Pest Megyi Hírlap, 1980. július (24. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-24 / 172. szám

xMiiap 4 1980. JÚLIUS Zl., CSÜTÖRTÖK VENDÉGEK ÉRSEKÚJVÁRRÓL KÖZÖS PÁLYÁZAT HETI FILMJEGYZET Tábor Pilisszentkereszten Blaha Zsuzsa láthatóan él­vezi a nyarat. Erre meg is van minden oka: a nyolcadik osz­tályt jó jegyekkel végezte, az ersekújvári Lenin úti iskolá­ban kiállított bizonyítványban egyesek, kettesek szerepelnek (Csehszlovákiában fordított az osztályozás számrendje, mint nálunk), úgy tűnik, nem lesz­nek gondjai a kilencedik osz­tályban sem. Találkozás Persze, más oka is van az örömre. Ezen a nyáron vi­szontláthatja a tavaly megis­mert tájat: a Dunakanyart, a Balatont, a Pilis-hegységet, Budapestet. Zsuzsa ugyanis másodszor vesz részt abban a cseretáborban, amelyet a szlo­vákiai gyerekeknek Magyar- országon, a pilisszentkereszti kisiskolásoknak pedig Szlová­kiában rendeznek. Mire em­lékszik a tavaly látottak kö­zül? Legjobban a budapesti Vidám Parkra, annál is in­kább, mivel náluk, ahogyan mondja, a mozgó, városról vá­rosra járó Luna-parkok nem adnak olyan sok és sokféle já­téklehetőséget, mint ez. Szíve­sen gondol azonban a túrák­ra, a strandolással töltött na­pokra — s az itt megismert barátokra is. Ismerőst, barátot sokan sze­reztek tavaly a hazánkban — akkor Leányfalun — táborozó érsekújvári gyerekek közül. Sokan leveleztek, s most újra találkoztak a pilisszentkereszti gyerekekkel, mivel a szlová­kiaiak július 19-én megnyi­tott tíznapos táborát most a pilisi községben rendezték meg. Az általános iskolában lak­nak a vendégek, naponta al­kalmuk nyílik rá, hogy a tele­pülés szlovák nemzetiségű la­kóival beszélgessenek. Ugyan­így, a szentkereszti gyerekek­nek is módjuk lesz. hogy 1 az augusztus első felében, a szlo­vákiai Szklene Tevlicében sor­ra kerülő nyelvművelő olvasó­táborukban anyanyelvi kör­nyezetben bővítsék nyelvtu­dásukat, irodalmi, történelmi ismereteiket. Ez, a mindkét fél számára hasznos cserekapcsolat nagyon természetes. Mivel azonban ma még ritka az ilyen termé­keny együttműködés, érdemes szólni az előzményekről is. A vendégek „táborozási múltjá­ról”, a szlovákiai úttörőtábo­rokról Maria Kuklova tanár­nő, úttörővezető, a huszon­négy érsekújvári gyerek egyik kísérője beszél: — Nálunk az úgynevezett olvasótábori forma hiányzik — mondja —, de vannak nyelvművelő táboraink. Az út­törők táboroztatása 1949-ben kezdődött, először a szakszer­vezeti tagok gyermekeivel. Ké­sőbb több iskola fogott össze, a hetvenes évek elejétől szer­vez tábort egy-egy iskola, le­hetőleg. évente más vidéken. Abban, hogy a pilisszentke­reszti iskolával cseretábort szervezhetünk, nagy szerepe van a Hazafias Népfront Pest megyei Bizottsága és az érsek­újvári Nemzeti Front közötti együttműködésnek. Sajátos módszerek És természetesen nagy sze­repük van azoknak az ered­ményéknek, amelyeket az ol­vasótábori mozgalmon belül a pilisszentkeresztiek elértek. Az itteni pedagógusokat, közsé­gi vezetőket ugyanis nem­csak az jellemzi, hogy az isko'- lai anyanyelvi oktatás feltéte­leit igyekeznek megteremte­ni a legtökéletesebben, hanem az is, hogy évről évre foko­zottabban segítik az iskolán kívüli nyelvművelő, hagyo­mányápoló tevékenységet. Szólni lehetne itt a klubkönyv­tár munkájáról, a nemzetiségi gyerekklubról — de a legfon­tosabb az a munka, amelyet öt éven keresztül az itthon rendezett nemzetiségi olvasó­táborban folytattak. Az itt ki­alakult sajátos módszerek, pe­dagógiai formák, az egyre eredményesebb tevékenység volt az alapföltétele a csere­táborozásnak. Erről a háttérről beszélt a p 11 iss zen tkeres zu tábor meg­nyitóján Sipos Árpád, a Haza­fias. Népfront Pest megyei Bi­zottságának titkárhelyettese is. Az 1974-ben elkezdett pilis­szentkereszti kísérlet — mond­ta — az elmúlt években az or­szág más tájain is követésre talált, tavaly hazánkban ti­zenhat hasonló nemzetiségi nyelvművelő olvasótábort szerveztek. A pilisszentkeresz­tiek a cseretáborozással már egy következő lépést valósí­tottak meg: az anyaországban, ideális körülmények között, gyarapíthatják a gyermekek ismeretí/ket. Ezzel valóban magasabb szinten nyílik lehe­tőség az anyanyelv ápolására. Tíz nap A csehszlovák és magyar zászlókkal díszített pilisszent­kereszti iskolaudvaron elhang­zottak a himnuszok, befejező­dött a jelentéstétel, az érsek­újvári Lenin úti általános is­kola Pavlik Morozov pionír- csapatának huszonnégy tagja elvonult. Azóta már hét pi­lisszentkereszti társukkal együtt ismerkednek a környe­ző tájjal, emberekkel, elláto­gatnak, mint tavaly, a fővá­rosba, a Balatonhoz, s termé­szetesen a leányfalui strandra is, különböző sport- és harci játékokban vesznek részt, az utolsó nap álarcosbált, tábor­tüzet rendeznek, vendéglá­tóikkal együtt éneklik az itt tanult szlovák népdalokat. Minden feltétel adott ahhoz, hogy a vendégek a tíz nap alatt jól érezzék itt magukat. Nem feledkezhetünk meg ar­ról a segítségről, amit a járás szocialista brigádjai nyújtot­tak a tábor megszervezéséhez, de arról sem, amelyet például az Igazságügyminisztérium üdülője a gyerekek ellátásához ad. Ehhez mi csak jő táborozást kívánhatunk — és tovább mé­lyülő kapcsolatot P. Szabó Ernő Az építészeti kultúráról Az építészeti kultúra ter­jesztését és fejlesztését kíván­ja segíteni a Magyar Építő­művészek Szövetsége, az Épí­tésügyi es Városfejlesztési Mi­nisztérium, a Népművelési In­tézet és az Országos Pedagó­giai Intézet most meghirdetett közös pályázatával. Az építé­szekhez, iparművészekhez, pe­dagógusokhoz és más szakem­berekhez, a művelődésügy lel­kes pártolóihoz fordultak az­zal. hogy tanulmányokban dol­gozzák fel mindazokat a ta­pasztalatokat, javaslatokat, jó kezdeményezéseket, módszere­ket, amelyek a nevelésben és a közművelődésben egyaránt jól szolgálhatják az építészeti és lakáskultúra terjesztését, fejlesztését. J Az építészeti kultúra ter­jesztése és fejlesztése nemcsak intézményes nevelési, hanem közművelődési feladat is. En­nélfogva a pályázók rendkí­vül sokrétű témában tehetnek javaslatokat didaktikus esz­közökről — kiadványtervekről. Játékmodellekről, diafilmter- vekről — vagy később kidol­gozható nagyobb munkák — könyvjavaslat, könyvrész, ki­állításterv — részletes leírásá­val, szinopszisával is. A pá­lyázók választhatnak témát a családban, az óvodai-iskolai nevelésben, a közművelődés­ben jól hasznosítható megol­dásokból. Pályázni lehet az általános iskolai és a gimná­ziumi technika című tantárgy­ba jól beilleszthető építészeti oktatási javaslattal is. A leg­jobb pályaművek szerinti ok­tatás iskolai kísérleteire is sor kerülhet majd a Művelődési Minisztérium döntése szerint. Az építészeti tanulmánypá­lyázatokat legkésőbb október 31-ig kell postán elküldeni a Magyar Építőművészek Szö­vetségének. A bíráló bizottság legkésőbb december köze­péig hirdeti ki a pályázat ered­ményét. TÁRLATSOROZAT Iparművészetünk küldetése FELKÉSZÜLTSÉG, ÜGYESSÉG, GONDOLAT EGYSÉGE A magyar iparművészkép­zés az elmúlt száz évben ma­gas műgonddal és szakmai alapossággal szervezte meg az oktatást, így iparművészetünk mint a múltban, a jelenben is az európai élvonalhoz tarto­zik. Száz esztendő állomásai A Műcsarnok két kiállítása jól alliterál, párhuzamos egy­mással, Plesnivy Károly és Németh István rendező elve az volt, hogy hatásos tárgyi idézetekkel érzékeltesse a magyar iparművészképzés száz esztendejének jelentős állomásait úgy, hogy az Ipar- művészeti Főiskola egyes tan­székeinek jelenét tárgyilagos keresztmetszetben láthassuk. A tablókon és a kiállított tár­gyakban szemügyre vehetjük a tényeket és eredményeket, azt, hogy 1880-ban Mátrai Lajos György szobrász veze­tésével a Műfaragászati Mű­hely, Morelli Gusztáv irányí­tásával 1883-ban a fametsző szakosztály kezdte meg mű­ködését. Olvashatjuk Fittler Kamill igazgatói kinevezését 1897-ből, láthatjuk a neki adományozott francia becsü­letrendet 1901-ből. Mindez a magyar iparművészet elisme­rését is jelentette. Az idők során az Iparrajz Tanodából Iparművészeti Mú­zeum és Iskola, Iparművészeti Akadémia, 1971-től egyetemi rangú Iparművészeti Főiskola lett, és olyan mesterek irá­nyították főigazgatóként, rek­torként, akik a magyar vi­zuális kultúra meghatározói voltak a maguk idejében. Napjainkban egyre növekszik a társadalom és a főiskola kapcsolata. Ennek igazolása a kiállítás azon része, ahol az ipari formatervező tanszék játékprogramját láthatjuk, a gyermek képzeletét, alkotó- készségét is számba vevő építőkockákat, melynek kivi­telezését már a következő esz­tendőben elkezdi a Monori Kefe- és Játékgyár. A kiállítás meggyőzően bi­zonyítja kelyhekkel, plakátok­kal, könyvekkel, magas szín­kultúrát jelző ruhákkal, bel­sőépítészeti tervekkel, kerá­miákkal, mobilokkal a főisko­la világszínvonalát, melynek további pallérozása alapve­tően meghatározza a minden igényt kielégítő környezet- kultúrát az új évezred nyitá­nyára. A kéz intelligenciája E seregszemle a mai ma­gyar kézműves iparművészet felkészültségét reprezentálja. A kéz intelligenciája az ügyesség és a gondolat egy­ségében keresendő, ősi tech­nikák és anyagok improvizá­ciói kapcsolódnak az új ipari technológiával, s a kézművesség eléri az architekturális mére­teket is az építészet szolgála­tában. A mintegy kétszáz kiállító sorában minden műfaj kép­viselteti magát: Balázs Irén képi indítékú fali szőnyege, Bohus Zoltán építészeti teret idéző üvegei, Búzás Árpád kötött gyapjúból formált „Egyensúlyba, Csekovszky Árpád archaizáló kerámiája, Enyelsz József ékszerládikája. Gádor István, Kovács Margit, Gorka Géza törekvéseit foly­tatják a maguk egyedi ösvé­nyén Geszler Mária, Szekeres Károly, Szávoszt Katalin, Schrammel Imre, Horváth Sándor — elmélyült invenció­val. Igen meggyőzőek Gorka Lívia, Nagy Judit, Pécsi Lász­ló, Péter Vladimir, Polgár Csaba, Poloskái József, Szi­lágyi Ildikó, Szuppán Irén, Szilvitzky Margit munkái — akik tevékenységükkel kerá­miánk, textilművészetünk, ékszereink és térszobraink fellendítésén fáradoznak. Nem érdektelen megvizsgál­ni iparművészetünk képi nyelvezetét. Tárgyilagosan ál­lapíthatjuk meg, hogy igen sok iparművészeti alkotás sa­játos értéket képvisel: a for­ma felismerést közöl. Ilyen mű a többi között Szabó Ve­rona Omlás-a, Szuppán Irén Húsvét ja. Ügy tűnik, hogy a jövőben még indokoltabb az iparművészek összefogását segíteni, hogy az új házak, az új lakótelepek és városrészek, a tér és az idő minden egy­sége iparművészeti színvona­lon szerveződjék, az épülettől a virágtartóig és függönyig. Tiszta forrásból Fokozni indokolt a népmű­vészet és az iparművészet Icapcsolatát, két irányban. Egyrészt az alkotók egyre me­részebben használják fel a nem érintett néprajzi forráso­kat, a finnugor örökséget is — s a népművészet jelöltjeit képezhetné az Iparművészeti Főiskola létesítendő esti tago­zata, hiszen a téralakításhoz, a környezetkultúra általános fejlesztéséhez nagyobb létszá­mú iparművészgárdára van szükségünk. Iparművészetünk küldetése abban is rejlik, hogy Gádor István plasztikája. demokratizálnunk kell a mi­nőségi mércét horizontális irányban, az érték általános elterjesztésével. Ügy, hogy egész társadalmunk iparmű­vészeti környezetben éljen otthonában, az utcán és a munkahelyén is. E kiállítások mércéje mind­annyiunkat arra int, hogy a magyar iparművészetnek meg kell őriznie gyors világtájéko­zódását és szakmai alapossá­gát — egyéni karakterét és kísérletező kedvét. Száz év mérlegén vizsgálhatjuk meg igazán azt a felemelő tényt, hogy a magyar iparművészet tiszta forrása ötvöződik hol­napjának távlatával. Losonci Miklós Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? Robert Morley. a Ki öli meg Európa nagy konyhaíőnükeit? című film főszereplője. Gyomorfekélyeseknek, epe- | bajosoknak, kakaűélüeanek és | vegetáriánusoknak nem aján­lom ezt a filmet; félő, hogy begörcsolnéneK, gyomorron­tást kapnának, begorombul- nának tőle. De jószerivel azoknak sem ajánlanám, akiket az elmúlt években inzultusok értek a magyar vendéglátóipar részé­ről, megdermedt és mosogató­ié ízű húslevesek, kihűlt és félig sült köményes sertéscom­bok, mócsingból és csontból ál­ló, híg levű marhapörköltek, kirántott prézlit és némi zsír­cafatot tartalmazó bécsiszele­tek, kenyérből gyúrt fasírtok, tegnapi pörköltmaradékból és sülthús-resztliből kreált töl­tött káposzták, malterként falra kenhető káposztás koc­kák, kővé szikkadt kenyérsze­letek, hervadt, szomorú fejes saláták, valamint pökhendi, udvariatlan, rossz kiszolgálás, koszos abroszok, elmosatlan poharak és szándékosan rosz- szul összeadott számlák for­májában — mert őket meg a guta kerülgetné. És mégis, azt hiszem, min­denkinek nyugodtan lehet ajánlani ezt a filmet, mert vé­gül is mindenkinek szánták a készítői: a forgatókönyvíró Pe­ter Stone és a rendező Ted Kotcheff. Mindenkinek, aki szeret jókat nevetni, egy kicsit borzongani — no, és szereti a jó ételeket, finom italokat és az elegáns éttermeket. De most már mondjuk meg, miről is van szó. Maximilian Vandervere egy gasztronómiai magazint szerkeszt, s maga is — mint mondja — a szakácsművészet műremeke, hiszen hatalmas testét a világ nagy szakácsai építették fel csodás ételeikkel. Max elhatározza, hogy lapjá­ban közli a világ legtökélete­sebb menüjét, mely négy fo­gásból áll, s ezt a világ négy legjobb mesterszakácsa ké­szíti el. Mondani sem kell: e szakácsok egyike nő: a bájos és roppant csinos Natasa, az édesség, krémek, torták mes­tere. A csodamű összeállítása azonban nehézségékbe ütkö­zik: sorra el teszi valaki láb alól először a sültek, aztán a halak, majd szárnyasok meste­rét, s amikor már éppen a szexis cukrásznő következ­ne, akkor... — no, de ami­képp egy nagy konyhaséf nem árulja el legjobb receptjeinek titkát, akképp mi sem áruljuk él, hogyan is derül fény a kérdésre: ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? Az amerikai—NSZK kop­rodukcióban készült filmben természetesen (?) sem Ameri­ka, sem az NSZK egyetlen ét­terme nem jelenik meg (talán, mert egyik ország konyhája sem jeleskedhet). Ellenben megjelennek csodás londoni, párizsi, velencei vendéglők, ét­termek, konyhák, fantasztikus ételköltemények és még fan- tasztikusabb terítékek; még az angol királynő Buckingham palotabeli konyhájába is be­pillanthatunk, s mellesleg megszemlélhetjük Párizs vagy Velence idegenforgalmi neve­zetességeit is. Csoroghat a nyá­lunk az előételek, édességek, sültek, szárnyasok, mártások, halak, rákok, vadak s mi­egyebek felvonulásán, és iri­gyelhetjük az egyébként kivá­ló nevekből — többek közt: George Segall, Jean-Plerre Cassel, Philippe Noiret, Jean Rochefort és az elbűvölő Jac­queline Bisset — álló színész- gárdát, akiknek bizonyára al­kalmuk nyílott, hogy el is fo­gyasszák az ínycsiklandozó „kellékeket”. S főleg irigyel­jük a nagyszerű Robert Mor- leyt, Max alakítóját, akinek premier plánban is be kellett kebeleznie az ételköltemények egynémelyikéf. (Aminek lát­tán e sorok írójának is úgy megindultak a gyomor-nedvei, hogy vetítés után kénytelen volt a sajtómozi melletti hen­tesüzletben Béla úrnál bevág­ni tizenöt deka meleg kol­bászt mustárral...) A Romeyke-ügy Sokat olvashattunk az | NSZK-ban előforduló eljárá- j sokról, amelyeknek során pe­dagógusokat fosztottak meg munkalehetőségeiktől, s nyil­vánították őket tanári műkö­désre alkalmatlannak, mert a ' hivatalos szerveknek nem tét- szett az illetők politikai állás- foglalása. Max Willitzki NSZK-beli rendező filmje ezekről az ese­tekről szól. Hősnője, Vera Ro- meyke, fiatal tanárnő. Tulaj­donképpen nem is politizál — l legalábbis a szónok abban az értelemben nem. ahogyan ál­talában a politizálást értik. De nagyon határozott peda­gógusegyéniség. megvannak a maga — haladó — pedagógiai elképzelései, komoly hivatás- tudattal rendelkezik, s azt tartja, hogy tanítványainak meg kell ismerniük a való életet, mert különben az iskola semmit nem ad nekik, ha erre sem tudja felkészíteni őket. S ennyi is elég lesz ahhoz, hogy a tanárnő a legkülönbö­zőbb kellemetlenségekbe ke- ' verődjék. Kollégái, akiknek kellemetlen 1 Vera Romeyke megszállottsága, feljelentik, hogy az SDP (a Szociáldemok­rata Párt) tagja, stb., stb. A hivatalos szervek végül is vizs­gálatot indítanak ellene, mely­nek végeztével másik város- I ba helyezik. Willitzki filmje a mi sze­münkkel nézve talán túlságo­san is didaktikus, túl sok benne a direktség, s inkább tűnik illusztrált vezércikknek, mint játékfilmnek. De ne fe­ledjük: a film' elsősorban az NSZK-beli nézőknek készült, s az ő számukra bizonyára más a kicsengése is. Elintő géppuskával Aki olvasott a szovjet pol-1 gárháborúról szóló könyvet, lá­tott ilyen témájú filmet, bizo- ' nyára találkozott a tacsanká- val, ami nem más, mint egy hintóra szerelt géppuska. Jev- genyij Sersztobitov szovjet rendező filmje 1920-ban, Dél- Ukrajnában játszódik, s a fia­tal szovjet állam biztonsági szerve, a CSEKA, és Arkagyev kozák atamán fehérgárdista csapatai közti harcokról szól. Főszerepet kap benne egy ta- csanlca is — és ez a legtöbb, amit a filmről elmondhatunk. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents