Pest Megyi Hírlap, 1980. március (24. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-02 / 52. szám
Orosz János: Kökénybokor Tavasszal tfiskéid zöldbe borulnak, aztán felveszed menyasszonyruhád, majd anyaként neveled kis bogyóid, s teremtesz lágy harmóniát. Gyümölcsöd savanyú, míg kékül, érik, még nem kell senkinek, ám deret hint az ősz rá, s édesül, csipegetik madarak, gyermekek. Gyimesi Ferenc: Jó reggelt, élet! A valóság tisztelete JÖL KI VAN EZ fundálva, mondja barátom, miközben képesújságot lapoz föl, rábök egy tornászlány szép formájú lábát ábrázoló fotóra. Hát miért, kérdezi ezerszólamú kérdéssel, amelyben értés és értetlenség, lázadás és belenyugvás, öröm és bánat, a változtathatatlannal való szembeszegülés és az alávetettség, a tudás és a tudatlanság egymással folyton feleselő, egymást kiegészítő és megsemmisítő játéka rezonál. Miért vagyunk mi ezért annyira oda, miért lelkesít, izgat fel, miért tépjük egymást érte? Hiszen ez csupán egy darab hús. Izom, Mert így kerek a világ? Gondolkozó ember a barátom, hamarosan az eszmék mezején jár, letűzve száz miért-et. Megdönthetetlennek vélt igazságokat zúz porrá, füstté válnak súlyos sarktételek, habkönnyű eszmefoszlányok emelkednek a lényegesség szférájába, hogy pillanatok alatt lezuhanjanak ők is. Sokáig tart a viaskodás, amit néhány sorban, goromba szavakkal csupán jelezni tudtam, hogy * mihamarabb a következtetéshez juthassunk. A nézőponthoz. Ebben állapodtunk meg. Ismét képes beszédre térve: ki kell tűznünk a zászlót Leverni a karót, ahol megvethetjük lábunkat, ahonnan szemlélhetjük a világot. A világ kerek, így, érezzük, holott tudjuk, időben és kiterjedésében is végtelen, amiként a magunk teremtette, ősöktől átvett, utódoknak továbbadandó, nyüzsgő, békére vágyó s folyton hadakozó földgo- lyónyi társadalmunk is az. A zászlót nem tűzhetjük le akár- hova. Mennyi minden szab határt! Születésünk ideje és helye, történelmi korunk állapota, haladásának iránya, mozgásának sebessége, öröklött hajlamaink, szerzett tulajdonságaink, s nem utolsósorban a körülöttünk karót leverő társaink ereje. t Micsoda összevisszaság, hogyan lehet itt eligazodni? Mekkora a tér, amelyben valóban én, csakis egyedül én dönthetek,' minden korlátozottság nélkül?! Ilyen tér nincs. Abszolút korlátok nélküli terünk egy porszemnyi sincs. Az erők kölcsönhatása és játéka,- egymást fölerősítő és elhamvasztó nekifeszülése a végtelen térre éppúgy érvényes, mint a legkisebb, általunk még fölfogha- tóra. Végül is mi marad? Marad-e valami egyáltalán? Barátom a bevezetőben hozott példából, a formás láb csábítását a férfitársadalomra eképpen summázta: a fajfenntartás cselvetése, aminek alá vagyunk vetve. Csakugyan? Mennyire? Ne hökkenjen meg az olvasó, ha először pillantást vetünk az állatvilágra, a rajtunk kívül egyetlen helyváltoztatásra képes élőlényekre. Tudjuk, amikor eljön a párzás ideje, minden fajta egyedei csak ezzel foglalkoznak, az utódok száma kizárólag a természet kölcsönhatásaitól függ. S vessük össze nemünkön belül — koronként. Hogyan volt ez ötven, száz éve, hogy régebbi időszakokat ne is említsünk. A változást fölösleges bemutatni. ELVÉGEZHETJÜK a vizsgálatokat életünk, egyéni és társadalmi létünk minden területén. Azt _ fogjuk tapasztalni, az idő haladásával nem csupán mind több karóval rendelkezünk, a mezők is egyre tágasabbak, ahol jétűzhetjük őket., Egyre szabadabban? Ne veszítsük szem elől, hogy egy-egy társadalmon belül is, éppen a haladás folyományaként, nő azok köre, akik egyen- ro.ngú társadként tűzhetik ki zász- laikat. Több erő feszül tehát egymásnak a nagyobb .tereken. Az is igaz, ami szintén a haladás eredménye; az erők minősége is magasabb színvonalra emelkedik. Ettől azonban azt várhatjuk, hogy nő a belátás; egymás segítése, érdekeinek nagyobb tisztelete kerekedik felül. A kérdés azonban még mindig: kerek-e a világ? Nekem kerek. Leszek és megszűnők. Nekünk végtelen. Jöttünk és megyünk tovább. De csak akkor, ha belátás és érdektisztelet jut túlsúlyba mindenütt. Jelentőségünket és felelősségünket a választás kényszere és lehetősége is bizonyítja. KIRÁNDULÁSON a kicsiny faluban a társaság jeles tagja a parasztember _ eszességéről tart kiselőadást. . Példaként építkezését említi. Valahogy így; — Látjátok, a gazdag a magaslatra építette házát, ami ki volt téve viharnak, az időjárás minden szeszélyének, hiszen védtelenül állt a dombon. S nézzétek a butának tartott paraszt'ou- honait. A völgyben • emelte őket, hátukat a hegynek vetik, amely ol- talrnazza a szerény hajlékokat. — Fogalmazásából érezni, emelkedett szellem az előadó, a parasztember jó ismerője és barátja. Vajon csakugyan egyedül az okosság döntött a hely kiválasztásában? Végezzünk el egy gondolati kísérletet. A gazdag felépíti házát, majd jön a szélvész, s elsodorja. Mit fog tenni? Megépíti újra. Van hozzá pénze. Tegyük fel, első ízben a paraszt- ember is dombra építi házát, hogy gyönyörködhessen a tájban,, a kilátásban. Nem egykönnyen, hiszen szegény, minden erejét össze kell szednie, hogy tető alá hozza fészkét. Aztán jön a vihar, s még köny- nyebben elbánik hajlékával, amely a gazdagénál silányabb anyagból készült. Miután a kétségbeesés percei után jól kikáromkodta magát, töri a fejét, miből emeljen újat. Mikor rájön, tovább forgatja az eszét, előretekintve. Vihar máskor is jöhet, dünnyögi magáhan. Szétnéz a vidéken, s felfedezi a jól védett zugot, a domb oldalában, ahol eddig is meghúzta magát,- ha kinn érte a zord idő. Jó lesz az a kicsi háznak is. Az újabb nemzedékek már ebben nőnek fel, felmenőik rájuk hagyományozzák építési módjukat,. mint szellemi örökséget. A valaha volt kudarcról mit sem tudnak, a módszert törvénynek fogják fel. De, ha netalántán megtollasodnának, telik erejükből szilárdabb anyagú házra, ők is ott építik föl, ahonnan szép a kilátás, s ahol másokhak is feltűnik díszes portájuk. LÁTTAM egy fotót. A megtört ritmus volt a címe. Hosszú, végük nincs rekeszekben ezer és ezer tojás. Mind egyforma, zavartalanul siklik rajtuk szempillantásunk a végtelenbe. De alul, a jobb sarokban megbotlunk, törött a tojás, kilátszik sárgája; A megtört ritmus. Tojások a tepsiben. Mozdulatlanok. Nappalok és éjjelek telnek el, látszat szerint nyomtalalnul. De belül napról napra nagyobb erők feszülnek. Elérkezik a pillanat, a héj megpattan. Egy, egyetlenegy tojáson. A megtört ritmus: Aztán sorban a többiből is kibújik az új élet, helyreáll a rend. Ember a téren. Nő. Arányos test, izmos lábak, karok, feszes, selymes bőr.' Majd megbillen az egyensúly, a test elülső része aránytalanul fel- domorodik. A megtört ritmus.. És hirtelen, robbanásszerűen visz- szahanyaílik. A megtört ritmus. Űjrarendeződik az élet, a sosemvolt test helyet követel magának. Múlnak az évek, izmossá válik kar és láb, feszessé és selymessé a bőr. Emberek a téren. Egy öreg hirtelen elvágódik. A megtört ritmus. Elszenderedik az ágyon, lélegzete kihunyt. A megtört ritmus. A vl- • lág minden levegőjét beszívni akaró sóhaj, az utolsó. A megtört ritmus. A megjelenés és az elillan ás, harmónia és ritmus, megtörés és meg- töretés. Az élet. A világ. KÖR FAL B iztosan a hirtelen rándulás okozta. A szokásosnál erősebb fölgyorsulás, ahogyan megugrott a metrószerelvény a Keleti megállójából. Egyszerre megkavarodott a gyomra, visszatarthatatlan, kínzó öklendezés kúszik fölfelé a torkán. Először forróság önti el, azután egy pillanat alatt lemegy az arcából a vér, s szinte centire érzi, ahogyan föntről lefelé hűlni kezd a teste. Az anyjától hallotta, hogy nagy lélegzeteket kell venni ilyenkor, mintha sóhajtana. Föláll. Megkapaszkodik a pad fogantyújában és előkapja zsebkendőjét. Megpróbálja leküzdeni az ingert, visszanyúlni a föltömi készülő lávát. A mellette álló idős emberke megérinti a vállát: — Rosszul van, fiatalasszony? Megingatja a fejét és sápadtan mosolyog Érzi, hogy egyszerre mindenki rá néz. Pokoli érzés. Biztosan olyan zöld, mint a húsvéti rozmaringalma októberben, amikor szedik. Egy fóliabőrű idős nő ül a szemközti pádon, arcáról lesír a generációs vélemény. A tizennyolc évével valamilyen könnyelmű mái lánynak nézi. Ha emlékszik rá valamelyik szakácskönyvből, most biztosan ezt mondja magában: liba, pácban. Az ajtónál egy kiskatona támaszkodik. Olyan sima, babás az arca, mint akinek a tejbegríz a kedvenc étele. Ápolt, tiszta fiú. Lehet, hogy csakugyan olyan jó tejszaga van, mint egy kisbabának. Tekintete úgy simogatja az arcát, mint puha bársony. Áz anyjától hallotta azt is, hogy ha fáj, vagy rossz valami, nem szabad rágondolni. Majd másra gondol. Ki kell bírnia a Deák térig. Lehetetlen. Már most sem bírja. Rögtön összecsuklik, vagy kitör a láva. Legalább ne reggelizett volna. N em szabad rágondolni. De mire? Most hagyhatták el a Szabadság Hotelt. A Körútig még két szálloda van. Fönt, a Várban, a Hilton. A Szigeten a Nagyszálló és a Termál A Duna-parton a Hotel Duna Interkontinental. Rövidítve . úgy kellene írni, hogy HÓDÚIN. Milyen jól rárímel, hogy beduin. A kiskatona nem veszi le róla a szemét. Az ilyen tejbegrízesek is biztosan tudják, mitől vannak az ilyen rosszullétek. De nem szabad rágondolni. Kis gyűrűt tágítanak körülötte az emberek, hogy több levegőt kapjon. A kiskatona egy lépésnyivel közelebb furákodik. Az Erkel cukrászdánál lehetnek. Legalább az Astoriáig bírná. Onnan majd gyalog megy tovább. Fejtetőre állva forog a világ. Ráadásul az egész kocsi... Másra kell gondolnia! Hétfő van. Jó, hogy 'ma nincs tévéműsor, nyugodtan kimoshatnak. Jancsó... Nem jut eszébe a másik neve. Hazafelé beviszi anyósának a banánt. A jövő hónap páratlan lesz. Gázszámla és villanyszámla. A telefont minden hónapban hozzák. Ja,- Miklós. Jáncsó Miklós. A kiskatona hűségesen nézi. Biztosan eltávozáson van. Jóoofák ezek a srácok, néhány órát mindig hozzádobbantanak. Csak ne vennék észre. A seregnek igazán nem számít az az egy-két óra. Drukkol neki, hogy ne vegyék észre. Jaj. Most! A Blaha Lujzánál kiszáll. Még csak a Gyémántháznál lehetnek. A végső erejével tartja magát. A kiskatona megint közelebb alatt a számítógépek memóriaegységei. Téli olimpia. Fehér olimpia. Nyári olimpia. Moszkva, 1980. Előtte volt Montreal. Mundiál, fesztivál, karnevál. Riói karnevál. Debreceni virágkamevál. Nevál — ne várj. Majdnem rímel. A fóliabőrűnek az arcára- van írva, hogy úgy kell nektek, ez a nagy szabadság. Valaki véletlenül nekitántorodik. Az idős emberke hosszában kettéhasítja tekintetével az illetőt A kiskatona már egészen mellette áll. Csakugyan tejszaga van. Ha majd kell, inkább ő kapja el. A Corvinnál lehetnek. Legnagyobb áruház, legnagyobb választék. Minden héten Centrum-hétfő. Minden szinten szinte minden. Már bánja, hogy nem mert kiszállni a Blahán. De mindjárt mondják, hogy az Astoria megálló következik. Uránia P. Szabó Ernő: Egyetlen mozdulat Látom: megáll a kerítés előtt, napraforgót forgat. Ágaskodik az almafához, karjában virágok, karjában. holtak. Karjában házak, városok, bokrok, mélyeket ismerek. Karjában én, a csönd, talán egyetlen mozdulat lebeg. Törő István: Tavaszelő Megkapaszkodtam helyemen, mint szeles napokon a gyár, ragyog a mészkő, akár víkendházak a dombok teraszán, bányák mélysége hív magához, inni a mérhetetlen csendet, antennák röpítik szét a világba nemzetünk múltját, jelenét, hangunk a Duna cipeli távolabbra, hogy élnek rokon népek partjain — szerszámok vasa pendül, tavasz jön, sziklák remegnek ebben a fényben, emberek szorgoskodnak, horkantásaiktól a hegy felébred. mocorgott. Biztosan, ő akarja elkapni majd. M ondják a Blahát. Már lassítanak is. Éppen olyan a gyomrának a lassulás, mint a gyorsulás volt. Nyomja fölfelé a lávát. Megálltak. Nyílnak az ajtók. Nem meri elengedni a fogantyút.' Szégyell segítséget kérni. „Tessék vigyázni, csukódnak...” Most már mindegy. Majd másra gondol. Hánv ismeret lehet betáplálva egy átlagagyba? Emlékszik egy cikkből, hogy az innsbrucki téli olimpián hetven könyvoldalnyinál több adatot rögzítettek néhány perc Szövőnő Tavaszy Noémi rajza mozi. Itt, a sarkon, egy postahivatal van, ott vett egyszer lottót. Jó, hogy előkészítette a zsebkendőjét; Mikor mondják már, hogy az Astoria következik? Az idős emberke újra megérinti a karját: — Biztos, hogy nem érzi rosszul magát? Hálásan rámosolyog. Mennyi lehet még hátra? Legföljebb öt-hat méter. Szabó Ildikó távja. Öthatvannal került be a montreali olimpiai keretbe. Mondják végre! Elszórakoztak, mert a fékezéssel egyszerre mondják. A legeslegutolsó pillanatban. Gyorsan szájára nyomja a zsebkendőjét. A kiskatona megfogja "a karját: — ván, majd segítek. Rögtön fönt leszünk. A világ legszebb ajtónyílása. A világ leghosszabb útja a szabad levegőig. A lefelé jövő mozgólépcsőn lábbal fölfelé állnak az emberek. Bal karjával ránehezedik a kiskatona oldalára. Vajon megérezte? Biztosan, mert egy kicsit jobban megszorítja a karját. Ez a lélegzet most jól sikerült. A másik lépcsőn visszafordultak lábukra az utasok. A kiskatona erősen tartja. A néphadsereg vigyáz rájuk. Honvédségi kíséret. Dtszkíséret. „Fogadás balról!” Még mi nem kéne? Díszmenet. Országzászló. Fönt félreállnak az útból Elveszi a karját és szembe fordul a kiska- tonával: — Köszönöm. Már semmi bajom. A tejbegrízes édesen elpirul: — Biztos? Ha nem látnák annyian, biztosan megcsókolná: — Biztos, persze. E gy simogató tekintet a csók helyett, azután elindul a lépcső felé. Bizonytalanul lépdel, de már csakugyan semmi baj. A lépcső aljától visszafordul. Még ott áll a kiskatona. Nézik egymást. Innen is látni, hogy újra elpirult a néphadsereg tagja, s valamilyen végleges szakítás gyönyörű szomorúságával visszaindul a lejtmenetben járó mozgólépcső felé. Ö pedig fölfelé a cementlépcsőn. Odatűz a Tanácskörút sarkára a reggeli nap. Ebben a szép, friss, tiszta ragyogásban megy tovább. Mennek tovább boldog, mámoros kettesben. Csakugyan: miért nem húznak föl ilyenkor valahol egy zászlót?
