Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
Rózsa Endre: Győző Vilmos: Tavaszi szél az ágon fecskék rügyei kibomlanak surrogva szállva kedvesem arcát is — szellő a pitypang-bóbitát — mosolygás bolyhái röpítik teremni négy égtáj iránt ennek a fának ma a röptűkkel kicsattant szélrózsa lesz a virága Besze Imre: Ezt akarták tekinteted déli lankáin tündökölve nyüzsög a fű s a fákból a harkály minden furakvó férget kiránt A domb alig domb — mögötte áll egy szőke copfos, csöppnyi lány. Fejét elrejti, aztán újra nevetve s a fénybe bújva kidugja a domb túloldalán. Az ő vára az a homokhalom, kacagása átröppen a hurrá-zsivajon. Öt fiúcska harcol érte másik öttel, apró öklükben remeg a béke: melyik csapaté lesz a vár és annak éke, a kis királylány? Piciny lábaktól dong a domb s a frissen hordott halom fölött zöldről álmodik a faág, zöldben születik a falomb. Nem játszótéri kép. Nem épülő ház udvarán lerakott homokhalmon liheg a tíz fiú s kacag a lány; hősi csontok fölött robog egymás felé a két sereg, kar megfeszül — állóharc — láb topog, s a kislány nevet, újra nevet. Harminc orosz, ukrán és tatár katona sírja az a domb. Emlékmű készül. Egy hét múlva már obeliszket simogat a lomb. De most még játékvár e halom, öt fiú az egyik oldalon s öt a másikon. Es köztük a kacagó lány-ikon. A sírban hősök. Szellemük nem kószál hontalan, ez lett a végső nyughelyük; s talán nevetnek ők is — felszabadítók — felszabadultan, boldogan. Ezért jöttek: nevető életek alatt s nem síri csendben alusszák álmukat. Ezt akarták, hogy a virágot sírjuk fölött nevető arcok csodálják. Így adta tovább halálával mind a harminc az életét és ifjúságát. jó kedvem van tőle / 'A kicsi szám takaros / Csókold sűrűn aranyom.” Nézzék el a helyesírási hibákat, de idézni csak pontosan érdemes. Ugyancsak mezőtúri szerzemény egy másik kulacs is. Egyik pesti barátom lakásában találtam rá, ott csak hányódott, de nálam főhelyre került. A máza barna, szép, mezőtúri vésett mintája becsillagozza a kulacs oldalát. S középen, egy kerek mezőbe ez a felírat került: „Lénárt Mihály fazekas”. S a túlsó oldalra pedig az utca és házszám, ekképpen: „Mezőtúr, V. k. IV. út. 1941.” Amikor először kopogtattam be Hódmezővásárhélyre, Vékony Sándorhoz, a népművészet mesteréhez, nem akart megválni egyetlen tárgyától sem. S milyen kicsi a világ, a fölöttünk lévő budai lakás konyhájából ajándékba kapott tányér hátsó oldalán ez a felirat áll: „Csikós I. HMV. 1936.” vagyis a nevelőapa gyönyörűszép tányérjára találtam, s azután persze hogy került a gyűjteménybe vásárhelyi Miska kancsó is, Vékony Sándor korongjáról. Egyébként ő irányított át Mónu- sékhoz, ahol Ferenc és Sándor őrzi a gyönyörű vásárhelyi hagyományt, meg Ilona, aki a majolikagyárban dolgozik. De én jobban szeretem az egyedi terméket, attól népművészet, hogy tudom, ki csinálta, hát el is kunyeráltam volna menten Mónus Sándortól egy ritka szép cserép lisztes kupát, amelyben festéket tartott a * mester. De nem akarta adni, semmiért sem. Hát mitől is lágyulhatna meg a mester szíve, ha nem egy dedikált könyvtől, én ott helyben szép szavakét írtam bele, s máris enyém volt a lisztes kupa ezzel a felirattal: „Emkül (vagyis emlékül) nevemnapjára Nénikétől 1914. HMV.” ÍV! ónusékhoz még sokszor betér- tünk, Klári nővéremmel egvütt, aki nemcsak értője, hanem gyűjtője lett a szép kerámiáknak, hoztunk is olv szén bokálvokat, tányérokat, korsókat, hogy mindenki csodájára járt. Legutóbb, az elmúlt nyáron szerettem bele a műhelyben álló, barna subába öltözött, pipázó szót- lan pásztorba, kicsit esetlenül állt, két fekete csizmája kikandikált a suba alól. Magamban gyorsan osztottam és szoroztam, ha ennyit kér, hát ennyit felkínálok, mondtam magamban, s mikor kimondta az árát, már fizettem is, jaj, csak meg ne gondolja magát. Még az én takarékos édesapámnak is megtetszett ez a vásárhelyi Pipás Pistának elnevezett subás magyar, aki most itt áll a szobámban, sarokba állítva, s köszöntőm is naponta, ahogyan illik, kellő tisztelettel. S ami a gyűjtést illeti, olyan, mint a betegség. Jaj de sok jóbarátot, ismerőst fertőztem már meg a gyűjtés szenvedélyével. Persze jobb, ha nem követik példámat, mert akkor én kapom tőlük a szebbnél szebb tárgyakat, de ha már elkezdték az áldozást, akkor attól kezdve csak a maguk gyönyörűségére gyarapítják cse-epeik számát. Í gy aztán a szentendrei hétvégi ház is bokályokkal, tányérokkal ékeskedik, s immár nemcsak nálunk ragyognak, tündökölnek, de a szomszédban is, s ha átmegyünk kávéra, egy pohár borra, vagy csupán baráti szavak édességéért, hát egyszeriben otthon érezzük magunkat. És áldjuk a mestert, a jó Mónus Sándort, aki felcsillagozza lakásunkat tányérjaival, a tálast bo- kályaival, életünket a szép csillogásával. Hozzánk mindenki hoz valamit. Orvos barátom Szatmárból korsókkal ajándékozott meg, festő barátom Nagybányáról gyönyörű vámfalusi tányérokkal tisztelt meg, vannak vagy száz esztendősek, a múltkor nővérem állított be Szegedről, férje családjából került elő egy 1828- as évszámot viselő csodaszép mángorló, virásmintás díszítéssel. S legutóbb Mónus Sándor ajándékozott meg barátságból egy szén vásárhelvi korsóval, amely után mindig áhítoztam. S hegy teljes leHajnali viadal A szobában félhomály volt. Az utcai lámpa ezüstös fénnyel sugározta be a barna bútorokat. A kézimunka, terítővei letakart asztalon valószínűtlen színt játszottak az öblös porcelánvázában a virágok. Az ablak horgolt függönyét néha sejtelmesen lebbentette meg a hajnali fuvallat. Az asszony lélektelen, merev szemmel ült az ágyon. Kint Morzsi kutya a tiszta lelkiismeretű ebek nyugalmával horkolt, néha még vakkantgatott is álmában. Távolról az ébredező város lármája törte meg mind sűrűbben a csendet. A sötétség is szürkülni kezdett, a lámpák is vörösebb fénynyel halványodtak el. Közel egy kakas rikkantotta el magát, jó éles hangon, aztán elhallgatott. Sehonnan se jött rá válasz. Az asszony megmozdult. Fázósan húzta összébb flanell ágykabátját. Arra nem is gondolt, hogy a mellette heverő paplant igénybe vegye. Csak ült és borzongott. Pedig langyos éjszaka volt. Hosszú idő után Morzsi felriadt, azután örvendező csaholásba . kezdett. Az asszony felélénkült. Kezét gyorsan végighúzta a homlokán, és korát meghazudtoló fürgeséggel szaladt az ablakhoz. Az örörr\től táncoló kutyát figyelte, meg a kisajtót, melyet egy fiatal lány zárt be éppen maga mögött. A kutya nagy ugrásokkal igyekezett megcsókolni az érkező arcát. Az asszony megkönnyebbülten felsóhajtott, utána visszament az ágyhoz. Mire a lány a lakásba ért, már úgy tett, mintha a legmélyebb álmát aludná. Még horkolgatott is néha. vatosan nyílt ki a szoba aj- f A taja. A lány megállt, és az V J alvó felé figyelt, aztán ' ' nesztelenül lábujjhegyezett az ágy felé. Szándékát azonban egy kellemetlenség zavarta meg: nem vette észre a széket, meglökte, s az nagy robajjal feldőlt Erre már az asszonynak muszáj volt felébrednie. — Mit csinálsz, kislányom? — kérdezte riadtan, miközben megszokott mozdulattal kattantotta fel a villanyt. Az erős fényben, hunyorogva állt a lány, anyja fürkésző tekintete előtt. Tartása bizonytalan volt, néha megingott és ilyenkor idegesen rágta a szája szélét gyen az örömöm, belevéste nevemet, a barátság szavait s még az évszámot is. Igen, az évszámot, amely nélkül nem cserép a cserép, kell ez a hitelesítő adat, nem is nekünk, de majd kései utódainknak. Mert nem magának gyűjt az ember, hanem nekik. Szegény jó Rábai Miklós halála előtt két-három hónappal hozott egy gyönyörű mezőkovácsházi korsót, régi, kopott, itt az évszámot az idő pótolja. Egy 'másik korsót már Piliscsabán találtam, rajta az 1898-as évszám díszeleg. Kinek gyűjtök? Mondtam már, a kései utódoknak. Kisebbik fiam menyasszonya ugyan kijelentette: „Attila jöhet, de tányérok nélkül”, egyelőre nem is adnám a tányérjaimat. Hogyan is foszthatnám meg magamat a csillagjaimtól? A múltkor Tibor-András fiam állított be az örömhírrel, hogy Pólyák Ferenc domborművű képét faragta egy tölgyfa lapjába, a kisfejszével, pillanatok alatt. A hangján éreztem, hogy most már őt is elkapta a gyűjtés szenvedélye, de egyelőre hagyom, még csak hadd ácsingózzon az itthoni tárgyak után. Húsvét van. Nekem szép évforduló. Meglocsolom majd a szentendrei ház teraszán az én kis barátnőmet, a 11 esztendős Dittát, aki a Kócos kutya kedvéért szokott át, de már a múltkor is, nyaralása idején úgy küldte üdvözlő lapját, hogy külön feltüntette pulink nevét, igen, meglocsolom, s tojásért nyújtom a kezem. Fejtett, piros tojásért, amelyek olyan jól illenek majd a köröndi fatojások, s a kalocsai, és a matyó hímes, festett tojások mellé. Ps majd elmondom, hogy öreg barátom, Franyó Zoltán ezen a tavaszon már nem várja a jó időt. nem visz ki senkit a temesvári piacra, mert lefogta szemét december hava. Ha nem sajnálnám úgy a cserepeimet, egyet isten bizony összetörnék az emlékezetére. KISS ATTILA ILLUSZTRÁCIÓJA Az asszonyból jnajdnem sírva tört ki a szánakozás: — Mi történt veled, kislányom? A lány a bátortalan hangra dacosan kapta fel a fejét. Kissé indulatosan felelt: — Mit csodálkozol? Megszokhattad volna! Az asszony ijedten húzta összébb magát. Kezét fázósan szorította a mellére, és a szája hangtalanul motyogott valamit A lány ránézett, lassan felemelte a kezét és az erősen lüktető homlokához nyomta. Ügy érezte, hogy szétpattan valami a fejében. Talán az elfogyasztott sok ital okozta ezt az érzést. Mikor megszólalt, kirobbanó hangján maga is meglepődött: — Miért bámulsz úgy rám, mint egy mártír? És főképp miért hallgatsz? Talán félsz? — Én ... én ... csak azt gondoltam, kislányom... Ez a hebegő mentegetőzés tovább fokozta a lány ingerültségét. Most már ordította: , Ne gondolj te semmit! Én független ember vagyok! Hallod?! Én magam keresem a kenyerem! Senkire sem szorulok! Érted!? Senkire! — De ki mondta, hogy... hogy ... A lány arca eltorzult. Ökölbeszorult kézzel rikácsolta: lentem, hogy::; — Itt szándékosan húzta az időt —. hogy itthagylak! Ezek a szavak mintha megütötték volna az asszonyt. Riadtan kapta fel a fejét. A látvány elégtétellel töltötte el a lányt, folytatta: — Holnap már elköltözöm. Érted? El-köl-tö-zöm. Az asszony úgy nyögött fél, mint a megkorbácsolt állat.- A lány kegyetlen mosollyal élvezte diadalát. Valami belső erő még vadabb kegyetlenségre késztette. Most már egészen az arca előtt sziszegte: — Azért megyek el, mert nem akarom, hogy lehúzz magadhoz, a piszokba meg a szennybe, amiben magad is vagy! A kerekre rémült szemű asszony csak a kezét tördelte. Nem szólt, nem merte ingerelni a lányt. Holott némaságával még vadabb őrjöngésre késztette. — Azért akarok elmenni, mert új ember leszek! Űj ember leszekI Üj! Más! — De... de..: de..l én, kislányom ... — Semmi kislányom! — üvöltötte a lány. — Éppen ezt akarom megszüntetni! Én nem leszek többé az utcaseprő Rózsi lánya! Érted? Nem leszek! Az asszony keze kegyelemkérőn kulcsolódott össze, aztán erőtlenül hullt alá. Az elsápadt arc megmerevíti t, de a lány nem törődött vele. Elégedetten nézte, gépiesen felkelő anyját, hagyta, hadd menjen él mellette szótlanul, merev, lélektelen járással. Csak mikor már eltűnt a szobaajtó mögött, észlelt magában újabb változást. Mintha minden kilobbant, lelohadt volna. Csak az üres hidegség maradt a régi. Most az kezdett lassan szétterjedni. És ahogyan a szíve felé húzódott, úgJT erősödött a félelme is. V égül nem bírta tovább. Egyre kínzóbb félelemmel tekintett a nyitva maradt ajtó felé. Már könny borzongatta a szemhéját, amikor eszeveszett kétségbeeséssel szaladt ki anyja után a konyhába. — Te mondod nekem azzal a mindig gyászoló ábrázatoddal, meg azzal a könnyeket nyelő hallgatásoddal! De én ezt már nem tűröm tovább! Érted, mit mondtam, vagy megint nem figyelsz?! Az asszony kétségbeesetten a kezét tördelte. Csak nagyon bátortalan hangon szólalt meg: — Persze, persze. Hogyne érteném ... kislányom. A tehetetlen asszony minden rossz- indulatot felszabadított a lányban, s az most sisteregve zúdult rá. — Hát akkor nagyon jól van, ha érted! Legalább nem fáj, ha bejeAz asszony, falnak támaszkodott háttal, az asztalnál ült. Arca sápadt volt, és lehunyt szémpillái mögül könnyek gördültek alá. Fáradt szája szélén révedező mosoly bújkált. A lány fel akart kiáltani, de valami kesernyés szag csapott az orrába, köhögni kezdett Ez a köhögés megmozdította az asszonyt Csendesen felállt, nyugodt mozdulattal a gázhoz lépett és elzárta a csapot, aztán sarkig kitárta a konyhaajtót A hajnali, friss levegő üdítően hömpölygött be a fojtás szagú helyiségbe. Madár alakú edény Trák művészet emléke i i i
