Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-09 / 211. szám

1979. SZEPTEMBER 9., VASÄRNAP Szűr ez, nem palást Eddig még nem, a rádió, az keve­sebbet szól, meg a hűtőszekrényt ki­kapcsoltam, alig van benne valami, annak meg elég a pince — felel az .asszony. Nekem, neked, neki lehet rossz, kihagyó, tévedő az emlékezete; a társadalom emlékezetének azonban hibátlannak kell lennie. Ha ponto­san tudja a társadalom, miben, hon- nét, mikor indult el, az első lépé­seket hogyan tette, a továbbiakat miként sorolja, csak akkor lehet biztos abban, holnap sem torpan meg elbizonytalanodva. A haladás biztonsága azonban föltételezi: a társadalmat alkotó emberek nagy többsége szintén érti — tehát nem­csak elfogadja — a lépések hogyan­ját. Mégis, néhány szakemberen kí­vül ki emlékezik arra, hogy az első, egységes nyugdíjrendelet alig több, mint negyedszázada, 1952-ben je­lent meg? A rendelet alapján meg­állapítható ellátás a kereset 15—30 százalékát tette ki. Idén a nyugdí­jakra kifizetendő forintok összege meghaladja a negyvenmilliárdot. A nemzeti jövedelem 4.7 százalékát tették ki a nyugdíjak 1970-ben. 1978- ban ez az arány 7,8 százalékra emelkedett. Karácsonykor kapott Gazdája keze nyomát állítja a világ elé minden ház. A hámló va­kolat, a megroppant cserép, a szik­kadt föld repedéseit másoló festék az ajtókon, ablakokon éppúgy báíki által megszemlélhető tárggyá vá­lik, mint az öreg falakat iíjító me­szelés, a tétova mozdulatokkal ve­zetett festőecset'' nyoma; az elha­nyagolt háznak van tulajdonosa, de gazdája nincsen. Idős Safranyik Kálmán gazda, ezt tanúsítja a daba- si Marx Károly úton álló háza. Öreg az épület, de nincs rajta tenyérnyi hely, mely foltos, kopott lenne, fal, tető, ajtó, ablak külön-külön s együtt még inkább őrzi a sokszoros simo- gatás nyomát. Nincs nekünk töb­bünk csak ennyi, erre kell vigyázni — adja indokát az igyekezetnek a gazda. Hetvenhat esztendős, akár asszonya, mindketten — szavaik szerint — parasztnyugdíjasok, azaz termelőszövetkezeti nyugdíjat kap­nak. A két járandóság együtt, a mostani, legutóbbi kiegészítéssel. nem több,'; kétezerhétszáz forintnál,' Ennyiből? Hát ennyiből — mondjá az ember, s felesége, a mindig iga­zodók, a sorstól csendes szavára fo­gottak türelmével folytatja: kevéske kell két öregnek. Azután persze sorolódik ez meg amaz, ami valamit segít, pótol. A szövetkezet adta — ők így nevezik a támogatást — jutalom esztendőnként, azután a tüzelő ingyenes szállítása, a ház háta megett csendben kapirgáló tyúkok, mint a tojás megbízható termelői, s a malacka... Ennyiből? Hát ennyiből — visszhangzik ben­nem az előbbi válasz, fényesre tisz­tított öreg bútorok néznek velem szembe, lehetnek ötven, ha nem hatvan esztendősek. S mégis, az il­ledelmesen falhoz simuló kartapé nem nyikorog, a székek lába nem biceg; átnézem én azokat minden esztendőben, s ugye, ennyi kerül, ha kell — mondja idős Safranyik Kál­mán. Neve szerint egy ifjabbnak apja; három élő gyermekük van. ök segítenek? Gyors, már-már riadtnak ható bizonykodással az asszony: jönnek, persze, jönnek, s akkor mindég hoznak ajándékot. Mit? Legutóbb éppen karácsonykor az uram kapott egy szép pár cipőt, én meg kendőt, fejkendőt. Itt él­nek a gyerekek? A férfi: nem. Az egyik nem messzire, Örkényben a fiam, a két lányom az Pesten. Oda mentek férjhez. Ennyiből? Hát ennyiből. Először a muszáj osztja föl a forintot; adóra, községfejlesz­tésre, tüzelőre. Azután villanyra, gázpalack cseréjére, s élelemre. Mi marad? Ami marad, abból nem ne­héz s azért nagyon nehéz gazdálkod­ni. Havonta négy-hatszáz forint. Mintha számadással tartoznék, úgy indokol, úgy magyaráz az asszony: nekünk nem kell már sok ruha, ilyesmi, s hoznak a gyerekek, ha látják, valami kiadni készül a lel­két. A televíziót mutatják. Tavaly kapták, a gyerekektől, az ötvenedik házassági évfordulóra. Addig nem volt? Nem, nem volt — ingatja a fejét az ember, de most nézzük feszt, az a baj. hogy csak most tud­juk meg, mekkora a világ. Az asz- szony: nekünk már csak ekkora ma­rad. Nélkülöznek? Durva a kérdés, de szándékosan az. Szemérmes til­takozásra számítok, helyette őszin­tén fogalmazott szavak koppannak le elém az asztallaora: legyen meg a tüzelő meg az élelem, az a fontos, meg az, hogy a sajátunkban lakunk. Ennyi? Dehát mennyi az az ennyi, mihez képest vélhetem — vélhet­jük — csak ennyinek? Mert so­rolni kell-e., ha szükség van rá, ott az orvos ingyenesen ... Különben is, idős Safranyik Kálmán nem mé­ricskél. Azt mondja: nem szorulunk mi senkire rá, láthatja' hiszen, meg­vagyunk. A kényelem kérdőjele Pest megyében az ún. inaktív háztartások — azaz az önálló ház- tartású nyugdíjasok, járadékosok — 83 százaléka saját tulajdonú családi házban él. Érthetően itt jutnak a legkevesebben száz szobára: százki- lenc fő. Vélhetnénk: kényelmesen vannak tehát. Látszat. Ezeknek a' lakószobáknak a java ugyanis öreg épületekben található, s az hiány­zik nagyfln, ami az időseknek igen­csak kellene, a kényelem. A fürdő­szoba — a családok negyede rendel­kezik vele —, a folyóvíz, a gáz. Ilyesfajta ellátottsági mutatóik az összes többi háztartási típustól el­maradnak, sajnos, még az otthonok villamos árammal való felszerelését nézve is. Ami a fiatalabbaknak ké­nyelmetlenség, az az időseknek sok­szor már keserves; a tüzelő cipelé- se, a begyújtás, a konyhai tűzhely használata —• s azért élnek a kony­hában ősztől tavaszig, mprt lan- gyít a mindenevő tűzhely —. a tisztálkodás a mosófazékban melegí­tett vízzel, a jeges úton a vízhordás. Az inaktív háztartások felében van hűtőgép, televízió, de hatvanhat szá­zalékában nincs porszívó, harmincöt százalékában mosógép, s jövedelmük legnagyobb hányadát — 1978-ban minden száz forintnyi személyes cé­lú kiadásból negyvenkettőt — ők kényszerülnek élelmiszerre költeni. Készülve a korra Ha három ember összejön, akkor ebből kettő biztosan vasutas — így tréfálkoznak Ceglédbercelen. S a tréfában sok az igazság, még ma is, élnek, bár halványulnak a hagyo­mányok. S amit az idegen akár fur­csának is vélhet: az idősek közül ritkán tegeződik a valamikori mál- házó s a valamikori pályamester, magázzák, urazzák egymást. Akik tehát eligazítanak, hol találom meg .0 Pozsonyi úton Orosz III. József portáját, pontosait így, Orosz há­rom Józsefnek mondják, ahogy va­lamikor a szolgálati beosztások lis­táján szerepelt. Valamikor? A Ke­leti fűtőház mozdonyvezetője olyan, mint plakátok víg masiniszta-képe; a huncutkás szemek alatt tömött s nagy bajusz ingerkedik a világgal, a férfi tartása egyenes, öltözéke mintha a vendégvárásra készült volna. Korkedvezményt kért és kapott — járandóságuk ez a moz­donyvezetőknek, a gépen töltött idő­től függően —, s bár csak hatvanöt éves már hét esztendeje várja a postást minden hónapban, aki majd­nem négyezer forintot számol le a tenyerébe. Keményen parolázik, előbb mondja az isten hoztát, mint­sen azt kérdje, ki vagyok, minek jöttem. A házbelső olyan, mint fű­tőház főfelügyelői szemlekor; ragyog a tisztaságtól minden, semmi nincs eltévedve, áll a helyén, láthatóan úgy, hogy az a valami csakis ott állhat. Anyus — szól befelé, vala­merre —, vendég jött. Asszonya kül­sőre is társa; összeillő emberpár. Orosz József egyedül volt kereső, ahogy a faluban ez szokásként élt, felesége nem dolgozott. Azaz: de­hogynem dolgozott! Övé volt a másfél holdnyi föld, a jószág gond­ja, ám — szomorkás mosollyal köz­li most — erre nem adnak nyugdí­jat. A földet esztendőkkel korábban elvitte a nem bírom; eladták, ráha­gyatkozva az egyetlen forrásra, a nyugdíjra. A jószág néhány tyúk, disznót nem tartanak, Orosz József úgy adja indokát, hogy nem bírja a nehéz húst, a füstöltet, a szalonnát, mert: tönkrement a gyomor a sok hideg élelemtől, az ment akkoriban, ismerte-e azokat a pakk-táskákat? S mert bólintok, öröm csillan a szemében, hozza elő a másik szo­bából a hosszúkás, fényesen tartott, kopott bőrű táskát, s lendíti, forgat­ja, így bizony tatja, ez volt a kamra. Napi gondjuk nincsen, ezt első szó­ra felelik, s való: amíg gépen járt, megvették mindazt, ami manapság egy háztartásban dukál. Orosz Jó­zsef rengeteget dolgozott — ő mond­ja ilyen nyersen: olykor igavonó ba­romnak éreztem magam —, de az átlagosnál mindig is többet kere­sett. S mert ez a több nehezen jött, nem ment el könnyen, hanem ‘be­osztással éltek; készültek az öreg­ségre. A házban — ami a sajátjuk — úgy' építettek, korszerűsítettek sok mindent, hogy később- ne legyen gond vele. Csempe, tapéta, lakko­zott parketta, a köves helyiségek­ben metlachi-lapok, s a bútorok is tartósság és célszerűség hordozói. Készültek az öregségre? Furcsán hangzik, hiszen nem kiábrándító-e készülni, tervezni arra, ami hívat­lanul is bekopog az ajtón? Az lenne? Miért lenne az? Egy gyer­meket neveltek fel, büszkén mond­ja a vasparipák kezes jószággá sze- lidítője, hogy vasutas lett a fiú is. csak — teljes őszinteségggl — az a nagy kár, hogy nem gépen. Hanem? S miért baj ez? Az az igazi — győzköd szavait folytatva Orosz Jó­zsef —. higgye el, csak az tudja, mi *t vasút, aki egyszer ott volt a ve­zetőállásban. Fia is belekóstolt ebbe, deázütán tiszt lett; irodista, mondja az apja, olyan felhanggal, hogy azt csak kotta adhatná vissza. Mit csi­nálnak-egész nap? Kétszáz négy­szögöl a kert, van benne tavasztól őszig mindig dolog. Olvasnak, mind­ketten szeretik a betűt. Rádiót hall­gatnak, televíziót néznek. Utazni nem szeretnek? Azt nem — feleli Oroszné. úgy, mint aki régi vitá­ban közli változatlan állásnontját. S az anyagiak? A nyugdíj? Sok, kevés, elég? Az asszony: most még nem tudom, hogy ez a drágaság lett. hogyan jövünk majd ki. Olajjal tüzeltünk, hát bizony márt beszél­tünk róla az urammal, jó lenne egy folytonégő kokszkályhát venni, ol­csóbba kerülne. Meg büdös az olaj — mondja gyorsan Orosz József, s az önkéntelenül kibukó kérdésre, hogy hiszen egész életében a büdös­ben dolgozott, legyint: az más, az munka. Van-e, amiről lemondtak? Lépések logikája Idén a 180 forintos jövedelempót­lék — július óta jár, azaz hat hó­nap vehető figyelembe — összesen. 2,5 milliárd forinttal növeli a nyug­díjasoknak kifizetett pénzösszeget. A puszta tény említése is kifejezi: mindenféle nyugdíjintézkedésnek — mert az ilyesfajta ellátásban része­sülők tábora egyre nagyobb — hatalmas társadalmi pénzalapokra kell támaszkodnia. Jövőre érvényes lesz az egységes nyugdíjkorhatár, ez ismét nagy jelentőségű lépés a nyugdíjrendszer fejlesztésében. Nyolc esztendeje már, hogy a nyugdíjak évenkénti kétszázalékos — de 1978. január elseje óta hetven forintnál nem kevesebb — automatikus eme­lését bevezették. S adatok: 1960-ban a nyugdíjasok tábora 636 ezer fő volt, a népesség 6,4 százaléka, s el­látásuk összege 4,4 milliárd forint. Tíz esztendő múlva 1,4 millió nyug­díjas — a népesség 13,4 százaléka — 13 milliárd forintot kapott. S 1979-ben, az év elején a népesség 18,4 százalékát alkotta az 1 974 000 nyugdíjas , s ellátásuk összege fö­lötte van a 40 milliárd forintnak. A tavaly nyugállományba vonultak át­lagos járandósága 2471 forintot ért el; 1965-ben 922 forint volt. Elmaradt lázadás dós most. Arról beszél, hallottam-e', igaz-e, hogy lesz nekik, öregeknek olyan menhely, ahol napközben el­lehetnek, s kapnak ételt is, mintha csak vendéglőben lennének? Evett már vendéglőben? Én? Ugyan már,’ hogyan tetszik képzelni — s arcán, mosol.yféle jelenik meg, tétován ke­resve a mély árkok között a nap­fényre vezető utat. Maradni mindenáron Pest megyében a tanácsok éven­ként 10—11 ezer embert részesítenek segélyben, közülük a rendszeresen segélyezettek száma 3,5—3,7 ezer fő. A segélyezésre fölhasznált pénz az évtized elején 11 millió forint volt, napjainkban közelít a 40 millióhoz. A segélyezettek: a települések leg­szegényebbjei. Az orvosi tapasztala­tok szerint — kivéve az alkoholi­záló időseket — e legszegényebbek között is ritka az alultáplált, de ét­kezésükön túl egyéb körülményeik rendkívül mostohák. Vannak közöt­tük olyanok, akik fűthetetlen helyi­ségben élnek, de — s az agyteker- vények rejtélyes zubaiba világít be ez — a fölfedett ilyen esetek sze­replőinek többsége nem hajlandó elhagyni otthonát, s szociális ott-1 honba menni! Távolabbra tolva Meghaladja a hatvanat Kartalon azok szama, arik a tanácstól — különböző címen — segélyt kap­nak. Vannak, akiknek gyakorlatilag a tanács adta támogatás a fő jöve­delmi forrásuk, másoknál a nagyon szerény özvegyi nyugdíjat, más já­radékot egészíti ki az így kapott pénz. A község ilyen célokra egy ev alatt 450 ezer forintot költ. Ebből jut segítséghez K.-né is. Nem kérte a támaszt, mások figyelme juttatta hozzá. Aodig? Igen, le kell ír­nunk: nyomorgóit. Nihcs senkije, égen se, földön se, magára maradt. Viselte sorsát, mert nem hitte, a nagy közösségben ilyen sorsa nem lehet senkinek. Rendet tart maga körül, bár igaz, sok mindent nem ; kell. rendben tartania. Parányi kony­hai szoba, ennyi a világból neki jutó darab. Mit tett addig, míg a tanácsi pénz nem hozta meg a szerény biztonságot? Gyűjtögetett a határban, földön hagyott, szét­szórt terményt, gyógynövényeket, a házaknál vállalt munka lendített rajta olykor — tessék elhinni, volt nap, hogy kerestem negyven forintot is, igaz, igyekeztem ám nagyon, ne­hogy panasz legyen rám, s akkor legközelebb nem mehetek — s vár­ta a mindenkinek elérkezőt; mivel érezte, ha tudni nem is tudta, hogy pályáját számára ismeretlen erők arra a szívszorító igazságra alapoz­ták, miszerint az élet sokakról meg­feledkezik, a halál senkiről, nem lázadozott. Miért tette volna? Mi­kor tanulta volna meg a lázadást? Tizenegy testvére között? Hat gyermeket szülve, akik közül a gü- mőkór egynek sem engedte meg, hogy megérje az ötödik életévét? Férjét, a vele azonos sorsú napszá­most temetve? Nyolcvanegy eszten­Magyarországon pillanatnyilag az átlagos munkásnyugdíj 2313 fo­rint. Azért pillanatnyilag — ezen az év első felét értve — mert itt állandó a változás; az újonnan nyug­állományba vonulók ugyanis folya-' matosan emelik az átlagértéket. En­nél az átlagos összegnél 1152 fo­rinttal kap többet Sípos István, a Ganz Műszer Művek Árammérőgyá­ra nyugdíjas szakmunkása. A nyug­díjas jelzőhöz életének negyvenhat éve ad jogot; ennyi esztendőt dol­gozott, tizennégy éves korában kezdte, s alig kilenc hónapja, hogy nyugdíjba ment. Gödöllőn, a' Vásár­téri úton álló házában nagy zavar­ban fogad, hiszen nem érti. miért ajánlották a gyárban őt, azt vél-! te, ahogy eljött, másnapra elfelej­tették. S,ő a gyárat viszont? Azt nem lehet, ha akarná sem az em­ber. Még mindig megtörténik, rosz- szul húzom fel az órát, s csak ami­kor berreg kegyetlenül reggel, s ne­vet a feleségem, akkor csapok a homlokomra, no te birka, még men­nél mindig? Ahogy az is megtörtént: délelőtt, mint olyan sokszor, ami­kor délutános műszakba ment. pa­kolni kezdte a táskába a holmit,' kenyeret szelt... S azután leült az asztal mellé, nem tudva, sírjon vagy, nevessen. Beidegződés? Bizonyára; az is. S mi még? A cél, a fel­adat. Most? Kissé leng a világban, mint — nevetve mondja — szélben a kutyatej pölyhe. A nyugdíj? Eny- nyi járt. Tömör a felelet, nem kom­mentál, nem minősít. Felesége — a kerepestarcsai szövőgyárból — már szintén nyugdíjas. Ö mondja: meg­állt volna körülöttünk a világ, ha a két gyerek közül az egyik nem hoz- za ide a családját. Közös a háztar-] tás? Az nem, de segítünk a lányom­nak, nejemnek, amiben csak lehetj két gyerek van, hát oszthatnak, szo­rozhatnak eleget. Segítenek? Ebbe értsem az anyagiakat is? Az asz- szony nevet: úgy érti, ahogy akarja. Gondjuk? Őszintén megmondják, sok mindent most még nem látnak tisztán, mennyibe jön majd, de ta­gadhatatlan, számolnak. Amit első lépésként megtettek: kevesebb húst vesznek, s a kenyér most elfogy, nem dobnak ki belőle. (Na, hacsak nem ehetetlen, mert van ilyen — szúrja közbe a családfő.) Másban szőkébb lett a nadrágszíj? Tervezték, talán utazni fognak, külföldre. Ezt most távolabbi óhajok közé tolták. Akar­ják, mert egyikük sem járt még so­ha az országhatáron túl. de várnak.' Meglátjuk — így indokol a férfi. Az asszony: nézze, én életemben nem kértem sót sem, pénzt sem kölcsön, szomszédtól sem, az OTP-től sem. Mindig annyi volt, amennyit megke­restünk. Erre rendezkedtünk be. Most sem teszünk mást. Aktív nyugdíjasok Hazánkban 1978-ban az ötvenöt éven felüli nők, s a hatvan éven fe­lüli férfiak száma 2 171 000 fő volt. E nyugdíjaskorúaknak nevezett ha­talmas táborból mindössze 246 ezer személy dolgozott tovább. Az ún. aktív nyug díj aslcorúak csoportja az európai szocialista országok között — arányaiban — Magyarországon a legkisebb. Miközben gyors iramban növekszik a nyugdíjasok száma a teljes népességen belül., az aktí­váké folyamatosan csökken, ma fele annyi nyugdíjas vállal munkát, mint tíz esztendővel ezelőtt. Évtizede a munkások és alkalmazottak saját jogú nyugellátásának átlagos összegé 1136 forint volt, tavaly 2471 forint. MÉSZÁROS OTTÖ é Vioázó i Gábor Margit festménye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents