Pest Megyi Hírlap, 1980. július (24. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-20 / 169. szám
Láng és lángszimbólum Marosi Ilona grafikája Csíki László: Kit így szeretnek... Kit így szeretnek, annak nem szabad rossz bőrbe búni, sem bánatokba — az egyenes legyen, s mintha csak táncolva szememből kiforogna. Nem lophat apránként a létből a semmibe is elcsorgó tejed, öröm, mit máshol kell betöltened, sem testedből szakított gyermekek. Mit szeretek itt, ha te is elfogysz, akár a málnacukor a számban? Elszerettem a testet tetőled, hogy így lebegsz most, lélekre váltan? Másnak nem jutott már énmiattam belőled: hát nekem hagyd meg magad — Rossz bőrbe búni — már én is rossz vagyok —, kit így szeretnek, annak nem szabad. Tardi Gábor: Kajak a hullámokban o Fülöp a papszigeti öooliben fekszik egy stégen. Nyakát a lefordított kajaknak támasztja, a szivar félbevágott teste már forró, ő mégsem mozdul, a hullámok locsogását hallgatja a deszkák alatt. Ha elfordítaná fejét, a Duna vánszorgó cementlapját látná, talán egy faág is lovagolna a vizen, a túlsó parton bokrok kapaszkodnának a fákba: kölykök elmaszatolt festménye. összeszorított szemmel tárja ki testét a napnak, hogy a születésnapi asztal körül megjelenhessenek a barátok, a barátnők, a régi és új kollégák, meg a kellékek: az összeravasz- kodott ételdombok, s italok megany- nyi apró tava. Középen a torta, harminc szál gyertyával. Az ő tiszteletére. Carmen: fekete, zöldszemu, majdnem középkorú. Estélyi ruhája a testére feszült. Melle aládúcolt erkély a modern házon. A férjét csak Báránynak szólították. Nagytermetű, hajlott férfi, lógó konfekcióöltönyben. Ha néha elnevette magát, az olyan volt, mintha egy traktor pöfögne föl valahol. Fülöp már csak Carment látja, az első szempárbajt, amelyből még a nő került ki győztesen. A tánc. Érezte a másik hátán a forró, puha húst. — Tudd meg, Carmen, nélküled nem kell a világ — suttogta. Aztán megérintette a bőrt Carmen nyakán. A nő megborzongott. — Most... — suttogta és kiosontak az ajtón. A bejárat előtt taxi árulta magát, világító szabadjelzővel a tetején. — Szöktetés! — nevette Fülöp, s betuszkolta Carment a hátsó ülésre... — Elegem van belőled — mondta néhány nappal később egy étteremben, ahol jércemelleket ettek, kijevi módra. A papszigeti öbölben nem fárad a nap. Fülöp egy időben látja önmagát és a nő nyakán a fagyöngy nyakláncot. — A hiba az nálad — mondta Carmen szokatlanul nagy szemekkel —, hogy túlságosan szereted önmagadat, ugyanakkor élvezed mások kínlódását. Egyszóval szadista vagy. Mégsem akkor látta utoljára. A munkahelyéről ballagott haza, amikor megpillantotta egy kocsiban. Vörös ruhát viselt, koromszínű haja szabadon csapkodta a vállát. Őszes férfi ült mellette, aki nem a Bárány volt. Carmen mosolygott. © Motorcsónak csúszik a vizen, hosz- szú, fehér farkat engedve maga mögött. Fülöp felemelkedik, megvárja, míg elmúlik a szédülés, aztán vízre löki a kajakot. Beleereszkedik, egv ideig csak ring, majd ellöki magát a stégtől, és evezni kezd. Gondolatai lassan elsimulnak, megnyugszik. Már a Duna közepén jár, a hullámok utat nyitnak a jármű hegyes orrának. Fülöp vizet locsol magára, barna bőrére. Mosolyog. Holdi János: Jeltelen me A nn hívott és én mentem, rohanva, bukdácsolva a lépcsőkön, a szobakulcsom csörrenve zuhan a portaasztal lapjára, valaki udvariasan bocsánatot kér, mert íelök- leltem, aztán egyszercsak nem látok senkit az üdülő előtt. Azaz, dehogynem. Legalább tízen süttet- ték magukat az őszi búcsúzó nappal, kék, sárga, zöld és piros melegítők hevertek a padokon, csak éppen Ann, Ann nem volt sehol... — Talán, ha erre nézne, ide, ide, maga bánattömeg, még mindig nem lát? Igaz, ebben a korban... A hang Anné volt, kicsi és törékeny alakja két kerti szék mögül bukkant elő. vörös, feltűzött haján megcsillant a napfény. — Most azt mondja, nem vett észre, de ki hiszi el magának? Én nem, annyi bizonyos, vagy ismét az alig 160 centiméteremet kifogásolja? — De, Ann, hiszen egy szót sem szóltam! Talán paprikát uzsonnázott, vagy... — Fél pohár kávét é® egy szelet kenyeret uzsonnáztam, s közben arra gondoltam: akadnak felnőtt, csaknem 50 éves férfiak, akik elfelejtkeznek az ígéretükről. Persze, nem magáról van szó, maga egyszerűen nem ismeri az órát, nincs időérzéke. Így van? Na, jöjjön, induljunk... — A kávéba viperamérget csö- pögtettek, legalábbis a magáéba. Apropó... Miért kell nekünk ezen az istentelen kaptatón menni? — Ha nem tudná, az ember először mindig fölfelé indul, hogy elmondhassa: voltam a csúcson, meg- érdemlem a leereszkedés örömét. — Nézze, milyen csodálatos a nap. Ott ül, a hegygerincen ... — Ne áradozzon, s főként ne felfelé menet, egy kilométerre elhallat- szik a lihegése. Na, itt megállunk. — Ha mondaná, se mennék tovább. Nincs nekem semmi keresnivalóm a Kamara-hegy tetején. Én... Rám nézett. Szemüvegén átnevettek a szemei, szemöldöke magasra húzódott. Űristen, ez a nő! Az elmúlt nyolc' rlapbarítöbb gorombasággal tűzdelt igazságot vagdosott a fejemhez, mint halk szavú főnököm és örökké kotyogó kollégáim tíz év alatt. — Már megint ábrándozik, maga bánattömeg. Jöjjön, induljunk a kényelmes lefelén, ez inkább hozzásimul a természetéhez. A hallban a szokásos helyen ülünk, vacsora után. Ann a sarokban, kicsi törékeny, kissé hajlott alakja bele- vész a fotel négyszögébe, vörös, kötött ruhájának sárga fémövén csillog a neonfény. Cigarettázik és naIsmét hajija a motorcsónak hangját. A berregés nő, majd egész közelről hallatszik. Fülöp megfordul, int, maradjon távol, már így is billeg a kajak. A motorcsónak engedelmesen oldalt fordul, eltávolodik, egy ideig a kajak mellett siklik. FüIöd szemügyre veszi a vezetőt: szalmakalapos férfi, napszemüvegben. A motorcsónak váratlanul megindul felé, az utolsó pillanatban kerüli csak ki, hogy néhány méterrel a kajak orra előtt suhanjon el. Fülöp kínlódik a hullámokkal, szitkozódik, de amikor felpillant, elnémul: a szalmakalap alatt mintha Bárány arcát látná! A part felé fordul, erőteljes húzásokkal próbálja fokozni a sebességet. A motorcsónak újra felé robog. Már biztosan tudja, hogy Bárány a vezető. Látja nagy arcát, állát, fogait: mosolyog vagy vicsorog. _A Ica jak orra kis híján a mederbe fúródik, mégsem borul. Fülöp mosolyogni próbál, int, Bárány arca nem változik. © A part már nincs messze, s a motorcsónak most egészen eltávolodik Fülöp néhány másodperces szünetet engedélyez magának. Észreveszi, hogy a motorcsónak megfordul. Mögötte egyre jobban fodrozódik a víz; mintha vakító hómezőn vágtatna. Bárány most áll, előrehajol, a szélvédőbe kapaszkodik. Fülön többé nem tudja levenni tekintetét a motorcsónakról. gálló gyokat köhög. Homlokát összeráncolja, lehúzza szemüvegét, megnyomkodja a szemét. — Fáradt, Ann? A hatvan körüli pesti agglegény osztályvezető kérdi. Csupa mézmáz és csupa aggodalom. — Ann sosem fáradt — mondom —, különösen a nyelve nem. — Asszony fegyvere a nyelve — ezt a fertődi üzemvezető mondja, s a szerencsi volt intéző öregesen bólogat: — Hát, kell is legyen, különben ... — Tíz perc múlva lefekszem — jelenti ki Ann —, de hogy megnyugtassam magukat, nem vagyok fáradt. Nem vagyok fáradt, nincsenek különösebb gondjaim. A férjemmel jól élek, kitűnően megértjük egymást. Nincsenek komplexusaim, nincs fixa ideám, általában kiegyensúlyozottan élek. Nem úgy, mint önök, tisztelt asztaltársaim, akik a viszonylag normális életkörülmények között... — ... bánattömegek... — Igen, ahogy mondja. Látják azt a sovány nőt? Persze, persze, miért ne látnák. Még mindig csinos, nos, az a néhány kiló csont és hús két nagyszerű gyermeket nevelt fel, egyedül. És boldog, és nem panaszkodik. Pedig nincsen két-három szobás, modemül berendezett lakása. — Én nem szoktam panaszkodni — mondja az agglegény. — Nem? Tegnap egy óra hosszáig egyebet sem tett, mint az apja malmát és vendéglőjét emlegette. Persze, nem panaszkodott, csupán arról beszélt: mennyi pénzük volt. Maga, üzemvezető elvtárs, az idegeit emlegeti mindig. Nem, nem panaszko- diik... , — Jólesik elmondani. — Majd holnap folytatjuk. Letelt a tíz perc. Jó éjszakát. Magával, maga bánattömeg, holnap benézünk a presszóba. Nos, hát, Ann ilyen. Ilyen és nem más, sosem védekezik, mindig támad. Még a járása is támadó. Előredől, nagyokat lép, szinte az egész testével jár, mozog minden porci- kája. Vágja, Hasítja maga előtt a le* vegőt. Mindent észirevesz és mindent felmér, reálisan osztályoz és differenciáltan mérlegel. Helyeselni ritkán szokott. — Miért helyeseljek magának? Nem akarok jó fiú lenni a szemében. Ha igaza van, egyszerűen nem támlasztok ellenvéleményt. — Nincs szíve, Ann! — Téved. Szeretek segíteni, anélkül, hogy hálát várnék cserébe. Legborzalmasabb, amikor hálás, lekötelezett emberek vesznek körül. A délelőtti napba hunyorog Ann és kézzel-lábbal igyekszik lépést tartani velem. Valami ördögi ka- jánság dolgozik bennem, jól megnyújtom amúgy is méteres lépteimet, kíváncsi vagyok, titltakoziik-e a gyorsaság ellen? Mintha üldöznének, úgy vágtatunk végig a község majdnem két kilométer hosszú fő- útján. Ann szaporán csattog mellettem, köhög, és verejtékezik a homloka, de nem szól, előnalendült testtel lohol, míg csak a presszó elé nem érünk. A kávé jó és erős. Ann elégedetten gubbaszt a széken. Levetett bőrkabátja csüggedten lóg a fogason. — Ann, még három napunk van. Remélem, e három niapok egyikén az enyém lesz. — Jé, de érdekeset mondott! Könyörgöm. ismétel je el... Vagy mégsem ... Tudja, mit? Nem leszek a magáé! Elmondtam ezerszer, hogy szeretem a férjemet, kiegyensúlyozott életet élek ... Megitta a kávéját, rám nézett: — Ajánlom, menjünk, mert lekössük ebédet. A portán levelet kapott Ann. Rámpillantott, megnézte a fieladót, nem bontotta fel. Jött le az alagsorba, ebédelni. Délután apró kavics koppan ablakomon. Ann állt lent, hívott, és én mentem. — Meg akarom nézni a Borostyán-forrást. Azt mondják, valamikor Gellért püspök élt ott. azóta csodatevő ereje van a forrás vizének. — Rendisen van, kicsi Ann. Szívesen elkísérem. Ott mentünk el a kolostor nagy parkja mellett. Ann szótlanul, fáradtan hunyorgott az út porában. Kedvtelennek látszott. — Ann, valami rossz hír? — Ugyan, miyen rossz hír érhet engem? — Ann, mindenkit érhet rosszhír. — Mondtam már. A férjem és én szeretjük egymást. Kiegyensúlyozottan élünk... — Sokszor elmondta.il — Mondom is ... Cseppet sem nőies, hosszú lépteit még inkább megnyújtotta, vállait szinte előredobva ment, mint aki óriási terhet cipel. — Ann, a Borostyán-forráshoz miért hívott? — Mert nő vagyok és egyedül mégsem mehetek oda. Ha erősebb lennék, legyen nyugodt, nem szólok. — Miért éppen ma délután kellett idejönnünk? — Mert holnap reggel elutazom. — De... — Tudom, még három napom lenne. Most azt akarja, kérdezni, miért? Dupla kérdő- vagy felkiáltójelleL Csakhogy nekem semmi bajom, hiába szimatol holmi családi tragédiát Semmi. Érti? Meguntam itt lenni, és kész... Dacosan beletúrt vöröses kontyá- ba, s vizsgálódva járta körül a forrás közé épített, széles kőkutat. Aztán beljebb mentünk, a kápolnát elhagyva, oda, ahol a stációk kezdődnek, és kíváncsian állt meg az elsőnél. — Mindenki mossa a kezeit -!■ mondta —, lám, Pilátus is. Ezt jól tudják az emberek. Mindig akad kibúvó ellenok, amely csak addig ok, míg kiejtjük a szánkon. — Ann, hadd csókoljam meg ... — Mondtam már, hogy... Remegett a hangja, s hirtelen felszaladt a keskeny, köves úton a hatodik stációig. Bűnbánó Magdolnát nézte mereven, azután szó nélkül visszaindult. — Ann, ha akarja... ;— Azt akarom, hogy reggel mg kísérjen ki a buszhoz. A hallban ültem, má!r reggel fél hatkor. Hét óra negyvenkor indul a busz, hét óránál előbb nem jön Ann, hiszen tizenöt perc járás a megálló. Van idő. Felálltam, friss levegőre vágytam. A Szőlőgyöp hegygerincén már ragyogott a nap. Sűrű, bő harmat remegett a fák levelein. Hátam mögött megzörrent a lengőajtó. Ann volt, zöld nadrágkosztümben. Kezében kockás huaatu* bőrönd, r — Helló, Ann! Megyünk? Kivettem kezéből a táskát. — Maga mikor utazik? — kérdezte. — Ha letelik a két hét. Szerdán délben, egy órakor. A különbusszal megyek Pestig. — Ahogy én magát ismerem, még akkor sem megy. Magát ki fogják hajítani egy sziklára. — Örülök, hogy jókedvű, Ann! — Mikor voltam én rosszkedvű? — Tegrnap. — Régen volt. Különben sincs semmi okom a szomorúságra. Minden a. legnagyobb rendben. — És a levél, a váratlan utazás? — Semmi... — Nem is nehéz ez a táska. — Én mindig annyit vállalok, amennyit elbírok. Nem várok mások segítségére. A megállóban cigarettára gyújtottunk. Már hallatszott a busz zúgása. Ann a kezét nyújtotta. — Ann, kicsi Ann, talán sosem látjuk egymást. Ugye, baj van? Felsegítettem az üres buszra. Utánanyújtottam a bőröndjét. Ott állt az ajtóban, aprón, meghajlott háüt- tal, alakjában valami megnevezhetetlen teher sűrűsödött. — Ann, tudni akarom! Szemöldökei felszaladtak a homlokára, nevetett: — Százszor mondtam, semmi baj. És különben is, maga bánattömeg, tudhatná, én sosem panaszkodom ... Soha nem hallott, érdes, harsány hangon nevetett, és könnyek bújtak elő szemüvege mögül. Ez a nevetés harsogott bennem még akkor is, amikor az ebédlőben odatipegétt hozzám Ilonka néni, Ann szobatársa. — Nézze csak, Ann iltt felejtett egy felbontott levelet — mondta. — Miért éppen nekem tetszik ideadni. és mit csináljak ,a levéllel? — Csak tegye el. Maga úgyis előbb találkozik vele, mint én. Biztosra vésziem... A hogy olvastam a férje levelét, úgy lett egyre hatalmasabb előttem a kicsi Ann. ... tudod, hogy szerettelek, azt is, hogy egy éve mást szeretek. A két hét, amit a végleges döntésre hagytál, még nem telt le, de már döntöttem. Megyek Bernadettel. A válópert hűtlen elhagyás címén add be... At. ebédlő zsúfolt, s a családias zsongásból mintha Ann hangját hallanám : ... tudhatná, én soha nem panaszkodom... Vajon igaza lenne Ilonka néninek ... T
