Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
Kellenek, vagy miért nem? Egy hiányszakma circulus vitiosusa Paradicsomot, paprikát, dinnyét! — Kiáltozta éneklő hangon, furcsa kiejtéssel szülőfalumban az egykori bolgárkertész. Zöldremázolt etráfko- csiját hamarosan körülvették az utca háziasszonyai, nyomukban egykét fekete klottnadrágos, mezítlábas gyerkőccel, akik várták már a veres bélú, fekete magos csemegét., A paraszt ember nálunk, de sokfelé a megyében és az országban nem szívesen bíbelődött salátával, zöldségfélével. A konyhakertben ugyan megtermett, de a gazdák többsége lényegtelennek tartotta az aprólékos, nőiesnek érzett foglalatoskodást, a kertészkedést. Azt meg resteilte bevallani, hogy nem is ért hozzá. Alapjában idegen volt számára a már említett, faluzó árus életformája is, ami mégis csak valami kupeckedéshez hasonlított. Eltekintve az ötvenes évek kérészéletű próbálkozásaitól, a Pilis és a budai hegyek lábánál fekvő községben azóta sincs fóliasátorban nevelődő saláta, uborka a közös gazdaságban. S ha iól tudom, kertész szakmunkásnak sem igen jelentkezett az elmúlt 30 évben senki onnan, talán egy valakit kivéve, aki azóta már régen matematikára, rajzra oktatja az általános iskolásokat. Kilencvenből egy sem Ahol nincs, ott ne keress! — mondhatná valaki. S igaza lenne. Mert ahogy nem elsősorban a nógrádiakra vár a jövő rizstermesztőinek számát szaporítani, úgy talán az én falum is fölmentést kap az alól, hogy a zöldséges szakmának újabb híveket toborozzon, Mi legyen azonban,a véleményünk a kis- kunlacháziakról, ahol!, közismerten nagy hagyományai vannak a kert- gazdálkódasnak, ennek ellenére az idén végző 90 nyolcadikosból egy sem jelentkezik zöldségtermesztő szakmunkásnak. Kátai Cáborné, Po- zsár Istvánná, Sinte Csilla tanárok osztályaiból a mezőgazdaság más szektorát is csak hárman választják. S ha valami csoda nem történik, ezután sem lesz vizsgázott kétkezi szakembere sem a Kiskun, sem a Petőfi tsz-nek. Náluk is, mint a legtöbb helyen már az is eredmény, ha elegendő betanított munkással rendelkeznek. Ennél tovább mostanáig, és valószínű még jó ideig sem ők. sem más gazdaságok nem jutnak. Nosza keressünk bűnbakot. A leg- veszélytelenebb, ha mindent a pedagógusokra fogunk. Ök a hibásak, miért nem szerettetik meg a gyerekekkel a mezőgazdaságot, beszélik rá a szülőket, adják csemetéiket minél többen traktorosnak, sertéstenyésztőnek. Vagy talán még sem ők hibáztathatok az érdektelenség miatt? A kibic nyugalmával Bosznai László, a MÉM szakoktatási osztályának vezetője szerint ők a legkevésbé. — A mezőn dolgozó embert sohasem övezte az a fajta megbecsülés, mint a gyárban tevékenykedőket. A felszabadulás utáni iparosítási eufória idején azután még inkább csökkent a paraszti lét presztízse. Nem csoda — bár ebben adminisztratív intézkedések is szerepet játszottak —, hiszen a szántóvető népesség, főként a fiatalok tömegével kerültek városi környezetbe. A szülőkétől eltérő foglalkozás a korábbinál négyszer-ötször magasabb keresetet biztosított. A szi_ lárdabb egzisztencia tovább növelte a távolságot a mezőgazdaságból és iparból élők között. De kedvezőtlenül hatott az ágazat idányjellege is. A bajt tetőzte, hogy a termelőszövetkezetek hosszú ideig elfelejtkeztek a szociális igények kielégítéséről, keveset törődtek azzal, hogy dolgozóik a 8—10 órai munka után meg- fürödhessenek, vagy éppen kulturált körülmények között étkezhessenek, így aztán hiába a legkorszerűbb gépek, a modem technológia, a közös gazdaságok egy némely munkafajtában továbbra is versenyképtelenek maradnak a gyáriparral — mondja szárazon az osztályvezető. A zöldségtermesztésben évről évre szaporodik az idénymunkások száma, akik szakértelem híján olykor- olykor több kárt tesznek, mint hasznot hajtanak. A szövetkezetek egy része a kibic nyugalmával szemléli eljövendő munkaerő gondjait. Pedig a számok rosszat sejtetnek: tavaly 720 helyett alig 500-an jelentkeztek zöldségtermesztőnek, S ez még nem is minden. Hiszen statisztikai fölmérések nélkül is sejthető, a jelenlegi föltételek között csak az elszán- tabbak maradnak meg tanult mesterségük mellett. Fürdőt is ígértek — Hatvanan mosunk kezet egy edényben étkezés előtt. Az ebédet — ki-ki otthonról hozza — ebben a barakkban fogyasztjuk el — mutat körül a helyiségben Mannheim Károly, a dunavarsányi tsz szakmunkása. — A télen a rothadt káposztával szennyezett csizmánkkal olyan bűzt hoztunk be ide, hogy nem enni, de az ajtón belül megmaradni is nehéz volt. — Miért lett zöldséges? — Igaz, a szüleim beszéltek rá, de végeredményben szeretem a munkámat. Odahaza is van egy 45 négyzetméter alapterületű fóliasátram. Nem érzem magam pályatévesztettnek. Éppen az bosszant, hogy sokszor nem azt csinálom, amit kitanultam. A tavaszi idény előtt zsákolunk, rakodunk, s ha a májusi jó idő bejön, csak akkor kertészkedünk. Igaz, nem valami túl sok pénzért, én például semmivel sem kapok több órabért, mint egy fogatos. Az egyesülés előtt fürdőt is ígértek a vezetők, de még a védőitalt, a teát sem kaptuk meg Idén a téli hidegben. A jövő? Ezt az évet kihúzom, aztán elmegyek — mondja keserűen Mannheim Károly. Igazat adok neki, amikor a vigasztalan ho- dályban széjjeltekintek, de azt is tudom, hogy ez a kitűnően gazdálkodó tsz megoldja ezt a problémát is, Miközben a lehangoló képet szemlélem, azon töröm á fejem, mi lenne arról Törőcsik Mária első osztályos szakmunkástanuló véleménye Halásztelken. Talán jobban verekedne az igazáért, mint Mannheim Károly. Egyelőre azonban ő is inkább serkenő bajuszú iskolatársait fenyegeti igazságtevő kézlegyintéseivel. Persze az is megtörténhetik, ő is föladja egyszer. Nem tudom. Most mindenesetre nagyon lelkesen ismerkedik leendő mesterségével. Nem csoda, eddig minden jól ment. Az otthoni környezet nem túlságosan kényeztette el, ezért számára különösen nagy öröm, hogy egy modern diákotthonban élhet, szabad idejét hasznos dolgokkal töltheti, sportolhat, művelődhet. A pályaválasztást meghatározó érzelmei is mélyek és messzire nyúlnak visz- sza. Aki még hisz — Még három esztendős sem voltam, amikor édesanyámmal együtt veteményeztünk a ház körül. Most is élénken emlékezetemben élnek a szép piros zizegő tasakok, amelyekből a magot kiöntöttük. Jól emlékszem a gazdaság nagy zöldségesére is: búj ócskát játszottunk a borsótáblában, meg sárgarépát csentem az öcsémnek. Beteg volt, és az orvos azt mondta, sokat kell neki belőle ennie. Ha megkapom az oklevelet, megpróbálok a közelben, valahol Jászfalu környékén elhelyezkedni. Szeretnék olyan édes sárgadinnyét is termeszteni, amit apám hozott egyszer valahonnan messziről. Akkor régen is megpróbáltam, sok-sok magot gyűjtöttem össze a barátairptól és elültettem azokat. Istenem, menynyit öntöztem azokat, hiába, csak nem nőttek — meséli vidáman. Biztatni szeretném, sikerüljön neki minél előbb nemcsak a dinnyenevelés, hanem munkája is, amiben 15 évesen nagyon hisz. Mint Győrfi Zita is teszi, aki már nagylány, s az idén elhagyja az iskolapadokat. Ö városi világból került Szigethalomra. Üj otthonában már árnyékadó fákra is lelt. — A szakma? Anyám eleinte idegenkedett tőle, apám azonban nem bánta, és ma már büszke rám. A Csepel Autógyárban marós. Amikor a néhány éve ültetett almafákat ápolgattuk, tőlem kért tanácsot: Te Zita, hogyan kell ezt csinálni? — Hogy miért szeretem a foglalkozásomat? Erről nehéz beszélni. Amikor metszem a fákat, az olyan jó... szóval klassz dolog. Malterkeverő kertészek Győrfi Zita, de a többi más vég_ zős helyzete azonban korántsem ideális. A többség még nem döntötte el, hol fog majd dolgozni. Neon tájékozottak. Vannak, akik nem ismerik például az Óbuda Tsz-t, az ott folyó munkákról pedig szinte senkinek sincs elképzelése. Ha másképpen lenne, több jutna belőlük a mezőgazdasági nagyüzemekbe és nem kellene őket nagyítóval keresni, hogy aztán valami egészen, szakmai szempontból érdektelen helyen leljünk rájuk. Fodor Béla és Parlagi István szakmunkásokkal is inkább elszólás, mintsem útbaigazítás révén találkozhatunk a csepeli Duna Tsz-ben. Éppen kőműves segédmunkával voltak elfoglalva. Fodor a Tiszántúlról, Parlagi Fejér megyéből érkezett szűkebb pátriánkba. Mindketten szállón laknak. Keresetükkel, munkakörülményeikkel elégedettek. Igaz, kenyéradó szövetkezetük az átlagosnál többet fordít a szociális ellátásra. A zöldségesek naponta háromszor étkezhetnek a tiszta, gusztu. sós étteremben, mindössze 22 forint 50 fillérért. Munka után meleg vízben fürödhetnek. A táblától az otthonig a tsz autóbusza szállítja őket. Fodor Bélának még tanulni is van ideje. Ügy mondja, hamarosan elvégzi a kertész szakközépiskolát. A malterkeverésről, téglaadogatásról csupán annyit mondanak: örülnünk kell ennek is, ha nincs más, és ami fontos, nem kérik ingyen. A kör bezárul Mégis ágaskodik bennem az ellentmondás indulata. Hiszen akadt a kérdéses időben szakmunka a földeken is, meglehet ez nem számított olyan sürgős teendőnek. Az illetékesek úgy döntöttek, menjen hát a két legény vakolni, renoválni, az építkezésnél úgyis kevés a se- gédmunlkaerő. S ez már valamilyen értékítélet. Nem csak egy tsz-é. Nem olyan nagy dolog az a paprikaszedés, palántázás. Bárki megtanulhatja. S ha így van, minek is többet fizetni annak, aki végigküz- dötte a hároméves tanulási időt. Csoda, ha nem tolonganak az ilyen célú oktatási intézmények kapujánál a nebulók? A kör tehát bezárult. Az igazságot kereső a kindulási pontjához jutott vissza. A gazdaságok, amelyeknek a valóságban szükségük lenne ag okos-értő munkásokra, vajmi keveset tesznek megszerzésük érdekében: nem propagálják eléggé a helyi lehetőségeket, s a már náluk dolgozókra sem fordítanak kellő figyelmet. Az általános iskola és a szakmunkásképző lehetőségei pedig köztudottan korlátozottak. Mi több, minél jobb feltételeket teremtenek növendékeik számára, azok annál inkább elszakadnak a gyakorlattól. Tudjuk, a zöldségtermesztés még nem a leggépesítettebb ágazata a mezőgazdaságnak, de tény, hogy egyre inkább azzá válik. S hogy fejlődik, arra bizonyság a múlt hónapban megtartott kertészeti bemutató sokféle újdonsága is. Jó lenne, ha a drága fölszerelések munkába vétele előtt már megfelelő szakgárda állna rendelkezésre, és a majdani milliós értékeket nem iskolázatlan emberekre kellene bízni. Vajon így lesz-e? A barakk-légkör, a hórukk-munka nem sok jóval biztat. Bár, ki tudja? A minap a 64-es autóbuszra, amelyen én is utaztam, harmadik osztályos kislányok szálltak föl, és egymás szavába vágva mesélték élményeiket. — Merre jártatok? — kérdeztem az egyiket. — A Rozmaring Tsz-ben voltunk, megnéztük az üvegházakat. És, és mindenféle növényt láttunk. — Tetszettek? — Igen. Tudja, én kertész leszek. VALKÓ BÉLA Révész Napsugár grafikája Túlterhelte!» Szinte hihetetlen, mégis így igaz: a magyar vállalatigazgatók, alaposan megnyújtott napi munkaidejüknek alig egyharmadát fordíthatják a tulajdonképpeni vezető-irányító munkára. S még ez a jól csengő kifejezés is mennyi felesleges, értelmetlen tevékenységet takar; mert például ide tartozik az is, amikor a vezérigazgató aláírja az engedélyt, hogy valaki saját céljára hulladék- anyagot vásárolhasson, vagy hogy a gyár ilyen-olyan részlege akármilyen célból látogatót fogadhasson. Hogy ezt a vezérigazgatónak kell engedélyeznie, arra persze . nincsenek központi utasítások, ám a szokás nagy úr mifelénk, az időnek pedig nem mindig van ára ... Szabad szombat: hallomásból Elvben persze jól tudjuk, hogy a vezetők feladata elsősorban az irányítás, a vállalat jövőjén való munkálkodás. A gyakorlatban viszont képtelenek vagyunk ezt érvényesíteni, s jószerével nem hagyunk időt a vezetőknek, hogy tényleges feladataikat a lehető legjobban megoldhassák. Pedig a vállalati vezetők — értve elsősorban az igazgatókat és a főmérnököket, vagy a műszaki igazgatókat — napi munkaideje átlagosan kilenc óra, de nem ritka az a főnök sem, aki rendszeresen napi 12—13 órát tölt a munkahelyén, s a szabad szombatot is csak hallomásból ismeri. Több vizsgálat is beszámol arról, hogy a napi munkaidő egyharmadát az ellenőrzés veszi igénybe. No, nem az üzem vagy a munkatársak ellenőrzése — ami egyébként a legfontosabb vezetői tennivalók közé tartozna — hanem az egyre jobban burjánzó külső ellenőrzés (a minisztériumok, a különböző főhatóságok, a társadalmi szervezetek részéről). Persze: szükség van ellenőrzésre, de nem így, ahogyan az nálunk dívik. S meg kell érteni annak az igazgatónak keserű kifakadásait, akinek egy negyedéven belül, három különböző helyre, különböző csoportosításokban és feldolgozási módszerekkel, de ugyanarról a témáról kell vaskos jelentéseket készíttetnie, s aztán fogadni a jelentések állításait ellenőrző és értékelő külső munkatársakat. Pszichológiai karbantartás Külön téma — és idő — a társadalmi szervezetekkel való foglalkozás, ami az igazgatók napi munkaidejének 13—15 százalékát veszi igénybe, sokszor nem éppen nagy horderejűnek minősíthető kérdések megvitatásával. Különböző vizsgálatok egybehangzó megállapítása szerint az igazgatók munkaidejük további 14 százalékát töltik az üzemekben, aminek célja kettős: egyrészt tájékoztatásukat szolgálja, másrészt — s így tartja a közhit, meg valamiféle rosszul értelmezett demokratikus magatartás —, hogy illő dolog minél gyakrabban a munkások között forgolódni, mert ennek pszichológiailag is kedvező a hatása. Így igaz; csak az nem biztos, hogy az üzem pszichológiai karbantartása a vezérigazgató tennivalói közé sorolandó. Arról nem is beszélve, hogy az információszerzésnek elképzelhető egy korszerűbb és hatékonyabb útja-módja is, mint a mindennapi üzemlátogatás... Mindent egybevetve: a különböző iparágakban dolgozó igazgatók napi munkaidejük 50—60 százalékát töltik a naponta ismétlődő és többnyire rutinjellegű tennivalókkal (postaolvasással, jelentések, jegyzőkönyvek tanulmányozásával, és jóváhagyásával, ügyviteli feladatokkal, értekez- letekkkel stb.) Az arány nem is lenne túl rossz, ha a maradék időben valóban a vállalat stratégiájával, a rájuk bízott gazdasági egység jövőjével, a döntésre váró alternatívák tanulmányozásával, s nem . utolsósorban a szakirodalom olvasásával, önképzéssel foglalkozhatnának. De nem! Imádunk ünnepelni Á vezetőknek nemcsak a munkahelyükön kell — kellene — helytállniuk: se szeri, se száma a társadalmi megbízatásaiknak, amelyek többnyire vége-hossza nincs értekezletekben, tanácskozásokban realizálódnak; legtöbbjük legalább féltucat bizottság tagja, s az ebből adódó — sokszor csak formális, de mégis időt- rabló — feladatokat sem intézheti el egy kézlegyintéssel. S ne feledkezzünk meg egy különös gonddal ápolt mániáról, tudniillik, hogy imádunk ünnepelni; ha kell, ha nem kell, ha van értelme, ha nincs. S ennek elsőszámú áldozatai megint- csak a vezetők, akik nélkül nincs ünneplés, s akik sokszor a legjobban tudják, hogy az a bizonyos emelkedett hangulatú szalag-átvágás, s minden ezzel járó cécó mennyire fölösleges, mennyire indokolatlan, s mennyire haszontalan időpocsékolás. Ilyen körülmények között egyre kevesebb Idő jut a távlatokon való gondolkodásra, a jövő előkészítésére. A különböző vizsgálatok során megkérdezett igazgatók napi munkaidejük alig 10 százalékát fordítják — mert többre egyszerűen nem futja — a döntésre váró tervek tanulmányozására. Kommentár nélkül: a svéd iparvállalatok igazgatóinál ez az időarány 40 százalék! A szakirodalom tanulmányozására a napi munkaidőnek mindössze -3,4 százaléka jut, minden vezetői tevékenység közül a legkevesebb idő. Az önképzés hovatovább a vezetők magánügyévé degradálódik.. i Sokat beszélünk manapság a vezetői munka hatékonyságának, színvonalának emeléséről; arról, hogy a vezetők vegyék végre észre: más, magasabb színvonalú tennivalók ellátása vár rájuk, s ehhez másként, magasabb színvonalpn kell dolgoziuk. S e megjegyzések címzettjei — miközben tehetetlenül vergődnek a formális, a rutinfeladatok szorításában — alighanem csak csendben és magukban kérdezgetik: honnan vegyek időt a magasabb színvonalú feladatok megoldására. VÉRTES CSABA i i Kora tavaszi fák
