Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

Oláh Veronika'■ Levél egy laktanyába K edves Fiam! Kívánom, hogy levelem jó egészségben ta­láljon. Mi jól vagyunk, itt­hon semmi baj. Az első es­te, amikor nem jöttél haza, bizony, el voltam keseredve. Nem aludtam egész éjjel szemernyit sem. Hallga­tóztam az ablak alatt, nem állsz-e be a kocsival? De csak a békák ku- ruttyoltak. Titokban abba reménykedtem, hogy itthon maradhatsz. Nehogy beképzeld magadnak, hogy téged féltettelek! Hála istennek, háború nincs! Nyu­godt vagyok felőled, mert tudom, be­léd talán még a ménkű sem üt, nem kellesz te még az ördögnek se! Ha­nem ez a szegény kisgyerek nagyon megérezte, hogy nincs itthon az ap­ja! Nem tudom, miért mondják, min­dig a gyerekekre, hogy olyan anyá­sak? Ez inkább apás. Hétfő reggel ép­pen indulni akartam a városba. Egy­szer csak nagy dobbanást hallottam. Kiugrottam az udvarra, s látckn ám, hogy az én kis Jóskám dobja át ma­gát a bezárt kapu -fölött. Majd sóbál­vánnyá váltam az ijedtségtől! „Gye­rekem, hova mész? Miért nem vagy az iskolában?” Azt mondja, 18-ig szünet van. „Akkor miért nem men­tél napközibe?” „Nem megyek én! Felülök a biciklire, megkeresem az aput! Anyu csak a négyes vonattal jön, addigra itthon leszek!” „Adok én neked, ha nem kotródsz rögtön befelé, és ha az udvarból kiteszed a lábad!” Délre Idegösszeroppanást kaptam. Lementem a doktorhoz, őszintén el­mondtam neki mindent. Kértem, ad­jon tanácsot, mitévő legyek, elküld- jem a gyereket a másik nagyanyjá­hoz, Hartyánba? Azt mondta, az semmiképp se lenne jó megoldás, mert ott alig tíz ember jut egy szo­bára. Segített rajtam, felvett egy hét­re táppénzre, ő is olvassa az újságot, hogy milyen sok kisgyermek lesz ál­dozata az egyedüllétnek. Nem min­denütt van nagymama. Megnyugod­tam, nem. kellett nekem gyógyszer sem! O tthon szépen megbeszéltük, hogy egész héten ketten le­szünk. Brigádot alakítot­tunk. Kétszemélyest. Fel­adat: udvartakarítás, ásás, kapálás. És természetesen, nekem még főzés, mosogatás is. Ment is a munka, mint a karikacsapás. Nótaszóval. „Mama, most azt énekeljük, hogy Gábor Áron rézágyúja.” Melegít már a napocska. Leültem a langyos kőre. Nem szé­gyelltem, sírtam. Mellém ült az én kis brigádtagom, vigasztalt. „Mama, ne sírj! Elvitték aput katonának? Felásom én helyette ezt a kis dara­bot, ami még ásatlan! Adclig főzzél nekem tejbekását!” Elnéztem őt. Ugyanolyan mozdulattal fogja az ásót, mint te, az apja. Ugyanolyan a testtartása is, mint a tiéd, csak 6 még nem bírja úgy benyomni a szer­számot a földbe. De minden ásónyom után lehajol, kiszedi a tarackot. Mint te, az apja. Nevetve újságolta, hogy az iskolá­ban illata után fel kellett ismerni egy növényt. Diadalmasan kivágta, kamilla. „Környezetismeretből ne­kem van a legjobb jegyem! Nem hi­szik el azt se az iskolába, hogy tudok ásni! Mit is tudnak a kertről azok a szegény gyerekek! Ott laknak azok­ban a dobozházakban! Ott nincse­nek fák, virágok! Mama, én nem mennék oda lakni a világ minden pénzéért sem!” Hát én se! Ebéd. AZ udvaron a nagyhordó mindig tele vízzel. Megtölti az eső. Ott mosakodik. Étvágya is van. „A napköziben nem főznek ám ilyen jót!” Itt raktam tüzet, a kiskonyhá­ban. Spórolok a gázzal, hogy elég le­gyen, amíg megjössz. Ügy is el kell fűteni ezt a sok gallyat. Látod, milyen jó, hogy összeütöt- tení ezt a priccset? Felkuporodik rá az ifjú emberke. Szemei lassan le­csukódnak, álmos a hangja. „Mama, takarj be az apu pufajkújával.” Hor­kol is. Már barnák a kezei. Arcának olyan a színe, mint amikor pírt kap a rózsabarack. A húsvét hétfőt bent töltöm a mű­helyben, nagy takarítok: kedden- ak­kor itthon lehetek. Szerdán pedig már viszik a gyereket az iskolába, napközibe. Nyugodtan megyek dol­gozni, este az anyjával lefekszenek. Bízzál bennem, mindig sietek ha­za. Éjszakára nem hagyom őket egye­dül. Ä nagybaltát megélesítettem. Csak egyik szememmel és az egyik fülemmel alszom. Majd ha itthon le­szel, kialszom magam. Addig kibírom. Nem vagyok én rongybaba. Jó isko­lám volt nekem nagymama, az hat unokára vigyázott. Az apja mind a hatnak katona volt. De nem honi földön! Ukrajna hómezőin, a brjanszki erdőben! Ott is maradt mindegyik. így lett hat hadiárva. Az Antika akkor kezdett járni. Öt a nagymama betette az üres káposz­táshordóba. Rongyot terített alája, úgy csinált járókát. F iam! Te rám bíztad a fiadat. Én rád bízok egy titkot. Ál­momban még most is sok­szor otthon vagyok. Otthon, Kisvácon, a traktusban. Szaladok, meztelen talpaimat égeti a homok. Szaladok a szérűs kútra, vízért. Búj- kálok a kazlak között, mert ha az öreg Bagi ott meglát! Mindig gyufát szimatolt mindenkinél. Istenem, a csőszt azért fizetik, hogy vigyázzon. De ha száz szeme lett volna, ha kel­lett, akkor is elvittünk egy kötél szal­mát. Vagy olyankor becsukta a sze­mét? ... A réten sóskát, galambbe­gyet szedegetek. A szederina kék, kék lesz tőle a szám. A görbe fán a fehér eper nagyszemű, mézédes. A szérű közepén körtefa. Alatta csobo­gó forrás. Ilyen víz nincs több, sehol a világon! Érik a búza. Ringatja a szél. Alig látszom ki belőle. Kék a búzavirág, piros a pipacs, a marga­réta fehér. Köréjük lila konkolyt kö­tök. Milyen szép csokor! A tarló na­gyon szúr. Kalászt szedek aratás után. A patak mellett csűri női! Kötelet fo­nok belőle. Ruhámba, hajamba bo­gáncs tapad. A Duna szélén nehéz halászladikok. Beljebb tisztább a víz, elkötöm a Belászki halász ladikját, szép legyen a ruha. Jól lehozott a víz. Most veszem észre, a ladikban csak egy timony meg egy szapoly van. A református templom alatt va­gyok. Harangszó zeng a víz felett. A legelső ház hátsó fala a legjobb lab­dázóhely. Sima a fal, pattog rajta a labda: Szegény, gazdag, bíró, báró, gróf.” A királyig sose jutok el: a grófnál mindig elzavar a Takács ke­resztanyánk. „A nehézség álljon be­léd, a labdáddal együtt! Nem győzök vakolni! Lopom talán a meszetet? Nagyanyám tésztát gyúr. Kinéz az ablakon. Parányi a mi utcánk! Olyan keskeny, hogy alig fér el Tamás bácsi szekere. Igaz, jól megrakta a gazda. Araszolva tud csak a házunk előtt el­menni. (Nagymamámal minden hordáskor összevesztek. Nagymamám rimánkodott, aztán átkozódott. „Verje meg az isten az ilyen lelketlen em­bert! Készakarva leveri a cserepet a tetőről! Büszkén ült a gazda a meg­rakott szekér tetején! Sercintett egyet a hosszúszárú pipájából, mielőtt meg­szólalt: „Ha magának nem tetszik, hogy erre járok, vigye odébb a há­zát! Itt útban van!”... Ki tudja, miért mentünk mindig az esti fejős­hez a tejért? Talán olcsóbb volt? Já­rási néni, ugye reggel is fejnek?... Félek este a réten! Valaki jön utá­nam a sötétben. Elkezd fütyörészni. Megismerem a hangját. Hegedűs Jós­ka! Már nem kell félnem. Jó pajtás, vigyáz rám ... Královics néni, ne ve­szekedjen már! Tudom, hogy nem szereti, ha a maga kerítésére terege­tem a ruhát! Mindig a szememre ve­ti, hogy szégyenli a foltos lepedőket. De hófehérek! Az öltések a foton olyan egyformák és aprók, mint a Távolból Czinder Antal rajza finom homok. Ilyet csak az én nagy­anyám tud ölteni! V allásos vagyok, fiam, de én nem úgy imádkozom, hiszek az istenben. Én hiszek az emberi értelemben! Az em­berek józanságában és élniakarásá- ban. Mi lenne, ha csalódnék? Nem kezdenék el pityeregni, biztos lehetsz benne! Azt mondanám neked, nézz körül itt! Nekünk ez a haza. Pará­nyi része csak az országnak. De itt állt, dédapád ágya, asztala, koporsója. Itt verte dédapád naphosszat az ül­lőt. Téged is ide hoztalak a világra. A Dunán mostam a pelenkádat. Azt is a Belánszki bácsi ladikjából. Jöj­jön az ellenség bárhonnan, vigyázz, ide ne engedd! Fogadd meg dédapád tanácsát! Ö két világháborút megjárt, tapasztalt katona: „Ha lehet, mindig legyen fedezéked és vized.” Ide állítsd a golyószórót, a híd lábához. Fedezé­ked a híd, melletted folyik a víz! Kell a víz, lemosni a vért, a verítéket. Fiam, tűz! Csodálkozol, hogy itt va­gyok? Azt hiszed félek? Már megta­nultam nem félni. Melléd állok egy köteg kézigránáttal. De hiszek a bé­két megtartó emberekben! M ost béke van. Ti azért vagy­tok ma katonák, hogy béke is maradjbn. Vigyázz ma­gadra. Tiszteld parancsno­kaidat és teljesítsd mindig a paran­csot. Józan legyél és katona. Csak ka­tona, most semmi más. A többit bízd rám. Rám bízhatod. Kompozíció Bartl József grafikája (vegyes technika) Csuka Zoltán'­Ha már megértem Ha már megértem ennyi sok-sok évet, ne hagyj csalódni fenn a hegytetőn, ne vedd el tőlem, amit adtál, élet, csírád lehessek, remény — én éltetőm! Ha már megértem, s bensőmben évek cukra duzzad, fejem lehajtom: túlérett gyümölcs, érj meg te is, ó, érlelőm, gonosz Föld, s gúnyos fintorral rám nyelvet ne olts. Ha már megértem, mért volt küszködésem, annyi sok bánat, megpróbáltatás, engedd meg végül, hogy az ember győzzön, s ember maradjon mindig — soha más! Harmat Béla'­nap mint nap Csuka Zoltánnak, 78. születésnapjára a végtelenített visszaszámlálás metszett tengelyén j szivárvány-köntösben ismeretlen évszakok s bár légvonalban egyetlen álmatlan éjszaka kiismerhetetlen a békétlenek gondtalansága míg torkukat késeiket köszörülik már-már észrevétlenül megsokasodnak a hétköznapok Simon Lajos'­Őszinte kritika Mindaddig rendjén mentek a dolgok, míg Szekér Pál kritikus ki­mondottan az irodalmi lapokban publikálta tanulmányait. Addig vi­szonylag békességben élt; néhány írót és néhány költőt kioktatott ugyan a modem irodalom kérdései­ről, néhány író és költő meg is ne­heztelt rá, de neki ebből a legpará­nyibb kára sem keletkezett. A baj úgy kezdődött, hogy Szekér Pál kitört a szakmai gyűrűből, mind több cikket írt a napilapokban, sőt, egyszer elkövette azt a hibát, hogy közölni engedte fényképét az egyik nagy példányszámú képes magazin­ban. így tudta meg a város, hogy az egyébként szürke kinézetű ember: neves férfiú. Olyanok szólították meg az utcán, akik eddig észre sem vették — sőt, kimondottan keresz­tülnéztek rajta t—, most a kezét ráz­ták, vállát veregették barátságosan, feketekávéra invitálták, miközben azt mondogatták: — Ejnye, ejnye, Szekér úr, maga a világ legszerényebb embere. Hát az újságokból kell megtudnunk, hogy ilyen kitűnőség él közöttünk? Még szerencse, hogy olvassuk az új­ságot. Kedvenc eszpresszójában Évike, a felszolgálólány ettől kezdve szinte áhítattal csüggött az ő szeretett mesterén, végül pedig a lány elpi­rulva megvallotta a nagy titkot: — Szekér úr, kérem, én is szok­tam írogatni. Mire Szekér Pál csak ennyit mon­dott: — No ..: A lány nem hagyta kicsúszni markából a mestert. — Szekér úr, én magának, mint hozzáértő embernek, szeretném meg­mutatni a verseimet. Szekér Pál rosszkedvűen erre is csak azt mondta: — No... így mutatta meg Évike a pepita füzetbe írott verseket, amelyek mind-mind valamely közismert slá­ger ritmusára íródtak. A szánalmas tehetség telenség annyira feldühítette a kritikust, hogy őszintén meg­mondta a véleményét. Évike termé­szetesen nagyon köszönte az őszin­te bírálatot, de valami egészen pi­cinyke ellenséges fény fellobogott a szemében, s ettől kezdve, ha Szekér Pál egy duplát rendelt, összesúgott a kávéfőzőnővel, és olyan híg löty- työt lökött a mester asztalára, hogy attól a nem is nagyon becsületes embernek is kinyílik a zsebében a bicska. De meg ezzel együtt is rendjén mennének a dolgok, ha a húsboltból Seregély Ferenc hentesmester nem üzen, hogy Szekér úrral nagyon szeretne néhány intim szót váltani. Egy üres órájában átballagott hát a kritikus a húsból tba, ahol Seregély mester véres bárdját tisztogatta ép­pen, mert már közeledett a zárás ideje. Aztán együtt mentek arra a bizonyos néhány intim szóra a sar­ki vendéglőbe. Ott Seregély mester megvallotta a következőket: két esz­tendeje anyagi okok miatt otthagy­ta a felesége, vagy hogy pontosabbak legyünk, a mester szűrét tette ki a lakásból. Három hónapig úgy csa­tangolt szegény, mint a kóbor kutya. Akkor, részben azért, mert vissza akarta magát hízelegni az asszony kegyeibe, összeütött néhány verset. Egyiket, a legszebbet, nyomban el is szavalta, a jámbor kritikus már i a költemény címétől is majdnem felüvöltött. így szólt: Felkötöm ma­gamat szomorú fűzfára ... — No, mit szól hozzá? — kérdezte öntelten a hentesmester. — Ugye, ér­demes foglalkoznom a versírással? A kritikus kínosan töprengett. Gondolkodott, gondolkodott, meg­mondja-e az igazságot. Végül úgy döntött, nincs értelme félrevezetni ezt az embert. Vétek lenne becsapni. A versek miatt talán elhanyagolná a becsületes munkát, tönkretenné az életét. Azt mondta hát: — Ne haragudjon, Seregély úr, de ezek a versek rosszak. Nem is versek ezek. Nem érdemes velük foglalkoz­nia, Seregély úr! A hentes ádámcsutkája akkorára nőtt, mint egy rosszul kötött nyak­kendő csomója, szeme villogott, mint a stoplámpa, de nagy önura­lommal ezt mondta: — Nagyon köszönöm az őszinte kritikát. Hát akkor... ezek szerint, örökre el kell búcsúznom a költé­szettől ... Másnap pedig, azt mondta a hentes a munkatársainak: — Ismeritek azt az írót vagy mi­csodát? — Ismerjük — mondták a munka­társak —, benne volt az újságban is a fényképe. Mi van vele? — Semmi — mondta zordan a mester. — Csak figyelmeztetlek ben­neteket, hogy az az alak egy öntelt majom. A munkatársak magyarázatra vártak, a pénztárosnő is felnézett, abbahagya a kötögetést. Ám Sere­gély úr magyarázat helyett így zárta le a témát: — Ne sajnáljátok tőle a mócsin- got...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents