Pest Megyi Hírlap, 1980. március (24. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-13 / 61. szám

4 %mím> 1980. MÁRCIUS 13., CSÜTÖRTÖK LÁTOGATÁS A VÁCI GYEREKKÖNYVTÁRBAN Ötezer éves rekvizitumok HETI FILMJEGYZET Rendhagyó órák, szakkörök Az őskor művészete „Bori mindig meséli itthon, hogy náluk az iskolában van pinceklub és ott énekelnek, meg verset mondanak és az milyen jó. Gondoltam, mi is csinálhatnánk ilyet az isko­lában, hogy valahol nekünk is jó legyen, de a pincébe nem engedett le minket Jolika né­ni. Aztán rájöttünk, hogy nem is kell nekünk a pincébe men­ni, mert énekelhetünk, tanul­hatunk, játszhatunk, táncolha­tunk az úttörőházban is.” És a váci gyerekek játszhat­nak a járási-városi gyermek- könyvtárban is, amely 197? szeptemberében költözött a Lenin úti épületbe. Ezerhétszáz olvasó Ami persze az igazán fel­szabadult játékot, éneklést il­leti — s erről nem az úttörő­vezetők vagy könyvtárosok tehetnek — azzal még nincs minden rendben. Az úttörő­ház játékait csak akkor hasz­nálhatják, ha felügyelő is van a teremben, a könyvtárban pedig a kölcsönzés, olvasás, tanulás miatt csak szombaton van alkalom kötetlen foglal­kozások szervezésére. De már ez is előrelépést jelent a ko­rábbi állapothoz* képest. A könyvtár munkájának egésze pedig egyre több általános is­kolást nyer meg az olvasás­nak, önművelésnek. Elég az olvasók számára gondolnunk: három évvel ezelőtt 1100-an, tavaly viszont már 1700-an iratkoztak be. Az érdeklődő­ket 15 ezer kötet könyv, 46 féle folyóirat, 250 hanglemez és 1000 diafilm'várja a száz­negyvenhat négyzetméteres, barátságos helyiségben. Na­ponta mintegy másfélszáz gyermek válogat a műfajok, szakterületek, s az olvasók kora szerint csoportosított kö­tetek között, a két könyvtá­rosnak tehát már a kölcsön­zés, az állomány rendben tar­tása is komoly munkát jelent. Ezek mellett persze sokfé­le más feladatot is el kell lát­niuk. Annál is inkább, mivel a váci általános iskolák (me­lyekbe négyezer tanuló járj könyvtárai egy kivételével nem alkalmasak a korszerű oktatás, nevelés elősegítésére. Minden gondot természetesen nem szüntet meg a városi in­tézmény sem, például azért nem, mert egyes iskolák olyan távolságra vannak tőle, hogy a gyerekeket nehéz lenne egy-egy rendhagyó órára vagy könyvtárhasználati foglalko­zásra áthozni ide. Ennek elle­nére tavaly már másfélszáz rendezvényre érkeztek látoga­tók nemcsak a helyi, hanem a Vác környéki iskolákból is. Sokat mond a statisztika, He sokat mond Dévai Nagy Ka­milla, Földes Anna, Lengyel Dénes, Szász Eta neve is. Szá­mos előadóművész fordult meg itt, sok rendezvényt ma­guk a könyvtárosok, a peda­gógusok tartottak. Ebben az évben, pénzügyi megfontolá­sokból egyre inkább a saját erejére kell támaszkodnia a könyvtárnak. Kiscsoportok — műsorok — És még jobban ki kell építenünk a kapcsolatot az ál­talános iskolásokkal — mond­ja Mészáros Emma, az intéz­mény vezetője — Jelenleg ugyanis főleg alsósok jönnek, akár az iskolai órához kapcso­lódó, akár az azon kívüli, te­hát a tananyagot kiegészítő rendezvényről, akár szabad­idős programtól van szó. A pedagógusok persze eddig is segítettek a délutáni foglalko­zások megszervezésénél, emel­lett névre szóló meghívókat küldünk a gyerekeknek, pla­kátokat helyezünk el. Szabad szombatokon az úttörőházzal felváltva szervezünk játékal­kalmakat, előadásokat az is­kolásoknak. — Egy épületben dolgoznak, de hogyan tudnak együttmű­ködni az iskolákon kívül az úttörőházzal, s hogyan segítik a gyermekkönyvtár munkáját a helyi üzemek? — Nagyon fontos, hogy az iskolásokat az önálló gondol­kodásra, munkára nem csak előadásokkal, hanem különbö­ző kisközösségekkel is ser­kentsük. Két elsős és két har­madikos irodalom- és könyv­barát csoportunk közül az egyiket az úttörőházzal kö­zösen működtetjük. Hogy az ilyen munkának milyen je­lentősége van, azt az bizo­nyítja, hogy a harmadikosok nagy része ma már nemcsak polcon, hanem a katalógusban is igen jól tájékozódnak. Együttműködésünk jegyében állítottuk össze és adtuk ki két évvel ezelőtt két országos akció, a felsősöknek szervezett Művészetek vándorútján, s az alsósokat mozgósító Barátaink városi programját; Emellett az úttörőház szaikCcörének mun­káját könyvekkel és diafil­mekkel támogatjuk. Az üzemek segítsége A váci üzemek közül — legalábbis tavaly, a gyermek­évben — majd mindegyik tá­mogatta a könyvtár munkáját. A legeredményesebb kapcsolat a Híradástechnikai Anyagok Gyárával alakult ki: szocia­lista szerződésük értelmében minden könyvtári rendezvény terhét közösen viselték. Be- retvás András festőművész vezetésével a szabad szomba­tokon versek, mesék feldol­gozásával, illusztrálásával fog­lalkoztak a gyerekek — a ren­dezvények költségeinek nem kis részét az üzem vállalta magára. S ha már a közös munkánál tartunk, nem feled­kezhetünk meg a váci gyer­mekolvasók legújabb sikeréről sem: á könyvtárosoknak és a pedagógusoknak egyaránt nagy szerepük volt abban, hogy a Petőfi Sándor Általá­nos Iskola 7/b. osztályosai né­hány héttel ezelőtt a megyei könyvtár Nagy a világ című vetélkedőjén a rendező szent­endreiek mögött a második helyen végeztek. A statisztikai adatok, a könyvtár, az iskolák és üze­mek között kialakult kapcso­latok, a tervek azt sejtetik, hogy a következő években to­vább nő a könyvszerető — s az önálló könyvtárhasználatot már az iskolás évek elején megtanuló — váci gyermekek száma. Az idén már többet tehet a könyvtár azért is, hogy az olvasótáborokba valóban azok jursanak el, akiknek leg­nagyobb szükségük van erre; s néhány év múlva talán több játéklehetőséget is tud bizto­sítani látogatóinak. Hiszen a gyermekek életkori sajátossá­gaiból következik, hogy szin­te észrevétlenül kell megsze­rettetni velük a könyvet, az olvasást. P. Szabó Ernő Az őskor művészete címmel kiállítás nyílt Sopronban, a lábas-házban. A tárlat anya­gát, amely a kőkorszak, majd a bronz- és a vaskor emberé­nek környezetformáló tevé­kenységéről ad képet, a Ma­gyar Nemzeti .Múzeum kölcsö­nözte Sopronnak. A helyi mú­zeum azonban kiegészítette azokkal a korabeli tárgyi em­lékekkel, melyeket Sopron kör­nyékén, Sopronvárhelyen tár­tak fel a kutatók. A kiállítás legrégibb darab­jai az 5—6 ezer éves pattin­tott kőszerszámok. A későbbi kerámiákra már díszítővona­lakat is karcoltak készítőik. Azok az edények pedig, ame­lyeken embereket, figurákat, sőt a hétköznapi életből vett jeleneteket örökítettek meg, a díszítőtechnika fejlődését érzékeltetik. A bronz- és a vaskor művészetét, és az ak­koriban élt emberek szép iránti vágyát fém karperecek, nyakbavalók, díszített kardok és egyéb fegyverek reprezen­tálják. NEMZETKÖZI KARMESTERVERSENY Gálaest az Operaházban, Ismét nemzetközi karmes­terversenyt rendez a Magyar Televízió. Az immárom harma­dik nagyszabású művészeti vetélkedő időpontja: április 18 —május 12. Az alkalomra új magyar mű is született: Ba­lassa Sándor alkotását a dön­tőbe jutott versenyzők diri­gálják. Az elődöntőben az Állami Hangversenyzenekart, a középdöntőben a Budapesti Filharmóniai Társaság Zene­karát, a döntőben az MRT Zenekarát, a gálán ismét a Filharmóniai Zenekart ve­zénylik az ifjú karmesterek. Emeli a rendezvény rangját az is, hogy a gálát ezúttal az Operaházban tartják. Jelentős változás, hogy a verseny kimozdul a főváros­ból: a válogatót, az első for­dulót Szombathelyen rende­zik, s a helyi szimfonikus ze­nekart dirigálja a várhatóan több mint félszáz karmester. Közülük pontozással választja ki az elődöntőbe jutó tizenhat versenyzőt a neves karmeste­rekből, zeneszerzőkből, zene­kritikusokból, -esztétákból, rádiós és televíziós zenekari szakemberekből álló nemzet­közi zsűri. A rangos zenei esemény négy fordulójáról, valamint a gáláról 1025 percnyi műsor­ban számol be a Magyar Te­levízió. A válogatóról három összefoglalót sugároz, az elő­döntőről a IV-es stúdióban négy alkalommal tájékoztatja a nézőket. Ugyancsak a tv- stúdióban rendezik a közép­döntőt, amelyet az esti fő­műsor időben tekinthetnek- hallgathatnak meg az érdek­lődők, csakúgy, mint a végső versenyt — május 9-én és 10-én. A gálaestet egyenes adásban közvetítik május 12- én, hétfőn este. Egyébként a világ televíziói közül elsőként — 1974-ben — a Magyar Televízió rendezett karmesterversenyt. Akkor négy világrész tizenegy orszá­gából 36 versenyző nevezett. Az előkelő első helyet a japán Kobajasi Kenicsiro szerezte meg. Az 1977-ben rendezett II. karmesterversenyre három világrész 16 országának 40 versenyzője állt a selejtező­kön a kamerák elé. Ekkor az első díjat nem adták ki, a közönségdíjat Uri Mayer ka­nadai dirigens vihette haza, aki azóta több ízben hang­versenyezett Magyarországon. Violetta Sztrelnyikov operettjének bemutatója a Fővárai Operett Színházban Ritkán tartanak nálunk ős­bemutatót szovjet operettből. Pedig a műfajnak ott is olyan kiváló művelői voltak, mint Dunajevszkij, Miljutyin, Szo- lovjev-Szedoj vagy Nyikolaj Sztrelnyikov, akinek Violetta című nagyoperettje most a Fővárosi Operett Színházban színre került. Sztrelnyikov — a mi Kál­mán Imrénk csodálója és barátja — 1929-ben írta ezt a romantikus, látványos ope­rettet. A dátum jelzi: már túl vagyunk az úgynevezett bécsi operett virágkorán (mely bécsi operettet túlnyomórészt magyar komponisták: Huszka, Lehár, Kálmán, Jacobi, Szir­mai, Buttkay művelték), s modernebbé vált az örök-édes muzsika is. Ez az elkerülhe­tetlen váltás érződik a Vio­letta zenéjén is. A zenedra­maturgiai építkezés még a ha­gyományos: megtalálhatók a figurák bemutatására szol­gáló úgynevezett belépők, megvannak a kellő időpont­ban kötelezően eléneklendő nagy számok — lehetőleg ke­ringő ütemben —, nem hiá­nyoznak a kettősök, a látvá­nyos finálék, a tánckart fog­lalkoztató betétek vagy a sze­replőknek is jó tánclehetősé­get nyújtó friss számok. A tra­díciók a figurákban is érvé­nyesülnek: primadonna és bonviván, szubrett és táncos- jfomikus, intrikus és natur- burs — a lista hiánytalan. De a muzsika, amely a zenekar­ban és a színpadon megszó­lal, már más hangvételű, mint az operett klasszikusainak mu­zsikája ' volt. Először is sok­kal kevésbé édes, andalító a melódia. Idegesebbek, nyer­sebbek a dallamok. Kemé­nyebb, harcosabb, itt-ott majd­nem dzsesszesnek nevezhető a hangszerelés. És — Sztrelnyi- kovnál ez különösen szembe­tűnő — erős a nemzeti vo­nás, sok a népzenét idéző, an­nak szellemében fogant szám. A Violetta zenei világa ezek révén összetéveszthetetlenül orosz. A mese persze itt is mese, mint az operettekben általá­ban. Az 1800-as években ját­szódik a történet, s közép­pontjában természetesen egy szerelmi bonyodalom áll. Andrej herceg beleszeret a szép francia színésznőbe, Vio­lettába, de amíg egy pár lesz belőlük, addig sok bonyodal­mon kell átmenniük. S hogy derű és jókedv is legyen a darabban, megismerjük And­rej szolgáját, Mitruszt és sze­relmét, Folenykát. Az intri­kát a felkapaszkodott újgaz­dag Kutajszov képviseli, de segítőtársa is van, titkára, Jelpigyifor személyében. Nyi- kita, Andrej öccse pedig — mellesleg huszárkapitány — a snájdig és jópofa életvidám­ságot hivatott képviselni. Mu­tatós felvonásvégek, tetszetős táncbetétek színezik a dara­bot, mely kicsit afféle nemze­ti operettnek számít a Szov­jetunióban. Vendégrendező, a Moszkvai Kamara Opera művésze, Gri- gorij Szpektor állította szín­re a Violettát az Operett Színházbán, s vendégművész volt a koreográfus is: Lilia Talankina, a moszkvai Operett Színház vezető balettmestere. Mindketten kitűnő munkát végeztek. Szpektor, aki már több alkalommal rendezte a darabot, igen jó arányérzék­kel adagolta a hagyományos operett-stílust, inog az oro­szos hangvételt, de egyúttal szem előtt tartotta azt is, hogy az előadás a buda pe s- t i Operett Színházban zaj­lik, magyar színészekkel. A Violetta egyébként ponto­san úgy jelenik meg a szín­padon, ahogyan kell: a nagy­operett színpompás, látvá­nyos külsőségei közepette (kü­lönösen Kemenes Fanny jel­mezei szemkápráztatóak). Ami pedig a táncokat illeti, Ta­lankina nemcsak ötletes, ha­nem roppant igényes és na­gyon elegánsan oroszos ko­reográfiát készített. legjobb fiatal erőit vetette be az Operett Színház a be­mutatóra. Az utóbbi né­hány évben a színház mű­vészi geiincévé erősödött gár­da kiválóan helyt is állt. A látott előadás szereplői kö­zül különösen Gallay Judit (Violetta), Kovács Zsuzsa (Fo- lenyka), Németh Sándor (Mit- rusz), Farkas Bálint (Nyikita) és Kertész Péter (Jelpigyifor) tetszett. Egészen kiemelkedőek voltak Kovács Zsuzsa és Né­meth Sándor tánc jelenetei. A Violetta — nem nehéz megjósolni — tartós közönség- siker lesz. Az operett ugyanis egyáltalán nem haldoklik — csak éppen ezt a műfajt is nagyon Jól kell csinálni. T. I. Gengszterek sofőrje Jelenet a Gengszterek sofőrje című filmből. Alighogy megszületett a mozgófilm, máris felfedezte, hogy milyen remek játék az autós kergetőzés. A Lumiére fivérek találmányának tökéle­tesedése és elterjedése, meg az automobil tökéletesedése és elterjedése időben nagyjából egybeesett. Az egyik techni­kai újdonság tehát jól kihasz­nálta a másik újdonság nyúj­totta lehetőségeket. A század­elő első filmburleszkjei épp­úgy jeleskedtek ebben, mint a korai Chaplin-filmek. S még ma is a hasunkat fogjuk a ne­vetéstől, ha egy-egy ilyen film autós kergetőzési jeleneteit látjuk. A humor képi ötleteit azóta se igen sikerült felül­múlni, sőt, tulajdonképpen minden alapötlet és alaptrükk, de még az üldözés dramatur­giájának szabályai is ekkor születtek, s azóta is ezeket variálják a rendezők. Ha va­laki a legcsekélyebb újat is kitaláljá ebben a műfajban, azt már nagy hallalival üd- vözlik a nézők és a szakma­beliek. Űj abban az autós kergető­zések elengedhetetlen kellé­keivé lettek a filmeknek. Fő­ként a krimiknek. Nincs ta­lán egyetlen olyan mozi- vagy tévé-krimi (sorozat), amely­ben ne kapna fő szerepet a nagyvárosok zsúfolt utcáin vagy a többsávos autópályá­kon való kergetőzés bűnözők s rendőrök vagy bűnözőik és bűnözők között. Ez a kerge­tőzés néha rendkívül jól meg­csinált, izgalmas, és még dra­maturgiai funkciója is van. Az úgyszólván klasszikusnak számító példa az utóbbi idők filmjei közül a Francia kap­csolat lélegzetelállító üldözési képsora. De az egyébként meglehetősen érdektelen Ko- jak tévésorozatban is menet­rendszerűen bejön a kergető­zés, és néhány korábbi tévé­sorozatban is — Angyal, Min­den lében két kanál — az iz­galom (vagy csak az idő ki­töltésének) eszköze volt az autós kapd-el-játék. A néző olykor már arra a vélemény­re is hajjik, hogy egynémely filmben ezek a nagy autózá­sok tulajdonképpen az autó­gyárak rejtett rekláméul szol­gálnak, hiszen amelyik már­ka kibírja a tépést-nyúzást, az nem lehet akármilyen mi­nőségű. A ripityomra zúzott néhány kocsi igazán olcsó reklámköltség egy-egy Chev­rolet, Opel vagy Renault gyár­nak ... Fenti elmélkedés — mint ez a gyanútlanabb olvasó szá­mára is alighanem világos — egy újabb kergetözős film kapcsán született. Walter Hill angol rendező filmje, a Gengszterek sofőrje, alapjában véve nem más, mint néhány nagy autós bravúrkodás (itt- ott elég hosszasan, de leg­alább némi humorral enyhít­ve), s az ezek közé behelye­zett kötőanyag — egy megle­hetősen sablonos mese a kis­sé egzaltált detektívről, aki mindenáron el akarja kapni a gengszterek valóban irgal­matlanul ügyesen autózó so­főrjét (beceneve: Cowboy), de a fickó mindig kicsúszik a detektív fonta hálóból, s vé­gül is ott állunk a film vé­gén anélkül, hogy bármi is megoldódott volna. Se a de- tektívnek nem sikerült el­csípni a sofőrt, se a sofőrnek nem sikerült végleg lerázni a detektívet. Ami magyarul annyit jelent, hogy a Gengsz­terek sofőrje tetszés szerinti folytatásokban követheti még két főhőse kalandjait. A film egyébként leköti a néző figyelmét, az autós jele­netek valóban bravúrosak (ki­tűnőek lehetnek az autós kaszkadőrök), jó a színészi já­ték is (a Detektív: Bruce Dern, a Cowboy: Ryan O’Neal), s jó a magyar szink­ron (Tahi Tóth László, illet­ve Kalocsay Miklós). Én pe­dig, a magam részéről, sajná­lom azokat a szép új autókat, amelyeket ízzé-porrá törnek a legváltozatosabb módon és a legkülönlegesebb helyszíneken. Korengedmény Furcsa film ez. Valamiféle keveréke a hajdani, Kovács András-féle Nehéz emberek­nek, a mostani áldokumen­tumfilmeknek, melyekben szí­nészek játsszák el a spontán életet, meg egyfajta kemény riportfilm stílusnak. Készítője, Magyar József, megszállottan nyomozza társadalmi hibáink, visszásságaink, ostobaságaink eredetét, s tulajdonképpen most is ez — vagy nagyjából ez — a cél vezérelte. Egy túl­ságosan korán — ötvenegyné- hány évesen — nyugdíjba ment téesz-elnök, Nagy Sán­dor a film hőse, aki három évtizeden át volt vezető, s ezalatt sikerült összeszednie egy csomó díjat, kitüntetést, érdemrendet — meg egy sú­lyos szívbajt És a Koren­gedmény tulajdonképpen úgy szól erről a roppant érdekes egyéniségű, a legegyszerűbb paraszti sorból jött emberről, hogy a történetéből kibonta­kozik a háttér is. Először a Rákosi-korszak világa, aztán a mezőgazdaság kollektivizá­lásának időszaka, majd a ter­melőszövetkezetek megerősö­désének évei. De ezt a ke­mény embert valahogyan mindig a legnehezebb posz­tokra vetette az élet, s vala­miképp mindig beleütközött egy csomó értetlenségbe, rosszindulatba, ostobaságba, gondatlanságba, felelőtlen­ségbe, korrupcióba, s hason­lókba. Egész eddigi életében harcolt, ráment az egészsége, ráment a magánélete, — és egyáltalán nem biztos, hogy azok az eredmények, amelye­ket elért, arányban vannak az árral, amit értük fizetett. És Nagy Sándor mégsem keserű ember, nincs a rakoncátlan- kodó szívében sérelem, harag. Valószínűleg akkor is így csi­nálná végig az életét, ha ú ja­kezdhetné. Csak mi kérdezzük a film végén magunkban: va­jon az-e az eredmények ára, hogy embereknek kell tönkre­menni miattuk? És jól van-e ez így? A Korengedmény ezen a ponton találkozik Dárday István és Szalai Györgyi múlt héten bemutatott Harcmodor című filmje gondolataival. E két filmet egymás után nézve, megerősödik bennünk a véle­mény : társadalmunk jelenleg egyik legsúlyosabb gondja az az ellentmondás, amely a tár­sadalmilag hasznos tettek végrehajtása, s a végrehajtás­hoz oly gyakran szükséges módok és eszközök között fe­szül. Nem szabad rosszul akarnunk a jót — erre figyel­meztetnek ezek a filmek. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents