Pest Megyi Hírlap, 1979. november (23. évfolyam, 256-267. szám)

1979-11-06 / 260. szám

1979. NOVEMBER 6., KEDD x^unap 5 Szervezett megfigyelőhálózat Nemzetközi madárszámlálás Egykor legendás hírű ví­zi madár tömegek tanyáztak a magyar vizeken. Az ősálla­potban ]évő folyók, medrükből kilépve, számtalan lefolyás­talan vízgyűjtővel hatalmas mocsárterületeket tápláltak, ideális életteret biztosítva a fészkelő és vonuló vízimada­raknak. Ekkor hódított a dísz- tollgyűjtás, amely gátlásta­lan, üzletszerű madárpusztí­tássá éleződött, hisz, a pári­zsi, New York-i piacokon óriási kereslet volt a dísztol­lak iránt. A XVIII, században meg­kezdődtek a vízrendezési munkálatok, melyek során több ezer négyzetkilométeres mocsárterületek száradtak ki. A legkimagaslóbb teljesítmény a Tisza szabályozása volt. Az eredeti 1214 kilométer fo­lyóhosszat 140 átvágással 960 kilométerre rövidítették meg és a két partszegélyen 3500 kilométer hosszú gátrendszer közé szorították a hatalmas árteret. A vízivadállomány egyre kisebb területre zsúfolódott, amit viszont a vadászok hasz- I náltak ki. Például a magyar libalövő rekordot 1943. októ­ber 29-én Biharugrán egy vadász, hajnali lesben, 208 vadliba elejtésével érte el. A múltban nem méltatták figyelemre a vízivadat, hisz minden beavatkozás nélkül is tömeges zsákmányt adtak, és akkoriban el sem lehetett képzelni, hogy e vízimadár- tömegeknek sem kiapadhatat­lan ok a forrásai. Mostanában vadászkörökben állandóan visszatérő téma a vízivad ro­hamos megfogyatkozása, ami egyszeriben világszerte köz­ponti kérdéssé vált. Tekintve, hogy a kérdés sok tízezer em­bert közvetlenül is érint, olyanokat, akik évi szabad­ságukat is az őszi liba- és ka­csahúzásokra tartogatják, és gazdaságilag sem közömbös a vízivad mennyisége, ezért különböző helyi védelmi kez­deményezések történtek, amit hamarosan a Nemzetközi Vi- zivadkutató Szervezet vett kézbe és dolgozta ki a ví­zivadvédelem hosszútávú, ál­talános irányelveit. Az első legfontosabb fel­Kezes akarattal, ' szorgalommal Egy asszonybrigád a ráckevei Aranykalászból Tűz formálta sorsok f ötrészes sorozatunkban a mindennapokról szólunk, | mindennapi és mégsem mindennapi emberekről, sajá- = tos és kevésbé különleges körülmények között élőkről. !j Ami a szereplőkben közös: munkájukat, életformáju- S kát meghatározza az éjszaka és a hajnal. Akad közöt- ! tűk, aki öt órakor ébred, hogy időben beérjen munka- ! helyére, másak akkor lépnek ki lakásuk ajtaján, ami- ! kor sokan éppen nyugovóra hajtják a fejűiket. Ez a = különleges helyzet kapcsolja össze valahol azokat a = munkásokat, hivatalnokokat, mentősöket, tanyai és vá- I rosi embereket, akik riportjainkban megszólalnak. — Itt vannak — mutatott az árakparti kerekpárerdőre kí­sérőm, Bukri Károlyné brigád­vezető a ráckevei határban. A hatalmas kordonos szőlősben enélkül nehezen találtuk volna meg a Mathiász Jánosné szo­cialista brigád asszonyait. Pe­dig igencsak ládáztak a szőlő­ben. A gyorsan mozgó kezek szinte dédelgették a fürtöket, gondosan kivágták a rigócsípte szemeket, hogy kizárólag hi­bátlan áru kerüljön a vevők­höz. Tizenhat éve, hogy január vé­gétől késő őszig kint dolgoznak a szabad ég alatt. Volt idejük hozzászokni a hajnali fagyok­hoz, a hét kilométeres kerék­pározáshoz. S az idén még a metszőgéppel is meg kellett ba­rátkozniuk. Ök is tudták, a gépet igazolja a könnyebb, a kényelmesebb munka, ám azon a téli reggelen mégis idegenül méregették. Nem véletlenül, hiszen megváltoztatta a mun­ka jól bevált ritmusát, a gép­hez kellett igazítani tempót, tartani a masina diktálta üte­met. Az összeszokottság azonban átsegítette őket az első akadá­lyon. — Még jó, hogy nemcsak egyszerű, hanem szocialista brigádként dolgozunk. Ha sa­ját zsebre, saját teljesítmény­re menne a munka, elidegení- tené egymástól az embereket. Mert nézze, itt nincs két egy­forma sor. Van, amelyiken sok a fürt. van, amelyiken ke­vesebb, a megtett út viszont egyforma. A fáradság is. Ezért, aki előbb kiér, elébe megy a másiknak. A munka is, a pénz is közös. Segítünk egymásnak, s ez így van rendjén — mond­ta az egyik brigádtag. Hogy mennyire így van, ar­ról a 72 éves — csak három éve hyugdíjas Piroth Antalné beszélhet igazán. A nyugdíj ezerriésyszáz forintja bizony kevés lenne, de itt, a régi kör­nyezetben háromezer fölött volt a mellékes a múlt hónap­ban is. Tavasztól ő is kijár a brigáddal a gyümölcsösbe, a paprikásba. Pedig kevesen hit­ték, hogy erre még sor kerül. — Szerencsétlenül estem, combnyaktörést szenvedtem. Kilenc hónapig voltam kórház­ban. Vagy hatan látogattak meg a brigádból, pedig a kór­ház nem esett az útjukba. A szomszédos sort szaporáz- za Laczik Antalné. Egyike az alapító tagoknak, 1961 február­ja óta dolgozik a kertészetben. Részt vett a nagyrédei tanul­mányúton, ahol az Aranyka­lász vezetői a helybeli tsz mál­nását tanulmányozták, a tele­pítéstől a hűtőházi feldolgozá­sig. — Az idén mi is málnást te­lepítünk. Mondtam is az asszo­nyoknak, hogy jó lenne, ha olyanra sikerülne, mint a ré- deieké. Bár háztáji művelésre adják ki, azt hiszem, a végén mégis a mi kezünk alá kerül. Ügy tűnik, már be is kalku­lálták a barackos, a meggyes, a cseresznyés, a frissen telepí­tett almás, a szőlő és paprika mellé. A munkáról, az egymás segítéséről, a termés alakulá­sáról olyan természetes egysze­rűséggel beszéltek, mint akik a határ minden göröngyével személyes barátságot kötöttek. Nem csoda, hiszen egész év­ben, reggeltől estig ők tizen­hatan vallatják a fákat és a földet, hogy kezűit nyomán még friss áru kerüljön a buda­pesti piacra, s ropogós barack, kemény, húsos paradicsompap­rika és tűzpiros fűszerpaprika a konzervgyárba. Amiről nem beszéltek, az a sokszoros aranykoszorús bri­gádjelvénnyel és szövetkezeti kiváló brigád kitüntetéssel fémjelzett út, amelyet közös akarattal, szorgalommal, egy­mást segítve ért el ez a tizen­hat asszony a ráckevei Arany­kalász Termelőszövetkezetben. Földi Pcter adat a pillanatnyi állomány mennyiségének felmérése, ami­nek módszerét a Magyar Ma­dártani Intézet dolgozta ki és rendszeresítette — a synch­ron megfigyelést. Énnek lé­nyege, hogy télen a gyülekező és telelő helyeken összetorló­dott réce-liba csapatokat azo­nos időben számlálják, mert így sokkal reálisabb helyzet­képet kapunk, mint nyáron, amikor az óvatosan fészkelő récék rendkívül nagy terüle­ten szétszóródnak. A most már nemzetközivé szélesedett vízimadár-számlá- lás szeptembertől májusig minden hónap középső va­sárnapján van, amikor egész Európában, Észak-Afrika egyes részein és Kis-Ázsiában, hatalmas megfigyelőhálózatot képezve, a kijelölt helyen tartózkodik minden résztvevő. A külön területekről beérke­ző több ezer adatot egy központi irodában kiértékelik és ennek birtokában lépése­ket tehetnek a jelentősebb te­lelőterületek védelmében. Nem egyszer előfordult, hogy a nemzetközi szervezet erköl­csi vagy anyagi támogatásá­val létesült védett terület ott, ahol egyébként nem lett vol­na. Hazánkban a vízi madár­számlálást a Magyar Madárta­ni Egyesület tagjai végzik. A meghatározott időben a ki­jelölt helyen tartózkodik min­den megfigyelő, hogy számba vegye a pihenő vadrécéket. A váci megfigyelők Sződligettöl Verőcemarosig tartják ellen­őrzés alatt a Duna-szakaszt. A legemlékezetesebb számlálás 1976 telén történt, amikor csak a hajógyár alatti Duna- szakaszon mintegy 6 ezer tő­késréce tartózkodott, viszont legérdekesebb 1978 telén volt, ekkor a ritka tengeri füstös­récék soha nem látott tömeg­ben jelentek meg és köztük egy jegesrécét is láthattunk. Dénes János Az elmúlt napokban két­ségkívül sokan gratuláltak Szuna Ferencnek és Miklós Lászlónak, az ácsai Vörös Ok­tóber Termelőszövetkezet két fiatal szarvasmarha-tenyész­tési szakmunkásának. Nem­csak közvetlen munkatársaik veregették meg barátságosan a vállukat, hanem olyanok is, akiket eddig csak látásból is­mertek. Az ok egyszerű: ezút­tal harmadízben rendezték meg az ifjúmunkások megyei fejőversenyét, s az erős me­zőnyben a sajtáros kategóriá­ban Miklós. László, a fejőhá­ziak között pedig Szuna Fe­renc győzött. Mégpedig • nem is akárhogyan: imponáló fö­lénnyel. — Valamennyien örültünk a termelőszövetkezetben a fiúk szép sikerének, de őszin­tén megvallva, egy kicsit bíz­tunk is abban, hogy nem val­lanak szégyent — mondta az eredményhirdetés után Szed- lacsek Ferenc, az ócsai Vörös Október Termelőszövetkezet KISZ-bizottságának titkára. — Ezúttal harmadízben ke­rült sor a versenyre, s már hagyománynak számít, hogy fiataljaink rendszerint az él­mezőnyben végeznek. így volt ez most is ... Érettségizett munkások — Korszerűen felszerelt, modern szakosított szarvas­marhatelepünkön dolgozók átlagéletkora nem éri el a harminc évet — vette át a szót Kékesi Károly részlegve­I zető, aki a gazdaságban maga is a fiatalabb korosztályhoz tartozik. — Szerencsére kvali­fikált, agilis szakmunkásaink vannak: harminc tehenészünk közül tizennyolc már leérett­ségizett. E két műszakban dol­gozó hozzáértő gárdának je­lentős az érdeme abban, hogy nálunk az egy tehénre jutó évi tejtermelés négyezerötszáz liter, ami jóval meghaladja az országos átlagot l Nehéz az átállás Van annak talán három órája is. hogy Érd, búcsút int­ve a tegnapnak, szelíden álomba szunnyadt. A pályaud­varon békésen bóbiskolnak a buszok, köröttük mintha a lámpák is fáradtan , pislogná­nak. A főúton magányos vándor az autónk, de nicsak: szemből egy fiatalember ér­kezik, kezét a zsebébe, arcát a kabátgallérba rejtve igyek­szik elhessegetni a hideget. Léptei úgy (koppannak a csendben, mint tétova kórhá­zi látogatóé, szilencium idején. Jó éjszakát, város. Jó éjszakát, asszonyok... A köszöntés furcsán, visszhang­zik a műhelyben. Már érzem, jobban tettem volna, ha jó munkát kívánok. Merthogy a Mezőgép Tröszt érdi üzemé­ben még e hajnali órán sem esik szó a nyugovóról. Műszak — éjszaka. A szobácska egy- egy szegletében hárman se­rénykednek. Méretre szabják, majd sütőben formázzák a gumiszerű, de — mint meg­tudom — éghetetlen alap­anyagot, aztán a csavarok szá­mára lyukakat fúrnak az emígy kialakított dobozka négy sarkára, végül sorjázzák a fekete tömböcskét. A betop­panó számára felfedezés: így készül a biztosítékaljzat! Méghozzá, sorozatban. Amint megvan az első, alakul a má­sodik, a tizedik, a századik. Egy műszakban — kettőszáz- húsz!. Ma már nyilvánvaló: e kör­nyezetben gyarapította nap mint nap szakmai ismereteit a két győztes, Miklós László és Szuna Ferenc is. A versenyen rendkívül magabiztosan sze­repeltek. Az elméleti kérdé­sekre éppen úgy helyes vála­szokat adtak, mint ahogy a gyakorlati feladatokat is hi­bátlanul megoldották. Csak egyetlen példa: alig több, mint három perc alatt mindketten összerakták az alkatrészeire szedett Volga típusú sajtáros fejőgépet, s hibátlanul kitöl­tötték a szellemi totót is. Egy­öntetű volt a zsűri vélemé­nye: a két fiatalember nem­csak szereti, hanem érti is a szakmáját. Folyamatos tanulás Vajon milyen meggondolás alapján választották élethiva­tásul ezit a pályát? A kérdésre Miklós László így válaszolt: — Gyermekkorom óta sze­retem az állatokat. Mivel a közelben lakom, így jutottam arra az elhatározásra, hogy a termelőszövetkezetben kere­sek magamnak való munkát. Négy éve dolgozom itt, segéd­munkásként kezdtem, s azóta már nemcsak a szakmunkás­bizonyítványt szereztem meg, hanem elvégeztem az állat­egészségügyi szaksegédi tan- folyamot is. Megtaláltam a számításaimat, jól keresek én is, a munkatársaim meg a ba­rátaim is. Ha újból döntés előtt állnék, megint a tehené­szeti telepet választanám ... A másik győztes, Szuna Fe­renc szintén azok közé tarto­zik, akik végérvényesen meg­találták helyüket az életben. Hajdúhadházi születésű, s mivel odahaza a család min­dig is állattenyésztéssel fog­lalkozott, ő sem szakította meg ezt a régi hagyományt. Amikor felköltöztek, s a gaz­daságba került, még nem volt meg az általános iskolai vég­bizonyítványa, ám nem saj­— A húgom kérdi mindig: nem únod el magad, egész éjjel egy valamit ismételget­ni a végtelenségig? Én meg rendre azt felelem: nem! — mondja Barna Jenőné. —Szá­momra örömet jelent a mun­ka! Hogy más ilyenkor al­szik? Higgye el, csak az át­állás nehéz, ha a váltást megszokta az ember, már nem is gondol az éjszakával. Egyébként ugyanúgy élek, mint a többiek, csak hát for­dított időszámítással. Én al­szom, úgymond dologidőben kézimunkázgatok vagy ren­dezgetem a kertet, könyvet sem este, az ágyban olvasok. Pénz építkezésre — Építkezünk, kell a pénz, azért szegődtem éjszakára — ezt már Régely Lászlóné te­szi hozzá kolléganője szavai­hoz. — Különben sem vagyok jó alvó. énnékam két-három órányi szundikálás éppen elég! Azt kérdi, ez hogy lehet? Ma­gam sem tudom az okát, ta­lán mert a férjem segít az otthoni munkában, azért nem vagyok fáradt... Blaha Aranka is hasonlóan beszél: — Mikor hazabicikli­zem a gyárból, és délelőtt le­fekszem, mindig bekapcso­lom a rádiót, úgy alszom el. Ha csend van, felébredek! Ez már afféle éjszakai ártalom lehet, hiába, úgy megszoktam én ezt az életet, hogy nappal­ra nem is jönnék dolgozni! Éjjel nyugalmasabb a munka, nálta az időt, szorgalmasan tanult: időközben nemcsak a szakmunkásvizsgát tette le, ha­nem most munka mellett szakközépiskolába jár: jövőre érettségizik. Miért ez a tanu­lási vágy? — kérdeztük Szu­na Ferenctől, aki higgadtan, megfontoltan beszélt: — A közvélemény jelentős részében, sajnos, még ma is hamis kép él a mi szak­mánkról. Ha tehenészeti te­lepről esik szó, nagyon sokan nádtetős, düledező istállóra gondolnak, s el sem tudják képzelni azt a szakosított szarvasmarhatelepet, ahol mindenütt tisztaság és rend van, a tehenészek pedig fe­hér köpenyben, modern, svéd gyártmányú Alfa-Laval gép­pel dolgoznak. A mai fiatalok már csak az idős tsz-tagok el­beszéléseiből ismerik a régi kézi fejés módszerét. S ah­hoz, hogy a korszerű gépeket kezelni tudjuk, s ugyanakkor az állatokkal is szakszerűen bánjunk, ez nem megy más­ként, csak ha tanulunk. Sze­rencsére a mi telepünk dolgo­zói egyértelműen megértet­ték, hogy másként nem boldo­gulhatunk. Alig van olyan kö­zöttünk, aki ne képezné ma­gát tovább. Pénz és jutalomét A teljes képhez hozzátar­tozik: Miklós László a közel­múltban nősült, s bútorra gyűjt, Szuna Ferenc pedig Du- naharasztiban felépítette csa­ládi házát, feleségével és két fiával együtt már új ottho­nukban laknak. A győztesek szép szereplé­sükért kétezer forintot kap­tak: a jelek szerint tehát jó helyre került a pénz is. S mint hírlik, az ócsai Vörös Október Termelőszövetkezet is büszke két fiatal tehenészére: a gaz­daság jóvoltából minden va­lószínűség szerint külföldre utazhatnak egy későbbi idő­pontban — jutalomból. F. G. a társakkal is kijövök, _ a pénzem is megvan — tőlem hát panaszt sose várjon! Utólag bevallom: vártam.' Áim Barnánét és társait hall­gatva rájöttem, hamar rá kel­lett jönnöm: ha reggelig fag- gatózom, akkor sem számít­hatok egyetlen keserű mon­datra sem. ic Fázom — és melegem van.' A hátamat újra és újra meg­csipkedi a nyitott kapun ke­resztül a műhelybe lopódzó szél, az arcomat viszont for­róság önti el, még könnyezem is, akkora a hőség. És ha a parázsról máshová tekintek, mintha a Napba néztem vol­na: erősen pislogok, a sze­mem nemigen szokja a fényt. A kovácsok pedig — játsza­nak a tűzzel. Ügy dobálóznále az izzó vasdarabokkal — a kemencétől a présig, a prés­től a ládáig —, mintha csak fényes labdacsokkal lenne dol­guk. Északai varázslat: ho­gyan lesz a tüzes játékszer- bői — tengelykapcsoló? Legtöbbjük törzsgárdatag Egy mosolygó szemű bácsi­ka — lehet vagy ötven év köztünk — látható örömmel szemléli a munkát. Hogyne nézném szívesen — mondja Kunyik István, a Pest megyei Fémipari Válla­lat szentendrei kovácsoló gyáregységének éjjeliőre. — Hisz’ magának talán még az édesapja sem élt, amikor én már itt dolgoztam ebben a gyárban! 1914-ben kezdtem az inaskodást, azóta — egy rö­vid kitérővel — jóban-rossz- ban itt vagyok. Persze, jár­tak mifelénk nehezebb idők is. Emlékszem a harmincas évekre, amikor az akkori tu­lajdonos két évig nem fize­tett bért, úgy eladósodott a gyár. Ma már, persze, más­ként van, a kokszkályhát ré- ges-rég felváltotta az olajtü­zelés, és mikor volt itt igazi sajtológép! Most, hogy éjjeli­őr vagyok (különben szer­számcsiszoló a szakmám), meg-megállok nézelődni. Aki viszont dolgozik — az nem mind kovács. Szentendrei László tudniillik a gyáregy­ség üzemmérnöke. — Kunyik bácsi kívülről, én belülről élvezem a mun­kát — mondja. — Jó érzés látni azt. hogy amit az író­asztalnál eltervezek, hogyan valósul meg a gyakorlatban? Persze, ez most, ha nem is kivételes, de ritka alkalom, segítek, hogy teljesíteni tud­juk felajánlásainkat. A teljes igazság azonban’ az, hogy örülök, is, meg nem is, hogy szükség van rám. Valóban le­bilincselő munka az előmele­gítés, de, hogy itt vagyok, azt részben annak is köszönhe­tem, hogy sajnos, a kovács-, szakma kihalóban van. Nemcsak a kemencében Baranyi János a kevés ki­vétel közé tartozhat, mind­össze huszonnégy esztendős. — A mesterség szeretete nálunk^ már családi hagyo­mány, hiszen édesapám is, nagybátyám is kovács volt — emlékezik. — Persze, amolyan békebeli kovács, hiszen az ő idejükben még gépek nélkül, puszta kézzel dolgoztak. De- hát a szakma, ha változott is, még ma is gyönyörű! Hogy mi benne a legszebb? Legin­kább az tetszik, hogy bármi­lyen kemény anyag is a vas, úgy formálódik, ahogy én akarom. Az éjszakázás? Nem fáraszt jobban,, mint a nap­pali műszak. A tűz fénye megvilágítja a fiatal mester arcát, arról pe­dig, ha nem hinnék a sza­vaknak, akkor is leolvashat­nám, bizonyságul: őszintén be­szél. De, hogy ilyen egyszerű lenne az egész? Talán csak Baranyi János és társai érzik így. Mert ehhez a munkához nem csupán a kemencében kell lobognia a- tűznek... Hegyi Iván (Következik a 2. rész: Hár­man a száznyolcvanezerből.) Ez a sor is kész ... Fiafal győztesek között Akiknek vonzó a mezőgazdaság... "t A 7 ifif, fii. /fjjf ibjjaS . ¥ * if /."fi ff B 9 j ,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents