Pest Megyi Hírlap, 1980. április (24. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-13 / 86. szám

;.V.v.v«v»,V^ ■*.v-v.w.v. V 1980. ÁPRILIS 13., VASÁRNAP Forintokban nem mérhető Ácsorgók a kavicsbánya szom­szédságában. Nem is tudom már mennyi ideje, csak a lábam jelzi, legalább kétszer szaladt körbe a nagymutató. Hívogatóan int felém az elszállításra váró kőtömb, beszél­gető partnerem is odakalauzol. Szin­te automatikusan keres magának helyet a jó egy mázsás kolosszuson. Belemelegedett a mondandójába, azt sem veszi észre, körmére égett a ci­garetta — szememmel követem a re­pülő kis tűzgömböt. A mondatok agyamba vésődnek az emberi, a ba­ráti kapcsolatok áráról, értékéről. Keserű szájízzel vall. A. D. magánbeszélgetésre, jegy­zetfüzet nélkülire invitált. De nem tudom megtagadni önmagam. Igaz, üresen maradt a papír, mégis élesen emlékszem beszélgetésünk minden mozzanatára, mondatára. Vissza­visszatérő refrénjére: „Tíz év után most először nem találom a helyem. Kelletlenül, kényszeredve jövök dolgozni. S mindez hatszáz forint miatt!” Első hallásra valahogy nem fér a fejembe a történet. Meghök- kenek, amikor mondja: „a többiek szerint a kelleténél mélyebben nyúltam a kasszába." Csak hatszáz hogy újra és újra ezek a gondola­tok jutnak eszembe? Aligha! Immár másodszor teszem fel a kérdést — igaz, most csak önma­gámnak —, s fogalmazom meg a választ: Ebben a perpatvarban mennyivel több pénz került az „el­lenfelek” zsebébe, mit nyertek raj­ta? Egy forinttal sem többet, mint ami a kifizetési listán volt. S nye­reségről szó sem lehet, csak vesz­teségről. Mert erkölcsi veszteség, hogy kapzsiságból, pénzhajhászásból megszabták a baráti kapcsolat árát, megvallottak önmaguk értékét. A. D.-nek éppúgy, mint az egész kö­zösségnek. Alaptalan a vád Ideges lesz, s ha jól számolok, már a tizedik cigarettára gyújt. Két slukk között ömlik belőle a panasz. Pedig nem vettem el én senki pén­zét, s mégis ez a vád ért, ér. Csak felvettem a jutalmam. Hogy, hogy nem, eltértek a korábbi gyakorlat­tól, nem adtak minden brigádve­zetőnek nyolcszáz-nyolcszáz forin­tot. A kifizetési listán az egyik név mellett nyolcszáz, a másiknál hat­száz szerepelt. Az enyémhez az ezernégyszázas szám került. S itt kezdődött a baj. Azt ugyan senki sem vitatta, hogy sokat dolgoztam. Volt úgy, hogy majdnem két mű­szakot húztam le. Egyet a bányá­ban, egyet a felszínen. Elismerik, gürcöltem, de a hatszázforintos dif­ferenciát sokallják. Éppen azok, akikkel — ma már tudom, csak lát­szólag! — jó haverok, munkatársak voltunk, ök is rávernek néha, de arra vigyáznak, ne hajtsák túl ma­gukat. Olykor így viccelődtünk: én dolgozni jöttem be, ők dolgozgatni. Ezt nem vették zokon, csak a pénzt. Tarthat megalkuvónak, gyávának, mégis azt mondom: a hatszáz fo­rint nem ér annyit, mint amit vesz­tettem vele. Nem a haverságot saj­nálom, hanem a jó közérzetem! Igen, néha megfordul a fejemben, a munkatársi, a haveri, a baráti kapcsolatoknak is ára van. Az én esetemben hatszáz forintba jött. De akad itt tanulság is: mi magunk könnyen tesszük le a voksunkat, amikor a differenciált bérezésről, jutalmazásról esik szó. Kórusban zengjük, hogy a kiemelkedő jó mun­ka megbecsülése nem várathat ma­gára. Az kapjon több pénzt, aki a közös célokért többet vállal. De mindjárt más a helyzet, ha a saját bőrünkön tapasztaljuk, mit is je­lent, ha a munka szerint osztják el a pénzt. Bizony nevelni, formálni kell önmagunkat, s egymást még mindig ahhoz, hogy a szocialista embertípusnak megfeleljünk. S ez nem lesz könnyű munka, jó mulat­ság — de elengedhetetlenül szük­séges. Önmaguk értéke Elköszönünk egymástól, összébb húzom magamon a kabátot, csak most érzem, milyen hűvös ez a dél­után. Egyedül ballagok az országút mentén a buszmegállóhoz, ahogy majd A. D. is egyedül rója a ha­zafelé vezető utat. Hiszen régen vége a műszaknak, a többiek már otthon lehetnek. S nemcsak a téma, a beszélgetés köt össze bennünket ezen a délutánon, hanem azok a gondolatok is, amelyek az ötven­éves embert éppúgy elkísérik, mint engem. Egy eset, melyből nem lehet, s nem szabad általánosítani. De tar­tok tőle, ha párját keresem, végül megtalálom. Mert ugye, aki keres, az talál! Visszacseng fülemben pár­tunk kongresszusán elhangzott fel­szólalás néhány gondolata: az el­osztás szocialista elvének érvénye­sülése elvi és politikai jelentőségű. Ehhez világos mércére van szükség, ami nem lehet más, mint a valódi munkateljesítményt honoráló bér- és jövedelempolitika. Tévednék, Néhány rossz beidegződés, a ko­rábban olykor könnyű kézzel szórt jutalom, prémium sajnos, még ma is vakvágányra visz embereket. Ilyen rossz beidegződés az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének ki­facsarása, az egyenlősdi felé való eltolása. A törékeny, vézna, háromgyerekes fonónő műszak alatt a HÉV-meg- állóban várt. Idegesen, izgatottan vonszolt az állomás épülete mögé, mert kilépőt kért a gyerek betegsé­gére hivatkozva. Az igazi ok: épp annyit dolgozik, mint a többiek, há­rom műszakot vállal, s mégis keve­sebb a keresete, mint a többieknek. Ugyanaz a munka, s más a fizet­ség? — szegezte nekem a kérdést, s fogalmazta meg azonnal a ké­rést is: arról írjak, miért van kü­lönbség a bérezésben. Három gye­rek, három műszak nem lehet köny- nyű, s az komoly hiba, ha az el­számolások körül van a baj. S ha még ezt azzal is tetézik, hogy se­gélyt például a szakszervezet csak a jól keresőknek ad — ez tollhegy­re kívánkozik. Neveket mondott, embereket vádolt, s megnyugtatta, hogy felszálltam a HÉV-re. Ma rhár tudom, nem integetni akart — biz­tosan tudni, nem fordulok-e visz- sza a gyárba, nem kérdezem-e meg a. többieket. Nem hamarkodtam el. Csak két nap' múlva kerestem fel a bérel­számolót. a munkaügyi, a szakszer­vezeti irodát. Ügy látszólag __ egy majdan megírandó cikkhez gyűjtöt­tem anyagot. Pedig csak F. L.-né érdekelt. Szóba került, plusz orsót nem vállal, hiányzása fél év __alatt negyven nap körül jár. Nem bűnéül rótták fel,- mentegették (!), mert ne­héz lehet három gyerek mellett^ az élete. Kicsi a teljesítmény? A rész­rehajlással F. L.-né által megvá­dolt bérelszámoló nekem bizonygat­ta: „Moccanni sem tud az aprósá­goktól! Jobbára a dohányzósarok*- ban piheni ki magát...” Becsülöm az anyát, a kétkezi munkást F. L.-nében. De nem ér­tem. elítélem alaptalan vádaskodá­sát, azokkal szemben, akik keresnek, s találnak is számára mentséget. Védik. A segélyezés? Nincs olyan szakszervezeti lista, amin úgy éven­te kétszer ne szerepelt volna, ne szerepelne a neve. A tudás ebben az esetben nem boldogított. Most nekem keseredett meg a számíze, s az emberi, a munkatársi kapcso­latok értékéről próbáltam egy kis útravalót adni F. L.-nének. Arca most is előttem van. Azt hiszem, kár volt minden szóért. . Pusmogok között Nincs annál kellemetlenebb, mint mikor az ember rádöbben: körü­lötte állandóan pusmognak. Több­ször észrevettem, ha valahová belé­pek, elhallgatnak. Először úgy vél­tem,, megcsalnak az érzékeim. Hát hallgattam. De rájöttem, tévedek. Mondogatom is azóta, az emberek­be az irigységből a kelleténél több szorult. Hogy értse: tizenöt éve dol­gozik együtt a brigád. Hatan va­gyunk. Itt a gyárban, majd a nagy- vállalat szocialista brigádvezetőinek tanácskozásán is maguk a brigád­vezetők döntöttek úgy, április 4. al­kalmából mi kapjuk meg a vállalat kiváló brigádja címet. Értem én az embereket, a többi brigádvezetőt. Mert ugye hat gyár­egység, plusz az anyavállalat. Az elismerés nagy szó. Annál is in­kább, mert a brigádfokozatokat sem csak úgy adják, osztogatják ma már. Nagyobbak a követelmények, jobban megnézik mit, miért ítélnek oda egy dolgozónak, közösségnek, szocialista brigádnak. Amiért mégis kikívánkozott belőlem ez az ügy: a pusmogok között akad szocialista brigádvezető is. Olyan, aki szava­zatával nekünk ítélte a rangot, a címet. Nem akaróm pártunk XII. kongresszusán elhangzott felszóla­lásokat ismételni, idézgetni, csak annak szellemében tennék egy meg­jegyzést: aki a saját, és a kollektí­va döntését utólag, mondjuk a fo­lyosón megkérdőjelezi, az egyúttal saját alkalmasságát kérdőjelezi meg. Alkalmatlanságának adva tanúbi­zonyságát, nem hogy vezetője, tag­ja sem lehet egy "szocialista közös­ségnek. Egy kézlegyintés kíséretében hes- segeíi el magától ezt a munkatár­sakhoz, szocialista közösség veze­tőihez méltatlan magatartást Sz. F.-né. Ne higgye azonban, hogy ennyi­vel elintéztem, elintézem. Nevelni kötelességünk önmagunkat, egymást, hogy végre magatartásunkból ki­vessük azokat a vonásokat, melyek méltatlanok hozzánk, ugyanakkor alkalmasak arra, hogy jogaink gya­korlásának szükségességét megkér­dőjelezzék, megmérgezzék a felbe­csülhetetlen értékű, forintokban so­ha ki nem fejezhető baráti, munka­társi kapcsolatokat, melyek nélkül kevesebbek lennénk. VARGA EDIT Lányarcú fák Ágotha Margit grafikája A parancsot megszegve A ház falán vastábla: Wasser Hö- che — s nyíl mutatja a magasságot — Märtz 15. 1838. A ház régi, dalmát kereskedőház. Szentendrén, a Péter Pál utca végén roskadozik. Egyik szoba-konyhás társbérleti lakásában, ahova 1948- ban határozattal költöztették be, csendesen és visszavonultan él Kés- serű Kálmán, a Pest-Pilis-Solt-Kis- kun vármegye volt 17 főszolgabírája közül az egyik. A múlt esztendő egyik forró, jú­liusi délelőttjén postás kereste Kes- serű Kálmánt. Ajánlott levelet vitt neki. „Ambassadeur Extraordinaire et Plénipotantiere de la République de Pologne. Tisztelt Kesserű Elvtárs! Van sze­rencsém közölni, hogy a Lengyel Népköztársaság Államtanácsa a 11. világháború idején Magyarországon tartózkodó lengyel katonai és pol­gári menekülteknek nyújtott segít­ségéért: a Lengyel Népköztársaság Érdemrendje arany fokozatát ado­mányozta önnek. A kitüntetés ün­nepélyes átadására 1979. július 20- án, 12.00 órakor kerül sor a Len­gyel Népköztársaság budapesti nagy- követségén ... Tisztelettel: Tadeusz Pietrzak." Kerestem a találkozást vele. ösz- szegyűjtöttem az adatokat, s elmen­tem a lakására. Nem akart mesél­ni. Nem akarta felszakítani a fájó emlékek behegedt sebeit. Én voltam az erőszakos, s eléje tártam össze­gyűjtött dokumentumaimat, nyilat­kozatokat, visszaemlékezéseket. Be­szélni kezdett... DD Kesserű Kálmán Dunaszentbene- deken született, 1899-ben. Közép­iskoláit a nagyenyedi református Bethlen Gábor kollégium főgimná­ziumában, a míves, veretes beszédű, nemesen gondolkodó, konok protes­táns környezetben végezte el. A genius loci, a hely szelleme rabul ejtette. Az ott magába szívott hu-, manista szemlélet iránytű lett éle- ' tében. Tizennyolc éves korában katona, majd 1920-ban a Pázmány Péter Tu­dományegyetem hallgatója, a jogi karon. Diploma után, gyakornok­ként kezdte a pályát a vármegyé­nél, dr. Preszly Elemér főispán és Agorasztó Tivadar alispánsága alatt. Lassan lépegetett előre a hivatali ranglétra alsóbb fokain, de nem tudta megszokni a vármegyei szel­lemet, az uram-bátyám világot. Jó szakember, jó munkaerő volt, el­nézték különcségét, tartózkodását. Életében a fordulópont 1941-ben kö­vetkezett el: megválasztották Szent­endrére főszolgabírónak. Tizenöt község tartozott akkor hatáskörébe. Váratlanul hatalmat kapott a ke­zébe. Most kínálkozott lehetőség éle­tében először arra, hogy cselekede­teit humanista elvei irányítsák. De vajon irányították-e? Hogyan saiar- kodott a hatalommal? Nem őt faggatom —. talán elfo­gult lenne —, hanem a dokumen­tumokat ... tagjára,* megyei tanácstagra. Meg­tudtam tőle, hogy az aláírók, köz­tük apja is, már nem élnek. De ó jó,l emlékszik mindenre. — Talán furcsán hangzik —kez­di —, de az úgynevezett zsellér­jogról volt szó ... — Zsellér-jogról, 1941-ben?... Budai János nem szól semmit átmegy a másik szobába és hama­rosan visszatér. Letesz elém vala­mit. „Tottfalu né vő Helség Urbarioma Melly Fölséges Királyi Koronához tartozandó...” / A kötetnyi vastag urbárium 1770. április 20-án kelt, s érdekes dolgok­ról tudósít: Íme: „Második punctum A’hol Erdő vagyon az Joboágyoknak egyedül magok szükségekre dűlt, és száraz fábul, hogy ha pedig az nem talál­tatnék, nyersbül — is/ki — vévén mindaz által az Makk, vagy Gyü- möltstermő Fákat/ tűzre való Fai­zás szabad légyen ..." — Tahitótfalu — folytatja Budai János — szegény jobbágyfalu volt, hiszen az urbárium tanúsága sze­rint 1770-ben itt 156 örökös job­bágy, 30 házas zsellér és 9 háznél­küli zsellércsalád élt. Itt, látja — s egy névre mutat — az én egyik ősöm, az örökös jobbágyok között... A favágás jogát akarták megvonni tőlünk, ami abban az időben nagy csapás lett volna a falu számára. A kormányzósági fővadászhivatal akarta a községhez tartozó 560 hold erdőt elorozni. Ezt nem engedélyez­te az akkori főszolgabíró. Törvény- ellenesnek tartotta, jól ismerte az itteni szegény nép életét... [3 [3 „Nyilatkozat. Alulírottak, tahitót- falui lakosok ... kijelentjük, hogy Kesserű Kálmán, volt főszolgabí­ró... az 1941. év nyarán Pest vár­megye volt alispánjának szigorú utasítása ellenére ... nekünk, dolgo­zó kisembereknek adott igazat... még most is emlékszünk szavaira ... velünk, a dolgozók népével érez ... mindig a nép igazát fogja érvényre juttatni... Tahitótfalu, 1946. évi május hónap... olvasható, és ol­vashatatlan aláírások...” (2041 LT. 1949. Pest megyei Levéltár.) A nyilatkozatból sajnos nem de­rült ki, hogy mi volt az az utasítás, amit Kesserű Kálmán keresztezni merészelt. Kutatni kezdtem valami támpontot... Tahitótfalu, 1980. március 4. Kedd. Nehéz rábukkanni azokra, akiket keresek. A fiataloktól hiába kérdem: nem ismerik egyiket sem. A tanácsházán? Ott sem. Végre fel­csillan a remény: a népességnyil­vántartó. Ad egy címet: U. Budai János, Dózsa György út 3. Valószí­nű, az ő édesapja lehetett az egyik aláíró... Az útbaigazítás nyomán váratlan kincsre bukkantam: U. Budai Já­nos56 éves okleveles agrármér­nökre, a Kék Duna Szakszövetkezet „Nyilatkozat. Alulírott, mint « piliscsabai izraelita hitközség elnö­ke... igazolom, hogy Kesserű Kál­mán .. . Piliscsaba községből.... Ji fnyolc) zsidó családnak, összesen 2Í személynek adott engedélyt Buda­pestre való költözésre, s így ezen családok nem kerültek a csillaghe­gyi gettóba ... olvashatatlan alá­írás.” (2041/1949 — 284. Pest megyei Levéltár.) Hosszú, ősz szakálla, olykor mele­gen, olykor hidegen csillogó kék sze­me van. Bibliai pátriárka. Emléke­zett. Aki átélte azt az időt, soha­sem feledheti. A Piliscsabáról Kes­serű Kálmán közreműködésével el­menekített nyolc család egyikéhez tartozott, ö maradt életben egyedül a családból, ö emlékezett. Minden­re pontosan. Gajduschek Miksára is, a hitközség elnökére, aki aláírta a nyilatkozatot. Hát ennyi. Nem sok. Adalék. És újabbak: .. a telefonközpont felrobbantá­sának megakadályozásában... Kes­serű Kálmán főszolgabíró személye­sen is részt vett.. „A kiürítési kormánybiztos pa­rancsát megszegve, a tiszti értekez­leten kijelentette, hogy azt nem hajtja végre, s arra egyik községi elöljáróságot sem kötelezi..., ezzel az elhatározással a legsúlyosabb fe­lelősségre vonás kockázatát vállal­ta... (G. Sin Edit: Szentendre 30 éve (1945—1975). Pest megyei Mú­zeumi Füzetek. Szentendre 1975.) 13 A felszabadulás után, mint min­denkinek, Kesserű Kálmánnak is az igazoló bizottság elé kellett állnia. „548/1946. kiegh. Tárgy: Kesserű Kálmán vm. volt főszolgabíró szol­gálatból való elbocsátása.. Az elbocsátás után rövidesen la­kását is elvették, ,majd különféle helyeken dolgozott segédmunkás­ként, egészen a nyugdíjig. Péter Pál utca, Szentendre, Kes­serű Kálmán lakása. — Nem értettem akkor semmit — mondja most — nem értettem... — És a lengyelek? Felélénkül az arca. — A járás területén 1944-ben 350 —400 menekült ért. Lakóhelyüket ,nem hagyhatták el. Ismertem közü­lük a futárokat, meg az ellenálló­kat. Segítettem őket igazolványok­kal, amelyeknek birtokában szaba­don mozoghattak az országban. A német megszállás után tudtam, mi várna a lengyelekre, ezért minden­kinek adtam papírt, s így sokan el tudtak menekülni innen. Ügy lát­szik, az életben maradók nem fe­ledkeztek meg rólam. Talán ezért kaptam a magas kitüntetést... KARÁCSONYI ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents