Pest Megyi Hírlap, 1980. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
Zalán. Tibor: Építkezem — Hát igen — bólogat megértőén. Figyelem az arcát, izzadó, súlyos arcát. Fáradtnak látszik. — Igen, igen! — ismétli, kis szünetet hagyva, hangsúlyosabban és valamivel szomorkásadban. Maga elé pislog, tudja, hogy bennem már megfogalmazódott tíz vagy tizenöt (még nem döntöttem el véglegesen) rendkívüli méretű pofon. — Miért, Parragi, miért? — kérdezem mégis, a cselekvés helyett, csikorgóan szelíd hangon. Izzad, a tenyere, nedves ujjaival szórakozottan rajzolgatja nedves ábráit az asztal márványlapján. (Műmárvány csak!) — Ne tessék már ilyent kérdezni. Szerénykedik. Nézzünk csak oda, Parragi szerénykedik. Habos, tiszta zsebkendőt vesz elő a zsebéből, s hosszas trombitálás után, kiüríti mérhetetlen nagynak tűnő orrát. Majd ismét hallgat. — Akkor csak azt mondja meg, Parragi, miért engem, miért épp en- gemet választott? Hiszen több mint tízmillió balek állt volna készséggel a rendelkezésére. — Nem mindenki, hanem csak azok, akiknek lakásra van szükségük ebben az országban. Mondjuk, két-három milliót azért kitenne a számuk. Tekintete egy villanásnyi időre megélénkül, de ugyanabban a pillanatban vissza is zuhan előző kifeje- zéstelenségébe. És én tudom, nem fogom megverni Parragit, legfeljebb csak megölöm, amikor már a fleg- maságát nem bírom tovább idegekkel. — Maga szerint, én hülye vagyok, Parragi ? A két kékesszürke szem becsukódik, jelezvén, hogy ezen a ponton túl nemigen kíván semmiféle társalgást folytatni velem. Valódi úriember ő, drága olasz pulóvere van, olajozott, kissé ódivatú a frizurája, tekintélyes potrohút, ha teheti, irodalmi estekre, zsúrokra hordozza, titkárnője fiatal: szóval ő egy idősödő sikermann. /////////W////////Í9W Nagyvonalú is ő, mert egyszerre ötvenezerrel vert át, fizettem, mint a katonatiszt, hogy-hogynem, a rezsiszámlájára, s íme, a (volt) saját pénzemből meghív egy kávéra. Ejnye, Parragi...! — Magának nincs építési engedélye! Szomorkásán bólint, tekintetében a meg nem értett emberek felsőbbrendűsége keveredik a keserűséggel. — Kérem, én országszerte híres építész vagyok, csak nézzen utána... — Utánanéztem, ön egy arcátlan csaló, Parragi. Nyolc polgári eljárás folyik ez idő tájt maga ellen. Nem jön zavarba. — Na és? Még nem veszítettem el őket, úgy hiszem. Addig pedig a magyar törvények érteimében, nem vagyok sáros. — De el fogja veszíteni, Parragi, mind a nyolcat! — Az meglehet, kérem. Akkor majd fizetek. — De miből fizet, talán az én pénzemből? — Hát, időlegesen, talán éppen abból. A függöny résein át behulló fény berácsozza emberemet, már látom a pincében, a cella mélyén pihenni őkéimét. S elérti a gondolataimat. — Nem fognak becsukni, hiába erőlködik. Nincs ellenem bizonyíték? Meg leszázalékolt is vagyok. Szóval, vannak itt bajok. — Tehát én nem fogok egyetlen fillért sem viszontlátni a pénzemből? — Nem tehetek önért semmit. Az üzleti élet farkastörvényei, hiszen tudja... — Hol van most az a pénz? —ragadom meg a csuklóját. — Nyugalom, fiatalember, nyugalom. Azt nem mondhatom meg! De olyan jó helyen, hogy, ha Kojak hadnagy lenne, sem találná meg. így van ez már. Először érződik némi felindultság a hangjában. ssssssssssr/sssssssrssJi — Meg fogom magát ölni, Parragi. Kinevet, gunyorosan kortyolgatja a kávéját. — Humoros ember maga, hallja. Pont azért a rongyos ötvenezerért fogja kitekerni a nyakamat. Ember, maga még fiatal, maga előtt az élet, ne kövessen el könnyelműségeket, melyeket később majd megbánna. Börtön, megbélyegzés, hiányzik ez magának? — Mire kell az a pénz, Parragi? Ravaszkásan hunyorít, majd legyint. — Valóban meg akarja tudni? Am legyen. Hallgasson ide, szenzációs dolgokat fogok magának mondani. A helyzet az, hogy. rövidesen beindítok egy fantasztikusan nagy akciót. Káprázatos lakótelepet terveztem a múlt héten, százhúsz lakásos házakkal, játszótérrel, óvodával, kultúr- házzal, körben zöldövezettel, kis mesterséges tóval, szökőkutakkal és parkokkal, halászcsárdával... — Álmodik, Parragi — szakítom félbe türelmetlenül —, megint álmodik. Hol lesz ez a lakótelep? — Ez, kérem, a Kormányos utcában. Az elvi építési engedélyek már rendben vannak. '/////////W//////////Ä* Azon veszem észre magam, hogy már haragudni sem tudok rá. — Várjon, Parragi, azt a környéket éppen ismerem. S tudja, mit? Nincs ott egyetlen beépíthető telek sem, nemhogy egy lakótelepnyi szabad terület. — Az lehet, kérem. De nem akadály. Bontani fogok. Nem akar beszállni a bontásba? — Fele-fele alapon csinálnánk, magának csak a nevét kellene adnia a vállalkozáshoz. — Nem adom! — jelentem ki a lehető leggyorsabban. A szeme sem rebben, megvonja a vállát: — Ha nem, nem. Ellenben, ha akarja, a régi feltételekkel, egy földszinti lakást juttatok ... — Maga engem teljesen abnormálisnak néz? Na, őszintén, Parragi! — Tudja, ezek a bizalmatlanságai lesznek azok, melyek miatt soha nem viszi semmire. r////////W/>7///////w Csalódottan csomagol, morran egyet, s elindul a kijárat felé. át Esőtől csörgő arccal------— de előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután. Esőtől csorgó arccal------— de előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó .napsütésben, a poffeszkedő plakátoszlopok, s a járdaszéli fák szinte már nem földi türelme. Esőtől csorgó arccal:--------de előbb még a gazdátlan falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurokszagú, földúlt sivatag. Micsoda út a céltalan sínek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba, az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csorgó arccal, szájamban is esővel, számban a gyermekkor ízével--------— micsoda ú t a mindennapi percért! Orsovánál hajónk úgy fordult meg, hogy a Budapesttől mért távolság kereken hétszáz kilométer lett, s a hajóorr újra Pest felé állt, visszaútra készen. A térképen útunk egy csíknyi kék, váltakozóan zöld, barna szegéllyel, de semmit nem mond a mértékegység a szépségből, amit szemünk észlel, a tájban gyönyörködve. Mohács, Bezdán, Belgrad térkép-pontja, s ugyanúgy Gradiste és Növi Sad, útunk töredék örömét ontja, és a hétszáz kilométer Dunát emlékeinkhez göngyölítjük. Somodi Gyula: Alduna Kertváros Lurkó Gábor rajza Zelk Zoltán: Micsoda Császár István: % Hazugság az irodalomban ANYÁM, amikor alkalma van rá, tanácsokat ad a munkámmal kapcsolatban, Azt hiszem, ugyanígy tesz a négy testvéremmel is, mert ó min- derjjiez ért — még ahhoz is, amihez nem. A sokat tapasztalt asszonyok módján az élet általános igazságait ismeri, mint egy filozófus, ezért meg tudja mondani a húgomnak, hogyan szerezhet jobb beosztást a külkereskedelmi vállalatnál, az öcsémnek, hogy miért érdemes „marx és le- ninizmust” tanulni — szándékosan torzítja az idegen szavakat, és ilyenkor várja, hogy rászóljunk. Nekem is sokszor ajánl irodalmi témákat, általában a saját élményeit. Legutóbb itt ült nálam, és látva, hogy szokásom szerint borongva és hallgatva bámulok magam elé, mint az életfogytiglanra ítélt rab, aki már szökési terveket sem kovácsol, csak várja, hogy elmúljon az élete, azt mondja megszokott és ilyenkor nyugtalanító találékonyságával: — Én megmondom neked, hogy mit írjál... valami olyat, ami nem igaz. — Ajánlj nekem ilyen történetet — mondtam. — Csak hallgass meg engem — mondta anyám. — De ne nevess. ÉS AKKOR ELKEZDI mesélni, kicsit éneklő hangon, mintha diktálna, vagy inkább, mintha már olvasná egy sereg embernek, hogy: „Volt egy lány. Tizenhét éves vagy talán még annyi se volt, és az beleszeretett egy nős férfiba .... Vagy, várjál csak... Nem is volt nős, csak együtt élt valami nővel, mert nem akart dolgozni, és azzal a nővel tartatta el magát. És a szegény lány, amikor megmondta otthon, mert az édesanyjával élt, az nevelte őt is meg a testvéreit, mert az apjuk kiment Amerikába... Vagy ez talán nem is fontos. Igaz, beírhatod nyugodtan, úgy sem tudják, hogy szegény Pirosról van szó ... Nahát szegény lánynak az anyja adott egy pofont jobbról és balról is, és azt mondta: inkább megöllek, mint hogy összeállj egy ilyen csibésszel. De a lánynak semmi sem használt, odaköltözött ahhoz a férfihoz, albérletbe ...” így meséli anyám1 Piroska nővérének a történetét, amely tele van megalázással és viszontagsággal. Piros ott marad két gyerekkel, aztán meghal a háború alatt, kórházban, fiatalon és tönkremenve, a kórháznak nincs ablaka és nincs gyógyszer. — De hát éri nem jó, mert igaz — mondom anyámnak. — Majd úgy írod meg, mintha nem lenne az... — Hogyan? — Hát, fiam, fantáziálni kell. Nem szeretem nyugtalanítani anyámat a zavaros lelkemmel és* esztétikai értekezésünk ezzel v^get is ért. Pedig, ha még elmondtam volna neki: nem hogy képzelni, még álmodni sem tudok olyan furcsaságot vagy szörnyűséget, amiről ne tudnám, hogy megtörtént már valahol, vagy éppen most történik; vagy lenne érvem azzal szemben, hogy nem fog megtörténni; azzal is egyetértett voina. NEM ROSSZHISZEMŰ vélemény ez az emberiség történelméről, hanem mindenféle képzelet veresége a valósággal szemben. És ez természetesen közhely, de talán ott bújkál benne az a hazugság, aminek a megírására anyám biztat.
