Pest Megyi Hírlap, 1979. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-16 / 191. szám

4 "kMiÍitp 1979. AUGUSZTUS 16., CSÜTÖRTÖK A kezdeti lépések után KÖZMŰVELŐDÉS PILISSZENTLÁSZLÓN , Ma még csak Pilisszentlász- lóig vezet az út, az autóbusz a főtéren megáll, s nem to­vább, hanem visszafelé, Szent­endre irányába indul. Nem a közlekedésről, hanem a mű­velődésről kérdeztem a he­lyieket, a fentiek csupán an­nak jellemzésére szolgálnak: a község a múltban zárt tele­pülés volt, ahogyan zárt kö­zösség alakult ki szlovák nemzetiségű lakóiból is. Ha a közművelődés jelenéről, jövő­jéről beszélünk, erről az örök­ségről is említést kell tenni. A szövetség segített Azért is, mert a közösség összetételét tekintve nem sokat változott az elmúlt év­tizedekben, a főtéren álldo­gáló több szlovák szót hall fölcsendülni, mint magyart, a felnőtt lakosság nagy része ma is a Pilisi Parkerdőgaz­daságban dolgozik. Igaz, egy­re többen járnak be szent­endrei, budakalászi, főváro­si munkahelyre. Winkler Andrásné, a helyi óvoda és a klubkönyvtár vezetője, a köz­ségi pártalapszervezet titkára húsz éve dolgozik Pilisszent- lászlón. Ez idő alatt — úgy látja — ugrásszerűen nőtt a lakosság életszínvonala. — Sokat fejlődött a község egésze — mondja —, szépül­tek a házak, kívül, belül, megfelelnek a városi igények­nek is. Az anyagi gyarapodás mellett azonban eddig nem jutott elég energia a szellemi gazdagodásra, a közművelő­désre, a hagyományok ápolá­sára. Pedig gazdag a népművé­szeti örökség Pilisszentlászlón is. Gazdag és sajátos. A köz­ség lakosságának kilencven százaléka szlovák nemzetisé­gő, az idősebbek még megta­nulták a népdalokat, a táncot, hordták a színes viseletét, használták az egyéni módon díszített tárgyakat. A hagyo­mányápolás iránti igény nem hiányzik ma sem, inkább ar­ról van szó, hogy egy kis községben nehéz megterem­teni a munka feltételeit. Winkler Andrásné tiszteletdí­jasként vezeti a klubkönyvtá­rat, az intézmény költségveté­se, annak ellenére, hogy évi húszezer forinttal a Pilisi Parkerdő Gazdaság is támogat­ja, csak a legfontosabb kiadá­sokra elég. — A nehézségek ellenére tivaly, egy fiatal, helyi szár­mazású pedagógus vezetésé­vei megalakult a 42 tagú Énekkar — mondja Winkler Andrásné, s a körülmények érzékeltetésére hozzáteszi: — Segítségért a szlovák nemze­tiségi szövetséghez fordul­tunk, ők 10 000 forinttal tá­mogatták a ruhavásárlást. Az együttes februárban, a megyei művelődési központ családi esték sorozatában lépett elő­ször a nagyközönség elé. Ad­dig községi ünnepélyeken sze­repelt. Nemcsak énekkar alakult, megkezdte munkáját a fiata­lok tánccsoportja is. A bu­dapesti szlovák gimnáziumból Strausz Ildikó tanárnő kéthe­tenként társadalmi munkában járt ki a községbe, s vezette a próbákat. A nehézségek persze, itt is jelentkeztek: egyrészt saját táncruhára len­ne szükség, mert a kölcsön­zési díj a klubkönyvtár szá­mára túl magas, másrészt ar­ra, hogy a fiatalok kezdeti lelkesedése ne múljon el, ha­nem komoly érdeklődéssé mélyüljön. Egységes irányítás A beszélgetés során jó né­hányszor felbukkant a szeret­nénk kifejezés. Szlovák gyer­mekklub, színjátszó csoport, kismamaklub — a kiscsopor­tok vagy megkezdték már a munkát, de az első, tapoga- tódzó lépéseket teszik, vagy a közeljövőben alakulnak. Ugyanez jellemzi a népi kul­túra tárgyi emlékeinek, a népzene értékeinek gyűjtését is. Elkezdődött a munka, de vagy azért nem folytatódik, mert az emberek, a sok ma­gángyűjtő megjelenése után ragaszkodnak az egyes tár­gyakhoz akkor is, ha azok együtt, egymást kiegészítve beszélnének méltó módon a múltról, vagy azért, például a népzene esetében, mert Lamy István gyűjtőmunkája még nem talált folytatóra. — Nem lehet azt mondani — összegzi a klubkönyvtár vezetője az elhangzottakat —, hogy a lakosság egésze pasz- szív. A fiatalok például ma­gukénak érzik a klubkönyv­tárat, rendszeresen látogatják, a 16 tagú KISZ-szervezet időn­ként értékes vitákat folytat fontos kérdésekről. Ma már az sem ritka, hogy a har- minc-ötven év közötti korosz­tály néhány tagja a főtéri italbolt mellett a klubkönyv­tárban is talál közösséget, be­szélgető, kártya- vagy sakk­partnert. Egy TIT-előadásra azonban szinte lehetetlen kö­zönséget találni. Ennek is megvan az oka: előadást ren­deztünk például a gyümölcs- termesztésről, az emberek pedig nevettek: minek ter­messzenek gyümölcsöt, mikor a vad lelegeli... Hagyományőrzés Körülbelül így fest a pilis- szentlászlói közművelődés je­lene. Jövője pedig szorosan összekapcsolódik azzal a vál­tozással, amely az általános iskolát is érinti. A felső ta­gozat — egy-egy osztályban tíznél kevesebb gyerekkel — megszűnik, a tanulók ősztől Szentendrére, az izbégi, Le­nin úti iskolába járnak majd. A Pilisszentlászlón felsza­baduló tantermek a jövőben a közművelődés és az iskolai testnevelés céljait szolgálják: az egyik teremben helyezik el a gazdag szlovák nyelvű anyagot is tartalmazó közsé­gi könyvtárat, a másikban tornaszobát rendeznek be. így a klubkönyvtár épületé­ben felszabadul az eddig könyvtári célokra használt helyiség, s újabb kiscsopor­toknak adhat otthont. Ennél a változásnál is fontosabb ta­lán az, hogy az iskolából, az óvodából és a klubkönyvtár­ból komplex intézmény jön létre. Az erők összpontosítá­sa, az egységes irányítás az eddiginél nagyobb lépésekkel viheti előre a pilisszentlászlói közművelődés ügyét. P. Szabó Ernő Vízimalom­matuzsálem Ma is működik a Balaton örvényesi partja közelében az ország legrégibb vízimalma. Az aratás befejezése után, a közös termésből kapott része­sedést a környékbeli téeszta- gok ezekben a napokban szál­lítják a régi vízimalomba. Azért ragaszkodnak hozzá ennyire, mert messze vidéken itt őrlik a legfinomabb rétes- lisztet. A Séd patak hajtotta öreg malom — természetesen — idegenforgalmi látványosság­nak számít Nap mint nap, 400—500 turista tekinti meg. Az idei nyáron már két ven­dégkönyv telt meg a látogatók bejegyzéseivel. Kamaratárlat A régi szolnoki mflvészte- lep alkotóinak műveiből nyílt kamara tárlat a szolnoki Dam­janich János Múzeumban. A Zagyva-parti művésztelep több mint százéves múltját, nagy hagyományait idézik Koszta József, Fényes Adolf, Zádor István, Borbereki Kovács Zol­tán, Szlányi Lajos művei. Az osztrák Tina Blau festményei arra utalnak, hogy a bácsi fes­tőiskola számos reprezentánsa választotta alkotói színhelyül a romantikus alföldi tájat. Táborzárás Gödöllőn EGYETLEN KÖZÉPISKOLAI TANÁR JÖTT EL... Az elmúlt napokban bezárta kapuit a gödöllői FEB (a fi­zikai dolgozók gyermekeit ta­nulmányaikban segítő, ún. felvételi előkészítő bizottság) nyári oktatótábora. Űjra haza­tértek az ország minden ré­széből idesereglett diákok, majd valamelyik agrár-felső­oktatási intézményben szándé­koznak tovább tanulni. A tábor — attól függően, hogy a résztvevők műszaki vagy mezőgazdasági jellegű egyetemre, főiskolára jelent­keznek — kéttárgyas (mate­matika-fizika) és háromtár­gyas (matematika, biológia­kémia) csoportra oszlott. A program igen feszes volt: reg­GITAROSOK SZENTENDRÉN Egy hangszer reneszánsza TIZENKILENC országból mintegy kétszázötvenen gyűl­tek össze, hogy a negyedik nemzetközi gitárfesztivál és szeminárium keretében két héten keresztül megvitassák, bemutassák, megtanulják a hangszer mai játéktechnikájá­nak valamennyi lehetőségét és szépségét. Bár a gitár szerel­meseinek és virtuózainak ran­devúját Esztergomban rende­zik meg kétévenként, a szer­vezők arra is gondoltak, hogy a szólisták hangversenyeit más városok közönsége is élvez­hesse. Budapest, Eger, Eger­vár, Szeged, Tata és Tatabá­nya mellett, így került sor a szentendrei vendégjátékra is. Sajnos az időjárás nem ked­vezett a hangversenynek, s így nem a Barcsay Gyűjte­mény udvarán, hanem a mű­velődési központ előcsarno­kában találkozhattak az ér­deklődők a művészekkel. A nem nagy létszámú, de lelkes, hozzáértő közönség előtt elő­ször David Russel mutatkozott be. A fiatal művész Skóciá­ban született. Tanulmányait Spanyolországban kezdte, majd Angliában folytatta. Tanárai: Hector Quine és Jose Tomas voltak. Szép sikerrel szerepelt több nemzetközi versenyen, s játékát hallva, Segovia is el­ismerően nyilatkozott róla. Műsorán Aguado: Andante és Polonéz, Bach: E-moll Sonata (Adagio, Andante, Allegro), Asencio: Tango, La Serenor és Danza. valamint Sojo: 5 Venezuelai darabja szerepelt. A tiszta intonálás mellett leg­inkább a lágy, finom hangu­latok mestere, de virtuozitását is megcsillogtatta Asencio: Danza előadásában, Leo Brouwer kubai gitármű­vész, karmester és zeneszerző nem először jár hazánkban, s szinte az egész világon hang­versenyezett már. Havanná­ban született, s játékában ha­zájának forró, sok színű lük­tetése is fellelhető. Termé­szetesen vonzódik a kortárs- zenéhez, számos zeneszerző ké­ri fel darabjának bemutatá­sára, ezek mellett saját szer­zeményeit és a régi mesterek átiratait is repertoárján tart­ja. Műsora Jose Aráéval: So­nata in Three Movement, Piazzola-Brouwer: Tango, de Falla: Pantomime, Dance of Corregidor és Dance Farruca című három balettzenéjéből állt, s több ráadást is kellett adnia. Előadásában a legmeg- hökkentőbb zenei fordulatok, a temperamentum, a virtuozi­tás, a pianok szelídsége egy­aránt természetes szépségben jelentkezett. Aki ezúttal hal­lott először szóló-gitárestet az ráébredhetett, hogy milyen sokat tud ez a hangszer, ha ilyen nagyszerű művész ke­zében van. Szerencsés ötlet volt a két művész közös hangversenye, mert míg Russel játékában a klasszikus, kellemes gitárzene maradéktalan visszaadását hallhattuk, Brouwer muzsi­kája elvezetett bennünket a mai, keményebb hangzású, de legalább olyan nagyszerű gi­tárzene megismeréséhez. A fiatal angol és az érett, vi­lághírű kubai művész játékán keresztül bepillantást nyer­hettünk a esztergomi kétszáz­ötven gitáros tudásának csak­nem minden színébe. ELŐADÁS UTÁN elmond­ták, hogy a jövőben is szíve­sen jönnek hazánkba. Leo Brouwer örömmel mondta: Egyre nagyobb a közönsége a klasszikus gitárzenének. Ez nem véletlen, hiszen a vilá­gon nagyon sok fiatal kerül kapcsolatba a könnyűzenén ke­resztül is a hangszerrel. Az igazán nagy popzenészek kö­zül szinte mindegyik megta­nult játszani a klasszikus gi­táron is, s ha az utak ,a pó­diumon ketté is váltak, a hangszer valóban reneszán­szát éli, s méltó helyet foglal el a hangversenydobogókon. A IV. nemzetközi gitár­fesztivál és szeminárium va­lamennyi szólistája bemutat­kozott délután a Nemzeti Ga­lériában. Műsorukat a Ma­gyar Rádió és a Televízió egyaránt rögzítette. A záró­koncert augusztus 18-án lesz az esztergomi Bazilikában, ahol a Bakfark Bálint gitár­zenekart, az esztergomi Labor Műszeripari Művek Balassa Bálint énekkarát és Ágai Ka­rolát. a Magyar Állami Ope­raház magánénekesét hallhat­ják az érdeklődők. Vezényel Szendrey-Karper László gi­tárművész. Pintér Emőke gél 8—12-ig oktatás, ebédszü­net, majd 1—3-ig ismét órák, utána 3—5-ig kötelező egyéni tanulás. Szombaton is! A le­adott anyagot az oktatók min­den alkalommal visszakérdez­ték. Egyrészt: az anyag alapo­san rögződjék a gyerekekben, másrészt hogy hozzászokjanak a precíz önkifejezéshez. A sza­bad idős programok (sportver­senyek, disco, vetélkedő, film­vetítések) a megerőltető szel­lemi munka utáni lazításra szolgáltak. A tábor egyik fiatal tanára, Nemes Ferenc, a Gödöllői Ag­rártudományi Egyetem mező­gazdaságtudományi karának tudományos segédmunkatársa így összegezte az idei tapasz­talatokat: — Sajnos, visszatérő problé­ma, hogy a középiskolák nem értékelik kellőiképpen a FEB munkáját, ebből következően az oktatótáborát sem. A lét­szám is sokkal nagyobb lehet­ne, ha jobban odafigyelnének. Crak egy példa, az ország va­lamennyi középiskolájának (ahonnan 4—5 diáknál többen voltak a táborban) értesítést küldtünk, meghívtuk az illető szak-pedagógusokat, tekintsék meg a tábort, figyeljék meg munkáját, összesen egy közép­iskolai tanár jött el. Holott nagy szükség lenne az össze­hangolt munkára. Az idei ta­pasztalatok például ráirányí­tották figyelmünket a gyere­kek tudásszintjének különbsé­geire. És itt nagy segítségünk­re lehetnének az illető isko­lák szaktanárai. A magunk ré­széről mi a következő évben megpróbálkozunk a kisebb és nagyjából azonos képességű gyerekekből álló tanulócsopor­tokkal. — Az említett nehézségek hogyan befolyásolták a lét­szám alakulását? — Ha nem is látványos mér­őikben, de nőtt a résztvevők száma. És ami ennél is lénye­gesebb, a tavaly jelentkezettek komolyabban vették a mun­kát, a folyamatos munkakap­csolatot a felvételi-előkészítő bizottsággal, vagyis sokkal ki­sebb volt a lemorzsolódás. A tábor záróünnepségét az egyetem egyik nagy előadóter­mében — tanárok, diákok, a KISZ, az egyetem és a kollé­gium vezetőinek részvételével tartották meg. A tanulmányok­ban legjobb eredményt eléri hallgatók könyvjutalomban és dicséretben részesültek. S. Horváth Klára HETI FILMJEGYZET Csillagok háborúja Jelenet a Csillagok háborúja című filmből: a bölcs öreg, Obi-Wan Kenobi (Alec Guinnes) és az okos, jóindulatú, bőbeszédű robot, C3PO Szemfényvesztő film, a szó direkt és átvitt értelmében is. A film készítésekor har­minckét éves amerikai rende­ző, George Lucas és a különle­ges filmtrükkök kitalálója és realizálója, Dykstra, 1976-ban forgatta le ezt a minden idők bevételi rekordját röviddel az 1977-es bemutató után meg­döntő filmet. (Egy év alatt csak az USA-ban 220 millió dollár volt a bevétel!) Az el­képesztő anyagi siker önmagád­ban is lenyűgöző; magyarázata éppen abban rejlik, hogy a film maga a tökéletes és gran­diózus szemfényvesztés. Az első szemfényvesztő trükk maga a sztori, mely nem más, mint egy tudományos­fantasztikus történetnek álcá­zott western, kaland- és de- tektívfilm elemekkel keverve. Hiába helyezi a cselekményt a rendező valamelyik nagyon messzi csillagrendszerbe, s az időben is nagyon régre (vagy esetleg nagyon a jövőbe?), hiába látunk tökéletes roboto­kat, fantasztikus élőlényeket, csodálatos űrhajókat és bolygó nagyságú mesterséges égiteste­ket, hiába viselnek a szerep­lők fura lepleket, különleges formájú, mélytengeri búvárra emlékeztető külsőt adó védő­öltözékeket, hiába tudnak mindent a komputerek — az alapokon ez mit sem változtat. A különbség csupán annyi, hogy 46-os Colt helyett lézer- pisztollyal lőnek, musztáng- csődör helyett kis űrhajókon .vágtatnak, s a kötelező — egy szem! — női szereplő itt nem szőke, mint az a westernekben előírt, hanem sötétbarna. A történet is olyan sematikus, amilyennek a vadnyugati meg a kalandfilmekben lenni kell: a Rossz fenyegeti a Jót, időle­gesen le is győzi, de a Jónak van ereje felülkerekedni. A gonoszok persze elnyerik mél­tó büntetésüket, a Jók pedig méltó jutalmulzat. Olyan egy­szerű ez, mint az a jó öreg pofon, amit kisebb csinnadrat­tával megcsinált western ék­ben már az első öt percben illik lekenni valakinek. Lucas tehát éppúgy beleta­lált egy közönségigény maxi­mális kielégítésébe, s ennek az igénynek az irányítását is éppúgy a kezébe vette, mint Stallone a Rockyval. Szereti a néző a tudományos-fantasz­tikus filmeket? Szereti. Sze­reti a westennt? Szereti. Sze­reti a kalandot, a bűnügyeket, az üldözést, a lövöldözést, a harci jeleneteket? Szereti, hát persze. Akkor adjunk neki mindezekből annyit, amennyi csak belefér, de ne a megszo­kott keretek között, hanem sci-fisítsük az egészet. Ettől a lényeget tekintve semmf nem fog változni, a derék néző ugyanazokat a jó öreg sémákat látja majd most is, de elkáp­ráztatja a szemét a tényleg fantasztikus trükkarzenál, és a szemfényvesztés sikerül. És itt következik a másik szemfényvesztés: ilyen káprá­zatosán megcsinált trükköket, ekkora technikai apparátust még aligha láttunk filmen. A nemrég nálunk is bemutatott 2001 Űrodüsszeia sem volt utolsó a műfajban, de kismis­ka ehhez a filmhez képest. Ez aztán az igazi szemfényvesz­tés. A néző akarva-akaratlan belekerül a technikai trükkök sodrásába, főleg a film utolsó negyedében, a nagy háborús jelenetekben, s miközben ámul-bámul, tökéletesen elfe­ledkezik a film másik — tar­talmi, gondolatai — szemfény­vesztéséről, s arról is, hogy a Csillagok háborúja az ég egy- adta világon semmiről sem szól. És éppen ez a veszélyes a dologban: szédületes költ­ségekkel készített szuperpro­dukciókról, szuperkasszasike- rekről, szuper-Oscar-díjasok- ról derül ki, hogy a lenyűgöző apparátus mögött semmi nincs, csak egy remekül megérzett nagy üzlet lehetősége. Film­hez ez kétségtelenül elég, mű­vészethez nem mindig. Ebben az esetben sem. A Csillagok háborúja káprázatosán meg­csinált film, de a filmhez, mint művészethez édeskevés köze van. A legszebb pedig az, hogy feltehetőleg eszébe sem jutott készítőinek, hogy ilyes­mit is beengedjenek a filmbe. Munkahelyi románc Eldar Rjazanov szovjet ren­dező új filmjének legrokon­szenvesebb vonása, hogy olyasmiről szól, ami bármelyik munkahelyen bármelyikünkkel megtörténhet. Ez persze még nem elegendő egy művészi al­kotáshoz, s ezt Rjazanov is na­gyon jól tudja. A moszkvai statisztikai hivatal vénlány igazgatónője, Kalugina, és a hivatal félszeg, elvált, két­gyermekes főstatisztikusa. No- voszelcev között szövődő ro­máncból azzal formál filmmű­vészi művet a rendező, hogy — képletesen szólva — lég­párnára helyezi a sztorit. Ez­zel minden olyan lesz, mintha a legfényképszerűbb valóságot látnánk, de egyben az egész egy kicsit a valóság fölött is lebeg. Segít ebben az az egész­séges humor, s itt-ott iro­nikussá váló csipkelődés, mely áthatja a filmet. Sokszor ta­pasztalhatjuk, hogy mai kör­nyezetben játszódó, mai témá- I ról szóló, vígjátéknak szánt filmekből kimarad a humor, márpedig a humor szándékán nem lehet nevetni. Rjazanov filmjében annyi szeretettel áb­rázolja ezt a lassan, de bizto­san kialakuló kapcsolatot, annyi ' mulatságos epizódját mutatja meg a látszólag na­gyon össze nem illő két em­ber haragszomrádos civakodá- sainak, oly derűsen évődik ve­lük, a környezetükkel, magá­val az őket körülvevő nyüzs­gő nagyvárossal, hogy a néző szívesen belefeledkezik a mese jóízű hangulatába. De a sodrá­sába nem — mert a film ta­lán egyetlen, de annál lénye­gesebb hibája, hogy túlontúl hosszú. Fölösleges epizódok el­hagyása, kényelmesen baktató jelenetek pergőbbre vágása egyrészessé sűríthette volna a most kétrészesen kissé fárasz­tó filmet. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents