Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-08 / 82. szám

EGY KITÜNTETÉS MARGÓJÁRA Jó szándék és felelősség... Energia árad a mozdulatai­ból, hangjából. Pedig kér. Be­osztottjai már észre sem ve­szik, megszokták. Azt mond­ják, szigora emberséggel pá­rosul. És amit tisztelnek ben­ne: magával szemben sem el­néző soha. Kérlelhetetlen, ha a munkáról van szó. — Nézze! — ereszkedik le mellém a fotelba. — Ma is emlékszem a pontos dátumra, 1957 októberében kerültem Solymárra, az akkor még ön­álló Pest megyei Faipari Vál­lalat élére. A vezetés nem könnyű mesterség ma sem. Számomra jó iskola volt az a kis Üzem­Kiváló tanulónak tarthatták felettesei is. Másként aligha nevezték volna ki, a mai­akkor is meglehetősen gazdag profilú Fest megyei Vegyi- és Divatcikkipari Vállalat igazgatójává Édes Istvánt. Ez 1965-ben tör­tént. Kérném, hogy beszélgessünk a jelenről és a jövőről, de nem tehetem. Be kell látnom, a kitüntetés, a keveseknek adományozott Eöt­vös Loránd-díj is a hosszú, gyakran bukta­tókkal teli, ám sikerrel megtett út elisme­rése. — A nagy fordulat vállalatunk életében is 1968-ban következett be — folytatja tehát a múltidézést. — Az új gazdasági mecha­nizmus életbe lépése gyökeres változást kö­vetelt valamennyi gazdasági egységtől. Mi ezt elsőkként értettük meg és legfőbb dol­gunknak a döntési rendszer decentralizálá­sát, s az ehhez megfelelő gyáregységi szer­vezet kialakítását tartottuk. Hévvel jelenti ki: csakis a felelősség meg­osztásával válhatott vállalatunk alkalmassá a sokféle termék gyártására. Másként egysze­rűen képtelenek lettek volna folyamatosan, rugalmasan, s gyakran kockázatot vállalva alkalmazkodni az újabb és újabb piaci igé­nyekhez. Nem csodálkozik, amikor megkérdezem: Ön tehát a demokratikus vezetés híve? De nem felelhet azonnal. Titkárnője halasztha­tatlan telefonbeszélgetést jelez. Szándékosan nem figyelek szavaira, inkább csak a moz­dulataira, az arcjátékára. Türelmetlenség árad egész lényéből. Eszembe jut, amit azok mondanak rója, akikkel évek óta együtt dol­gozik a budai járási pártbizottságon, amely­nek tagja. Ügy emlegetik, mint olyan em­bert, aki soha nem hagy ki egyetlen lehető­séget sem, hogy hangot adjon a vélemé­nyének. A legőszintébb kritikusként tisztelik. Felszólalásait többnyire így kezdi: Jó szán­dék és felelősség vezérel... Nem mosolyogja ki őt senki. Kattan a telefon, mentegetőzve teszi meg a néhány lépést — A demokratikus vezetés híve vagyok-e? •— ismétli, ízlelgeti a kérdést. — Hiszem, hogy másként nem is lehet irányítani. Az azonban bizonyos1, hogy csak akkor valósít­ható meg, ha a szükséges feltételeit is meg­teremtjük. Nálunk sem járt volna eredmény­nyel csak a gazdasági vezetés demokratizá­lása. Az új típusú döntési rendszerünk is féllábú óriás maradt mindaddig, amíg nem növeltük megfelelő mértékben a társadalmi szervek jog- és hatáskörét is. És még vala­mi lényeges. Nemcsak a munkához kaptak szabadkezet a gyáregyáégek. Kidolgoztuk a szükséges anyagi érdekeltségi rendszert is. Amikor először Solymáron jártam, a PEV- DI faipari gyáregységében, őszintén megle­pett az ottani igazgató tájékozottsága. Akko­ri, s azóta több ízben is megerősített tapasz­talataim alátámasztják Édes István mostani szavait. Arról beszél ugyanis, miként alakí­tották ki a legmegfelelőbb tájékoztatási rendszert, s hogyan valósították meg, hogy a gyáregységek irányítói valamennyi dönté­sükhöz időben rendelkezzenek a szükséges információkkal. — Idén 920 millió forint értékű termék elő­állítását tervezik; jövőre túllépik a bűvös 1 milliárd forintot. Ez már önmagában is iga­zolja, hogy az önálló kezdeményezések jól szolgálják a vállalat dinamikus fejlődését? Nem tűnődik a válaszon. — Bennünket nem ért váratlanul az MSZMP Központi Bizottságának határozata a termékszerkezet korszerűsítéséről. Nézzük például a gyömrői gyáregységünket, örül a szívem, ahányszor kijutok hozzájuk. A ve- gyianyag-termelés mellett maguk határozták el, hogy bevezetik a korrózióvédelmet. Vagy említhetem a solymáriakat is. Nem nekem kellett figyelmeztetnem őket, hogy a gazda­ságtalan termékek gyártása az egész válla­latnak kárt okoz. S azért, hogy olyan rend­kívüli rövid idő alatt megteremtették a mű­anyag ajtók és ablakok gyártási feltételeit, még külön is kiérdemlik a dicséretet. Nem vagyok álszerény, higgye el. De a most ka­pott kitüntetésemet valamennyi beosztottam jó munkájának köszönhetem. Szimpatikus, hogy nem fukarkodik a di­csérettel. Különösen tetszik, amint kijelenti: bármelyik gyáregységi igazgatóját alkalmas­nak tartja a vállalat irányítására. — Gyakran kérdezik tőlem, barátok és elvtársak, mi a titka a sikereinknek? Ho­gyan tudunk mindig időben váltani, újat ke­resni és találni? — gondolkodik hangosan. — Nincs titkunk. Egyszerűen azt valljuk, hogy. ha nap, mint nap, minden egyes dol­gozónk — a maga posztján — becsülettel teszi a dolgát, ez meghozza számukra az ALAPÉLMÉNY A FOLD Mederbe terelt folyamat élethez nélkülözhetetlen si­kerélményt is. Lelassul szavainak lendüle­te. Váratlanul szűkszavúvá vá­lik. Beszélgetésünk arra felé kanyarodik, amiről úgy látszik, már nem szívesen beszél. De azután mégis csak folytatja. Jó légkörben él otthon is, mun­kájához megfelelő hátteret te­remt a családja. Feleségétől, közgazdász lányától és üzem­mérnök fiától olykor nem csu­pán biztatást kap, hanem ta­nácsokat is. És, ha két kis unokájának játszani támad kedve — arra sohasem fáradt A szomszédunkban lakó idős 1 embernél — Diós Jánoséknál — mindennapos látogató voltam. Élénken emlékszem a sok-sok könyvre, újságra, amit a hosszú, fehérre meszelt pa­rasztház egyik szobájában tar­tott, s nekem is megengedte, hogy forgassam azokat. Gya­korta mesélt olyan emberek­ről, akikkel kapcsolatot tar­tott: kereskedőkről, állami em­berekről, meg a szomszéd köz­ségekben élő földművesek éle­téről. Azt hiszem, 5 tanított meg arra: élhet az úgy a szü­lőfalujában is, hogy a temp­lomtorony ne takarja el előle a világot. Túráról is messzire Három díj története Hazánk felszabadulásának 34. évfordulóján Édes Istvánt, a Pest megyei' ,Vegyi és Divatcikkipari Vállalat igazgatóját, Rátősi Ernőt, a Dunai Kőolajipari Vállalat igazgatóját és Sára Józsefet, a túrái Magyar—Kubai Barátság Termelőszövetkezet főmérnökét a könnyűipari, a nehézipari, valamint a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterEötvös-dijjal, illetve ’ * Újhelyi Imre-emlékéremmel tüntette ki. Ezeket a kitüntetéseket azoknak a közgazdászoknak, műszaki, mező- gazdasági szakembereknek adományozzák, akik a népgazdaság fejlesz­tésében kimagasló, példamutató munkát végeznek. SZABÁLYTALAN PORTRÉ Az olajváros vonzáskörében Április 3. MTl-telexhír: Rátosi Ernőt, a Dunai Kőolaj­ipari Vállalat igazgatóját, a nehézipari miniszter Eötvös- dijjal tüntette ki. Április 5. Telefon a DKV- ba. — Rátosi elvtárs szabad­ságon van, hétfőn jön be. Ta­lán a lakásán eléri. — A la­kástelefon azonban késő este sem válaszol. így született meg az alábbi rendhagyó írás, anélkül, hogy a főszereplővel beszélhettünk volna. Tudományos-fantasztikus filmekbe illő díszlet a százha­lombattai Dunai Kőolajipari Vállalat. Aki nem tartozik azon kevesek közé, akik rend­szert látnak az ezerszámra kígyózó vezeté­kek, a vastraverzek, az ezüstösen csillogó tartálygömbök, a mértani pontossággal egy­másra merőleges utak és az olajváros közép­pontjában örökké lobogó fáklya világában, parányinak, porszemnek érezhetik magukat ebben a rengetegben. Bevallom, engem is le­nyűgözött már néhányszor ez a világ, s azok az emberek, akik értő irányítói ennek a XX. századi csodának. Vajon mit érezhet az az ember, aki szinte gyermekkora óta szívja be az olaj szagát, aki­nek életében főszereplő lett a szénhidrogén. Mit érez, amikor ő járja körbe ezt a szá­munkra bizony idegen, s veszélyesnek tűnő tájékot, aki olyan otthonosan mozog ebben a világban, mint mi, hétköznapi emberek a konyhában? Honnan származik ez az alapos ismeretség? A gyermekkor aligha adhatott ilyen indítást, hiszen Rátosi Ernő parasztgyerek volt. De szerencsés időpontban telt az ifjúsága. Az általános iskolában, s a középiskolában is kitűnően tanult, s előtte is nyitva álltak a ka­puk. A Veszprémi Vegyipari Egyetemet vé­gezte el, de közben úgy hozta a sorsa, hogy meg kellett szakítania tanulmányait: dolgo­zott az Olajipari Tervező Intézetben, volt villanyszerelő (sztahanovista oklevelet is szerzett), végül is az egyetemet kitüntetés­sel végezte el. Érdemes megjegyezni: ahol egykor tanult, ma előad, gyakorlati tapaszta­latait adja át a jövő olajipari mérnökeinek. Dolgozott a Csepeli Kőolajipari Vállalatnál, részt vett a DKV tervezésében, a beruházás megvalósításában. Ötödik éve a DKV igaz­gatója. Ha nem is találkoztunk még, néhány in­formációt már korábban beszereztem róla. Több mint egy éve résztvevője voltam az egyik szocialista brigádvezetői értekezletnek. A várakozás perceiben szomszédaimtól kér­deztem, milyen ember az igazgató? Mond­ták, jó szakember, nem szereti a fölösleges beszédet. Sőt, ha valahol nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, bizony megemeli a hangját. Kollé­gám azt mondta róla: nyers, s egyáltalán nem barátkozó tí­pus. Mégis jó riportalany, mert nem kell harapófogóval kihúz­ni belőle az igazságot, a kér­déseket is megelőzve őszintén, pontosan mondja el a valósá­got, s attól sem kell félni, hogy néhány hónap múlva ki­derül: túl rózsaszínű volt a kép, amit festett. Szerinte olyan a jó vezető, akihez nem bratyizni járnak az emberek, aki nem sima modorú, előzé­kenységgel, fennen hirdetett demokráciával igyekszik pó­tolni a hozzáértés hiányát. Eötvös-dijjal azokat p műszakiakat, köz­gazdászokat tüntetik ki, akik népgazdasági szempontból jelentős termék előállításában vettek részt, új eljárást dolgoztak ki, vagy új létesítmény megvalósításában alkottak je­lentősei. A DKV igazgatója mivel érdemelte ki az elismerést? — kérdeztem a Nehézipari Mi­nisztériumban. Húsz éve dolgozik a kőolajiparban, elismert szakember. A kitüntetés rövid indoklása sze­rint jelentős érdemeket szerzett az állóesz­köz-fenntartásban, az üzemszervezésben, a munka termelékenységének növelésében, a költségek csökkentésében, a létszám-, az anyag- és az energiamegtakarításban. Ügy is mondhatnánk, nem kis része van abban, hogy a DKV sok vonatkozásban világszínvo­nalon dolgozó vállalat lett. De hogy példáz­zuk is az előbbiekben felsoroltakat, elég ta­lán azt megemlíteni, hogy az 1970-es. alig több mint kétmillió forintos egy főre eső ter­melési értéket nyolcmillió forintra növelték. Azelőtt évenként kellett nagyjavítást végez­ni a vállalatnál, ami naponta több millió fo­rintos kiesést, veszteséget okozott. A tervsze­rű’ megelőző javítások, karbantartások ered­ményeként ezt az időt két évre sikerült fel­tornászni. A minisztériumban még valamire felhívják a figyelmem. Arra, hogy milyen tiszteletre­méltó kitartással tart lépést a kitüntetett a mindennap szigorúbbá váló követelmények­kel. Az igazgatói, a megyei pártbizottsági megbízatás mellett tanít, részt vesz Százha­lombatta közéletében, orosz és német nyelv­vizsgát, szakmérnöki diplomát szerzett, elvé­gezte a marxista—leninista esti egyetem sza­kosító tagozatát, tagja a KGST kőolajfeldol­gozási állandó munkabizottságának, elismert szaktekintélye a szénhidrogének izomerizáció- jának, most írja doktori disszertációját. S arról se feledkezzünk meg, hogy három- gyermekes családapa. láthat az ember, csak erősen kell akarni. Sára József 31 éves mező- gazdasági szakember: az ő szavait jegyzem. A túrái Ma­gyar—Kubai Barátság Tsz fő­mérnöke, akivel irodájában beszélgetek. A téma az élete, a munkája, s természetesen az Űjhelyi Imre Emlékérem, amit április 4-re kapott. A kitüntetett mindössze öt éve dolgozik a közös gazda­ságban, mégis, amit idáig el­ért, fölsorolni is nehéz: tavaly szakmérnöki diplomát szer­zett, nemrégiben jelent meg egy kertész kollégájával közö­sen megírt energiagazdálko­dási módszertani útmutatója. S ami a leg­lényegesebb: elkészítette a szövetkezet öt­éves műszaki fejlesztési tervét, amely na­gyobbrészt már meg is valósult. Az efféle tel­jesítményre csak azok képesek, akik hosszú éveken át készülnek a rájuk váró, embert próbáló feladatra. Sára Józseftől mindenek­előtt arról tudakozódom, mikortól számíthat­juk edzőtáborba vonulását? — Az igazi nagy készülődés időszaka akkor vette kezdetét, amikor a Gödöllői Agrártudo­mányi Egyetem gépészmérnöki karának hall­gatója lettem. A gyökerek azonban ennél mélyebbre nyúlnak. Ügy vélem, amibe az ember beleszületik, meghatározza sorsának későbbi alakulását. Számomra, a föld, apá- mék gazdálkodó élete volt az alapélmény. Ko­rán megtanultam tisztelni a munkájukat, hi­szen magam is részt vettem a szénahordásban, dinnyeszedésben. A fegyelmezett szellemi te­vékenységre a középiskolában szoktattak rá. “ Az egyetemen az első hónapoktól kezdve különbséget tettem a számomra lényeges és kevésbé fontos tananyag között. Az alapozó ismeretekből igyekeztem az előírtnál többet megszerezni: mindent tudni akartam, ami a' gépek ■ javítására, üzemeltetésére, vagy az üzemszervezésre vonatkozott. Az egyetemen ugyanis csak a tudás alapjait szerezhetjük meg. Én erre a vázra már Gödöllőn megpró­báltam valami többletet, életből ellesettet rá­rakni. Magyarán, nem voltam egészen kezdő a diplomaosztás után. Ennek ellenére a szö­vetkezet vezetői fél évig nem kértek tőlem számon gyakorlati munkát. Ismerkedj! Ez volt a.. feladatom. Lázasan gyűjtötteiji, az .adatokat, fölmértem, mi az, ami nálunk' jól megy, hol vannak hiányosságok. Megkönnyítette a dol­gomat, hogy mindenkit ismertem, s ami szin­tén nem lényegtelen: kisiskolás korom óta nyaranta a szövetkezetben dolgoztam. A terep alapos tanulmányozását követően rábízták az energiagazdálkodást. A téma a legaktuálisabb kérdések közé tartozott. Szinte a nulláról kellett a probléma megoldásához hozzálátni. Hiányoztak a megfelelő szakköny­vek. Ahhoz, hogy előbbre jusson, a szervezést kellett továbbfejlesztenie, ami újabb gondo­kat okozott, hiszen hiányzott a megfelelő mű­szaki háttér. Közben a szervizmunkák irá­nyítását is átvette. Az ötlet, amelyről először egy munkahelyi beszélgetésen esett szó, tetszett a vezetőknek. Az elképzelés zöld utat kapott: szerencsére a szövetkezet nem volt szűkiben az anyagiak­nak sem. Akadt pénz új műhelyek építésére, szerszámvásárlásra. Sorra dolgozták ki a tech­nológiákat, a szervizállomáson már nem fog­lalkoztak javítással, azt egy másik részlegre bízták. A teljesítmények pontosan mérhetők- ké váltak. Mindenki annyi pénzt kapott, amennyiért megdolgozott. Óriási tartalékok szabadultak föl! Hogy örült-e mindenki az újításnak, nem valószínű. A lógósok kiváltképp morgolódtak a rendszer bevezetése miatt, de még a szor­galmasak között is jó néhányan ágáltak a normázás ellen. Sára József az eredményeket nem tartja saját érdemének, tiltakozik is az ellen, hogy a sikerek csak rajta múltak­— Sohasem tudtam volna álmaimat valóra váltani, ha a tsz vezetői közömbösek lettek volna az új iránt, vagy ha a munkatársaim nem segítenek — vallotta. — Az én szerepem csupán annyi volt, hogy irányítottam, befo­lyásoltam egy folyamatot, aminek beérett a gyümölcse. A . hivatalos szakember állítását azonban célszerű némi fenntartással fogadni: nemcsak másoktól, magától is sokat követelt, különö­sen az elmúlt félévben. Érthető hót, ha csak nagyon kevés szabad ideje maradt. A több mint ezerkétszáz kötetet kitevő könyvtárának polcairól is inkább a könnyebb olvasmányokra maradt energiája. Kedvenc tárgyai, a faluban gyűjtött, néprajzilag értékes eszközök is a pincében várják, hogy gazdájuk rendbe hozza őket. Persze kétséges, lesz-e valaha fölösleges ideje Sára Józsefnek. A közeljövőben aligha. Mint búcsúzáskor elmondta, egy, az egész me­gyét érintő műszaki fejlesztési koncepció fog­lalkoztatja. Eszerint a jövőben a javítás és a szerviz nem szorulna egy-egy gazdaság hatá­rai közé, hanem nagyobb körzetre terjedne ki... Ive van Sára József pályájának. A túrái szülőház udvarától máris országos szemhatárig ér. A díjazottakat bemutatta: csulak andras, dodo Györgyi és VALKÖ BÉLA l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents