Pest Megyi Hírlap, 1979. november (23. évfolyam, 256-267. szám)

1979-11-06 / 260. szám

4 %Műtm 1979. NOVEMBER 6., KEDD SZEGFŰS, RÓZSÁS, ORGONÁS Mintaíró asszonyok Szentendrén Pruszlik elejének sarka Megkezdődött A szovjet könyv hete Gazdag, sokszínű összeállí­tás érkezett Nagy tárcsáról a szentendrei Népművészetek Háza legújabb, néhány hó­nappal ezelőtt nyílt állandó kiállítására. A színes kifejezés kétszeresen is érvényes: a nagytarcsai szlovákok visele­té, hímzéskultúrája vörös, kék, zöld árnyalatokban való­ban bővelkedik; az a terem pedig, amelyet a népi hímzé­sek bemutatóján ezeknek a munkáknak szenteltek, azt is jelzi, hogy a faluban ma is élénk a díszítőkedv, hogy az asszonyok a viseleti darabok számos fajtájára hímezik ma is a régi motívumokat. Színek születése A kiállítás persze nemcsak Nagytarcsa, hanem a megye más részeinek hímzéskultúrá- ját is bemutatja: az archai­kus, feketével vagy vörössel díszített nagybörzsönyi kendő­ket, lepedőket, az aranyszá­lakkal gazdagon kivarrt szerb ruhadarabokat, a túrái fehér hímzést — és sorolhatnánk tovább a szebbnél szebb dara­bokat, amelyek azt bizonyít­ják, hogy o megye hímzéskul­túrája nem szegényesebb, mint az országszerte emlege­tett tájegységeké. Sőt, nép­művészetének egésze is — ki­véve a fazekasságot — igen sok értéket tartogat még az érdeklődők számára. Valóban tartogat, mert e gazdag világot ma még vi­szonylag kevesen ismerik. Jó esetben láttak már innen származó műveket az embe­rek, de nehezen különböztetik meg őket más vidékek hasz­nálati tárgyaitól, viseleti da­rabjaitól. Ezért fontos ez a kiállítássorozat, amelyet 1—1 évig nyitva tartó bemutatók­kal három esztendővel ezelőtt kezdett el a Pest megyei Mú­zeumok Igazgatósága a Nép­művészetek Házában: a fara­gások és a szőttesek után ezért rendezték meg a megye ti­zenkét múzeumának anyagá­ból a hímzéskiállítást. S hogy a tárlat még hatásosabb — azaz igazán ízlésformáló, is­mereteket közlő — legyen, a múzeumi hónap négy napján ezért mutatták be a megye „író”, azaz mintákat rajzoló asszonyait is. Motívum Hogy milyen kitűnő ötlet volt élőben láttatni a motívu­mok születését, azt az érdek­lődők nagy száma jelezte, akár Dudás Juli, a népművészet mestere jött el Galgamácsá- ról, akár az isaszegi, akár a túrái, a galgahévízi asszonyok mutatták be tudásukat. Ami­kor két nagytarcsai rajzoló asszony mártogatta mintaíró tollát a színezőanyagba, mú­zeumnyitás után, akkor sem kellett várni a vendégekre: számtalan szempár figyelte a mozdulatokat, a fehér és szí­nes anyagon kirajzolódó for­mákat. Gazdag takarékosság Az asszonyok — a népvise­letbe öltözött Sajben Jánosné és Tárcsái Mihályné, aki vi­szont civilben érkezett, mert minden hímzett ruháját a nagytarcsai múzeumnak aján­dékozta —, ugyancsak szor­galmasan dolgoztak. Rajzolták a kolosavot, klincavot, ruzsic- kavot, vajcovot, organánovot, azaz a kerekes, szegfűs, rózsás, tojásos, orgonás mintát s még jó néhányat azok közül, ame­lyet a kiállítás igen szép ka­talógusa — illetve abban I. Sándor Ildikó magvas tanul­mánya — felsorol. A szabá­lyozható magasságú asztalon feketekávé gőzölög az asszo­nyok előtt, a festékhígításhoz dobozos tejet használnak, de a munka módszere ma sem változott, akárcsak régen, ma is gazdag és takarékos a dí­szítés. Gazdag, mert a rózsa­szín árnyalatai közül öt-hat félét is használ. Takarékos, mert például a pruszliknak csak azon a részén helyezke­dik el, amely kilátszik a váll­kendő alól. Nem véletlenül idéztem szlovákul a motívu­mok nevét — az idősebb nagytarcsaiak ma is inkább ezt a nyelvet • használják. A célszerűség a népművészet egészére, a színgazdagság, a munkák méretének megnöve­lése hazánkban főleg a szlo­vák nép művészetére jellemző. — Nagytarcsán a középko­rú és idősebb asszonyok ki­lencven százaléka jelenleg is kedvvel hímez, de kevesen vállalkoznak mintaírásra — mondja Tárcsái Mihályné, majd társnője felé mutat: — az ő édesanyja igen jó rajzoló volt, gyermekkoromban én is tőle tanultam. Ma már vi­szont nem élne a hímzés és népviselet nálunk sem, ha nem került volna a faluba Molnár Lajos és felesége. Mindketten pedagógusok, s amikor sokan nevették a vi­seletűnket, ők akkor is a meg­őrzésére biztattak bennünket. Nekik köszönhető a falumú­zeum is. Régi minták Amióta ez a szép múzeum áll, a régi hímzéseket a ma készülőkkel együtt mutatja be. Sajbenné a gödöllői házi­ipari szövetkezetnek is dolgo­zik, Tarcsainé, aki SZTK-ügy- intéző, szabad idejében, a mú­zeum számára készít újabb és újabb darabokat. Nem tudni, egy-két nemze­dék múlva is élő marad-e a Takarmány. Nem kell ah­hoz különösebb egészségügyi szakképesítés, hogy tudjuk: a vitaminokból csak egy bizo­nyos mennyiségre van szüksé­ge szervezetünknek. Hiába rágcsáljuk tehát kilószámra az almát — vagy szedjük a ki­vonatként gyártott tablettákat —, a kívánatos adagon felül egy fia ilyen vagy ületf éleség sem épül belénk. Az átlagnéző mindezt jól tudhatta — ám annál inkább meglepődhetett, amikor a va­sárnap esti Hétből kiderült: az állatok esetében is létezik va­lami hasonló fölösleges túl- etetés. Örömmel vehettük tu­domásul, hogy éppen itt. Pest megyében figyeltek fel erre a pazarlásra és több termelőszö­vetkezetünk állattenyésztői döntöttek úgy, miszerint ol­csóbb, de a tartás vagy a hiz­lalás céljának teljességgel meg­felelő kosztra fogják a négylá- búakat. „ Ócsán például a kukorica he­lyett sörárpát roajszolgatnak a bocik vagy — ha éppen azt raknak eléjük — megeszik a szárított répaszeletet is; Du- navarsányban meg egy olyan új. nemrég honosított takar­mánynövényt etetnek, amely­nek még magyar neve sincs. Mondanunk sem kell, hogy sok-sok millió forint takarító- dik meg így, anélkül, hogy a megváltoztatott étrend miatt különösebben lelassulna a gya­rapodás. Igaz, egy kicsit hosz- szabb idő alatt gyűlnek egy­másra azok a kilók. nagytarcsai népművészet, hi­szen a legfiatalabbak közül már kevesen ismerik a fogá­sokat. Most még mindeneset­re átkerülnek a minták a ha­gyományos öltözetről a gyere­kek ingeire, ruháira, mintegy személyessé téve a viselő és viselet kapcsolatát. A szakkö­ri foglalkozások és a szentend­rei bemutatósorozathoz hason­ló rendezvények sokat tehet­nek azért, hogy a következő nemzedékek ne csak szemlél­jék, hanem őrizzék is az ér­tékeket. P. Szabó Ernő KOPRODUKCIÓ Café Gerbeaud Magyar—francia koproduk- ciós játékfilm készítéséről született megállapodás. Mé­száros Márta rendezi a „Café Gerbeaud”-t, amelynek a for­gatókönyvét Koródy Ildikó- val közösen írta. A 30-as, 40- es években játszódó történet főbb szerepeit Monori Lili és Jan Nowicki alakítja, előbbi harmadszor, utóbbi pedig ötödször játszik egymást kö­vetően a rendezőnő alkotá­saiban. Partnereik között lesz az 1977-es cannesi fesztivál legjobb női alakításának dí­jával kitüntetett Isabelle Huppert. Jelentős szerep vár Perczel Zitára és Szabó Sán­dorra is. A film operatőre Ragályi Elemér, a zeneszer­ző Kovács György. Az első jeleneteket novem­ber végén veszik filmiszalag- ra a Vörösmarty téri Ger­beaud cukrászdában, s a for­gatást a tervek szerint ja­nuárban befejezik. S egymásra halmozódnak a takarékos kosztoltatásért ki­tűzött jutalmaik bankói is! Kis- kunlacházán például évi 15—20 ezer forintra is rúghat ez az összeg, amelyért ugyan kinek ne érné meg, hogy a koráb­biaknál jobban gondolkodva és ügyelve lássa el az istállók lakóit. Iskolák. Szó ami szó: ott, a Hétben sem lett volna súlyta­lan az a vizsgálódás, amelyet a Pedagógusok fórumában lát­hattunk vasárnap kora dél­után. Már hogyan is lett vol­na az, amikor iskoláink ügyes­bajos dolgairól esett benne szó, mégpedig úgy, hogy igen­csak általánosan érvényesek­nek tűntek azok az ügyek és bajok? Mely gondok fogalmazódtak meg ebben a leglehetetlenebb idŐDontban sugárzott bő fél­órában? Azok a máig tapasz­talható szervezetlenségek, ame­lyek az iskolák és az iskola- berendezések tervezését sújt­ják. Vagyis az, hogy — hiába a manapság oly sokat emlege­tett, mindent összefogó és minden körülményt figyelem­be vevő komponálási elv, a desing (megmagyarítva: di­zájn), az éppen a közoktatási intnézményeink elővonalazá- sainál nem érvényesül, mivel­hogy egészen másként jár a falak, termek, szobák kijelö­lőinek a ceruzája és megint egészen másként azoké, akik a bútorokat, oktatási eszközöket tárgyi ásítják. Nincs persze mit csodálkoz­ni ezen, amikor az utóbb era­Borsos Miklós állandó kiállítása Ünnepi külsőségek között nyitották meg Borsos Miklós szobrászművész állandó kiál­lítását vasárnap Győrött. A Káptalandombon, a Martino­vics tér 2. számú házban vég­leges helyére költözött a Bor- sos életmű nagy része, így többek között a művész ólyah ismert, jelentős alkotásai, mint a Napbanéző, a Sellő, a Fekete párka, a Vénusz születése és mellettük számos érem, réz- domborítás, grafika és fest­mény a 20-as és 30-as évek­ből, amelyeket Borsos Miklós Győrben töltött. A megnyitón Czigány György zenekritikus meleghangú kö­szöntője után Borsos Miklós elmondta, hogy nagy öröm számára, hogy fél évszázad elteltével. Győrött, a Kápta­landombon kaptak otthont al­kotásai, ott, ahol művészi munkásságát annak idején el­kezdte. I A magyar és szovjet képző­művészek tárlata november 25- ig — hétfő kivételével — na­ponta 10 és 18 óra között te­kinthető meg a Műcsarnokban. A magyar és szovjet képző­művészet kapcsolata az el­múlt harminc esztendőben kö­zös tapasztalatcserék, látoga­tások, kiállítások révén mind rendszeresebbé vált. Ezen be­lül Pest megye képzőművészei az omszki terület alkotóival találkoznak rendszeresen, mű­veket cseréltek, cserélnek. Most, a műcsarnokbeli bemu­tatkozáson is bebizonyosodott, a szovjet festők képekkel is­merték fel hazai tájaink sorá­ban Nagymaros és Szentendre vizuális különlegességeit, más­részt az itt dolgozó magyar al­kotók közül is sokan vállal­koztak arra, hogy orosz, üzbég, grúz motívumok megismerésé­vel fejlesszék saját lehetősé­geiket. E kapcsolat — közös műhely. Olyan műhely, mely­nek ez a tárlat csupán eléggé szubjektív idézete, nem teljes­sége. Egymásnak forrásai lettünk, vagyunk. Igazán megindító, ahogy Anmanisz Janisz kép­ben emlékezik vissza Rigából Budapestre egy nagyon érde­kes festői montázsban. Ugyan­csak ő és mások is, így Tbili­sziből Sota Sanidze és Tatjana Cigal nagymarosi tájakat rög­lített miicsodák megkomponá- lásában — írd és mondd — egyetlen egy diplomás forma- tervező, név szerint Böjti András működik közre. Ha valaki, hát ő aztán elmond­hatta, hogy igencsak vigaszta­lan az az állapot, amely leg­följebb csak polcok, de nem egymáshoz igazodó polcrend­szerek összeszegezssét igény­li. Magyarán: egyelőre még szó sincs a tanintézetek egy­séges — a kapuajtótól a szak­tanterem ülőpadjáig egyetlen célt szolgáló — fölvázolásáról. Mindenki úgy skiccel, aho­gyan jónak látja, és ennek megfelelően úgy állnak össze az iskolák, ahogyan — össze­állnak ... Foci. Néhány vasárnapon át most megint lesz miért oda- seregleni a képernyő elé, ugyanis — ünnepre ünnep — a futball-világbajnokságok fönnmaradt filmfelvételei ke­rülnek a kíváncsi szemek elé. A legelső foci tárgyú emléke­zést látva, máris kijelenthet­jük: ez a franciák által össze­állított sorozat a maga műfa­jában igazi remeklés. Azzá te­szik egyrészt a ritka jó szer­kesztői szemmel kiválogatott meccsepizódok, másrészt meg — és mindenképpen ez moz­gatja meg emlékeinket, s vonzza különös erővel a sze­meket — az a szinte mind­egyik kockából felsejlő törté­nelem, amelv az egymást kö­vető viadalokat a játszadozás­nál sokkalta fontosabb talál­kozókká emelte. így volt ez ebben a nyitányként leperge- tett ötven percben, és — re­méljük — így lesz ez a soro­zat következő adásaiban is. Akácz László Hétfőn Budapesten és vi­déken megkezdődött a szovjet könyv ünnepi hete. Az immár hagyományos eseménysorozat programjában kiállításokon, irodalmi rendezvényeken újabb és újább olvasókhoz, széles tö­megekhez jutnak el a szovjet —orosz irodalom, tudomány, művészet kiemelkedő alkotá­sai. Budapesten szovjet irodalmi alkotásokat, ifjúsági, képző­művészeti, ismeretterjesztő és politikai műveket bemutató- kiállítás nyílt a Szovjet Kul­túra és Tudomány Házában. Ebből az alkalomból Borisz Zsuldibin, a Szovjetunió ke­reskedelmi képviseletének ve­zetőhelyettese mondott ünne­pi beszédet. Ebben egyebek között hangsúlyozta: a Szov­jetunióban évente több mint 81 ezer művet adnak ki, 1,8 milliárd példányban. A Szov­jetunió népeinek nyelvén író­dott köteteken kívül évente 4000 külföldi szerző műve jut el a szovjet olvasókhoz. Ide­gen nyelven pedig évente 2000 könyvet, 116,5 millió példány­ban gondoznak a szovjet ki­adók. A Szovjetunióban fokozato­san nő az érdeklődés a ma­gyar művek iránt. Jól bizo­nyítja ezt. hogy 1946. óta több mint ezer magyar szerző írá­sát jelentették meg 37 milliót meghaladó példányban. Az élénkülő kulturális kül­kereskedelmet jól szemlélteti, hogy a Magyarország és a Szovjetunió közötti könyv-, és hanglemezexport, illetve -im­port értéke idén eléri a 7,5 millió rubelt. KIÁLLÍTÓTERMEKBEN Magyar—szovjet közös tárlat Havas Eszter: Moszkvai harangok zít nagyon egyénien, grúz, lett mentalitással. Szentendre a szovjet festők külön élménye. Jurij Mezsirov Leningrádból érkezett. Felje­gyezte festményén azt a for­gatagot, melyet Szentendrén látott — az utcákra és a kör­hintára összpontosítva. Ami­ran Parkoszadze képzeletét is megragadta Szentendre — tiszta égboltjával, tornyos lát­képével. A szovjet képzőművé­szek anyagából kiemelkedik Tatjana Cigal sok képe. A mi kollekciónk erőssége Mészáros Géza, Altorjai István, Kudász Emese képsorozata. Ök a Szov­jetuniót tárják fel számunkra, s általános emberi eredmé­nyekre, jellegire összpontosíta­nak. Bálint Ildikó Szentendrénél és alkot. Igazán izgalmas gra­fikai összegzést mutat be az inguri vízi erőműről, melyről Anmanisz és Sanidze olajké­pei is beszámolnak. Nagyon érdekes az a képi összegezés, GYERMEKRAJZOK Tegnap Szentendrén a Pest megyei Művelődési Központ­ban megnyílt az a rendhagyó kiállítás, amelynek anyagát a Mi világunkért gyermekkép­zőművészeti pályázatra beér­kezett alkotásokból állították össze. A nemzetközi gyermek­év Pest megyei programsoro­zatának e rangos rendezvé­nyének előzménye: a pályáza­tot idén márciusban hirdették meg, s kétségkívül emelte an­nak színvonalát, hogy azon részt vettek — hetvenöt kép­pel — NDK-beli testvérme­gyénk, Suhl pajtásai is. A kiállítást dr. Novák Ist­ván, a Pest megyei Tanács művelődésügyi osztályának vezetője nyitotta meg, külön kihangsúlyozva: a Szentend­rén bemutatott nyolcvan al­kotás — valamennyi zsűri döntése nyomán került az ér­deklődők elé — szemléletesen mutatja be a gyermekek éle­tét, azt a világot, amelyben élnek, az otthont, az iskolát, a játszótereket. A pályázat gaz­dag műfaji lehetőségei pedig jó alkalmat teremtettek a kis alkotóknak arra, hogy fest­melyet grúz és magyar építé­szeti motívumok alapján Tat­jana Cigal rendezett képpé a gyulai vár és Kőszeg íveinek festői felhasználásával. Bálint Ildikó bronzai is izgalmasak, melyeket Bagratiról, Tbiliszi­ről és az inguri erőműről ké­szített — társítva hozzá Szent­endre szobrászi arcát is. Kaubek Péter Nagymaroson dolgozik. Ezúttal is olykor gro­teszkbe hajló, de nagyon meg­alapozott portrékat mutat be fából, gránitból, vörös már­ványból. Szépek, nemesek Pusztai Ágoston szobrai is, melyekhez Szunyoghy András grúziai linói, Koleszár Erzsé­bet akvarelljei, Havas Eszter megfontolt szerkesztésű lapjai és Duschanek János képei csatlakoznak. Amit a Műcsarnokban lá­tunk — jó kezdeményezés. Ér­demes lenne rendszeresíteni e közös kiállításokat, Losonci Miklós mények, rajzok, kisplasztikák segítségével közöljék gondola­taikat. Egyértelmű a megálla­pítás: a pályázat, s az annak anyagából összeállított kiállí­tás máris szép sikert aratott Tegnap kiosztották a díjakat is. Fődíjat kapott Borsos Éva (Tápiószőlős), Knáb Judit (Du- nabogdány), Strausz Magdolna (Túra), Tóth Agnes (Szent­endre) festménye, valamint Kovács Paula (Albertirsa) és Pintér. Attila (Túra) kisplasz­tikája. Jutalmul valamennyi­en a jövő nyáron üdülhetnek Zamárdib'- , a Pest megyei úttörőtáborban. Mindannyian átvehettek egy Szentendre művészetét bemutató képes­könyvet is. Tizenkilenc pályázó okleve­let és tárgyjutalmat kapott. Ugyancsak ajándékokkal ked­veskedtek hat Suhl megyei pajtásnak is. A kiállítás szeptember 25-ig tekinthető meg Szentendrén, majd ezt követően a megye több városában és községében is láthatják a tárlatot az ér­deklődők. S. P. TV-FIGYELÓ i A mi világunkért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents