Pest Megyi Hírlap, 1979. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
Szerszámos mesterek Cose tagadtam, hogy felnézek azokra, akik többet tudnak nálam. Már gyerekkoromban is úgy válogattam meg barátaimat, hogy többek legyenek mint én. Amikor ifjúkorom nagy tettére, a Tisza első átúszására készültem, Lali barátommal mentem le a folyóhoz, aki nagy úszó volt. Szükség is volt a tudására, mert a folyó közepén elfogyott belőlem, a szusz, s ha nem lökdös kifelé a vízpartra, ma nem élvezem a Kada csúcson túl a szentendrei hétvégi ház szombat- vasárnapi örömét. Itt a véletlen adott jó szomszédot, aki ugyan mérnök a becsületes foglalkozása szerint, de egyébként mindenhez értő, amolyan ezermester lélek, aki maga építette hátót, s engem, a semmi kétkezi dologhoz se értőt is rávett a példájával, hogy próbáljam meg a derítő kiásását, hátha menni fog. A betonozásba beletanultam, rávitt a kényszer, mert a mester otthagyott a félkész alappal, amikor rájött hogy a mindenfelé lejtő telken nem ismeri ki magát a vízszintesek és a függőlegesek szövevényében. Megcsináltam hát a fiaimmal az elrontott alapot s azt kérdezték a hátóllító mesterek: kivel csináltattam ezt a szép alapot? Ha dicsérik a magamfajtát ha siker környékez, másba is belefogok.. Egy rekkenő júniusi napon a derítőhöz kezdtem, ki is csákányoztam a sziklát négy nap alatt s raktunk is a kikerült sziklákból egy hatalmas teraszt a ház és az utca közé. Az első sikert követte a többi. Ha ezt tudtam, tudok mást is — biztattam magam. Megnőtt az étvágyam, egyszeriben olyan komfortot akartam teremteni, amiről mások itt. a hegy magasában nem is álmodhatnak. Villany, út. víz — ez itt a hármas álom. Főleg a víz. Az elérhetetlen és nnegszerezhetetlen. Gyula barátom ugyan kihozott egyszer egy vízkutatót, varázsvesszővel felszerelve járta a lejtős telket, de vizet nem tudott fakasztani. Illetve kimondott egy kimondhatatlan számot, mire azonnal visszavonultak a vízre áhi- tozók. Én azonban elég erőt éreztem magamban a vizteremtéshez. Egy hét is alig ment el fölöttem s már ki is csákányoztam egy nyolcezer literes ciszternát. A betonozással vártam még egy évet. Megcsináltuk családi kalákában, vízzáró betont készítettünk, azóta tele van vízzel a kert és a virágok legnagyobb örömére. De itt megállt a tudomány. A többihez mesterek kellenek, szerszámos mesterek. Az idei nyáron jutottam el mes- teremhez akiről írni akarok. Nem ajánlotta senki, magunk akadtunk rá. Betértünk hozzá, s meginvitáltuk a hegyre, jöjjön velünk, ott. elmondjuk, mit akarunk. Már ült is a kocsiba, uraskodott velünk, hát még. amikor a teraszon eléje tettük a pálinkásnoharat, meg a táj adta gyönyörű kilátást. — Hát ilyen gyönyörű innen Szentendre? — lelkendezett és nem tudott betelni a panoráma szépségével. Amikor lent volt az első két féldeci. mondtuk az elképzeléseinkét. Kell egy szabadtéri zuhanyozó, abból a fürdőszobába bejövő vezeték- redszer, odabent helyére kell tenni a zuhanyozótálat, a kézmosó talpas kagylóját, vízöblítéses W. C.-t is akarunk és a konyhából is ki akarjuk vezetni a mosogató vizét a derítőbe. Nehéz, bütykös ujjak szorították a ceruzát. magában félhangosan mondta a leckét, ide egy colos cső kell, amoda is, átfúrjuk a ház falát, meglesz minden — mondta, s hozzátette: — rajz szerint. — S ez a térkép a falon? — bökött a falra — Érdekli? — Nagyon! — Látta talán a Deniken filmet, azt a sokat szidott, de képeiben, színeiben nagyon szép filmet, amelyet vagy jó nyolc-tíz éve játszottak a mozikban? A jövő emlékei volt a cí- me, vagy Emlékek a jövőről, oly mindegy már — mondtam egyszusz- ra, s hozzátettem: — mindenesetre Deniken egy-egy bizonyítéka után sose állította, csak megkérdezte: lehet, hogy jártak földünkön más égitestek lakói? —- Tudja — élénkült föl a mester — ez engem mindennél jobban érdekel. Meg az UFO-k, de ez a térkép, ez benne volt a filmben? — Benne, persze hogy benne volt — magyaráztam, s hozzátettem: — ez a térkép Piri Reis török világutazó 1513-as térképének kópiája, az isztambuli Tengerészeti Múzeumban vásároltam 20 líráért. Emlékszik, mit mondott róla Deniken? — álltunk mindketten a térkép előtt, s úgy magyaráztam, idéztem föl mindazt, amit már itt-ott majdnem kikoptatott emlékeim szövetéből az idő. De arra emlékszem, két érve is volt e csodás világtérképre, amelyet oly sokszor elnézek magam is, az egyik, hogy vajon miért nincsenek e térképen hosszúsági és szélességi fokok, a másik, mit keresnek a tengerbe rajzolt napkorong alakú, iránytűkre emlékeztető körök, amelyek Deniken szerint akár egy régi űrhajó térképre rajzolt pontjai is lehetnének. A térkép nekem önmagában is szép. Csodás török fregattok, régi gályák, vitorlások úsznak a tengerek vizében, Európa és Afrika partjai tökéletesen egyeznek a mai térképek vonalaival; Észak-Amerika eléggé elrajzolt, de Dél-Amerika meglepően valós, hogy 1513-ban így ismerte Piri Reis a világot, az egyenesen fantasztikus. — No, erről legközelebb elbeszélgetünk — búcsúzott a mester úr, s amikor megállapodtunk a végöszegben, mondtam ám, úgy fogjon a ceruza, hogy mindketten elégedettek legyünk, mert én nem akarok alkudni! — Hát mi a foglalkozása? — érdeklődött barátságosan, mire csak ennyi volt a válasz: — Szegény író vagyok! — Cserélnék a szegénységével — nevetett a mester úr. — Én meg a megrendelőkönyvét tenném a könyveim mellé — mondtam visszavágva. Előbb tizenharmadikéban állapodtunk meg, de mivel hamar kiderült mindketten hódolunk egy kicsit a babonának, mondtam, hogy ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot, pénteken, tizenharmadikán ne kezdjünk munkába. — Jó — mondta a mester —, legyen szombat és tizennegyedike. Reggel nyolckor legyen az író úr nálam. Büszke vagyok emberismeretemre, most különösképpen az voltam. Ez az ember az én mesterein. Áldottam a szerencsémet, mely hozzá vezérelt. Hiszen vele élvezet lesz dolgozni. Addig akár UFO szakértőnek is átképzem magam, ha annyira érdekli az ismeretlen repülő tárgyak rejtélye. Szombaton, tizennegyedikén ott voltunk, megbeszélés szerint. Nem várt az utcán, pedig mi pontosan érkeztünk. Ez meglepett. Hát még amikor a nyíló ajtó mögött ezzel fogadott a felesége. — Elment a férjem, ne is várják. — Hová ment? — Mit tudom én! — Munkába? — Munkába, ilyenkor? Ahhoz korai volt az idő, hogy kocsmába ment volna, csak álltunk, tétováztunk, Igaz, azt mondta a múltkor, „lehet, hogy én reggel nyolckor már ott leszek maguknál”, s ez reményt adott. — Mi fölmegyünk — mondtam határozottan — a hétvégi házunkba, ott várjuk férjét a segítőivel. — Felőlem — csukta ránk az ajtót az asszony. Elmúlt a szombat. Nem csináltunk semmit. A feleségem bosszankodott, én az emberismeretemmel számoltam le ezen a napon, s másnap, vasámap kora reggel újra ott voltam a mester házánál. — Itthon a mester úr? — kérdezem az asszonyt. — Elment — mondta, úgy, ahogy csontot vet a kutyájának. — Hozzánk jött? — reménykedtem. — A fenét. Valami hordó után kajtat. — Ez az én hordóm lesz — szomorodtam el, hiszen ha hordó sincs, hogyan lenne munka? — És a megállapodás? — fogott el a düh. Az asszony halálos nyugalommal felelt. — Most mit idegesíti magát? Látott már maga pontos mestert? Vasárnap este újra felkerestem. Nem volt otthon senki. Levelet írtam az autóra támaszkodva, a méreg vezette toliam, s ebben minden volt: megállapodás és szószegés, várakozás és kiöntött ebéd, harag és becsapottság. Hazafelé az autóban szidtuk a világot, a mestereket, a bolond hitünket, a naivsá- gunkat. És egy hét múlva újra ott voltunk a mesternél. Olyan ártatlan képpel fogadott, hogy nem tudtam összeszidni, kifolyt számból a harag, siránkozott, hogy akkor futkosott a csövek után, de már nyugodjak meg, hordó is van, minden van. ha akarom ma hozzá is kezdenek. De akkor csak szállítottak. Vasárnap aztán megérkeztek a T szerszámos mesterek. S én minden meggyőződésem ellenére csak töltögettem a pálinkát, a fröcs- csöt, de a feleségem megmakacsolta magát és nem gyújtott a bogrács alá. Mi sem ettünk, csak néztük a lassan készülő, Luca-székéhez hasonlító zuhanyozót. De nem volt merszünk hangosan mondani, hogy ferdén áll a hordó állványa a betonba ágyazva, hogy a fürdőszobában se vízszintesen mennek a csövek. Megszólalni is alig mertünk, nehogy elriasszuk őket. Eltelt a nap. — Mikor jöhetünk újra? — kérdezték, mert hárman voltak, két mester és egy segítő. — Legközelebb hozunk még... — és sorolták, most miért haladtak csak ennyire, hiszen ez is hiányzott, az is hiányzott. Legközelebb se lettek készen. Hanem a harmadik hét végén elkészült a mű. Bent is, kint is. Megeresztettük a zuhanyozó vízcsapját és néztük a permetezve hulló vizet. S amikor elmentek a mesterek, vitték a szerszámokat, vitték a mérgünket, bosszúságunkat, és akkor eszembe jutott, hogy maradt pálinka is, sör is, fröccsnek való is, de legfőképpen megmaradt az UFO-król szóló tudományom, hiszen nem esett már szó idegen világokról, messze népekről, Piri Reis csodálatos térképéről, még Denikenről sem. 17zzel készen is a ház. És nincs szükség többé szerszámos mesterre, aki jön vagy nem jön. De azt azért sajnálom, hogy nem beszélgettünk többet a mesterrel, aki jobb volt beszélgető partnernek, mint zuhanykészítőnek, hogy elmerült munkájában és nem volt ideje ^elálmodozni Piri Reis térképe előtt. Mert akkor visszaadta volna a hitemet, talán még a szerszámos mesterekben is. TAKÄCS TIBOR A ház előtt Vörös Ferenc rajza Visszhang Vészi Margit nemcsak „írogatott”... Ady Endre több mint hetven évvel ezelőtt megesett dunavarsányi látogatásairól figyelemre méltó cikket írt a Pest megyei Hírlap július 29-i számában Kohán József. A múltnak a jelenhez, az alkotónak és alkotásának a helyszínhez, az ihlető alkalomhoz kapcsolása elevenné teszi a hajdanvolt órákat és napokat. Igaz ez Ady Endre és Vészi Margit ma már le nem mérhető intenzitású kapcsolatának esetében is. Amit a dunavarsányi történethez hozzá kívánok fűzni, az arra vonatkozik, hogy Ady Endre és Vészi Margit majdnem szerelemre vált barátsága nem lehetett egyensúlyta- lan vonzalom. Vészi Margit ugyanis nemcsak írogatni szokott — ahogy egyik emlékező mondotta —, hanem hivatott és hivatásos művész, író, újságíró volt. Előbb képzőművészeti tanulmányokat folytatott, pikturájá- val részt vett néhány külföldi és hazai kiállításon, majd 1911-ben az ecsetet a tollal cserélte fel. A nagy nyilvánosságú délutáni napilap: Az Est tudósítójaként bejárta Európát és színes útiriportjain, tárcáin kívül más sajtóorgánumokba képzőművészeti beszámolókat és elbeszéléseket írt. Az égő Európa című kötetbe gyűjtött haditudósításai vetélkedtek első férje, Molnár Ferenc háborús naplójának népszerűségével. Mikor második férjével Rómában telepedett le, újra a képzőművészet felé fordult, illusztrációi francia és amerikai lapok hasábjait díszítették. A két világháború között az amerikai filmkonjunklúra őt is átsodorta a tengerentúlra, s Hollywoodban több filmvállalat munkatársa volt. Az ecset, a toll és a rajzón érdemes mestemője 76 éves korában, 1961- ben hunyt el a spanyolországi Palma de Mallorcán. A dunavarsánji jdííí éveiben Ady nyolc esztendővel volt idősebb a 20— 22 éves Vészi Margitnál. 1905—1907 táján, abban a lustrumban, amely az Űj versek és a Vér és arany költeményeinek és köteteinek megjelenése között telt el, az érzelmileg és intellektuálisan felfűtött költő nem véletlenül barátkozott össze főszerkesztője, Vészi József lányával, Margittal. A dunavarsányi nyaraló Margit házikisasszonya irodalmi-művészeti érzékenységben messze meghaladta a századelő polgárlányainak átlagszínvonalát, finoman rezonált a feltámadó új eszmékre, s ezzel Ady Endrének alkalmas partnere lett a Pest megyei Hírlap cikkének címet adó Éjiéiig tartó beszélgetésekben. B. L Érdekes családok Mai legenda A boldog szerelem sohasem volt az irodalom kedvelt témája. A fiatalságtól az öregkorig, a halálig tartó szerelem még kevésbé. Talán azért, mert végtelenül ritka? Vagy mert művészi megfogalmazása buktatókat rejteget? ★ Tenyérnyi kert az apró ház előtt. A betonon ülőgarnitúra, odébb virágok. Udvardi Józsefné hellyel kínál. Férjére még vámom kell néhány percet. Házimunkához öltözött, hatvanas éveiben járó férfi jelenik meg a lépcsőn. Kezet fogunk. Nem venném észre, ha nem hívná fel a figyelmemet: béna a jobb keze. — Százszázalékos hadirokkantként jöttem haza a háborúból. Golyót kaptam a tüdőmbe, a lábamba, a karomba. A jobb kezemet azóta nem tudom mozgatni. De dolgozni akartam, és ezért megtanultam használni a balt. Bevezetnek a lakásba. Egy szoba, konyha, mellékhelyiségek. Minden bútordarab, berendezési tárgy egyéni. — Megkoptak már ezek a székek, hát befestem őket — mondja a házigazda. — A párnákat meg a feleségem hímezte. ★ Meleget árasztó nyári délután van. Kellemesebb a kertben folytatni a beszélgetést, — Árva gyerek voltam — emlékezik Udvardi József —, nevelőszülőknél nőttem fel, Dunaföldváron. 1929-ben kerültém a fővárosba, ahol kitanultam a kőműves és a festő-mázoló szakmát, majd elvégeztem a szakipari felsőiskolát is. A felszabadulás után megalapítottam a Tégla Építő Szövetkezeti Vállalatot. Abban a háztartási boltban is vásároltam anyagot a szövetkezet részére, ahol a feleségem eladó volt. így ismerkedtünk meg, 1948-ban. — Ez abban az évben volt — folytatja Udvardi Józsefné —, amikor elvégeztem a Zeneakadémiát. Énekesi diplomát szereztem, de azért tovább dolgoztam. És később is, a Vegyianyag Kereskedelmi Vállalalt pénzügyi osztályán teltek a napjaim, ettől a cégföl mentem nyugdíjba. Esténként és hét végeken azonban énekeltem. A Vándor Kórus tagja voltam, s emellett magánénekesként jártam az országot — De ez nem minden — teszi hozzá a férje —, feleségem alapító tagja volt a MADISZ-nak, Budafokon. Fáradhatatlan , volt, energikus ... — Apám példáját láttam magam előtt, aki fiatal kora óta részt vetít a munkásmozgalomban. Péntek Mihálynak hívták — talán hallotta ezt a nevet —, 1919-ben a Vörös Őrség parancsnoka volt Budán, majd a feliszabadulás után ki-, nevezték Budafok városi rendőrkapitányává. — A feleségem engem is beszervezett a Vándor Kórusba, 1949-'től 1954-ig magam is énekeltem. Még ma is gyakran találkozunk a régiekkel, akárcsak a volt MADISZ- osokkal. ★ Udvardi Irén — ez volit az énekesnő művészneve — utoljára 1974- ben lépett színpadra. Ekkor, férjével megbeszélvén a dolgot, úgy döntött, hogy abbahagyja, mielőtt a közönség észrevenné, hogy megkopott a hangja. De addig, 26 éven át négy hivatásnak tudott eleget tenni: művész volt, feleség, anya és napi nyolc órában dolgozó. — A férjem megtanult főzni, hogy legalább arra ne legyen gondom ... És úgy vette ki a szabadságát, hogy elkísérhessen a turnéimra, — Nem érezte soha terhesnek az alkalmazkodást? — vetem közbe. — Ugyan, dehogy! Tudtam, hogy a feleségem is megtenne értem bármit. Ha két ember szereti, megérti egymást, ilyesmi föl sem vetődik. 1966-ban megbetegedtem. Fél év alatt három infarktuson estem át. Leszázalékoltak. Élet és halál között lebegtem. Balatonfü- reden kezeltek, a szívkórházban. Az igazgató főorvos javasolta: költözzünk Budaörsre, a község klímája kedvez a szívbetegeknek. Irén gondolkodás nélkül mindent fölszámolt Budapesten, hogy megvehessük ezt a házat. — Akkor a férjem azt mondta: ha csak öt évet élhetne még itt, akkor nem erezné fölöslegesnek az áldozatomat. Mondanom sem kell, hogy szó sem volt áldozatról! És kell-e annál nagyobb boldogság, hogy ennek már 13 éve? ★ Ránk esteledett. Hallgatunk. Aztán a máról érdeklődöm. Megtudom, hogy Udvardi Józsefné dolgozni jár a Sasad Tsz irodájába, szabad idejüket pedig mindketten a helyi nyugdíjas klubban töltik. — Azt hiszem, az a mi kapcsolatunk titka — mondja Udvardi József —, hogy soha nem veszekedtünk. Viszont, ha bárhol, bármi igazságtalansággal találkoztunk, az ellen mindig szót emeltünk. Es mindig együtt. Az utcafordulóból visszanézek. Ott állnak még a kapuban. A férfi átfogja a felesége vállát. TÓFALVI ÉVA