Pest Megyi Hírlap, 1980. július (24. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
AG AZIN VASÁRNAP Erzsiké a paradicsomba megy Majd leomlik ez a viskó! íme a sok emlékezetes találkozás egyike: kezembe nyomta a fényképet és szégyenlősen elszaladt. A színes fotográfián ott állt aZ első sorban. Ballagási kép volt, a nyolcadikat éppen végzett lányok között Erzsiké, mosolygott, mint a többi — lehet: csupán én láttam úgy —, talán vidámabb volt társnőinél. Pedig pokoljárásnak tűnik a paradicsomba menetele. Megdöbbentő sorai ösztönöztek riportírásra tavaly novemberben. Egy régi látogatás „i.. nyolcadikos vagyok, de én egy nagyon szegény családból származom, sokan vagyunk, édesapám egyedül dolgozik. Édesanyám cukorbeteg, nem tud elhelyezkedni, amikor orvosira megy, elhúzzák. Ráírják: munkaképtelen... se ruhánk, se cipőnk, de még fekhelyünk sincs: párosával fekszünk és múltkor egy riportban hallottam a rádióban, hogy a régi bútorokat kirakják az utcára, hogyan kaphatnánk mi abból és ócska szőnyeget...” T- faluból M. Erzsiké VIII. oszt. tan. A behajtani tilos tábla szégyenlősen fedi el a faluszéli utat, lucfenyők, akácok is takarják. A ház régen gazdasági épület lehetett, most düledezik. Korhadt a kerítés, Jobbra bunker, vagy talán disznóól. A megműveletlen kertben kórókarjukat nyújtogatják a gazok. Hiányzó ab- laktáblák. Nyoma sincs az! „akarom"- nak. Tucatnyi gyerek ricsaj oz az udvaron. M.-né és Erzsiké éppen megjönnek a paradicsomszedésből. Az asszony csendesen sirdogál a széken, tán így tartja illendőnek, ha már segélykérő levelükre jöttem. A nyolc éves Jóska félig ökölbe szorított kezével törölgeti anyja köny- nyeit. Odakint süt a nap, idebent félhomály van, a gyenge szél át-át- süvít az ablaküveg helyére ragasztott kék papíron és a tejszínű polietilén zacskó maradványán. Mégis valahogy rend van, talán az ágyakra terített dédnagyanyám korabeli takarók teszik, talán a majdnem nyolcezerért vásárolt televízión büszkélkedő csipke. Erzsiké legnagyobb testvére Or- sósné, három porontyától körülvéve feszeng a dikón, lakásról álmodozik: tízezer befizetni való vagyonról. M- né, akár a litániás vénasszonyok, mondja a magáét: nyomorról, kiúttalanságról, döglött süldőkről, az ide is, oda is kapaszkodásról, a meg- vertségről. A férje háromezer hatszáz keresetéről. Meg hogy őszön kaptak ezer forint segélyt a tanácstól, aztán a KGYV-től, a férj munkahelyétől ... Nem is tudja mire költötték. Nekem eszembe jut az alig ötéves Miska, aki tucatszor dicsekedett új cipőjével. Csakhogy a szikes szegénység úgy elnyeli az ezer forintos támogatásokat, hogy a repedések sem tömődnek. Hideg van. ErZsike szotyolát majszol. Tekintete megtapad közönyösen a vizeskannán. Olyan mint a falu bisztrójában a szőke csaposlányé, aki repedtbőrű kezével mosta a fröccsös-féldecis poharakat. Semmibe nézett, haja a vállára omlott és nem vette észre a két forint borravalót. Erzsiké csuklójával megdörzsöli a száját: — Ne higgye, nem kérkedünk a szegénységgel. Ki tehet róla? — Nem szólt többet a három nő. M-nének két házasságból nyolc gyereke volt, a legnagyobb lányának 24 évesen már három. A világ kényszerpályákon működik és a szegénység szegénységet szül. Erzsiké kitörni akar. Nyílt levél Megírtam a cikket, akkor novemberben. Csönd maradt utána. Aztán két hét múlva kaptam egy levelet P. Sándomé T-i lakostól. „... önt becsapták ezek az M-ék. Hát az igazság a következő: fizetésüket elisszák... a malacok meg nem döglöttek meg, hanem levágták, mert nem volt pénzük, jártak a hússal házról házra, pedig az erdő nevelte nekik a malacokat... Nem a szegénység nyeli el a pénzt, mert ha van pénz, azok zabáinak! ... Milyen jó, hogy kitalálták a szociális segélyt, az ilyen arra támaszkodik. Ott a sok gyerek, de miért? Azt mondta az ember, hogy addig csinálja, még nem ad a tanács nekik ingyen, új lakást... Egyszer én is tzeretnék egy újságíróval beszélgetni, nekem is lenne sok mondanivalóm, lenne abból egy újságcikk, és talán nem is szidna senki, mint M-éket szidják, most nagyon sokan ...” Tisztelt P. Sándorné! Nem írtam önnek akkor levelet, akkor, december elején. Ügy éreztem, a falu szégyenli a kiteregetett történetet, pedig T-n is él még család hasonló, vagy rosszabb helyzetben, mint M-ék. A megyében megközelítően 4 ezer olyan család él, ahol egy-egy kereső van és az egyik házastárs objektív okból nem dolgozhat. Akkor, decemberben képtelen lettem volna cáfolni látszólagos igazát. Minek vetettem volna ellent a süldők betegségét igazoló okmánynak (a hús fogyasztható volt!). Miért írtam volna a cefréből készült borról? És ön ne tudná, hogy a községi tanácsnak évente alig féltucat lakásra telik a pénzéből. És a segély alig több, mint a társadalom lelkiismeretének megnyugtatása. Mit kezdhettem volna a félmonSZÖLLÖSSY ENIKŐ: ZART ES NYITOTT datával: „ha van pénzük zabáinak!” Hát persze, vagy talán. Tisztelt P- né! Nem tudom evett-e ön gyermekkorában segélycsomagból, s kereste-e már libikókán a megnyugvást. De- hát, ki tehet a szegénységről? Bizonnyal M-ék is. Tíz forintokat nem költöttek körülményeik javítására, írtam volna önnek az igényességről és az igénytelenségről? A világtól várják a megváltást. És a világ? ön felháborodott levelet írt. Magam pedig csak februárban kerestem meg újra Erzsikét, mert fülemben maradt második levelének néhány sora: „...megváltoztatta-e a szavát, hogy segítségemre lesz a továbbtanulásban? Mert továbbtanulni csak úgy tudok, ha segítenek. Hiszen látta ezt a siralmas helyzetet...” Asszonyom, mikorra másodszor jártam M-éknél, kicsit már más volt a helyzet: új bútor volt a lakásban. Nagyanyám- korabeli, de két újabb ágy, szekrények, fésülködőtükör és egy fél pár sámfa hevert cipőtlenül a sZú- ette ajtó mellett. Emlékfoszlányokból rakom össze e dolgok eredetét. Ez a nóta körbejár Karácsony előtti napon érkezett a teherautó, rajta a sublót, a sifo- nér, rajta egy halott világ mának szóló emléke. Sem Erzsiké, sem édesanyja nem tartotta fontosnak megjegyezni, hogy kitől kapták az ajándékot. Ma már csak én tudom, hogy Hídvégi Csongor budapesti XVIII. kerületi lakos volt az örömszerző. Olvasta a Pest megyei Hírlapban a novemberi cikket — Erzsiké a paradicsomba megy címmel — a kislányról, teherautóra pakolta a mamától talán fájdalmas emlékként megmaradt szobabútort és elindította T-falu C-utcájába. Látja kedves P-né: ilyen is a világ. A kislány harmadik levele különös utat járt be, mert a borítékon mindössze ennyi állt: Szerkesztőség, Budapest, Blaha Lujza tér. A postás a Népszabadsághoz vitte a küldeményt, onnan sok keresés után továbbították a Nők Lapjához, majd a Szabad Föld szobáit járta végig a levél, egy hónappal a feladás után érkezett meg szerkesztőségünkbe. A levélben nem szerepel név szerinti megszólítás. Örömet is rejtett az üzenet — és nemcsak azt. Erzsiké köszönte, hogy — mint tavaly ősszel a téesz földjére paradicsomot szedni — most az igazi paradicsomba mehet: kollégiumi diák lehet Nagykátán, a kertésztet! szakközépiskolában. Csakhogy: „Sajnos, nem biztos, hogy el tudunk menni a felvételi beszélgetésre, mert úgy gondoltuk, hogy ez májusnál előbb nem lesz. Szüleim nem tudtak ruhát venni és édesanyámnak sincs olyan ruhája, amelyben eljönne velem ... Ne tessék haragudni, hogy elfelejtettem írni eddig, de elfelejtettem ...” Mikorra e sorokat olvastam már május volt. Nem értek rá? A tanévzáró ünnepséget délelőtt tartották T-község iskolájában. Er- zsikéék háza kívülről éppen olyan volt, mint máskor: csöndesen düle- dezett ez a pontosabb meghatározás szerint tanácsi bérlakás, az ablaktáblák egy része még mindig hiányzott. Csak most nyár volt. Várnom kellett Erzsikére, és nehezen viseltem a barátságtalan fogadtatást, de volt mivel tölteni az időm: a kislány bizonyítványát néztem. A sok ötös mellett két négyes is akadt. Kizárólag négyesek és ötösök. Az egyetlen sZobába félhomályt szűrt a tenyérnyi ablak. A konyhában a kombinált szekrényt elhúzták a faltól, úgy mondták: mégis már nagy a jány, meg a fiúk is nőnek, legalább a fehérnép tudjon elbújni, ha mosakszik. Újra lapoztam a jány bizonyítványát: elsőtől négyes-ötös, csak tavaly volt néhány hármas. Erzsiké egy napját próbálom végiggondolni: az iskolával ellentétes műszakban teljes műszak a téesz alkalmi munkásaként, aztán takarítani, ezt-azt csinálni, kistestvérekre vigyázni, este televíziót néz a család és éjszakára marad a tanulás. — Hát tudja, ha az Erzsink fiú lett volna, az istennek se engedtem volna a huszonegyből — mondja M, az egy elemit járt édesapa és csak magának tölt a kövi dinkából. — Há’, mostmán mindegy, oda ez a három, vagy tán négy év is? Meddig tanul? No, egye fene. De ezt, ezt a Jóskát nem hagyom, dolgozni kő. Sokan vagyunk. — Legalább ezt a kollégiumot ne akarná ilyen szörnyen — kergeti karjáról M-né a legyeket. — Az hagyján, hogy tanul, és nem bánom, de ott a kollégiumban etrosszulnak a jány ok... Há’, persze, megosztán segítség se marad itthon. De nem is tudom, felveszik-e még, mer’ én dógoztam egy hónapot a húsiparnál — amíg ki nem gyütt rajtam a betegség — és éppen műszakban voltam, amikor az orvoshoz kellett volna vinni a gyereket... arra-arra! Ügy mondják, pályaalkalmassági. Hát azt nem intéztük el. Majd meglátjuk, hétfőn kellene menni beiratkozni. Megjön Erzsiké. Ragyog. Leteszi apja elé a Kossuthot. Cserfeskedik: — Mondták a faluban, hogy itt van, hogy autó van előttünk. Siettem. Szóval, megyek, persze — csendesebb lesz — a kollégiumba is. Maga meg hogy van?... Jó, ha bármi baj volna, feladok egy lapot — válla fölött átnéz a szülőkre. Zavarban van amikor elköszönök, sután nyújt kezet. ★ Erzsiké a paradicsomba ment, szeptembertől a nagykátai kollégium lakója lesz. Én meg nem felejtem a viskót, ahonnét kikerülnek az M-csemeték és a szülők is. A viskót, ahol a televízió világít legerősebben, ahol mindössze négy könyv van és hat fekvőhely. Elmennek majd innen M-ék és más viskókból is — biztosan tudom — az M-ek és majd leomlik egyszer minden viskó. KRISZT GYÖRGY A tegnap Szentendréje A múltnak kútja EGY RÉGI LEVELEZŐLAP: A PATAKHlD, BALOLDALT A SOMLO VENDÉGLŐVÉ: | Üldögélj a Duna partján, | vagy ballagj fel a Taoakosotc | keresztjéhez, nézd a házakat i és az embereket valamelyik | presszó teraszáról, vagy fe- jjj dezd fel egymás után a szűk, E festői sikátorokat — itt min- § den azt sugallja: bennünk, | körülöttünk él a múlt, s ez | a talán évszázadok múlva is | változatlanul csodálatos vá- ! roska minket is megőriz a | jövő számára. Ismerem Szentendrét évek óta — de nálam régebbi barátai sem mondhatják, hogy tökéletesen ismerik. Pedig ahhoz, hogy a város valóban változatlanul szép legyen évszázadok múlva is, ahhoz az kell, hogy mindén apró értékét számba vegyük, őrizzük. Ahogyan ezt néhány idős szentendrei, néhány művész, szakember teszi. Kerékpáron és kocsin Pedig lenne mit nézni — ezt bizonyítja az a kiállítás, amelyet a Müvésztelepi Galériáoan rendeztek. Lenne miről beszélni — erről pedig akkor győződhetünk meg, ha idősebb szentendrei emberekkel találkozunk. Czveiber Ferenccel például, aki, ha a város múltjáról kérdezik, szinte a szóból kifogyhatatlan meséiének bizonyul. Ismerik Martin du Gard Vén Európa című regényét? Ha igen, emlékeznek rá, hogy a postást kísérve pillanthattunk be az egész falu életébe. Nos, Czveiber Ferenc fuvarosként járta nap mint nap a város utcáit, gyerekkorában pedig kerékpárral szállította az árut a vevőknek. — A szüleimnek a Görög utcában, a mostani Görög Kancsó étteremmel szemben volt Zöldségesüzletük — emlékezik —, de nemcsak a városban árultak, küldtek például nyers piszkét Németországba, naponta jött a hajó az áruért Szállítottak a csepeli nagycsarnokba is. Ha nagy volt a kereslet, édesapám hazatelefonált, szóltunk a termelőknek, s már utaztak is az újabb ládák ... Várjon csak, valahol összeírtam, a húszas-harmincas években huszonhat kocsma, vendéglő volt a városban. A művészek például főleg a Kuglerbe jártak: a Dumtsa utcában, a pataknál Somló Sándor vendéglője volt, az út túloldalán állt a kerthelyiség, így aztán megszokott látvány volt a korsókkal az úttesten átsiető pincér. A földművesek java része a munkásegyletbe járt, mi pedig fiatalon a legény- egyletbe.Volt ott énekkar, színjátszókor, lehetőség az ismerkedésre. — Ez volt az ünnepeken. S mi a hétköznapokon? — Szentendrén a száZad elején a mezőgazdaság adott munkát, akkoriban ipar nem nagyon volt. Azok az asszonyok például, akik a budakalászi Klinger-szövőgyárba jártak, általában gyalog mentek, de yoltak olyan férfiak is, akik Csepelen dolgoztak, s naponta ültek biciklire. Szóval nem volt könnyű. De azután, ha összejöttünk, jól éreztük magunk együtt. Megkapó hangulatok Van tehát miről beszélni. S ha örülünk a Pest megyei Múzeumok Igazgatósága új időszakos kiállításának, A tegnap Szentendréjének, elsősorban azért örülünk, mert a fotók, tárgyi dokumentumok segítségével azokat a mindennapokat mutatja be, amelyekre az idősebbek még jól emlékeznek, de amelyeknek nem szabad elveszniük a következő generációk számára sem. Egy húszéves honnan tudhatná, hogy a Főtéren ötven éve a vendégfogadó és kávéház mellett Pálfy János áruháza állt, mellette Weisz Márk és Wuits üzlete, lejjebb, a Görög ut cában pedig Bodh József könyvnyomdája működött? Azt is kevesen tudják, hogy Kiss József fűszer- és gyarmatáru kereskedésében egykoi' a Franck kávé, a Stühmer bonbon, a Hazai gyomorkeserű, a Meinl tea volt a sláger. Szépen rendezett a tárlat (Pamlé- nyi Klára érdeme), a száZad első évtizedeiről a kamarajelleg ellenére is átfogó képet ad. Régi felvételek mutatják: a városközponton legfeljebb a restaurálások változtattak valamit, a hangulatok, részletek akkor is megkapóak voltak, munkaeszközök őrzik a régi mesterségek emlékét, a többi között a városban egykor több mester által is gyakorolt mézeskalácsosságét. Komolyabb, keményebb dolgokról is beszél azonban a bemutató: egy szoba- és egy konyhabelső segítségével érezteti aZokat a különbségeket, amelyek a polgári középosztály és a munkások, parasztok élet- körülményeit jellemezték, a Szentendrei Néplap egyik 1920-as számát bemutatva — A szentendrei munkástanács a bíróság előtt — áll az egyik címben — jelzi, hogy a munkásmozgalom a század első évtizedeiben itt is egyre erősebbé vált Pillantás a múltba Kár, hogy csak néhány hónapig látható a kiállítás. És kár, hogy csak ilyen kevés anyagot mutathat be a múzeum mintegy ötvenezer darabból álló gyűjteményéből, 1500 tételes adattárából és a mintegy 18 ezer darabos fotótárból. De ennek a hiánypótló bemutatónak is örülnünk kell, lévén, hogy Szentendrének nincs állandó várostörténeti kiállítása, s úgy tűnik, néhány éven belül nem is lesz. A szakemberek gyarapítják ugyan az anyagot (hiszen a múzeum alapvető feladata az emlékek megmentése, megőrzése a későbbi korok tudósai számára is), egy állandó kiállítást azonban csak akkor tervezhetnek, ha megfelelő épület állna rendelkezésre. Addig is dolgozatok születnek, a Studia Comitatensia évkönyv és a Pest megyei Múzeumi Füzetek sorozatban tanulmányok látnak napvilágot, hogy a múzeumi munkába, ezen belül is Szentendre múltjának kutatásába minél többen nyerjenek bepillantást. Mivel tehetnénk még széles- körűbbé a helytörténeti munka iránti érdeklődést? E kérdést még az elmúlt évben, a Hazafias Népfront városi bizottsága tette fel — s a kérdésre adható válasz is gyorsan megszületett. Honismereti kör alakítására, a mozgalom távlati tervének kidolgozására volt szükség, hogy egyrészt tömegméretekben erősöd-' jön a szocialista haZafiság tudata, másrészt, hogy a gyakorlati munka során összegyűlt tárgy, szöveges és fotóanyag a tudományos kutatómunkát és a közösség művelődését szolgálja. Ez év elején kidolgozták a távlati tervet, összeállították egy Szentendrei Füzetek című kiadvány- sorozat tematikáját, s természetesen megfogalmaztak egy 1980-ra sZóló munkatervet. ★ = Üldögélj a Duna partján, | vagy valamelyik presszó te- ! rászán, nézd a tájat a Taba- 1 kosok keresztjétől vagy a | Templom-dombról, sétálj a 1 sikátorokban, figyeld a várost = és emberét — kell, hogy érezd, | ahogyan a József és testvérei- | ben Thomas Mann írta: „Mély- E séges mély a múltnak kút- | ja..." S kell, hogy érezd, | egyre többen hajolnak a 1 mélység fölé, hisz tudják: ez E a mély, a lenti víztükör, sa- = ját arcukat tükrözi. P. SZABÖ ERNŐ
