Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
A költészet napján Ad magára az emberiség. Meg rendezi a nők és a gyermekek évé színházi világnapot tart. A költésze napját ünnepeli. így akarja felhívn a figyelmet védtelen, kiszolgáltatol értékeire? Vagy az erős cinizmusává vet egy-egy ünnepet a gyengék nek? Uralkodó énje kegyesen ko szőrűt dob az alárendeltnek? Amiko nincs „ennél előbbrevaló, fontosabb teendője. Amikor jut mindarra idő amit szükség esetén elsőnek söpör e Nem az ünneprontó pesszimizmu sorolja elő ezeket a gondolatokat a idén, a költészet napján. A köröskö rül fellángoló világ. Az esendő és el esett világ, amelyről lassan már legkiegyensúlyozottabb nyugalomban élők sem tudnak elfeledkezni. Azo gondolkodom, jó-e ez vagy rossz Vagy mindegy? Változtat-e a dolgok megszokott rendjén valamit is, ha ünnepeinkben sem tudjuk elfeledn a baljós gondolat, a fenyegető esetle gességeket? Annyi-e csak a hatása hogy nem tudunk önfeledten ünne pelni, hittel ujjongani, kétkedés nél kül bízni? A fenyegetettség tudata felelősebbé teszi-e az emberi séget — erőseket, és gyengéket egy aránt — vagv csak nyugtalanabbá Megválaszolatlan kérdések. Mond jam-e, hogy szerencsére? Hogy még De szavaim nem a világvég-han gulatot, atom-halál víziókat idézik nem a „végkifejlet” kérdése foglal koztat. Éneikül is elég a kín, az ér telmetlen szenvedés, oktalan puszii tás. Azon töprengek, mit ünnepel jünk, mindezek tudatában, a költé szét napján? A költészet sajátos, ma gyár ünnepén, április 11-én, tragl kus sorsú, fiatalon vonat alá bukót költőnk, József Attila születése nap ján? Azt, hogy a legkeserűbb, leg kisiklatottabb élet is teremhet szép ségeket? Hogy a pusztulást néhán papírra vetett költői szó ki tudj forgatni önmagából? Hogy gyönyö rűséget terem a szenvedés? De kinek? Nem a költőnek. Tud juk, neki mindez „nagyon fáj”, széplelkű, érző szívű olvasó hátbor zongását megéri-e ez? Vagy nem csak ő olvassa, hanem a sorstársa is? Akinek vigaszt, erőt adnak megbocsáthatatlanul fájó sorok? Talán ez az egyetlen megnyugtató gondolat. Hogy mint hajdan a nép költészetre, vagy a Bibliára, olyfor mán szükség lehet a költészetre is Nemcsak a fájdalom dalaira. Mer ebben az egyben biztos vagyok: te] jes kibontakozást a költőnek is nyugodt, öntörvényű élet ad. Ami nem dúl fel minduntalan — így vagy úgy — a külső világ. Homérosz Shakespeare, Goethe, Tolsztoj élet műve néhány — ha csak pár évti zed erejéig és csak viszonylag — bé kés történelmi kornak köszönhető. Petőfi hazájában nem istenkísérté ilyet mondani? Igen, talán eljön — vagy már e is jött — az az idő, amikor megszü letik a teljes élet költői enciklopé diája magyarul is. Mert valljuk be amire olyan büszkék vagyunk, ami a század egyik legfájdalmasabb élet útjának indulópontjával ünnepelünk a magyar költészet az elmúlt száza dókban nagyon egyarcú volt. A fáj dalom, a lelkiismeret, a felelősség- tudat, a kétségbeesés, a bukás pró féciáinak tiszteletreméltó, emelke deft lírája hordja magában történe lem- és nemzet-tudatunkat. Nem a költők hibájából. És mégis, ma, a nyugtalanság, fenyegetettség, szenvedés nyomasztó tudatának korszakában remélem költészetünk derűsebb arcának kibontakozását? Nem nevetséges, nyilvánvaló ellentmondás ez? Nem ellentmondás, hanem az a két pólus, amely felől egymáshoz közelítenek a magyar költészet és a világlíra útjai. Ma az egész emberiség átélj azt a fenyegetettséget, amit a magyarság történetének annyi századán át érzett és énekelt. És utóbbi néhány békés évtizedében talán megtermetté a magyar poézis is ol- dottabbá, gondolatibbá, esendőbbé, emberközelibbé gazdagodásának lehetőségeit. Hiszen ehhez nem kellett más, mint belső tartalékainak mélyebb megismerése, vállalása és ki- teljesítése, az egész magyar költői hagyomány megbecsülése. (Nem egy jel mutat erre, könyvkiadásunk nem egy szenzációja ilyen vállalkozás.) Nagyon mélyen kezdtem, s mintha most nagyon magasra érnék. De ünnepeljük mindenkéopen a költészetben megnyilatkozó alkotóerőt, ami talán vallásokból és mitológiákból kikopó világunkban az önmagá megismerni vágyó ember támasz 1.0SZ MÉZET KATALIN Pákolitz István: A vers születése Diófa Szép ha ki idejében ültet diófát árnyékába ülhet betakaríthatja gyümölcsét és remélheti hogy az a bizonyos hat szál deszka is kikerül belőle De még szebb ha ki már biztos benne hogy nem ülhet árnyékába a diót sem törheti föl s az is mindegy milyen fából tákolják össze a végső ágynak valót és mégis ültet diófát Életemben két alkalommal ültettem diófát. Először 1952-ben feleségem családi házának kertjében tettem földbe egy csemetét; ám nagyon kezdetlegesen ültethettem el; három hónap múltán teljesen elsorvadt. Az is lehet, hogy a természet bosszúja volt a csemete gyors kipusztulása; ui. én nem azért ültettem akkor diófát, hogy fölcseperedvén, teremjen, hanem csak úgy, a szimbólum kedvéért, meg hát hely is volt a kertben. A diófa jelképében természetesen a legősibb motívum is benne foglaltatott: a hosszú élet; mert amilyen sok idő kell ahhoz, hogy kiterebélyesedjék, olyan hosszú a fa élettartama is; és persze, sokáig él, aki ültette... Vers azonban nem született a fenti ültetésből. Másodjára 1975-ben fohászkodtam neki az ültetésnek, balatoni nyári házunk udvarán. Már ültetés közben megfordult a fejemben, vajon eredményes lesz-e ez a második ültetés? Aztán: nincs-e későn? Mert ha valaki mondjuk harmincévesen ültet diófát, vígan megérheti a termést. De túl az ötve- nen? Hol leszek én már, amikor ez a diófa, ha megmarad egyáltalán, teremni fog? A praktikum készen kínálta az önző gondolatot: ilyen korban már nem érdemes veszkö- lődni diófaültetéssel, mert még az árnyékába se ülhetek, nemhogy a diót feltörjem. Az önző motívumhoz más eszmefuttatások is járultak, pozitívabbak, s már földerengett a versgondolat kettőssége: a fa tényleges elültetése, és mindjárt az is, hogy a diófát akkor is el kell ültetni, ha mások élvezik az árnyékát és gyümölcsét; más szférába áttéve a motívumot : az emberi tevékenységet olyan folyamatossággal kell végezni, hogy a magam hasznán túl másnak is hasznára legyen. Aztán a szóval ki sem mondott legfontosabb tétel következik: nemcsak magunknak-ma- gunkért élünk; hasznos-szép munkánkkal biztosítjuk az emberi alkotás örök folyamatát. Az egyes ember végességtudata csak úgy bírható ki, ha az arasznyi létünkben elvégzett munkánkra utódaink azt mondhatják: érdemes volt élnünk. A vers gondolata minden külső cifraság nélkül kíván hatni az értelemre, érzelgős nosztalgia nélkül. Ezért olyan puritán a megfogalmazása. Egyetlen, többszörösen összetett mondatból áll. Pataki Tibor rajzai Békés István: A vörös katedra Szigethy András: Tűzparton pgy bátor ember már meggyújtot- ta a tüzet. Égeti a gazt. A tavalyról maradt leveleket, ágakat, szemetet. A tűz felparázslik, kígyózik, emészti a múltat. Az öreg ösz- szekulcsolja kezét a gereblye nyelén, rátámasztja állát, belebámul a tűzbe. Ég a tűz. Lobognak a lángok. Állunk a tűz két oldalán, két idegen, két melegedő. Nézzük a tüzet. A nedves gallyakból felszivárog a nyers fahús kesernyés szaga. Felfakadnak a rejtett zugokban bujkáló nedvek, jön a tavasz. Jön. És mit fog hozni? Miit hozzon? Mit várok tőle? Nem tudom. Ennyire buta vagyok? Vagy ennyire gyáva? Még kívánni se merek. Mit is kí- ! vánnék, ha lehetne? Apámnak, anyámnak hosszú életet? Magamnak ’ is, gyermekemnek is, feleségemnek is? Mennyire féltem gyermekko- I romban a haláltól, mennyire félek most is. Még egy dologtól féltem ugyanígy. Hogy buta maradok. Még ma is érzem, ahogy a tenyerem izzadó nyomatát rásütöm a könyv lapjára, ahogy olvasom a verset. Apám íróasztalánál ülök, és Saint-John-Perse versét próbálom beleerőszakolni a nyolcéves fejembe. Ismerem a szavakat, el tudom olvasni a mondatokat, és nem értem, hogy mit jelentenek. Rémülten nézem az arcomat a tükörben. Annyit tudok, hogy a vers az életről szól. Mi az életben a legfontosabb? Gyakran fényképeket nézegetek, Hemingwaynek, Leninnek, Heisen- bergnek és Lukács Györgynek a fényképét. A szemüket nézem az idő kipreparált lemezén, és azt az egyetlen időtlenné vált pillanatot próbálom felbontani, amely a boldogságukat őrzi. A szárnyaló értelem boldogságát a legyőzött anyag felett. A mikor a tardosi fogadóban vé- letlenül csöppenve esküvői vacsora kellős közepébe, megkérdeztem a csipkevirágba bújt menyasszonyt, hogy boldog-e, csak ennyit mondott: nem tudom. Néha Berek Kati fénylő szeme kering emlékezetembe, ahogy csodálattal nézi az esküvői táncot, és azt mondja: a zene mindennél fontosabb. A zene mindennél fontosabb. Ameddig halljuk. Borodi Tibor jut eszembe, varázslatos életszerelemmel megáldott, fiatalon megőszült újságíró mesterem, akivel annyi éjszakát hosszabbítottunk meg zenével, táccal, borral kivirradtig, a mindent bíró világmegváltás fontos tudatáig. Mi fontos most Borodi Tibornak? Reggelenként bejövök a szerkesztőségbe, kinyitom a tördelő- s^erkesztői szoba dupla ajtaját. Azon a széken ült. A szürke plüsshuzat ugyanúgy feszül a fakeretén. Tárgyaink túlélnek minket. Csak ő nincs már sehol. Elfelejtették, elfelejtettük. Ez az élet rendje. Ez? Mire valók az elméletek? Mi felé vezérelnek bennünket? A boldogság, vagy a gyötrelem felé? A megismerés felé? Megismertük a Holdat. Kőzetmintát hoztunk róla. Közelebb jutottunk a boldogsághoz? Kit nyugtat meg, ha megérti, hogy az emberi elme korlátái talán örökre befogadhatatlanná, integrálhatatlanná teszik a végest és a végtelent, az életet és a halált, a kezdetet és a véget, az örök anyag állandó szimmetriáját. Élet és halál, véges és végtelen. Mi értelmük van ezeknek a szavaknak? Mi értelmük lehet harminc év alatt, negyven év alatt, hatvan év alatt? Felütöm a lexikonokat, forgatom a könyveket, nézegetem a dinosaurus rajzát Húszezer év, száz- húszezer év. Felnézek a csillagokra. Talán már nincsenek is ott, ahol látom őket. Talán már kihűltek, ösz- szeomlottak, elporladtak azok a virágok. Csupán a tízmilliárd évekkel ezelőtti helyüket látom, ahogy a most ideérkező fénysugár föllob- bantja szemem világán keresztül őket, akikori, hajdanvolt pompájukban. Beszélgetünk, iszunk, eszünk, mo- ziba járunk, szeretünk, dolgozunk, olvasunk, színházba járunk, megközelíthetetlent játszunk, hivatalokat csinálunk, rendet, bástyát, fegyvert emelünk magunk köré. Szeretjük, akiket szeretni kell, hazáról dadogunk, boldogságot hazudozunk. • Magam is hazug vagyok. Magamnak is hazudok. Meggyőződéses materialista létemre hányszor szalad ki a .számon egy-egy döntő teniszmérkőzés utolsó pillanatában, hogy istenem, segíts. Döntő teniszmérkőzés? Kinek a számára döntő? Mit dönt el? Olyan nevetséges. Szóval nevetséges is vagyok? Bizonyára. Kicsiségemből, semmiségemből adódóan. Nyomaszt ez a kicsiség. (Fejezetek az IFJCSAGOM \ I — tanacsköztabsasag címen tervezett krónikából.) Tolongó léptek és topogó ütemek Verik fel április opálos délelőttjén A Múzeum-körúti vén Egyetemet. A kapuszáj diákokkal tele, S mögötte mintha összeszűkült volna A csarnok széles márványlépcseje. Harmati magammal, kart a karba fonva Nyomulunk bele az emberhalomba, S mivel makacs ügyességből telik, Sikerrel érünk el a Riedl-teremig. A híres terembe, melyben olyan sokszor Fejét kezébe hajtva, beszélt Riedl professzor, Ügy rontunk be, hogy reng az ajtó tokja, S szorosan préselődünk a zsúfolt padsorokba. A padok telnek, ülnek a padközön, S csak ömlik, ömlik a diáközön, Még mindig jönnek, folyton-folyvást gyűlnek, A katedra dobogóján csücsülnek, A lépesözet fokán és fent — micsoda látvány! — Páholy-rangot kapott az ablakpárkány. Szent Kleofás! — tehetnél kérdést Petőfivel — E diákkaraván vajon mit ünnepel? Mit érlelt — így tűnődnél — az áprilisi nap? Az éhkeppos időkben mi kincset osztanak? Repeső szemek-szájak, mohó várakozás — Hús-, zsír-, liszt-, krumpli-vásár vagy kaskaszám tojás Miért e zsongó lárma, e tikkadt izgalom, Miért lógnak kupacban fogason és falon, Mit les ez ifjú had és mire szomjazik, Mi hírre gyűlt ide és mit les: mi van itt? Mi van, mi van, mi lesz és ugyan ki lehet, Kinek fogadására kevés egy emelet, Kinek közeledtére száz tenyér tapsba fog, S tenyér ezernek tapsa tépi az ablakot...? Ki rangos érkezik? Püspök? Császár? Király? A Vörös Katedrán, mit a néptől kapott, Hallgatói elé ma lép Babits Mihály. Fegyvert s vitéz éneklő, feldicsért lantosok Homlokát koszorúzzák ékes-zöld laurusok, De kínban szült dalért későn kötnek babért, S a „poéta doctus”-ról szerényebb száj susog. Ám a Húsvét előtt s az istent vádoló Rettentő vészkiáltás, ama Fortissimo Költőjének kijár, hogy hadban megviselt Fiatalok megadják hitének a hitelt. Mert Babitsot úgy hozta a telt teremnyi, friss Eszmélkedésre vágyók elé az április, Hogy midőn az ajtó résén nem lassú, nem sebes Léptekkel a népbiztos Lukács György, Dienes Pál és az Ady-özvegy: Csinszka közt megjelent, Mint március küldöttét üdvözölte A hirtelen feltámadt, tisztelgő, néma csend. A Vörös Forradalmat képviselte, azt A régi rendet rontó, új rend-hozó tavaszt, Amelyben — esküt tesznek — kétségeken felül Ott, akkor hittel hitt ő, rendületlenül. Ahogy a diákok rajai közt haladt, Jelképpé változott e törékeny alak. Nem harsány harcikürt volt — fenhkölt fogadalom: Mindörökre — reméltem, máig sem tagadom. Midőn a dobogóra fellépett és megállóit, Szemével átalmérte a tanteremvilágot, S mint aki önmaga énje fölébe nőtt, Meghajtotta a tudomány komoly zászlaját A forradalom vörös lobogója előtt. A lázas napra újabb lázat hozott a holnap. A tudományt tápláló vörös forradalmak Pírja gyulladt egy boldog csapat diákfiún, Mikor Ady Endréről — ú, mindent megéltünk! — Indult Babits-vezette szeminárium. » Közöttünk ült a Költő, a Tudós, a Tanár, Ki bemutatkozóján is meghirdette már A szabad emberségről, a közös szépről-jóról, Hogy birtokló falánkság vérszennyel elvetéli, S hogy nem születhet másból, csak revolúcióból. Köztünk ült a Jövendő, kit gúzsba vert a Múlt — S fogai rekeszében egy ma sem elavult, Nyelvén még alig csúszó megszólítás lapult. — Elvtársak! — torokhangján így kezdte szó szerint, S szívével egy ütemre dobbantak szíveink. — Elvtársak! — ismételte — én azért szólítom Önöket így, mivelhogy csak egy forradalom, Csak egy forradalom, csak ez hozhatta meg, Hogy Adyról önöknek most, itt beszélhetek... Egy élet:— ezer élet. Vagy száz. Vagy kevesebb. Van, aki mindig talált, van. aki keresett. Van, aki óva őrzi, amire rátalált, Van, aki fél, cserél, tűnődik, újra váltván, akik menekülnek, mert az idő szalad, S nem tudják, hogy megállhat egy fényes pillanat, Nem tudják, hogy az élet vesztésekkel teli, És vesztett, tiszta gyöngyét kevés, ki megleli. Fordult á kocka, fordult. Fordult szó és dal is: Vörös hitvallásáért mellét verte Babits. De a kőhajítóra én követ nem dobok — Üldözték, megriadt és megtántorodott. A lángész sem örökláng. Pislákol néhanap — Hol láva-áradás, hol színes szikra csak. Ám bennem Babits úgy él — bár nézni messze kell —, Ahogy tizenkilencben, forradalmi hévvel, Tanári pulpitusról, legeslegelőször, A halott-halhatatlan Adyt támasztja fel. Mihez kapkodjak? Mi a feladatom nekem? Félek, nincs hangom helyettük énekelni, mindig is féltem tőle, hogy tehetségtelen vagyok. Sétálok, játszom a fiammal. Mire tanítom? Mikre tanítom? Tovább örökítem a szorongást, vagy tovább éltetem a reményt, hogy majd egyszer választ kapunk a végső, a mindent eldöntő nagy kérdésekre. Milyen tűzön túl van ez a válasz? Milyen lángokon kellene átverekednem magam ezért a válaszért? Nézem a tüzet. Lobognak a lángok. Az öreg már nincs a tűz mellett. Egyenletes, ősi ritmussal vezérli keze mozgása a gereblyét. A vasfogak föltépik a földről a gazt, avart, szemetet. A szőlősorok már megmetszve, rendben futnak fel a domb hajlatán. ÍV! it érne ez a föld nélküle, mivé lenne a világegyetem e négyszáz négyszögöles sara, az ő munkája nélkül? Mit ér az anyag, a tér és az idő nélkülünk? Nélkülünk, akik olyan esendők, olyan törékenyek, kiszolgáltatottak, akaratosak, szánandók és múlandók vagyunk egy-egy földdarabon, amit falunak, városnak, hazának neveznek. Ki adna értelmet a kőnek, a fának, a víznek, ha nem mi, akik lázasan rendezgetjük be a világot, hogy továbbadjuk az újraértelmezők- nek. Üjra értelmezik a munkánkat, létünket, mert gyorsan vagyunk mu- landók. De egyszeriek és megismételhetetlenek. Megismételhetetlenek! Tehát soha többé nem lesz olyan szemvillanás, nem örül még egyszer senki ugyanígy egy tavaszi tócsán megfeszülő napfénynek. Megismételhetetlenek vagyunk. Tehát fontosak. Mert minden mozdulásunk, hibánk, sze- relmetes ölelésünk kitörölhetetlen nyomként, jeltelen izotópként sugároz évezredek múltán is. Élővé varázsolt az anyag. Élek. Pótolhatatlan láncszemként tartozom az univerzum eltéphetetlen örök szövetébe. Én is tartom a szövetet.
