Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

A hűséges krónikás

Látogatás Veér Ilonánál

„Hol is lehetne Veér Ilona — válaszolta egy riporternek 1960-ban Pongor István, a budakeszi tanácstitkár. — A gyerekek között, vagy nyakig a társadalmi munkában.

Előadást rendez, ünnepséget szervez, segít a tüdőszűrésnél, dolgozik a nőtanácsnál. vagy éppen népmeséket gyűjt az úttörőivel.” t

Tizenkilenc év telt el azóta, hogy , a rmti mondatok elhangzottak. Veér ; Ilona azonban, immár tizenkét éve \ nyugdíjban, ma sem él tétlenül.

Magánúton tanuló, érettségire készülő diákokkal foglalkozik, egy évtized óta írja Budakeszi krónikáját

Néptanító ősök

— Nem volt talán senki a család- ; ban — magyarázza a majd százéves,

(

intarziás asztal fölé hajolva —, akinek ne lett volna köze a neveléshez, vagy az irodalomhoz, művészetek- t hez. Dédapám Arany János tanítványa volt Nagykőrösön. A nagy költő biztatására lett tanító Pátyon — s negyvenegy évig ott is maradt. Én is abban a községben születtem, de a tanítói pályánál gyermekkoromban jobban érdekelt a színjátszás. Amikor tizennégy éves voltam, gyermek színjátszó társulatot szerveztünk Tinnyén, előadásokat tartottunk a létesítendő népház javára. Így kerültem közel Uray Tivadarhoz, Bajor Gizihez is.

Rendező szeretett volna lenni — édesapja azonban azt akarta, hogy végezze el előbb a tanítóképzőt. Így került Cinkotára, ahol Bartók Bélával és Batthyány Ilonával, az első felelős magyar minisztérium elnökének lányával való találkozása jelentett számára egy életre szóló élményt

— Megszereztem a diplomát, de tíz évig nem kaptam állást — emlékezik. — Nem voltak ezek elveszett évek, hiszen sokat olvashattam, képezhettem magam, fizetés nélküli tanítóként pedagógiai gyakorlatot is folytattam, mégis elkép- zéiheti, mennyire örültem, amikor 1941-ben megkaptam a kinevezésem a Munkács környéki Nagydobrony- ba.

Az itt töltött évekhez egy nagy élményem is fűződik: 1944 nyarán összegyűjtöttük az 1—4. osztályos elémistákat, nyári napközit szerveztünk, ingyen étkeztettük a gyerekeViharban

Tavaszi Noémi üvegkarca

két, báb- és színjátszó csoportot szerveztünk.

Kilenc diákból nevelő

— Nem kellett hozzá fél év, és már a felszabadult Budakeszin találjuk önt, amint a társaival 1945. január 10-én megkezdte a tanítást.

— Még folytak a hadműveletek, volt úgy, hogy nagyobb robbanásoknál az egész osztály a pad alá hasalt. Tífuszból épültem fel, az élnivágyás adott erőt. No, meg az, hogy olyan emberekkel kerültem össze, mint Czabán Samunak, a nagy pedagógusnak lánya, Piroska, s az ő férje, Ilku Pál, aki az első politikai előadásokat tartotta számunkra. Sokszor vendégül látott Ságvári Endre édesanyja, fiának egész életét elmesélte. Ide költözött Szikim Sándor és Kiss Lajos családja. Szikiamé például megalakította az úttörőcsapatot, s vezette húsz esztendeig. Az elsők között voltunk a táborozásban, a felszabadulás utáni években.

— Munka közben megszerezte a magyar—történelem szakos tanári diplomát, 1957-től igazgatóhelyettesként, majd igazgatóként tanított. Sok száz diákot nevelt. Hogyan emlékszik vissza rájuk?

— Legtöbbjükre nagy-nagy szeretettel. Legszívesebben arra az osztályra gondolok, amellyel kezdtem, s amelyet nyolc évig vezettem. Tehetséges, sokoldalú gyerekek voltak, a szülők pedig lelkesek. Igen sok közős élményünk volt az irodalmi színpadi fellépéseken (hetedikes korukban például Békét akar a VII/A. címmel írtak műsort a gyerekek, s a fővárosban is bemutatták hat vagy hét helyen). Ebből az osztályból kilencen lettek pedagógusok.

Figyeli az eseményeket

Ä nyugdíjas igazgatónőnek a krónikaírás is szívügyévé vált, 1968 óta jegyzi a község életének eseményeit, évről évre díjakat kap a krónikaírók megyéi pályázatán. Kezdetben kevesek ügye volt ez a munka, sokan megmosolyogták az adatokat-gyűjtő Veér Ilonát. Ma már egyre többen belátják, hogy figyelemmel kell kísérni a jelent a jövő érdekében, s ebben családja és a község vezetői egyaránt segíti.

— Egyrészt azt kell figyelnünk —

mondja —, hogy saját múltunkhoz képest hol tartunk, hiszen nagyon fontos a korábbi eredményekkel történő összehasonlítás, másrészt azt is, hogy az egész országot foglalkoztató problémák hogyan jelentkeznek Budakeszin. Hátrébb vagy előbb járunk a gondok megoldásában, mint máshol? Mi az, amit körültekintés hiányában elmulasztunk? Az bizonyos, hogy nem szabad megelégedni eddigi eredményeinkkel, mert az egyre növekvő lakosságú Budakeszin például a bölcsődehelyzet, az egészségügy, a kulturális ellátás újabb problémákat vet fel.

Veér Ilona, akihez az irodalom állt legközelebb, aki tanítani viszont a matematikát szerette legjobban, aki tanári diplomát irodalom—történelem, szakon szerzett, s aki a Szíművé- szetd Főiskola színrendezői tanfolyamán működési engedélyt kapott, ma nem a legjobb körülmények között él: a lakás falai vizesek, az ablakok szimplák, áteresztik a hideget. Ezekről a dolgokról azonban csak kérdésemre beszél, sokkal fontosabbnak tartja megemlíteni azokat — például dr. Lakatos Ernő, a megyei levéltár igazgatója és Király Zoltán, a budai járás nyugalmazott népművelési felügyelője —, akik munkáját mindenkor támogatták. S leszögezni: a krónikaíráshoz nem élég, ha a dokumentumokat összegyűjti szobájában, hanem úgy kell jámd-kelni a világban, hogy a krónikás saját szemével győződhessen meg az eredményekről. Azután arról a mozgássérült fiatalról beszél, akivel immár egy évtizede foglalkozik, s aki az elmúlt évben az egyik szocialista brigád tagjaitól rokkantkocsit kapott.

Nemes célokért

A fenti mondattal fejeztem volna be a riportot, beszélgetésünk után pár nappal azonban megérkezett Veér Ilona levele, amelyben néhány apróbb tévedését korrigálja, s egykét sorban újra visszatér tapasztalatai összegzésére: „sokan hirdették már — írja —, hogy az élet értelmét a szép, nemes célokért való küzdelem adja.” Ezt a madáchi gondolatot azzal szeretném folytatni, hogy emberséggel, meggyőzéssel a legmakacsabb ellenfelet is sikerül lefegyverezni. Engem nagy megnyugvással tölt el az a tudat, hogy életem folyamán igyekeztem minden körülmények között ember maradni.” P. SZABÓ ERNŐ

Czinder Antal érmei

Kortárs balettművészeti találkozó Budapest, 1979.

Vor Bertalan emlékére

Takács Tibor:

Butellák, korsók, fazekasok

A z első cserepemet a temesvári piacon vásároltam, Franyó Zoltán társaságában, most húsvét- kor lesz ennek tizenegyedik esztendeje. Köröndi fazekasok árulták, s húsvét ünnepe előtt rohant meg a vágyakozás: valamit elmulasztottam, valamit pótolni kellene. Míg ezeket a sorokat írom, rámtekintenek a Miska kancsóim, ott sorakoznak a könyvszekrény tetején, szép, nagyság szerinti sorban menetelnek, peckesen, kihúzott derékkal, bajszosán, csákósan, zsinóros mentékben, mindegyiknek nevet adtam az elmúlt évek során, ök vigyázzák nyugalmamat, eleinte csak néhányan sorakoztak, de azután mind többen lettek, glédába álltak, s most már épp ötvenketten vannak, vagyis annyian, amennyi éveimnek száma, s ezentúl már csak annyi kerül a lakásba, ahogy az éveim szánna gyarapszik. S furcsa érzés most arról ír_ ni, 1968 tavaszán, szép húsvét ideje előtt kerítettem magamnak az első cseréptányért, igaz, azonnal évszámosat, hogy tudjam ez az érték, ezt kell gyűjteni elsősorban: feliratosat, évszámosat.

Arra a régi húsvétra emlékszem most, szép volt, napfényes, lekerült rólunk a kabát, Franyó Zoltán lelkendezve vitt körbe Temesvárott. Előbb festett fatojást vettünk, azután következett az évszámos, madaras tánvár. majd egy-két korsó, csak úgy találomra. És máris belekerültem abba a megnevezhetetlen varázsba, amely azóta is fogva tart, s amelyről írtam már néhányszor: a gyűjtés örömébe. De hát illett is az alkalom az újrakezdéshez, húsvét- kor megújul a természet, megújul a lélek is. miért ne újulhatna meg a képzelet csanongása is? Bevallhatom, soha addig nem éreztem vágyakozást a cserepek után, csak egy kicsit irigykedtem az én kedves és szeretetreméltó Mokó barátomra, aki ismerőseim, barátaim közül a legtöbbre vitte a gyűjtésben, lévén neki mammutfogtól kezdve egy darabka a Kan-Tiki tutaj balsafájából is, Thor Heyerdal aláírásával hitelesítve. És persze cserepek, számlálat- lan sokaságban.

S úgy rohant rám ez a szenvedély Temesvár piacán, hogy húsvét után már Korondon voltunk, ott telepakoltunk egy kosarat szebbné' szebb Páll Anti-féle cseréppel, majd utána derítettem fel a kis haza fazekasműhelyeit, hol mit is lehetne szerezni a gyűjtemény gyarapítására.

Badár Erzsinél olyan tányért szereztem, amelyből Móricz Zsigmond evett, lelke rajta, ha nem mondott volna igazat. De hát a mezőtúriakat lágy ismerem, hogy igazat mondanak, nincs miért kételkednem az adat valódiságában. S ráadásul itthon, az első és senkinek át nem engedhető ultrás-vízben való mosás után kitűnt a cserép hátuljára írott felirat: Zsófié. S ott volt a bélyegző: Badár Balázs Mezőtúr. Szabolcs Árpád barátom, ki sok mindennel megajándékozott Túrkevén, az első esztendő magasra csapó szenvedélyében egy gyönyörű, zöld-kék mázas cserépkulaccsal tisztelt meg, mondván, ezt adja jószívvel, ha kell, a többit nem, mert az mind Badár Balázs munkája. Nos, . itthon, az első fürdetés után derült ki újfent, hogy bizony én megint csak egy Ladái Balázs remeklés tulajdonosa lettem.

C aztán következett az ifjabb Ba^ dár Balázs, aki már túl volt a hetvenen, amikor összebarátkoztunk, s oly derűsen viselte el az öregkor bántalmait, mint kevesek a

világban. Tőle kaptam az első bu- tellát, ha már annyira tisztelem édesapját, megajándékozott egy zöldmázas, régi butellával, amelyen az 1874-es évszám díszelgett. Ide is írom a feliratát, mert máig kedvelt darabja ez gyűjteményemnek: „Készült 1874 november 20 dik Szűcs Bálintnak csinos butelája Mezőtúron készült a számára elcsalni ezt ne próbáld hasztalan fárasztod a szád mert nagyon kedvemre való vigyen el innen ' a manó vége” — szól az egykori versezet, a hajdani ortográfia szerint. S hogy valóban 1874-ből való, az elülső homlokán is ott viseli ékeskedve az évszámot, s alatta pedig a zöld mezőben egy margaréta nyújtogatja magasra a fejét. Az oldalára pedig ezt írták hajdan: „Készítette Badár Balázs korsós mester”.

EJgye, hogy bele kellett szeretni ^ ilyen tárgyak után a fazekasok remekeibe? Hát még amikor az ifjú Badár Balázs 1970-ben az én kedvemért ült a korong mellé s amikor kiégetve, zöld mázban ragyogva várt rám a nevemre készített butella, majdnem elejtettem első örömömben. A száj alatti részbe, honnan a pálinkát szívja ki a jótorkú ember, ez a felirat került: „Készítette Mezőtúron 1970 ifj. Badár Balázs.” A butellára meg ez íródott: „E butella jó gazdája / Takács Tibor író / Hogyha jót iszik belőle / Legyen igaz bíró / Mezőtúr szép városában / A pálinka parázs / Készítette jó kedvében / Ifjú Badár Balázs.” így garapodott a' gyűjteményem. Csibi Ferenc ugyancsak mezőtúri mester is butellát adott nékem. Ezen is évszám díszeleg: 1966. És a felirata ígyen szól: „Hely de száraz a gégém / Tölcse meg hát jó né- ném / A pálinka most kéne / Mert

i

b

k