Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
1979. SZEPTEMBER 2., VASÁRNAP 5 kM*op Három kérdés az ifjú szakmunkásoknak Ingázás kontra fizetés Kollektíváról, tanulásról, pénzről a DKV-ban Százhalombatta, Dunai Kőolajipari Vállalat. Két évvel ezelőtt — háromezer ember munkája nyomán — több mint nyolcmillió tonna kőolajat dolgoztak fel a Duna-par- ti város nagyüzemében, amely napjainkban hazánk tíz legnagyobb vállalata közé tartozik. S ha egyszer megírják majd az ezüstszínű csőkígyókkal behálózott gyáróriás történetét, abban minden bizonnyá] külön fejezetet szentelnek a fiataloknak. Az ok pedig egyszerű: az első kapavágástól kezdve letették névjegyüket a kőolajfinomító építésénél, s már az indulásnál — tizenhét évvel ezelőtti korszakot idézünk — bebizonyították, hogy bízvást számíthatnak segítségükre. Az új generáció Való igaz: az üzem hőskorát emlékezetükben még é.én- ken idéző egykori huszonévesek közül jó néhány an mát betöltötték a negyvenet is. de a mai ifjú generáció szerencsés módon átvette az elődök tenniakarását. Napjaink huszonéveseinek a növekvő termelési, fejlesztési, beruházási, illetve karbantartási feladatokat többnyire csökkenő létszámmal kel] megoldaniuk, s ehhez kvalifikált, munkájukat pontosan, fegyelmezetten végző szakemberekre van szükség. S mivel a vállalatnál dolgozók létszámának negyvenöt százaléka harminc éven aluli, felesleges különösebben bizonygatni: e korosztály mindennapi tevékenysége, aktivitása meghatározó a tervek teljesítésében, a vállalat műszaki-gazdasági fejlődésében. S miközben a Dunai Kőolajipari Vállalat fokozatosan bővült, felnőtt egy új -nemzedék. Sőt. jelentkezik már a legújabb generáció is: azok, akiknek a kezdet, az a bizonyos első kapavágás ma már történelmet idéz, mert akkor születtek, amikor a százhalombattai kukoricaföld határában megjelentek az első kitűzők, s kijelölték a leendő olajváros pontos helyét. A közelmúltban tíz harmadéves szakmunkástanuló kapta meg a végbizonyítványt: közülük öten a Dunai Kőolajipari Vállalatnál helyezkedtek el vizsgázott mesteremberként is. Közéjük tartozik a tizenhét esztendős Török Tibor, valamint a tizennyolc esztendős Czirok János, harmadik beszélgetőpartnerünk pedig a húszéves Do- bek Péter volt, aki egy esztendeje szakmunkásként dolgozik már. Három kérdést tettünk fel valamennyiüknek. Amihez kedvei érzek... — Milyen meggondolás alapján választott pályát? Török Tibor: — Két dolgot már az általános iskola befejezése előtt eldöntöttünk a szüleimmel. Az egyik az volt, hogy csakis olyan szakmát tanulók, amihez kedvet érzek. A másik lényeges szempont: nem töltök naponta órákat az utazással, hanem csakis helyben. Százhalombattán helyezkedem el. Műszerész lettem, mert az automatikák mindig érdekeltek. a DKV-hoz pedig úgy kerültem, hogy apám ugyanitt villanyszerelő. Czirok János: — Az általános iskola után kerültem Dunaújvárosba az acél- és fémszerkezeti szak- középiskolába. Sajnos rosz- szul választottam, másfél év után rájöttem, hogy ez a terület nem nekem való. Ercsiben lakom, ahonnan sokan járnak Százhalombattára a DKV-ba dolgozni. Megtudtam, hogy itt nagy szükség van a villanyszerelőkre, így amikor átiratkoztam az iparitanuló intézetbe, erre a szakra kértem felvételemet. Annak mindenképpen örülök, hogy a pályakorrekcióm végül is sikerült, mert most azt csinálhatom, amit szeretek. Dobek Péter: — Két évvel ezelőtt érettségiztem Érden. Nem akartam továbbtanulni, elhatároztam: műszerész leszek. Az automatika, az elektronika tulajdonképpen hobbim, odahaza is szinte minden szabadidőmben szerelgetek. Százhalombattán élek a szüleimmel, kézenfekvő. hogy itt helyben néztem körül. így kerültem a DKV- hoz. Egyébként munka mellett elvégeztem a szakmun- kástanfolyamot, műszerész lettem. Újra iskolapadban — Fontosnak tartja-e szakmai fejlődését? Török Tibor: — Feltétlenül. A műszerautomatika. főosztályon dolgozom, a karbantartóknál. Az elromlott berendezéseket mindig gyorsan és szakszerűen kell javítani. Ha nem képezném magam tovább, azt hiszem, gyorsan szégyent val- lanék. Ezért már most beiratkoztam középiskolába, sze retnék leérettségizni. Nem pihenek, mert ha sokat várnék. elfelejteném a szakmunkásképzőben tanultadat. Egyébként munka után, esténként hetente kétszer lesz foglalkozás. Czirok János: — A villamoslaborban dolgozom, s amikor megbeszéltük főnökeimmel, hogy ez lesz az első munkahelyem, csak egyet kértem: tegyék lehetővé, hogy leérettségizhessem. örültek elhatározásomnak, támogatták szándékomat. Most kezdem én is a középiskolát. Egyszerűen lemaradnék a többiek mögött, ha nem tanulnék. Dobek Péter: — Igaz, én már korábban leérettségiztem, de a munkámhoz nélkülözhetetlen, hogy továbbképezzem magam. Irányítástechnikai műszerészként dolgozom, korszerű automata műszereket javítok, igyekszem nyomon követni a technika legújabb vívmányait. Szabadidőmben rendszeresen olvasom a szaklapokat. Jó kollektíva — Munkahelyet változtatna-e akkor, ha valahol ötszáz forinttal több fizetést ígérnének? Török Tibor: — Számomra nem a pénz a legfontosabb, hanem az, hogy helyben dolgozhassak, ne kelljen naponta ingáznom, több órát utazgatni. Nekem nem ér meg ötszáz forintot, ha ezáltal kevesebb a szabadidőm. Különben is, jól érzem magam a műszerautomatika főosztályon. Sok a fiatal, a legidősebb kollégám is mindösz- sze harmincéves. Itt voltam tanuló, mindig törődtek velem, nem hagytak csellengeni. Ha bármit kérdeztem, nem torkoltak le, hanem ha kellett, százszor is elmagyarázták egymás után ugyanazt a munkafolyamatot. Ráadásul a továbbtanulásomat is támogatják. Az alapfizetésem havonta kétezer-hétszáz formt Motorra gyűjtök. Ezt pedig a DKV dolgozójaként is elérhetem. Czirok János: — A villamoslabor kollektívája remek társaság. Velem is lelkiismeretesen foglalkoztak tanuló koromban. Megmondom őszintén, a legjobban az tetszett bennük, hogy ha valamelyikük netán ötven forinttal több prémiumot kapott a másiknál, akkor sem haragudtak egymásra. Mivel nem vagyok százhalombattai, kevésbé kötődöm a városhoz, s ha olyan helyre hívnának ötszáz forinttal több fizetésért, ahol a villamoslaborhoz hasonló összetartó kollektívát találnék, könnyen lehet, hogy igent mondanék ... Persze csak akkor, ha ott is leérettségizhetnék ! Dobek Péter: — Én sem vállalnám az ingázást ötszáz forinttal több fizetésért. Akikkel együtt dolgozom, azok egyben a legközelebbi barátaim, jó néhá- nyukkal szabadidőnkben is együtt vagyunk. Gyökértele- nül érezném magam idegen környezetben. Nekem is kétezer-hétszáz forint az alapfizetésem, nincs okom panaszra. Jó a munkahelyi légkör, s ezt az állapotot nem cserélném fel esetleg egy marakodó kollektíváért, még ötszáz forintért sem. Arról nem is beszélve, hogy az utazás rengeteg időt elrabolna, s akkor odahaza mikor szerel- gethetném az erősítőimet? Falus Gábor Szükség törvényt bont Mit érnek a törzsgyáriak? Tavaly májusban vendég- munkások jelentek meg a bugyi telefongyárban. A budapesti törzsgyárból jöttek. Hamarosan megindult a szóbeszéd, hogy a pestiek jóval többet keresnek, mint a helybeliek. Aki szóvá tette, azt azzal nyugtatták, csak átmenetileg lesznek itt. De ez az átmeneti időszak még ma is tart. Sokat nyomott a latban A munkás-vendégek egyike Fischer Sándor mechanikai műszerész. A lakatosműhelyben dolgozik többedmagával. — Szóltak nekünk, hogy segíteni kellene a bugyi gyáregységen. Négyen jelentkeztünk a műhelyből. Nem mondom. sokat nyomott a latban, hogy tudtuk: többet fagunk keresni. Otthon a havi átlagom négyezer volt, itt túlórával elérem a hétezret is. Ha ez nincs, nem hiszem, hogy bárki is jelentkezett volna. Tóth József régen dolgozik Bugyin. Egy műhelyben a pestiekkel. Társaival együtt a mai napig is nehezen emészti meg ezt a helyzetet. — Mi természetesen nem szólhatunk bele, hogy jöjjenek a pestiek vagy sem. És kellett is a szakember. De az a kétezer, amivel átlagosan többet keresnek, az bizony sok. Legfeljebb túlórapótlékkal érhetjük utol. Pedig ugyanazt csinálják, mint mi. Az ócsai Szűcs Józsefné és munkatársai sem értenek egyet a fővárosiak kivételezett helyzetével. — Nekik az utazási időt is beszámítják a munkaidőbe. Gyakorlatilag hat és fél órát dolgoznak. Erre a hat és fél órára jön a túlóra. Azt is fájlaljuk, hogy ők havonta rendszeresen jutalmat kapnak. Pedig a munkából mi ugyanúgy kivesszük a részünket. Nem fogadták szívesen Takács Lászlóné betanított munkás a présműhelyben, ö is fel van háborodva. Kérdőn néz a szakszervezeti titkárra, mielőtt elkezdené mondókáját. — Őszinte lehetek? — kérdezi tőle, s csak akkor folytatja, amikor a titkár zavartan rábólint. — Mindenki tudja, hogy a pestieknek több a pénzük, mint nekünk. Velünk is dolgozik egy pesti. Nem rá haragszunk, de mi is el tudnánk végezni a munkáját. Péter Attiláné az a bizonyos pesti, aki a présműhelyben dolgozik. Kedveszegetten beszél a kollektíváról. Már nem érzi jól magát köztük. Az viszont tény, hogy amióta lejár kétezer forinttal többet keres. — Nem értik meg, hogy a pénz nem minden. Mi segíteni akartunk — mondja kesernyésen. Kiss Gábor, a lakatosműhely vezetője, szintén a törzsgyárból jött. — Való igaz, nem fogadtak valami szívesen. Olyasmi is előfordult, hogy eltűnt az a szerszám, ami éppen nekünk kellett volna. Ott lógott a levegőben: Ha többet kapsz, csináld meg magad! Megértem, amit az emberek fájlalnak. Elismerem, vannak olyan aggályok is, hogy a pestiek kevesebb munkáért több pénzt kapnak. De állítom: ez csak a látszat. A pesti munkások többsége régi, tapasztalt szakember, ahogy mondani szokás az egész munkafolyamat a kisujjukban van. Senki sem kérdezte — Minden cigány a maga lovát dicséri. így van ez itt is — mondja Baj Lajosné, betanított munkás. — Tőlem senki sem kérdezte, hogy jöhetnek-e? Itt vannak. Nem foglalkozom azzal, hogy menynyi van a zsebükben. Az ő dolguk, nem az enyém. A többség azért nem így gondolja. Ez a „vendégmunkás” toborzás igen furcsa helyzetet szült. A gyár egyik dolgozója, aki családi okok miatt Pestre ment dolgozni, most visszajött több pénzért vendégnek. Farkas Sándor, az üzemi szakszervezeti bizottság titká' a_ Többször foglalkoztunk az alkatrészgyártók bérével, hiszen ott dolgoznak a vendégek. Azóta az itteniek órabére is emelkedett egy forint öt- vénnél. Ez talán valamelyest csökkentette, de nem szüntette meg a feszültséget. — Érdemes volt Budapestről munkásokat hívni? — kérdeztem végül Csibráki Ferencet, a Telefongyár igazgató-- ját. — Feltétlenül. Az alkatrész- gyártáshoz nem volt elég szakemberünk. Elsősorban a lakatos és a marós szakmához értő alkalmazottak között toboroztunk. ösztönzésül napi 15 forintos kiküldetési átalánynyal, s havi 3—500 forintos jutalommal emeltük korábbi átlagbérüket. Tudom, a helybeliek között ez feszültséget okozott. Mégsem volt más megoldás, hiszen a tervet teljesíteni akartuk. Még ilyen áron is. Jövőre talán már megoldódik a gondunk. Űj berendezéseket kezdtünk gyártani, s ehhez elég lesz a kapacitásunk. A gyár vezetői szerint tehát szükség volt a pestiek munkájára. Ám ekkora bérfeszültséget teremteni akkor sem lett volna szabad. Különösen úgy, hogy ha ez nem a teljesítmények különbözőségének következménye. Ha a fővárosból delegált munkások szakértelme, gyakorlata több, minőségileg jobb terméket eredményez, mint a helyieké, akkor senkiben sem támadhatnak kétségek. A terv teljesítésének döntő tényezője a helyi dolgozók jobb munkája is. Ahhoz viszont nyugodt, kiegyensúlyozott légkör szükséges. Véleményünk szerint feltétlenül rendezni kell a vendégmunkások és a helyiek között fennálló különbségeket. A hátralévő néhány hónapra is. Sz. M. Apáról fiúra... Aki a vöröslő vassal álmodik A Kovácsot keresi? Ilyen nevű nincs nálunk. Sajnos, igazi kovácsot is egyre kevesebbet talál — tréfálkozik az idős üzemvezető. Alig néhány pillanatnyi beszélgetés után elárulja magát; mestere az ősi szakmának ő is, ezért van, hogy ma is nagy-nagy szeretettel beszél róla. Nem kevésbé dicséri azonban ifjabb Sófalvi Lászlót. — Kevés a fiatalunk, ö azok közé tartozik, aki munkaszeretetével és szorgalmával rövid idő alatt elnyerte az idős szakik megbecsülését. Másként bizony aligha nevezhettük volna ki egyéves gyakorlattal már csoportvezetőnek. S azóta is: becsülettel megállja a helyét. Reméljük, nem csábítja visz- sza a könnyebb munka. Arca borostás, izzadt, szőke haja is simul a nyakába. Fáradtnak tűnik. — Azt hiszem, nem túlzás, a legnehezebbek közé tartozik a kovács szakma. Akkor is, ha az évek során folyamatosan megújul, korszerűsödik a műhelyünk — mondja ifj Sófalvi László. Várom, hogy mesélje, kisfiú korában sokszor álmodott az izzó vassal, már- már tudatosan készült erre a szép mesterségre. Hiába. Bevallja: vargabetűvel került Érdre, a monori MEZŐGÉP gyáregységébe. Az viszont igaz, hogy apáról-fiúra szálló szakmát örökölt végül is: nagyapja után édesapja is kovács lett. Ma is az, két éve van hátra a nyugdíjig. — Sóskútiak vagyunk — ez Érdhez közeli kis község —, ott végeztem el az általános iskolát — meséli. — Kamaszként erős vonzódást éreztem az elektromosság iránt, épp ezért, szüleim egyetértésével, elektroműszerésznek tanultam ki. Miután Pesten szereztem szakmunkásbizonyítványt, ott is helyezkedtem el. Nyolc évig egy helyen dolgoztam, vállalva a napi ingázást. Hűséges természetű tehát. S, hogy miért hagyta ott mégis első munkahelyét? Nem a pénz miatt. Nem is keresett rosszul. Csupán a szabad időt kevesellte egyre inkáb. Reggel fél nyolcra járt dolgozni, s jó, ha este hat után hazaért. Pedig önálló otthont akart létrehozni, önerőből házat építeni. — Most azt várja, hogy apám rábeszélt: jöjjek ide, az üzembe. De nem így történt. Amikor szóltam otthon, hogy itt akarok állás után nézni, csöppet sem örült. Az is igaz, először a saját szakmámmal kísérleteztem itt a MEZÖGÉP-nél. Nem lehetett. Erre ráálltam: jó, kovács leszek. Nem láttam én addig kovácsműhelyt csak filmen, s annyit tudtam róla, amennyit apám mesélt. A hajdani kovácsromantikának nyoma veszett. Sejtettem azonban, hogy nem lesz könnyű, s ez önmagában is vonzott. Lehet, furcsállja, bennem műszerészként is maradt valami különös vonzalom a nehéz fizikai munka iránt. Nem lealázónak, fel emelőnek éreztem. Apa és fia jó tanárnak és tanítványnak bizonyult. Idősebb Sófalvi László örömmel vette szárnyai alá fiát, s annak nem kellett ellesnie tőle a szakma fortélyait. Magyarázott magától is. Azt is megmutatta, miként lehetséges leginkább a normán belül elkészíteni a munkadarabokat. De az örömre is megtanította, arra a nehezen megfogalmazható, csodálatos érzésre, amely eltölti az igazi kovácsot, amint látja, azzá formálhatja a vasat, amivé akarja. — Látom, izgatja a kérdés: anyagilag is megbecsülnek-e bennünket? — szólal- meg cigarettára gyújtva. — Nekem átlag négy és fél ezer forint jut a borítékba, ezzel elégedett vagyok. Akik túlóráznak, többet is megkereshetnek. Ha kész lesz a házam, lehet, hogy én is jobban hajtok a pénzre. Négy éve nősültem, kisfiúnkkal mostanig gyes-en volt a feleségem. Nem éltünk könnyen. Konvejor-láncszemet mutat, tenyerén tartja. Én túlmelegnek tartom, keppanva földre is ejtem. Egy műszakban hatszázat kell elkészíteniük. A kemence mellett hatvan fok a hőmérséklet, ellenszerül a hőségre, literszámra isszák a szódavizet. Ma már a ko- vácsság is csoportmunka: kályhás — kemencés — sajtoló és sorjázó tartozik össze. Egymásrautaltak. T fjabb Sófalvi László fjedig gyakorta álmodik a vörösben izzó kemencékkel, s álmában is érzi az izzó vas semmihez sem hasonlítható szagát... Dodó Györgyi SZANDÁLVÁSÁR DIVATOS NŐI, FÉRFI- ÉS GYERMEKSZANDÁLOK 30—40%-0SÁRENGEDMÉNNYEL KAPHATÓKA szeptember 3-tól 22-ig. tSiSs, KIJELÖLT SZAKBOLTJAIBAN
