Pest Megyi Hírlap, 1979. szeptember (23. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-11 / 212. szám

'kMílap 1979. SZEPTEMBER 11., KEDD /' __~A TÍ Z NAP SZLOVÁKIÁBAN Élménybeszámoló harmonikaszóval A PILISSZENTKERESZTIEK OLVASÓTÁBORA Amiko1- az érsekújvári úttö­rök Leányfalun táboroztak, is­merkedtek a tájjal, a magyar történelemmel és az emberek­kel, vezetőik már akkor meg­fogalmazták: igen hasznosnak ígérkezik az a kapcsolat, amely iskolájuk és a pilis- szentkereszti általános iskola között kialakult. A közeledés­ben az első komoly lépést az jelentette, hogy a szlovákiai gyerekek tíz napot töltöttek el hazánkban A következőt ter­mészetesen az, hogy a pilis- szentkereszti szlovák nemzeti­ségű iskolások nyári olvasótá­borát Szlovákiában, Sklene Teplicében rendezték meg. Az anyanyelv gyakorlása Tíz nappal ezelőtt tértek vissza a gyerekek és kísérőik Mlynkibe, azaz Piiisszentke- resztre, így beszél Szivek Jó­zsef, a klubkönyvtár igazga­tója, aki a tábort vezette, az élmények mellett már leszűrt tapasztalatokról is beszélhet. — Augusztus 17—26. között rendeztük meg a tábort — mondja —, tizenöt pilisszent- kereszti, két-két pilisszenjtlász. lói és pilisszántói és három váci járásbeli felső tagozatos gyermek részvétélével. Kilenc érsekújvári iskolás együtt töl­tötte velünk a tíz napot. Együtt laktak, pihentek, ki­rándultak, sportoltak a mie­inkkel, így a szlovák anya­nyelv gyakorlása valóban ter­mészetes volt. Csoportunkba azok kerültek, akik legjobban ismerik az anyanyelvet — s itthon is állandóan foglalkoz­nak vele. — Hogyan alakították ki a tábor programját? — Természetesen már itt­hon elkészítettük a programot, ezt azonban a helyi lehetősé­gek, feltételek figyelembevé­telével helyben véglegesítet­tük. A környezet minden igényt kielégített: Sklené Tep- lioe üdülőközség, Selmecbá­nyától huszonegy kilométerre. Különböző légúti betegségeket gyógyítanak itt, szép strandja van, ehhez a hegyoldalakon elszórva üdülők, gyógyszállók, hétvégi házak csatlakoznak. De nemcsak ennek a környezet­nek örülhettünk, már az uta­zás közben kellemes meglepe­tések értek bennünket: meg­néztük az antoli Coburg-kas- télyt, A felkelés emlékhelyein A kényelmes, hatágyas szo­bák, a baráti fogadtatás, a sportolás, strandolás, játék le­hetősége, derűssé tették a tíz napot. A nyelvgyakorlás tar­talmassá, a különböző kirán­dulások pedig azt biztosítot­ták, hogy a gyerekek mara­dandó élmények segítségével kapjanak ismereteket Szlová­kia múltjáról és jelenéről. El­sősorban persze irodalmáról és haladó hagyományairól. Szlo­vák barátaink ugyanis — és velük együtt má is — ebben az időszakban ünnepelték a fa­sizmus elleni szlovák nemzeti felkelés 35. évfordulóját. — Az évfordulóról — amely­nek pontos dátuma augusztus 29. — nemcsak beszéltünk, ké­peket, filmeket néztünk meg, hanem jártunk a felkelés em­lékhelyein is. Már a megérke­zés másnapján találkoztunk a felkelés egyik résztvevőjével, aki élményeiből mesélt a gye­rekeknek. A hangulatra jel­lemző, hogy a végén elővette harmonikáját, és közösen éne­keltünk partizán-, úttörődalo­kat, ottani és hazai szlovák dallamokat. A szlovák nemzeti felkelés emlékhelyeit egésznapos ki­ránduláson keresték fel a tá- borozók. Besztercebánya felé haladva az autóbusszal, útba ejtették Körmöcbányát, majd idegenvezető kalauzolásával járták végig a felkelés igen szép, modern épületben be­rendezett besztercebányai mú­zeumát. Filmen is láthatták a fontos eseményeket, majd el­TV-FIGYELÓ Aki mer... Már amikor fo­lyóiratban olvashattuk Kertész Ákos írását a szépséges presz- szósnőről, annak mélák férjé­ről meg a házaspár ágyába ke­veredett könnyűáramú szere- lőcskéről, vélhető volt, hogy nemsokára a képernyőn is megelevenedik a jól kiötJött és a váratlan együttlét során oly remekül jellemzett trió. Így is történt, s igazán csak örülhetünk az előbb papírról megismert alakok gyors életre kelésének, mert Rényi Tamás rendező nem csupán az iro­dalmi alapanyag értékeit men­tette át a képes változatba, hanem a maga filmes tehet­ségéből is jócskán hozzáadott ahhoz. Leginkább azért dicsérendő, hogy — noha ez a veszély igencsak fenyegetett — nem viccelte el a furcsa mesét, ha­nem egyszerre valóságos tör­ténetként és abszurd példá­zatként tálalta azt Így érte el. hogy hétköznapi önmagu- kon túlnőve mintegy az élet­ben eljátszható szerepek talá­ló jelképeivé sűrűsödött ez a hármas, és mint ilyet, nem­csak kedvtelve, de a bennük megtestesülő jellemtanulmá­nyok hitelességét érezve is igencsak élvezhettük. Egy formai ötlet — a régi filmek keretes föliratainak időnkénti bevillantása — ugyancsak sokat segített ab­ban. hogy ne csak úgy. mese módjára figyeljük a sztorit, hanem azt a föntebb emlege­tett példázatosságot is fölfe­dezzük benne. (Kár, hogy ezt az elidegenítő fogást még a belső monológok elmotyogta- tásával is megtetézte a ren­dező — ez azért már egy ki­csit sok volt a ki- és az ol­dalra beszélésekről.) Ami az Aki mer, az nyer színészeit illeti, hát azok kö­zül kettő kiválasztása jó dön­tés volt: mind Pécsi Ildikó te­rebélyesen élveteg delnője, mind lglódi István vékony­pénzű és vastag érvelésű kár­tya-, valamint szókeverő mes­tere minden nézőnek tetszhe­tett. Sajnos Horesnyi László sörvedelő behemótja már ke­vésbé, mert ő inkább csak a másik két játszótárs szavai szerint, s nem — amint az az elbeszélésben is írva van — valóságosan volt az a haj. de nagydarab tohonya. Az ő ese­tében valami okból mellétra- fált a rendező. Vagy nem ke­reste elég szívósan a históriá­ba il'lő magyar Piedonét? Remsey Jenő. Ízlés és kép­zőművészeti iskolázottság kér­dése szeretni avagy fanyalogva méltatni a szecesszió irányza­tát, ideértve természetesen mindazt, ami ennek a szöve­vényes. fonadékos, a növényi díszek gazdag hajlatait utánzó ábrázoló és díszítőművészetnek a hazai termése. Az egyéni vé­lekedés azonban nem lehet az oka annak, hogy a szóban forgó ábrázolásmód értékei jószerivel emlitetlenül marad­janak, és legalább a számba­vétel erejéig ne vehessen tu­domást róluk az érdeklődő kö­zönség. Dicséretére a televíziónak, vasárnap késő este elénk tár­ta a magyarországi szecesszió első számú műhelyének, a gödöllői művésztelepnek het­ven esztendős történetét, még­pedig úgy. hogy azt az egyik ma is élő és kilencvennégy évesen is erőben munkálkodó festő, Remsey Jenő emlékezé­sének keretében mutatta be. Mind a ritka friss memóriá­ra valló szavak, mind a gaz­dag válogatásé képanyag a maga teljességében foglalta össze a Körösfőy-Kriesch Ala­dár és Nagy Sándor kezdemé­nyezése nyomán létrejött vál­lalkozást. amely nemcsak mű­vészeti eszményeket tűzött a benne résztvevők elé. hanem egy sajátosan közösségi élet­formát is teremtett. A gödöllői iskola tv-beli újrafelfedezéséért D. Fehér Zsuzsa szerkesztő-riporternek jár az elismerés. Akácz László sétáltak a szabadtéri fegyver- kiállításhoz, és a zemljanká. hoz, egy partizánbunker re­konstruált másához. Eljutottak ahhoz a nemeckai mészégető­höz is, ahol a fasiszták a Besz­tercebányáról elhurcoltakat végezték ki, s felmásztak Ka- listébe, a felégetett faluba, amit a világháború után nem építettek újjá, leromböltan hagyták meg örök mementó- ként. — A másik nagyobb kirán­dulás a szlovákiai irodalom, tudomány jeles helyeire veze­tett — meséli Szivek József. — Martiniban, azaz Turócszent- mártoraban a Matica Slovenska központjában jártunk, s meg­hallgattuk az intézmény igaz­gatójának tájékoztatóját a szlovák tudomány, művészet, irodalom gondozásában elért eredményeikről. Josef Telgars. ky, az igazgató egyébként író, így a gyerekek saját, fiatalok­nak szánt könyveiről is be­szélgethettek vele. Megnéztük a kiemelkedő írók, művészek, politikusok hamvait őrző Nemzeti Temetőt, Klastorpod Znievom híres gimnáziumát — és még hosszan mesélhetném az élményeket. Mindenki nyertes Igen, sorolhatnánk tovább a megismert városokat, de so­rolhatnánk az irodalmi témá­jú előadásokat, beszélgetése­ket, a játéktanulást, és említ­hetnénk a szavaló- és előadó­versenyt, amelyen mindenki könyvet kapott jutalmul, ame­lyen nem voltak vesztesek, csak nyertesek. Ezt mondhatjuk el a tíz szlovákiai nap egészére is, amely élményeket, új baráto­kat adott a résztvevőknek. Mindenki nyertes lett. Nem lepődöm hát meg, amikor Szi­vek József a megyei népfronit- bizottság és a szentendrei já­rási hivatal segítőkészségét di­cséri. Hasznos ügynek szólt a támogatás, olyan kezdeménye­zésnek, amelyet folytatni kell, minél több gyerek számára biztosítani, hogy tíz napig, két hétig élő anyanyelvi környe­zetben gyarapíthassa tudását. P. Szabó Ernő Az egyedi szépség primátusa Tahin készült textilek I A Manuál-csoport kiállítása szeptember 23-ig látható a Mű­csarnokban, hétfő kivételével, naponta 10 és 18 óra között. Napjaink iparművészetének egyik sarkalatos kérdése az, hogy melyik a főút, a sokszo­rosított ipari, műszaki, eszté­tikai forma, a design, vagy a kézműves technikával készült, egyedi tárgynak álomodott tex­til, grafika, ötvösmunka, ke­rámia? Aki a design elsőségét hangoztatja, az abból a tény­ből indul ki, hogy az iparmű­vészeti tárgyak nagy tétel- számban készülhetnek. Minél gyorsabban, s ez csak mű­szaki technikával, sokszorosí­tott eljárással valósítható meg. Az iparművészet tényle­ges fázisa a tervezésre korlá­tozódik. Ez igaz, de a Manuál- csoport ars poeticája sem nél­külözhető; az a hagyomány, mely szintén mindig korszerű marad —, az egyedi tárgy kézműves kivitelezése a terv­től a csiszolásig. Egyik út sem iktatható ki, — gépi és kézi iparművészet a minőségben és a szolgálatban találkozik, egy­mást feltételezi. E megosztott feladatok kö­zött a Manuál-csoport a kéz­művesség fontosságát hangoz­tatja, s művekkel igazolja. Nem veti el az ipari forma igazságát, csupán az egyedi szépség soha meg nem ismé­telhető primátusát építi sa­játos és nagyon választékos eszközökkel. Péreli Zsuzsa Tahin él, és alkot Nagyon szép, madártol- laikfcal applikált textíliákat gobelineket Péter Vladimir szellemi portyája eljut az ék­szerig, szimbolikus tárgyakig, színes bábuig. Anna Margit vi­lágának rokonaként úgy, hogy minden lendülete közben is öt­vös marad erős fantáziával és hiánytalan tudással. Bán Ma­riann kézbe fogható, apró fi­gurás kerámiái méretükkel kezdeményezik a kontaktust felnőttel, gyerekikel. E babák, sípok, perselyek, csengők, nem dísztárgyak, hasznosságuk, használatuk a játék nélkülöz­hetetlen varázsát idézik. Hor­váth Márton ékszerei egysze­rűségükben válnak vonzókká, Szilágyi Júlia textiljei is hu­mánus indítékúak, a gyermek­arc kedvességét, báját tárják fel. Szilasi Anna természetes alapanyagokkal dolgozik, a csíkozottságot díszített és dísz­telen részek viszonyaként fogja fel. ízléssel, fogékony szakmai tudással. A Manuál-csoport nemzet­közi sikerét is jelzi hogy a Műcsarnok előtt bemutatkoz­tak Belgiumban és Párizs­ban. Tagjai több egyéni és csoportlkiállításon vettek részt itthon és külföldön. Vala­mennyien részt vállaltak a középületek belső díszítésé­ben, munkáik a Hilton Szálló­ban, Szófiában, Washington­ban egyaránt fellelhetők. Em­lítésre méltó az, hogy Szilasi Anna gyapjú térelválasztója a toki művelődési házban ta­lált otthonára. Esztétikum és mementó Péceli Zsuzsa gobelinje T. Lándori Angéla kiállítása egész szeptemberben látható Budapesten, a XX. kerületi Kischina Galériában. (Marx Károly u. 128.) Különös sors, különös ma­gatartás, különös eredmény az övé: T. Lándori Angéla 1908- ban született Milánóban, és 1934-ben végezte el Budapes­ten a Képzőművészeti Főisko­lát Rudnay Gyula tanítványa­ként, később Burghardt Re­zsőt és Szőnyi Istvánt vallot­ta mesterének. Helyesen álla­pítja meg róla Aszalós Endre, hogy a tradíciókat ápolta és folytatta. Erős karakter. Elő­ször, annak haláláig Mende Gusztáv festőművész felesége volt, aki dabasi motívumokat is festett, mostani férje, mű­vésztársa Tóth Menyhért. Egy- j mást inspirálják, de független ; szellemmel. Képei szimbollkusak. a lát- I vány mindig érzelmeket hor- ! doz. Figurái robusztusok, nem- csak izmokat jelölnek, hanem egy egész életformát Egy I mentalitás és sors általános í alanyai az ő portréi, soha- Isem személyek. Ezzel a festői törvényalapítással építi műveit A Szomjúság olyan görcsbe rándult asszonyfigura, aki he­vesen vágyódik élete nagy hiá­nyára. S ez egyszerre víz, az öröm és a társ kívánalma, a megnyújtott, vergődő formák erre utalnak. Ugyanilyen di­namikával mintázza halásza­it. Figurái itt sem személyek, hanem az emberi arcok, moz­dulatok sűrítményei. Az em­beri sors szimbólumai. Szenvedélyes ecsetjárása, ment leikülete is szenvedé­lyes, de ez a szenvedély csak a jóságra, az együttérzésre vonatkozik, ez az indulat nem képes ártani — ebben rejlik T. Lándori Angéla művésze­tének állandó humánuma. Ugyanezzel a lendületes szo­lidaritással idézi a béke és az élet tiszteletének jegyében a menekülteket, s a természet erőit érzékelteti a tenger hul­lámaiban, a földben megka­paszkodó színes növények­ben. Az ő esztétikuma nem andalít, hanem felráz, a kép nemcsak a gyönyörködtetés pillanata, hanem mementó is. Losonci Miklós BOLGÁR VENDÉGJÁTÉK Dallamok baráti üdvözlete Mandolinok aszi metrikus ütemű, belső vibrálástól dina­mikus zenéje vezette be a ve- csési előadást. Sfcvid időkö­zönként felbúgtak a Ferihegy felé közeledő utasszállító gé­pek, s hatalmas reflektoraik­kal megvilágították az ég egy darabját. A Jókai Szabadtéri Színpad nézőterét zsúfolásig megtöltötték a községből, a monori járásból érkezett mű­vészetkedvelők. A Szófia me­gyei együttesek fellépését mél­tán kísérte nagy érdeklődés. Minden résztvevő jól szórako­zott. Nemcsak a közönség, hanem a zenészek, énekesek és táncosok is felszabadultan élvezték az előadást. Teljes élmény A zenekar és a tánccsoport bolgár testvérmegyénkből ér­kezett. Szórakoztatni jöttek és közös ünneplésre, s baráti üzenetet hoztak. Az elmúlt hét végén érkeztek és holnap utaznak haza. Minden telepü­lésen, amelyet felkerestek, il­letve felkeresnek; a hivatalos­nál melegebb, bensőségesebb szavakkal és gondolatokkal emlékeznek meg Bulgária fel- szabadulásának 35. évforduló­járól. Valóban volt abban va­lami szimbolikus — ahogyan Vícso Vlcsev, a Szófia megyei pártbizottság osztályvezetője mondta —, hogy Szófia kong­resszusi palotájában ugyan azokban a percekben kezdő­dött a központi ünnepség, a felszabadulás évfordulójának előestéjén, mint a vecsési kis színpadon. Szófia megyei Mirkovo köz­ség Hriszto Botev (a bolgárok Petőfije, aki ugyanúgy életét áldozta hazája szabadságáért) költőről elnevezett olvasóter­mének (a mi viszonyaink kö­zött klubkönyvtár) zenekara és dalosai a magyar fül szá­mára egészen csodálatos zenei világot teremtenek. Most csak az együttes fele érkezett hoz­zánk vendégségbe, tizenöten lépnek színpadra: érdemes el­gondolni, hogy milyen lenyű­göző az összhatása a teljes lét­számú csoport muzsikájának. Az élmény így sem szenve­dett csorbát, a hajlékony dal­lamok, az egy számon belül is gazdagon, szellemesen válta­kozó ritmusok elnyerték a kö­zönség tetszését. Zenei rokonság Bizonnyal sokak számára emlékezetes marad Anton Scsernik zenei miniatűrje, amelyet érzelemgazdagon, <s mégis fegyelmezetten adott elő az együttes. A hangulatot to­vább fokozta az örökzöld dal­lamokból válogatott összeállí­tás, ezt különösen hálásan fo­gadta a közönség, hiszen Kál­mán Imre melódiáit is felfe­dezhette. Dora Vaszileva szop­ránszólista — ahogy mondani szokták — belopta magát a hallgatók szívébe: a Tavaszi szél vizet áraszt népdalt ma­gyarul énekelte. A baritonis­ta, Kalin Topalov iskolázott, szép hangja ugyancsak elisme­rést aratott. Kitűnően érzé­kelhettük: a bolgár népzene egyes elemei rokonságot mu­tatnak a magyarral, hiszen mindkettő őriz gregorián és és török elemeket. A már em­lített aszimetriikus ütemrend­szer, az úgynevezett bolgár ritmus teszi nemzetivé ezt a muzsikát. A zenei tisztaság, őszinteség és a változatos mű­sor az együttes karnagyát di­cséri: Peter Panov Cirill—Me- tód-díjas (a kettős név azt a két görög szerzetest idézi, akik kialakították a cirill-ábc-t, s a bolgár kultúra megterem­tőinek tekintik őket) muzsikus, aki immár 12 éve vezeti a csoportot. A népiművészet, a népi ha­gyományok iránt lelkesedő monori járásiak ünneplésben részesítették a Szófia megyei tanács Sopi-táncegyüttesét. A pásztor- és piárostáncok a bolgár népművészet színes pa­lettáját mutatták be. Megnye­rő volt a tökéletes összhang a viszonylag nagy létszámú, harminc táncosból álló csoport tagjai között. Nemcsak a lé­pésvariációk, hanem az együt­tes mozgásvonalában felfedez­hető kompozíciók is érdekes koreográfiái megoldásokat mutatnak. A Értő közönség A két szólótáncos, Bojko Antonov és Petje Grigorova beszédes mozgásában valóban emberi sorsok elevenedtek meg. A jól kidolgozott elő­adásban örömmel fedezte fel a közönség a magyar legé- nyesre és a csujogatóra emlé­keztető részleteket. A siker csúcspontját bizonnyal a horó (körtánc), a bolgár nemzeti tánc jelentette: a viszonylag egyszerű lépésvariációt is ma­gával ragadóvá tette a ferge­teges ritmus. A magyar kö­zönségnek ismerőén csengett a zene és emlékeket idéző volt a látvány, hiszen a Pest me­gyei szerb nemzetiségi együt­tesek előadásában sokszor megcsodálhatta a kólót, amely szinte változata a Szófia me­gyeiek táncának. Az előadás és a megérde­melt siker után szívesen ült le beszélgetni az érdeklődők­kel Radi Radev koreográfus, a Bolgár Népköztársaság ér­demes művésze: — Már többször voltam Ma­gyarországon — mondta. — S nemcsak Pest megyében jár­tam, higgye el, nem üres ud­variasságból mondom: mindig lenyűgözött a magyar közön­ség nyitottsága, szakértelme. Amennyire nagyszerű ilyen közönség előtt szerepelni, leg­alább annyira felelősségteljes. Együtteseink valamennyi tag­ja amatőr, s hetente két-há- rom próbán igyekeznek elsajá­títani a zene és a tánc gya­korlatát, óvatosan mondom: művészetét. Repertoárunk na­gyobb része eredeti, népmű­vészeti kincs, de tanulunk komponált produkciókat is. Általában a zenei anyagunk van meg először, ezt tanulja be a mirkovói olvasóterem ze­nekara, és a táncosok kapcso­lódnak hozzájuk. Szófia me­gyében a mi együttesünk az egyeflen néptánccsoport, ép­pen ezért igyekszünk minél tá- gabb kitekintést szerezni. Nép>- szerűek nálunk az önök ha­gyományai is. Látogatásunkat felhasználjuk arra, hogy egy Pest megyei népi együttes vendégszerepléséről megálla­podjunk. Kriszt György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents