Pest Megyi Hírlap, 1979. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-25 / 250. szám
4 "x-^ßwift0 1979. OKTOBER 25., CSÜTÖRTÖK A KERÁMIA KLASSZIKUSA A gazdag képzelet mesés játéka Szoptató anya (Részlet) öreg csősz (Részlet) Kovács Margit a világ kerámiaművészetének: legelső vonalába tartozik. Művészetében népi, nemzeti forrás válik nemzetközi értékké. Határai internacionálisak. Abban az értelemben, hogy tehetségét a Wiener Werkstätte kerámiaműhelyében, Dániában, Münchenben, Franciaországban egyaránt pallérozta, de figyelemmel kísérte a magyar népművészet mindenkori eredményeit. A magyar kerámiaművészet klasszikus minőségét igá- zolta műveinek bemutatásával Monzában, Párizsban, a velencei biennálén, Rómában, Ostendében, Tokióban, Torinóban, Prágában — szinte az egész világon. Szövetség a színnel Mi a titka? Emberségének tisztasága, képzeletének bősége, tudásának hiánytalan technikai biztonsága. Művészete lezárult, mégis tovább él, nevet szerezve a világban, hiszen szentendrei múzeumának közönsége Európából, Ázsiából, Ausztráliából, Afrikából, Amerikából — a szomszédból és messzi tájakról érkezett, érkezik. Természetes és szertartásos minden gesztusa — művészi képzelete olykor domborművet, máskor tálat vagy szobrot eredményez, s mindig szövetkezik a színnel, báj és kedvesség telíti a művek felületeit, mely visszacsatolja fantáziánk a Bibliához, Odüsz- szeuszhoz, a római mitológiához, gótikához — a magyar századokhoz. A tékozló lány tiszta líráját olyan intenzitással közvetíti, hogy egy Keats bármelyik Kovács Margit műről új ódát írhatna, mint valaha tette az angol költő egy görög váza kapcsán. A kerámiákból áradó kedvesség örömre hangol, fokozza igényességünket, önmagunkkal szemben. Barbár és érett minden jele, mozdulata, eszköze, motívuma; ékítményei hamvasak. Minden együtt Bármennyire paradox az összetétel, mégis igaz; vad szelídség Kovács Margit alkata, minden értéket kiszűr és véglegesít. Műhelyében a köznapok harmóniája született. Akármelyik agyagból gyúrt, korongolt, mintázott, festett, égetett pásztorára, szamaras emberére, halászasszonyaira tekintünk, kiderül: játékos, meseszerű formákban találja meg az élet méltóságát és realitását. Deríts kedvvel alakít, módosít az általánosan ismert hagyományokon, — „Kuglófmadonnát” kerekít Máriából, az anyaságot úgy jelöli, hogy a gyermeket pólyázzák. Finom, érzékeny, ám enciklopédikus teljességre törekszik. Képzelete nem fárad el. Mindig képes megújulásra. Amikor már úgy tűnt, hogy a „Halotti be- széd”-ben, oszlopangyalában, sárkányölő szent Györgyében, szoptatójában mindent elmondott, akkor a „Gesztenyesütő” merőben mást jelzett Nagy családot fog össze munkássága. Minden jelen van együtt; békében, barátságban. Gyík, keselyű, ló, szarvas, jegyespár. Elementáris kedvessége és poézisa révén olykor azt érezzük, — Kovács Margit a kerámia Petőfije, de ez csak részben igaz, mert az öreg csősz emberi áhítata Arany János vén gulyásával tart rokonságot arról nem is beszélve, hogy Philemon és Baucisa szinte a John Anderson tiszta életét megörökítő Burns-köl- tamény ösvényén halad. Minden irodalmi találkozásai ellenére Kovács Margit szuverenitásához nem férhet kétség. Egyszerűsége az emberi élet minden bonyolultságát is tartalmazza. Vallomás hőfok érzékelteti az „Anyám' asszonyi jóságát, melyben Kovács Margit hálája szól valló másos erővel. Ritmusérzéke klasszikus, szimmetrikus szerkezetei mindig valami lényegesen új elemet tárnak fel. Művészetének egyik csúcsa az a kerámia, melynek címe: „Melyik immár az anya és melyik a gyermek”. Ez az egymásra hajló két női figura Kovács Margit és az édesanyja, akik egymáshoz öregedtek, egymáshoz fiatalodtak. Várják a világo\ Kovács Margit művészetével ismét gazdagodott, sokszínűbb lett a nép és a nemzet kultúrája. Elmondhatjuk; ha csodák nincsenek is, csodálatos dolgok vannak; Kovács Margit kerámiái, melyek Szentendrén várják a világot. Losonci Miklós Jellemzőek módosításai. „Bárányos királya”. magát a hatalmat szelídíti, s végtelen szeretet, visz- szafogott lírai Hommage ä Szentendre BOLDIZSÁR IVÁN: Itt van ebben a házban és egy ország szívében A beszed elhangzott a kibővített szentendrei Kovács Margit Múzeum tegnapi megnyitóján. l/'edves Margitka, most úgy illenék, hogy megszólítsam a jelenlevő- két, üdvözöljem az újjáépített gyűjtemény létrehozóit, de én ebben a házban, a maga világában most csak így tudom kezdeni: kedves Margitka. És mivel majdnem félévszázados barátságunk alatt mindig magázódtunk, a már eltávozottat sem tudom tegezni: magát köszöntöm itt, mert maga van jelen. Ugyanazt érzem az újjáalakított múzeumban, mint ami lehalkította a szavamat valahányszor' — hányszor? tálán sok százszor — beléptem Pozsonyi úti lakásába, a művészet és az emberi tisztaság e hajlékába. Meg is mond,- tam a múltkor, harmincnégy évvel ezelőtt, amikor a felszabadulás utáni első kiállításának megnyitóját írtam, hogy újra meg újra a római mondás jut eszembe: numen adest, istenség, isteni láng van jelen. S akkor maga, Margitka csilingelő tündérkacagásával azt mondta, mint mindig egy szóba ejtve az egészet: „édesdrágajóBoldizsár, ne bolondozzon”. Nem bolondoztam, sosem voltam olyan komoly és derűs, mint amikor egy-egy órácskát magánál töltöttem, Margitka. S most megtörtént a varázslat: itt van az újjáépített múzeum emeletén a Pozsonyi úti lakás minden jellegzetes darabja: a biedermeyer cseresznyefaszekrény, a finomlábú székek, a falhoz támasztott derékszögű pad, amely falusi hangulatot is bűvölt a nagyvárosi szobába, itt vannak legkedvesebb korai művei és főképpen itt van a kis szekre- tér, s azon az Édesanya megrendítően szelíd és törhetetlenül erős akaratú bronzfeje. Ahhoz a numen-hez, amely Kovács Margit környezetében, létében és műveiben jelen volt, eltéphetetlenül hozzá tartozott — hozzá tartozik — az Édesanya, életének csodálatos társa, segítője, ihletője, akit maga, Margitka a leggyengédebb leányi humorral „kis- inasának” nevezett. Hadd hívom fel a figyelmet az egész gyűjteménynek egyik legszemélyesebb ihletésű, művészi megvalósításában merész művére, a „Melyik immár az anya, melyik a gyermek” című szoborra, amely kettejük életalkonyának emlékműve. U a másért nem, ezért és a Pozsonyi útról Szentendrére átmentett környezetért és légkörért is érdemes volt kibővíteni a gyűjteményt, hogy most már önökhöz forduljak, tisztelt jelenlevők, Kovács Margit barátai, hívei, csodálói, a kormány, a párt, a megye, a város küldöttei. De az új kiállítás még ennél is többet nyújt: Gábor László és Vörös Ferenc szellemes építészi és belsőépítészi munkája által lehetővé téve áttekinti a teljes életművet. Petényi Katalinnak, a kiállítás kitűnő rendezőjének beleérző és művészettörténetileg is helyes elgondolása szerint nem időrendi sorrendben mutatja be, hanem alkotói gyújtópontok köré csoportosítja. így tárul elénk valóban, először és a maga teljességében a mi Kovács Mar- gitunk nagysága. Nem riadok vissza a szótól, bár Margitka alaposan kikacagna érte. De mi ma már tudjuk — és az eddigi kisebb kiállítás nagy nemzetközi sikere, többek közt Unesco-díja is bizonyítja —, hogy ez a csöppnyi termetű művész, aki hetvenöt éves korában is kislányos maradt, törékeny és szinte meseszerűen libbenő, a mai európai egyetemes művészet egyik jelentős alakja. A húszas évek közepétől a hetvenes évek derekáig olyan egyöntetű és minden évtizedben érvényes művet alkotott, amely nem szakadt el az európai irányzatoktól, de mindig hűséges maradt önmagához és a földhöz, amelyből vétetett: a magyar népművészethez. Kovács Margit művészete nagyon európai, a bizánci, az ókeresztény, a gótikus és a szürrealista hatásokat éli át és alkotja újra. És nagyon magyar, mert minden korsója, tálja,. edénye, faliképé, szobra, domborműve és figurája „csak tiszta forrásból”, a népi alkotóerőből merít, hogy e bartóki igével is erősítsem Kovács Margit stílusát éa mondanivalóját. Ezt a kettős-egy sugárzást megérzi a látogató, a hazai és a külföldi egyaránt. Mindenkihez először a saját nyelvén beszél. A közérthetőség nemes értelme ebben a gyűjteményben átélhető, szinte kitapintható. Még nekünk, akik kortársai és barátai vagyunk is, nehéz elhinni, hogy például júniusban százötvenhatezer látogatója volt a gyűjteménynek, vagyis napi hatezer. Maga a szám is kultúrpolitikai jelentőségű, de a Kovács Margit-gyűjtemény érdeme és kibővítésének indítéka nem mennyiségi, hanem emelkedett, szinte izgalmas értelemben minőségi. ÍVJ ért ez a szentendrei ház, amelynek összképébe belejátszanak a város tornyai és ódon tetői, ma a művészi látás nagy iskolája. Nyitja Kovács Margit művészetének — és minden igazán nagy művészetnek — a titka: a valóság és annak égi mása. A művészileg járatlan nézőt becsábítja ebbe a gyűjteménybe az a valóság, amelyet Kovács Margit művészete első látásra, könnyen érthetően és nagyon élvezhetőén közvetít. Mire végigmegy a gyűjteményen, kiváltképpen ezen a kibővítetten, már megismerte a modern művészi kifejezés és ábrázolás stílusát is, mert magába fogadta a valóság égi mását is. Ez iránt ebben a múzeumban, amely műterem is, műhely is, azért annyira fogékony a lélek, mert égisége nagyon is evilági: föld, víz, tűz. A keramikusnak, vagy ahogyan Kovács Margit önmagát mindig nevezte, a fazekasnak, nyersanyaga, eszköze, játékszere is, amint ő maga írta az első gyűjtemény katalógusának vallomásszerű bevezetőjében. Kedves Margitka, hadd nyissam meg a maga szavaival a maga gyűjteményét: „És milyen csodálatos: a fazekas már rég nincs sehol, de jókedve, humora, pajzánsága, öröme, gyásza ott duruzsol továbbra is cserepeiben, és mesél az utána jövőknek.” Csak egyben igazítom ki: ez a fazekas, maga Kovács Margit, nemhogy sehol nincs, hanem itt van ebben a házban és egy ország szívében és tudatában. HETI FILMJEGYZET A Blokád folytatása I—II. Feszült pillanat a bekerített Leningrad védői közt Megdöbbentő eseményekben és bámulatos helytállásokban egyaránt bővelkedett az egészében gyászos emlékezetű második világháború, mégis, ezek közül is kiemelkedett a fasiszta harapófogóba zárt Le- ningrád lakosainak és védőinek kilencszáznapos drámája. Ezeknek a napoknak a történetét leghitelesebben s ettől legmegrázóbban Alekszandr Csukovszkij örökítette meg Blokád című, világszerte nagy sikert aratott dokumentumregényében. Néhány esztendővel ezelőtt ez a regény szolgált alapanyagul a szovjet filmgyártás egyik monumentális vállalkozásához: az író közreműködésével készült forgatókönyvből Mihail Jersov rendező négy részből álló lenyűgöző filmemlékművet készített a hősi halottak és a diadalmas túlélők törhetetlen hitének tiszteletére. A tetralógia első két részét (A lugai védővonal és A pul- kovói meridián) Blokád í—II. címen már láthatták a magyar nézők, a héten a befejező két részt (a Leningrádi metronóm és a „Szikra” hadművelet) tűzik műsorra filmszínházaink A Blokád folytatása 1—11. címen. A sodró lendületű filmeposz most látható részében az ostromgyűrűbe zárt hárommilliós város védőinek gyötrelmes megpróbáltatásait és emberfeletti küzdelmét követhetjük nyomon egészen a blokád feltörésének szívszorító pillanatáig. 1941 kora őszén kerítették be a korszerűen felszerelt, nagy harci tapasztalatokkal rendelkező hitlerista csapatok Lenin- grádot. Szándékuk az volt, hogy a lehető leggyorsabban elfoglalják „Petrográdot”, s egyesülve a többi támadó hadsereggel döntő csapást mérjenek az ország szívére, Moszkvára. Mindennek tudatában a védők Zsdanov városi párttitkár és Voronov parancsnak vezetése alatt bevehetetlen erőddé változtatták a várost és utolsó csepp vérükig elszántan védelmezték minden talpalatnyi földjét. A frontvonalakon a fasiszták fegyverei, a blokádon belül az egyre csökkenő élelmiszer-fejadagok, illetve az annak nyomán kitört éhínség, s a legyengült embereket tovább tizedelő szörnyű hideg példátlan áldozatot követelt a hősi várostól: egymillió halottat számláltak a németek elkerge- tése után. Egymillió mártír —, mert a leningrádi védelem megszervezői és vezetői egyetlen embert sem áldoztak föl köny- nyelműen sem látványos részsikerek, sem kilátástalan távlati célok eléréséért. S csak egymillió, mert a másik kétmillió munkában és harcban egymást váltva állt helyt, mert volt hitük kitartani, s bizodalmuk önmaguk erejében és a válságos helyzetben levő főparancsnokság jókor érkező segítségében. Hiteles történelmi filmet készíteni, különösen a könnyen ellenőrizhető közelmúltról igen nehéz, ám siker esetén igen hálás feladat lehet. Fokozza az alkotók becsvágyát a jól tudott felelősség is, hiszen egy effajta film generációk történelem- szemléletét, hazaíiságát döntően befolyásolhatja. Meglehet, ezt is mérlegelték a film készítői, amikor úgy döntöttek, minden rendelkezésükre álló korabeli hiteles dokumentumot (híradórészleteket, plakátokat, fényképeket, hangfelvételeket) beillesztenek művükbe. Igaz, kitűnő színészek megrázó teljesítményit nyújtanak a filmben — meglehet, sokuknak személyes emlékeik nyomán volt könnyebb, s egyszerre nehezebb a dolga — mégsem vetekedhetnek produkcióik a valóság döbbenetes pillanataival. A tényleges és a művészileg hitelesített valóság optimális arányainak megtalálása biztosítja, hogy a film nézői — életkoruktól függetlenül —, nem tudják kivonni magukat Anatolij Nazarov operatőr képsorainak szívszorpngató és fölemelő hatása alól. Őszi szonáta Ingmar Bergman, a polgári kapcsolatok felszín alatti drámáinak kitűnő ismerője és ábrázolója ezzel a művével is visszaadja az úgynevezett művészfilmek hitelét. Igaz, köny- nyen meglehet, hogy az őszi szonáta nem fog újabb magyar hívőket szerezni a svéd film- művészetnek, de az is bizonyos, hogy a vetítésre zarándokló, már nem is jelentéktelen létszámú hazai Bergman-hívők táborából senki nem fog csalódni sem. A filmrendező Bergman és a forgatókönyvíró Bergman is pontosan azt nyújtja ebben az alkotásban is, amit várhatnak tőle: a modem emberi kapcsolatok eljegesedett felszíne alatti világba vezet, kíméletlen következetességgel kutatja ott föl szereplői életének legrettenetesebb, legtorzítóbb mozzanatait, s nem fél a mindeddig fétisként tisztelt és került alapvető emberi viszonyok — férj és feleség, anya és gyermeke — kietlenségét, csődjét is bemutatni. A film lélektani nyomozás: anya és leánya, Ingrid Bergman éS'Liv Ullman megrendítő alakításában, túláradó örömmel köszöntik egymást sok év után, s nyomban megérzik szavaik, mozdulataik hazugságát, melynek gyökerei a messze múltba vezetnek. Egyetlen ébren töltött éjszaka elegendő, hogy ismét fölszínre kerüljenek közöttük az azóta is őrizgetett sérelmek, s hogy reggelre gyűlölködő idegenként álljon szemben egymással az a két ember, akik tulajdonképpen csak egymásra számíthatnak igazán. Különös módon mégsem „pesszimista” film az Őszi szonáta, az utolsó képsorokon úgy látjuk viszont a lányt, hogy levelet fogalmaz anyjának, kéri, adjon még egy alkalmat, találkozzanak, próbálják mégis nemcsak megérteni, de szeretni is egymást. A film — a bevezetőben említettek miatt is — egyelőre csak az FBK-hálózatban kerül előj átázásra.
