Pest Megyi Hírlap, 1980. július (24. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

Mégsem reménytelen Strandok a hegyek között Forró nyáridőben elmerülni a ha­bokban, vagy a medence mellett kor­tyolni pár pohár aranyló bort, meg- hányni-vetni a cimborákkal, az isme­rősökkel munka végeztével a világ dolgait, eltrécselni arról, mi történt tegnap óta — kiváló érzés. Hány falu is van, melyben nyaranta — egyéb szórakozási lehetőség híján — a strand pázsitja, a medencék melléke az, amely összehozza az embereket. Afféle kaszinó ez, ahol szóba kerül vidám kártyázgatás, üldögélés köz­ben a szomszédék serdülő lánya, a mindennapi munka, a betegeskedő jószág — az élet. Sík vidéken, rónaságon nem nagy újság a strand, a fürdő. Joggal gon­dolhatnék azonban, hogy a hegyek között, mint amilyen a Börzsöny, alig akad ilyesmi. Hiszen itt mélyen van a víz. erőlködve kapaszkodnak a há­zak is a domboldalakon, s megbúj­nak a kertek a völgybe zúduló lej­tőkön. Pedig a bársonylombú fák között rejtőznek itt strandok is. Tükre az életnek — óh, a strand!? — szólalt meg bizonytalanul a nénike, akit Nagy- börzsöny főterén kérdeztünk meg, hogy merre kanyarodjunk a szerte­ágazó utcák között. Aztán — értette is. nem is a dolgot — maga mögé bökött a vállán egyensúlyozott ka­pával. Ugyancsak furcsa válasz, néztünk egymásra. Ez a nagymama aligha kevesebb hetvennél, a hegyi község csak pár száz lakost számlál, határa is csak tenyérnyi, s amennyire mi tudjuk, a fürdő megvan legalább öt­ven éve. Némi keresgélés után, tévelyegve az erdei dűlőutak között, rátaláltunk az egvkor szebb napokat megélt me­dencére. Miközben a málló betont, a renedezett lépcsőket, a gaz közül itt- ott előbukkanó téglákat és köveket méreeettük, az utunkba kerülő ka­vicsokat rugdostuk tovább, azon töp­rengtünk: érdemes-e erről a strand­ról akár egy betűt is írni? Beláttuk azonban, hogy a medence némiképp tükre az itteni életnek. Világjárt bányász ősök Ivadékai élnek itt. Apáik, ahogy annak ide­jén évszázadokkal ezelőtt bányásza­tot és kézművességet telepítettek ide, úgy építették meg még a há­ború előtt kezdetleges módon kő­vel, téglával ezt a kicsinyke erdei strandot, hogy hazatérve legyen hol felfrissülnie a testnek. Akikor nem sokáiff élt a gyorsan meghonosodott fürdökultúra, hisz’ jött a háború, a férfiak a frontra menték, a nőknek pedig ezernyire szaporodott a gondjuk. Am, amint rendeződtek a körül­mények — történetünknek ez a ré­sze Győrök Józseftől, a falu króniká­sától, az Iskola nyugdíjas igazgatójá­tól, a hagyományok lelkes ápolójá­tól származik — hamarosan újjászü­letett. a strand. Megint a falu nvár- délutáni. hétvégi életének egyik köz­pontjává vált. Az idő azonban, úgy látszik, újra ellene dolgozott. A fiata­lok — most. is csak mutatóban akad néhány itt közülük — Vácra. Pestre, s ki tudja, hány városába költöztek az országnak. Akármilyen rosszak voltak is a közlekedési viszonvok, eljártak a férfiak Is hetes munkára, vagy hajnaltól késő estéig tartó napi kenyérkeresetre. Már nem elképzelés A strand ügye azonban mégsem reménytelen. Legalábbis erre eskü­szik a falu krónikása. A nagybörzsönyiek tíz éve ugyanis megálljt parancsoltak az elmúlásnak. Megunták, hogy csak elöregedő, rit­kuló lélekszámú hegyi faluként em­legessék őket. Olyan mozgalmat in­dítottak újjászületésükért, mely or­szágos tiszteletre is méltó. A megbe­csülést, a figyelmet jelzi az is, hogy patrónusaik akadtak. Megépült sok­milliós állami kiadással a bekötő út. Aki barangolt már a Börzsönyben, tudja: egykori gazdasági vasutak nyomait jelzi itt is, ott is az avar alól kibukkanó rozsdás sínpár. Itt nem hagyták tönkremenni a csodaszép völ­gyeket, hegyoldalakat keresztülszelő vasutat, s addig toldozgatták foldoz- gatták a motorokat, a kocsikat, hogy a hétvégi kirándulásoknak már ked­velt végcélja ez a kisvasúti körutazás. Az is tény, hogy a falu főtere vetek­szik bármelyik Pest megyei községé­vel. Szépek, kényelmesek a közintéz­mények: az óvoda, az iskola, a biszt­ró, a bolt. Kár volna szebb és gon- dozottabb műemlékeket is keresni az itteni ritkaságoknál, az idegenek előtt nyitva álló pincéknél. De térjünk vissza a strandra és kör­nyékére. Már nemcsak elképzelés, hanem megvalósuló ötlet eme hegyi tisztás felvirágoztatása. A verőcema­rosi Express táborban konténerhá­zakat selejteztek. Gyorsan lecsapott rájuk a tanács. Éppen akkor szállí­tották ide ezeket a takaros, színes négyágyas házikókat, amikor ott jár­tunk. Egy korábbi nekibuzdulás ered­ményeként (kempinget akartak épí­teni ezen a helyen,) áll kőépítmény is. Űttörőtábor lesz ezen a helyen, ahol ugyan nem a helybeli gyerekek, hanem vendégek fognak üdülni. Cse­rébe az itt élő úttörők utazhatnak máshová nyaralni, világot látni. Strandolni azonban együtt fognak, mert jövőre felújítják a betont, kija­vítják az eddig sok gondot okozó zsilipeket. Régi pincesorok között kanyarog az út a völgyben fekvő Perőcsénybe. A templomdomb tövében, magasba szökő fák között rejtőzik a strand, mely egykor a falu életét pezsdítet- te, ma azonban inkább kacsaúsztató­ként szolgál. A harmincas évek ele­jén felkarolta egy képviselő a fürdő ügyét, s némi pénzmagot sajtolt ki a Tisztelt Háztól. Kézifúrással hama­rosan meg is kezdődött a munka, víz is tört fel bőviben. Furcsa egy víz, hidegebb időkben sem fagy be. Az­tán a harmincas évek derekán nagy csinnadrattával megrendezett avató­ünnepségen vehették birtokukba a perőcsényiek a strandot. Varga Jó­zsef, a Hazafias Népfront helyi bi­zottságának titkára rövidnadrágos gyerek volt akkoriban. Az avatóün­nepségen ő szavalta a falu lelkészé­nek ez alkalomra álnéven írott ver­sét. kor néhány napig melegedni is tud majd az egyébként jéghideg víz. Egyfelől a szükségszerű elmúlás, másfelől az aggodalom a szülőföld, az otthon, az élet darabjáért. A két strand ügye nekünk jelképpé lett, jár­ván a hegyeket, magunk is gyakran tettük fel a kérdést: érdemes volt-e szót vesztegetni erre a két kallódó betonteknőre? Érdemes-e két pusz­tuló, múltját csak nyomaiban őrző emlékkel törődni? A gazdaságossági számítások, meglehet, pillanatnyilag nemet mondanak erre a kérdésre. De jártunkban-keltünkben minduntalan éreztük a hegyekben élők szavaiban, ők is úgy gondolják: nem mérhető számokkal, forintokkal, bevételekkel és kiadásokkal az a törekvés, hogy őrizzük meg múltunknak egy-egy da­rabját, apáink és nagyapáink mun­kájának, igyekezetének és tévedései­nek emlékeit. Hisz’ miként a strand­ra — ugyanúgy tervek születtek a községek föllendítésére is. CSULAK AN'DRAS —VIRÁG FERENC Varsák He Hing György metszete Hideg forrás — Nagy volt a felhajtás kérem — mondja most. — Megjelent itt a kör­nyék valamennyi előkelősége. Meg­volt a hivatalos ünnepség, azután el­vonultak a tisztelt urak, hogy meg­igyák az áldomást. Sokan csak más­nap keveredtek haza. Akkor sokat adtak az ilyen formaságokra. Volt idő, amikor belépődíjat is kellett fi­zetni, egy pengőt kértek a strand használatáért. Megvalósult tehát a kezdeménye­zés — a falu javára. A vámosmikolai és perőcsényi közös tanács titkára ar­ra tippel, hogy nem is annyira a köz­ségnek, hanem inkább az ily módon esetleg ideédesgethető főrangúaknak kellett volna ez a fürdő. Sokan arra is gondoltak, hogy meleg vizet talál­nák majd itt. Az eredeti elképzelé­sek azonban nem váltak valóra. Hi­deg forrás bőviben akadt, a víz olyan erővel tört fel, hogy még a betont is szétrepesztette. Először vagy húsz éve jártunk eb­ben a ritkaságszámba menő szépsé­gű völgyben. Akkor kacsák úszkáltak le s föl ebben a medencében, a kör­nyéket felverte a gaz, a folyondár. Az út menti pincesor ácsolt ajtóin ugyanúgy lakatok lógtak, mint most, de mondják: soknak új tulajdonosa van azóta, a lakatlan házak közül is megvettek néhányat, hétvégi pihenő­helynek. Víz helyett víz A tanácstitkár szerint őt és mun­katársait is régen piszkálja ez a ki­használatlan medencécske. Nem ár­tana, ha a gyerekek megtanulnának úszni, mint ahogyan egyre több ide­látogató is szívesen üdülne fel a ha­bokban. Eddig azonban a társközsé­gekben — Perőcsényben, Vámosmiko- lán és Tésán — másra kellett a pénz. Mindenhol rendezték, parkosították az utcákat, főteret építettek Mikolán és Perőcsényben, vízvezetékre költöt­tek, mely rövid idő múltával mind­három településen megoldja a gon­dokat. A strandnál fontosabb fejlődés lép­csőit: az új üzleteket, közintézménye­ket sorolhatnánk tovább is, de tér­jünk vissza a fürdőre! Mi lesz hát vele? A tanács megbízásából, félig szívességből, geodéziai szakemberek, a mai kor műszereivel is vállaltak fúrásokat a strand környékén. Mun­kájuk egyelőre nem vezetett ered ményre, hőforrásokat eddig nem lel tek. A további kísérletezésre nincse nek milliók. Egyet kellett értenünk azonban a tanácsi testület döntésé­vel, miszerint nem hagyják veszendő­be menni a medencét. A forrásokat majd csak sikerül megregulázni, s ak­A változatosság gyönyörködtet Akiknek nincs helyettesük Derűs és kevésbé derűs sztorik keringenek életükről, mely kicsit vagabund, kicsit töredelmes, jó és rossz is, szétválaszthatatlanul. Ré­gebben úgy jellemezték őket: há­tukon a házuk. Ma már ritkán visz­nek magukkal gumimatracot, hogy szállás híján a hivatalban aludja­nak meg. Az életforma, melyet ön­ként választottak, kicsit romanti­kus; ma itt, holnap amott. Akik évtizedek óta járják a megyét, me­sélni is sokat tudnak. — Egy idős özvegyasszonynál kap­tam szállást, napi húsz forintért. Akkor még volt vasárnapi szolgá­lat is, nem utazhattam haza hét vé­gén, szombat este lefeküdtem, so­káig olvastam, azután elfogott az álom. Hajnaltájban arra riadok, hogy fészkelődik valaki a szomszé­dos ágyon. A néni lánya volt, aki az éjszaka érkezett meg. Mint utóbb kiderült, azt hitte, hogy bátyja is hazajött, az alszik a szomszédos ágyon. Egy régi helyettes sok mindent átélt. Aludt íróasztalon, fűtetlen hivatalban, gyalogolt két falu között, bőrönddel a kezében és ebédelt rendszeresen tarisznyából. A régiek csak mosolyognak: a mai helyette­seknek arany életük van. hány órát otthon és egy kora haj­nali vonattal visszautazom. El is ju­tottam Aszódig, de már nem volt csat­lakozásom. Kimentem a hármas út­ra, de nem sikerült a stop sem. Vissza a váróterembe, szunyókál­tam a pádon, felkeltettek a rend­őrök, magyarázgattam a helyzete­met, azután vissza Dányba. Ott le­terítettem néhány újságot a kézbe­sítők asztalára, betakaróztam, a malaclopó köpennyel... Reggel csak bámult a kézbesítő: hát maga hogy került ide? — Van a megyében kisebb község, ahol még ne helyettesített volna? — Nemigen, de hisz’ ez a szép ben­ne. Mindenütt ismerős vagyok, sze­retek utazni, szeretem a változatos­ságot, az pedig kimondottan jó érzés, ha engem kérnek egy-egy hivataltól: én menjek oda helyettesíteni. — Mint például itt, Foton, a gyer­mekvárosi postahivatalban ? — Itt is, máshol is. Ez nagyon jó hely. Akad persze, ahová nem me­gyek szívesen, vagy azért mert túl kemény a munka, vagy mert rossz a. közlekedés. Ide például jól tudok utazni, elég ha háromnegyed négykor felkelek reggelente. Egy kisebb üzletet be lehet csuk­ni: Betegség miatt zárva! De egy postahivatal ajtajára nem lehet ki­akasztani hasonló táblát; a táv­közlés nem szünetelhet, a pénzt nem gyűjthetik az áruházak kasszái­ban, a feladott leveleket továbbíta­ni kell, az érkezőket kézbesíteni. Ez a parancsoló kötelesség alakította ki a postai helyettesek hálózatát, azt a szakembergárdát, mely örökös ké­szenlétben, pontosabban: örökös mozgásban van. Ha valahol egy postahivatal vezetője, vagy nélkü­lözhetetlen alkalmazottja „kibeteg­szik”, szabadságra megy, ott a he­lyére „beugrik” a rendszeres he­lyettes. Általában egy-két személyes hivatalokról van szó — kis közsé­gekben —, ahol egyetlen ember hiá­nya is mérhetetlen zűrzavart okoz­na. A helyettesítők afféle Jolly Jo­kerek; megérkeznek, átveszik a hi­vatalt, s egy-két napig, vagy egy­két hónapig ők látják el a teendő­ket. Ha visszatér a helyettesített szaktárs, továbbállnak. Pest megyében mintegy 80 örök­mozgó helyettes van. Számuk vi­szonylag csekély, nem úgy jelentő­ségük, melyet akkor érzékelhetnénk igazán, ha két-három hetekre min­den kisebb község postahivatalán megjelenne az a bizonyos tábla: betegség, szabadság miatt zárva! Kell ahhoz némi megszállottság, hogy hosszú évekig kitartson vala­ki a kényelmesnek semmiképpen sem nevezhető munkakörben. Pus- key Sámuel például 14 éve jegyez­te el magát e vándorló életformával, s ebből féltucatnyi nehéz esztendő sem ábrándította ki: — Hetvenben nősültem, s attól fogva már mindig hazautaztam Galgagutára, bárhol is voltam. Egy alkalommal úgy terveztem, hogy éj­félre hazaérek Dányból, alszom né­Ide tehát jó. Vajon hová rossz? Ahová hajnali kettőkor kell kelni? Az utazás mellett az életforma má­sik cudarsága a rendszertelen étkezés is. A helyettesek többsége napköz­ben nem jut főtt ételhez. Noha, len­ne rá lehetőség, valahogyan elsikkad, néha bürokratikus tekervénybe té­ved. — Körülményes. Nagyobb közsé­gekben akad vendéglő, de kisebb he­lyeken csak az óvodákban, vagy a napközikben lehetne ebédelni. Ezt a helyi tanácsnál kell kérni, az pedig a járási hivataltól kér engedélyt. Mi­re ez lebonyolódik, eltelik egy-két hét, s mi már továbbmentünk. Ma­rad tehát a zsíros kenyér, a hideg fel­vágott, a konzerv. Gerhát János, akit örbottyánban ke­restem fel, így látja a helyzetet, és sok-sok esztendő tapasztalatát ösz- szegzi. Negyedszázada áll a posta szolgálatában (kézbesítőként kezdte, 16 éves fejjel, továbbtanult, techni­kumot végzett) és másfél évtizede járja Pest és Nógrád megye kishiva- talait. Nem unta még meg ezt a ván­doréletet? — Nem is tudom. Szeretem a pos­tát, ebben nőttem fel, nem tudom másként elképzelni az életemet. Né­ha fárasztó, de egy helyben sem len­ne jobb. Próbáltam már SzŐdligeten, két évig helyettesítettem egyfolytá­ban, mert a hivatalvezetői állást nem tudták betölteni. Ez a két év nekem nagyon hosszú volt. A helyettesi élet­ben a változatosság a gyönyörű. Min­dig van valami új, valami izgalmas; az egyik helyen nagy a hajtás, más­hol megesik, hogy kiáll az ember az ajtóba és lesi, majdcsak betéved va­laki az utcáról. Persze ez a ritkább. A Pest megyei helyetteseknek csak a kisebb hányada tartozik a törzs­gárda soraiba. Többségük fiatal, gyakran kezdő postás. Magyarázatul: ez a munkakör mély víznek számít. aki itt megtanul úszni, az tud! A szakmai ismeretek alapos elsajátítá­sára tág lehetőség kínálkozik, követ­kezésképpen mindazok a fiatalok, akik céltudatosan készülnek erre a pályára, ezt az iskolát választják. így azután nem ritka, hogy a helyettesek soraiból kerülnek ki a képzettebb szakemberek; nagyobb postahivatalok vezetői, területi biztosok (ellenőrök), igazgatási osztályvezetők. — Érdekes ellentmondás ez — ma­gyarázza Pásztory Tamás, a Buda­pest Vidéki Postaigazgatóság munka­ügyi osztályának vezetője —, hiszen a rendszeres helyettesekre is szüksé­günk van, meg a jól képzett káde­rekre is. Érdekünk az is, hogy he­lyettesnek maradjon, érdekünk, hogy kiváljon és felelősebb beosztásba ke­rüljön. — Tehát mindkét törekvést támo­gatják? — Igen, ám maradjunk az előbbi­nél, mert helyettesből legalább öt- vennel több kellene. Most készítet­tünk egy felmérést élet- és munka- körülményeikről. Ennek főbb tapasz­talatai: a helyettesek helyzete nagyon sokat javult az utóbbi évtizedben, jövedelmük lényegesen magasabb (ez egyébként vonzó is), szociális feltéte­leik kielégítőbbek. Szinte kivétel nél­kül valamennyien haza tudnak jár­ni, mióta kialakítottuk a járási góc- hivatal-rendszert. Megoldatlan azon­ban az étkeztetés, s ehhez a helyi ta­nácsok segítségére lenne szükség. Kedvezőtlen továbbá az utazgatás, gyakori, hogy 10—12—14 órát tölte­nek távol családjuktól. A tapaszta­lat az, hogy legtöbben három év után megtelepszenek egy-egy hivatalban. A helyettesi gárda stabilizálása azonban nagyon fontos. Van-e ele­gendő Jolly Joker, ezen állhat vagy bukhat a postai szolgáltatás a kis községekben. Nos, egyelőre van, mert akadnak azért vállalkozó kedvű fiata­lok, mint például Pető Lászlóné, fia­talasszony, három kisgyermek any­ja. Szód község postahivatalában bukkantam rá, bizakodóan nyilatko­zott: nem olyan nehéz ez! — Vácról járok át naponta, a gye­rekek óvodában vannak; reggel én viszem őket. délután a férjem megy értük. Főnökeim eddig nagyon jó- indulatúak voltak, nem irányítottak messzire, ahonnan nehéz lenne haza­utazni. — Régóta csinálja? — Dehogy! Az idén januárban kezdtem, azelőtt laboráns voltam Vá­cott, a Híradástechnikánál. Ez érde­kesebb munka, jobban is szeretem. A helyettesek tehát szeretik mun­kájukat. Hogy több órát utaznak na­ponta? Hogy némelyikük panaszko­dik a gyomrára? Hogy mielőtt meg­melegednének, kapcsolatot teremte­nének, máris tovább kell menniük? Hogy az állandóság biztos érzése hiányzik? Ezek mind igazak, dehát szép minden újrakezdés, izgalmas a holnapi nap. változik a táj, új embe­rekkel találkoznak, új feladatokkal, s ami a legfontosabb: tudják, érté­kes, fontos emberek! ök bárkit he­lyettesíthetnek, őket azonban senki. TAMÁSI ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents