége-hossza nem volt a Búzavirág művészegyüttes sikereiről, gondjairól záporozó szavaknak. Még aznap délután Offela Sándor, a tápiószecsői „kultúrigazgató” búcsú-jutaiomjátékán vehettem’részt. Sanyi bácsi — engedtessék meg így nevezni, hiszen feljogosítanak a sokszor sokórás beszélgetések — megjélent a színpadon, konferálta az általa létrehozott és nagy hírnevet szerzett Tápiószecsői népi együttes műsorát, néptáncosként is láttuk, azután egy előadóművész elmondta Offela Sándor szép, hosszú versét, majd az általa betanított táncok következtek. Hát, megy az öreg — súgta oda a műsor végén a járási közművelődési felügyelő. Én is megyek nemsokára — hallottam a túlsó oldalról Chmelly Ödön, a nagykátai művelődési ház igazgatójának hangját — el is fáradtam, meg az egészségemmel is meggyűlt a bajom, megyek. , Sajátos jegyek Valóban sztárok voltak; vonzó, színes egyéniséggel, megyehatáron túlszárnyaló hírnévvel, tekintéllyel összefonódó népszerűséggel Néhányukról sztorik, legendák is terjedtek. Legtöbb talán éppen Offela Sándorról. Évtizede van már, hogy színdarabot irt Damjanich huszárjai címmel, de túl sok gondja akadt a bemutatóval: senki sgm akarta eljátszani az áruló huszár igencsak negatívra sikeredett szelepét. Tá- piószecsőn senki nem akart áruló lenni, így hát kénytelen volt maga eljátszani a figurát. Nem tudható, hogy a valóságot mennyire színezi ki a fantázia, az viszont tény, hogy ez a most útrakelő generáció sajátos jegyeket mutat. Kivétel nélkül valamennyiük létrehozott és évtizedek óta vezet egy- egy népi együttest: Abonyoan a búzavirágot, Nagykátán, a Tápiómen- tét, Tapiószecsón' a hagyományőrző csoportot. S községük közművelődési életének ebből a középpontjából igyekeztek elérni, mozgósítani az embereket. Ezek az aktív — profiszintű, s néhanapján úgy is működő — művelődési kis közösségek teremtették meg a helybeli kulturális élet bázisát. Nem mondható, hogy egyéb se volna ezekben az intézményekben, találunk klubokat, szakköröket és tanfolyamokat is, csak valahogy nagyobb hangsúlyt kap a műsorszolgáltatás. Szívás akarat A most elmenőknek hatalmas mennyiségű tapasztalat van az élettarsolyukban. Hiszen szinte mindent kipróbáltak, mindent végigcsináltak, amely az utóbbi évtizedek magyar közművelődési életén átviharzott, divatokban, formákban, látványos és valóban érdekes kísérletekben. Nem mondhatunk le ezekről az ismeretekről. Szegényebbek lennénk az ő aktivizáló, közéletet is terjesztő lelkesedésük, szívós akaratosságuk nélkül. A stafétabotot átvevő fiatalok új iránti, érzékenysége önmagában kevés; hasznosítani kell a hagyományos tapasztalatokat. Ezek nélkül senki sem felelhet meg a — ma valószínűleg — legkorszerűbb követelménynek, annak hogy a művelődési házat a lakóterület szellemi centrumává alakítsa, hogy fórumot teremtsen mindahhoz, ami az embereket érdekli, foglalkoztatja és ahhoz is, amely jelenleg még nem tartozik a megfogalmazott igények kategóriájába, amely iránt még fel kell kelteni az érdeklődést. A múlt tapasztalatai és a jelen összefüggő folyamat. S a tegnap alkotó embereit felváltó népművelőknek — azoknak is, akik nem a generációváltás során lesznek egy- egy község közművelődésének hivatott gazdái — kettős feladatot kell végrehajtani. Fontos, hogy életben tartsák a faluban évtizedek óta meglevő kulturális hagyományokat, de ezzel nem érezhetik teljesítettnek feladatukat. Üj hagyományokat kell teremteni, át kell alakítani a kulturális szokásokat, (új lehetőségek kínálatával. Szűklátókörű művelődéspolitika lenne, ha kizárólag csak a meglevőkre, a már elfogadott és népszerű formákra alapoznánk. A hagyomány kevés. Friss és érdekes — főképpen tartalmas — programot kell létrehozni, amely állja a versenyt a napjainkban örvendetesen gazdagodó művelődési, szórakozási kínálattal. Újonnan jövők Ebben az újonnan jövők szövetségesre találnak a helyüket átadókban és alkalmat teremthetnek ahhoz is, hogy az új népművelők megismerkedjenek a községgel, hogy bekapcsolódhassanak a lakóhely közéletébe. Hiszen a nyugdíjba vonuló népművelők köztiszteletben álló emberek, akik tekintélyt tudtak teremteni munkájuknak, hivatásuknak is. Mennek a tegnapi sztárok. És valóban sztárok voltak, legföljebb nem gyűjtöttek nagy vagyont, népszerűségüket pedig nem a magazinok címoldalainak köszönhetik. De ők úgy mondják: lényegében megelégedett, boldog emberek, legfeljebb fáradtak. Életüknek értelmet adott a közösségért végzett mindennapi munka, az apró célok, a kis és nagy gondok. Életük felét falujuk kultúrájának gazdagítására áldozták. KRISZT GYÖRGY t
