Pest Megyi Hírlap, 1979. augusztus (23. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
Falurészlet Vörös Ferenc linómetszete Iszlai Zoltán■ Születésnap I rmuska imádta a virágokat. Nem kedvelte, szerette, nem gyönyörködött bennük, hanem imádta őket. Reggel felkelés után. rögtön az állványhoz sietett és elnézte imádata tárgyait. Simogatta a levélkéket, leporolt, spriccelt, öntözött, alá- töltött, permetezett. Kláritól, sokfogú kolleganőjétől hallotta: ha sörrel mossák a leveleket, jugoszláv importsörrel, akkor egy bizonyos idő után fényiem kezdenek. — A virágokra kell. Állítólag jót tesz nekik — magyarázkodott a harmadik alkalommal az ismerős kö-* zértben. — Fényt kapnak tőle a levelek. Magányos nő, ha gyakran vásárol italt, könnyen pletykák kereszttüzébe kerülhet. Irmuska pedig büszkén viselte a „megrögzött antialkoholis- ta” kitüntető címet. Még a professzor születésnapján sem ivott, egyetlen kortyintást se. — Rosszat tesz az arcbőrnek, a mellizmoknak és a léleknek — ismételgette türelmesen kolléganőt előtt az aranyigazságot; persze hasztalan. A sör valóban csodát tett. A zöld fényű, bőrszerű levélkék reggeli látványa elfeledtette és megbocsátotta kocsmaszagukat. Irmuska elégedetten sóhajtott. Jól kezdődik ez a nap. Keveset tornázott a nyitott ablak előtt, utána langyos-hideg fürdőt vett. A Triumph bőrápoló tej még derekasan kitartott, majdnem félig volt a tubusban. Üj divatú, a tavalyinál szűkebb, barna-zöld kockás puha szoknyát vett magára, bézsszínű pulóverrel. Csizmájával a kezében hosszan eltűnődött. Kétségtelenül csinos: Jól megy a széles sávú barna kordbársony kabátkához, de igazában már kissé meleg. Mégis úgy döntött: felveszi. Táskája, sapkája, sálja és kesztyűje garnitúrákban, színek szerint várt sorára a szekrényben, ráér, ha reggeli után választ közülük megfelelőt. Természetes narancslevet, lágytojást, pirítást, szilvabefőttet reggelizett. Gondosan bezárta az ajtót. Ebben mindig számíthatott magára. Elnézően mosolygott a szomszédain, amikor látta, hogy a folyosóról, a kaputól, sőt. még a buszmegállótól is visszafordulnak megnézni, hogy vajon bezárták-e a lakásuk ajtaját. — Egy kicsit hamvasíthatja, Nu- sika — mosolygott a molett fodrásznőre kedvesen. — Ma nagyon szép fejet kérek, édeském. Itt elöl hagyjuk most kivételesen hosszabbra a frufrut. Jó? Ma van a születésnapom. Jó ez az előre bejelentő rendszer, fokozódott Irmuskában tovább a reggeli kellemes közérzete. Így egy óra alatt végeznek a fodrásznál az ember fejével. Hajában a csavarokkal még bement egy arcmasszázsra is, a kozmetikába. A barna virágcserepet már egy hónap.-a kinézte magának. Elsétált az üzletig, hátha megjött már az újabb szállítmány. Az öblös, alul keskenyedő, sötétbarna peremű, te- jeskávc színű cserenet Irmuska csodaszénnek találta. Általában véve szerette a szép tárgyakat: környezetében és a kirakatokban egyaránt. Az üzlet még nem nyitott ki. A kis létszámú intézetben, ahol Irmuska dolgozott, még mindig teljes volt a nyugalom. A professzor külföldön tartózkodott. Ilyenkor cin- cogtak az egerek: mindenki késett, széledt, ahogy csak tudott. Irmuska kitárta a régimódi, fehérkeretes, rézkilincses ablakokat. Kitámasztotta őket a nehéz, többször átfestett vaskampókkal. Aztán az ajtóhoz lépett és egy kicsi kulccsal kinyitotta az ajtóra illesztett levél- szekrényt. Elővette a napi postát. A professzorét félretette. Kezében a többi levéllel elmosolyodott. Még szebb lenne ez a mai nap, ha itt lenne, közöttük volna az öreg. Irmuska felkuncogott. Megszokta, hogy öreg-nek emlegesse. Pedig az egész ember még csak ötvennyolc éves. „Irmuska, drágám. Nagyon boldog születésnapot. Majd gondolok magára Barcelonában.” Hosszasan megszorította a kezét és a szemébe nézett. Irmuskát a melegség most is elborítja. Józsai professzor a közhit szerint is feltűnően jóképű férfi. A haja dús, fiúsra nyírott, acélszürke. A szeme ferde vágású és zöld. Arisztokratikusan karcsú alakja ábrándozásra készteti a női munkatársakat. Teniszezik is. Irmuska esténként, olvasás közben egyre hosszabban gondol Józsaira. Egy éve dolgoznak együtt. Józsai eleinte tisztelt kolleginának szólította, pedig neki csak bölcsészdoktorátusa van. Tehát nem illeti meg a kollegina címe. A ztán egyre jobban összemelegedtek. Bár a professzor angolul, németül és franciául tökéletesen beszél, az olasznál mind gyakrabban vette igénybe Irmuska segítségét. — Hogy maga milyen csinos mindig — nézett rá a múlt hétfőn is őszinte elismeréssel, amikor átnyújtotta az új olasz tanulmánykötetből készített bőséges összefoglalót. Ö is tudta: a türkiz kötöttruha jól áll a frizurájához. Csak azon csodálkozott, hogy Józsai nem találja az arcát egy kicsit fáradtnak. Szerencsére erősebb sminket rakott ,fel reggel, hogy palástolja a karikákat a szeme alatt. Hajnali háromig gé- •pslte a fordítást, hogy elkészüljön vele, egy nappal korábban, meglepetésként. Először véletlenül került erre sor. Még meleg nyár volt, amikor Irmuska megemlítette, hogy milyen bolondul virágzik egy ciniabokra, kinn az erkélyén. — De szép is lehet — mondta Józsai elábrándozva. Másnap öt szálat tett a professzor szobájában örökké üresen porosodó vázába. — Köszönöm magának — mondotta Józsai dél felé, amikor először találkoztak aznap. — Rögtön tudtam, hogy csak Maga hozhatta, Irmuska, drága. Akkor szólította így legelőször. Azóta is úgy mondja: „Irmuska drága.” Lerakta a postát, és átment az előjegyzési naptárért a titkárnői szobába. Igen, jól emlékezett. Józsai augusztusban megy szabadságra. Akkor mégis a jugoszláviai utat fizeti be magának a Budapest Turistnál. A turnus augusztus 11-től 23-ig tart. Kettőig dolgozott, senki egy pisz- szenéssel se zavarta. Munka után átment a szomszédos irodaház ebédlőjébe, de előtte fölvett egy poliészter munkaköpenyt. A köpenyt, mint műfajt általában nem kedvelte. Munka közben például soha föl nem vette volna. Az ebédezéshez azonban hasznos ruhadarabnak bizonyult. így nem itatta át ruháját a zsírszag. Ebédre rakott kel volt. Elég sok tejföllel. Jó étvággyal ette, de utána rögtön bevett két Cotazym Forte emésztési tablettát. Három óra körül ki villa mosozott a Farkasréti temetőbe. Halottai örök csendben feküdtek, már jó néhány esztendeje. Kicsipegette a háromnégynapos zsenge gyomocskákat, meggyújtott egy mécsest. Elnézegette az alig látható kis lángot a langyos délutánban. Rácsodálkozott egy szénfekete, sárga csőrű rigóra. A madár egy karcsú vörösmárvány sírkövön csittegett, semmibe véve a zsongó csöndet. A sírok felett egy-két ráncos képű öregasszony hajladozott. Más öregasszonyok, kövérek, szétfolyó képűek csak üldögéltek. Előre nyújtották magas cipőbe bújtatott, dagadt bokájú lábukat. A busz az iskola előtt tette le Irmuskát. Spanyol nyelvtanfolyamra iratkozott. Hét hónap alatt sokra haladt. A kurzuson, persze már egyre kevesebben vannak. A tanárjuk beletörődve ingatta a fejét. — Hiába, mindig így van. Negyvenen kezdjük, aztán eltelik két-há- rom hónap, és csak a kitartóak maradnak. öten, hatan. Irmuska könnyedén, elegánsan fordította a szövegeket. Jelest kapott, mint legtöbbször. Vacsoráról nem kellett külön gondoskodnia. Tegnap — vasárnap lévén — szombatról főtt étel maradt. Késő este meg úgyis csak tejet iszik. Saját levélszekrényében két táv- irat várta. „Tisztelettel és szeretettel köszöntjük születésnapján. Dr. Józsai horánd és munkatársai.” „Drága Irmám. Ne búsulj, én is 70 éves vagyok, ölel barátnőd, Zsóka.” M eglocsolt arctejjel egy darab vattát, és az arcát erélyesen ledörgölte. Langyos vízzel lezuhanyozott, fehérneműjét Optinolban öblítette. Megitta a pohárnyi éppen csak átlangyosított tejet, _ arcát vékonyan bekrémezte, a haját hajhálóval leszorította. Tudta, hogy rossz szokás, de az ágyban kislánykora óta szeretett olvasni. A spanyol nyelvtankönyvet vette elő. Könyvjelzőnek Józsai táviratát helyezte bele. Volner Zoltánünnep előtt Felszakadt örömű táj. Asszonyaid kezén fénytörést játszik a szappan pikkelyes habja: zölden gőzölögnek a szárítkozó fák a napban s a faluk széles teknőiben tisztára mossák az apró házakat s kiteregetnek az országút rézszín drótjára a csillagok alatt. Szabó Csaba: Ragozás Miként a folt a feslett ruhához, Miként a fénylő Nap az egész világhoz^ gyermek a szerető anyjához opálszín az égbolthoz kalász a búzához kenyér a sóhoz szeretet a jóhoz szerelmes imádottjához meleg szobáhcz árnyék a tárgyhoz eskü a becsületszóhoz Holdtükre a tóhoz ér a csermelyhez csermely a patakhoz patak a folyóhoz folyó a folyamhoz folyam a tengerhez tenger az óceánhoz — és pihenés a kifulladáshoz; Barátom! ezt mind egybe ragozd, és légy hű magadhoz! Osztojkán Béla: Két vers í. Anyám anyám én többé nem sírok anyám anyám én többet is bírok Nem öntözöm tövét a gond füvének szívemben eztán rózsabokrok nőnek Ne szidj anyám ne szidj már engemet az átkod fáj maholnap eltemet Elég bilincs mi önmagamhoz köt ennél mama én nem lehetek több Gyurkovics Tibor: Madár A napban úszik egy madár, zöld foltot vet a háta, nem is tudom már pontosan, keselyű vagy csak kánya. A nap látszik a peremén, mint óriás aranytoll, nem tudni, tőle ég a nap, vagy ő fénylik a naptól. A. Arlev: Aki másokért é Május 15-én reggel Lukolov lelkében felébredt a lelkiismeret. Amikor megszólalt az ébresztőóra, lelkiismerete rrtár valósággal háborgott, s a meg nem valósított lehetőségeket hánytorgatta fel. „önmagamért élek. Mindenki egoistának tart. Szégyen gyalázat! Legfőbb ideje, hogy mások számára éljek” — motoszkált agyában a szokatlan gondolat. Reggeli közben első ízben figyelt fel a feleségére. Észrevette, hogy az együtt töltött évek alatt az asszony észrevehetően megöregedett és lefogyott. „Sokat gyötrődik velem. Olyan sovány lett, akár a piszkafa. Kár érte” — gondolta Lukolov az autóbusz- megállónál. Az autóbuszban Lukolov első ízben adta át a helyét. — Szó se lehet róla! Ragaszkodom, hogy leüljön — mondogatta az előtte álló harmincéves forma férfinak. — Hagyja már abba, kérem. Mindenki ránk néz — könyörgött az utas. — Látják? — fordult Lukolov az utasokhoz. — Én csupa szív vagyok iránta, ő meg: „Hagyja már abba”. Azt már nem, üljön csak le, kedves elvtárs, amíg nem mozgósítom a közvéleményt maga ellen! [3 Munkahelyére Lukolov e gondolattal érkezett: okvetlenül el kell végeznie a rábízott feladatot, nehogy cserbenhagyja a kollektívát a jelentés határidőre való elkészítése terén. Evégből a jobbra ülő kartársát Hunyadi István: Üvegharangok, messziről Szemben a szurdok, ős templom, odébb Lepence, haranghang rezzen a folyón át, csilingel, pici harangok mozdulnak feleselve révületek üvegfalairól. Benépesül a vad táj, házsor is, apám integet, Pintér Kari és Melizám szétszórt haja felrémlik ott a révnél hínárként elterülve. Miféle képzelt, földbetaposott lábnyomok, vadcsapások, kárbament szavak sarkallnak késő számvetésre? Csavargások apámmal úttalan úton, Dömös. telehold éjszakák, füttyel, dudorászva, és játékszín a kertben, csorduló kamaszvágy! Hol vagytok, Olga, Gréte és hol van az a vásott suhanc, ki szoknyakorcokon kutatta édenét? Az a nyár nincs. Magad csalod, öregfej. Lánykáid sincsenek. Fölszántott az a rét. Nagymaros, 1979. május 1. arra kérte, végezze el számára a számításokat, a balra ülő kartársát, hogy rajzolja meg a grafikont, a nemrég hozzájuk került fiatal szakembert pedig felkérte, hogy naphosszat ceruzát hegyezzen neki. Arról, hogy a jelentés mégsem készült el'határidőre, Lukolov nem tehetett, az ő munkája időben elkészült. A kollektívát Lukolov segítőtársai hagyták cserben, akik nem tudtak megbirkózni saját munkájukkal. „Jó volna még fát ültetni. Hogy az emberek emlékezzenek rám” — kapott észbe Lukolov, miközben munkahelyéről hazafelé tartott. Betért a patronált iskola háztáji telkére, és a pionírokkal kiválasztatott egy nyárfacsemetét. — Itt áss gödröt — s megmutatta a helyet a gyepen a pionírok vezetőjének. Lukolov bedugta a facsemetét a frissen ásott gödörbe, és meghagyta, hogy hányják rá a földet. A fácska megöntözését a gyerekekre bízta, mivel nagyon sietett, hogy ezen a napon minél több jótettet hajtson végre. Egy útkereszteződésnél karon ragadott egy vonakodó öregasszonyt és átcipelte az utca túlsó oldalára, holott az egy perccel azelőtt éppen onnan jött. Egy kanyarulatnál váratlanul észrevette, hogy a sarokházból szürke füstgomolyok törnek elő. Berohant a legközelebbi telefonfülkébe és tárcsázott. — Tűz van! Még nem közölték önökkel? Tehát én vagyok az első, a nevem: Lukolov. Már közel járt a háznak a főbejáratához, ahol lakott, amikor eszébe jutott: egy volt iskolatársa kórházban fekszik. Lukolov hazarohant, azután a kórházba sietett. — Az a legfontosabb, hogy minél kevésbé hallgass az orvosokra — ez volt Lukolov első kijelentése, amint betette a lábát a kórterembe, s volt iskolatársa beesett mellére csapott. — ök persze arra gyanakodnak, hogy te súlyos beteg vagy. De hát ez a tnunkájuk. Ezért kapják a pénzüket. Nos, minden jót. Vigyázz, ne köhögj sokat... 13 Hazafelé menet Lukolovnak megint a felesége jutott az eszébe. A sarkon betért a csemegeüzletbe, és nagy krémtortát vásárolt. — Edd meg lefekvés előtt. Lehet, hogy reggelre már meghízol tőle — ezekkel a szavakkal nyújtotta át a tortát meghatott feleségének. — Szörnyű sovány vagy, nézni is rossz rád. Lukolov azzal a gondolattal aludt el, hogy a holnapi napot épp úgy tölti el, ahogyan a mait — embertársai szolgálatában. (Fordította: Gellért György)
