Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
Hegygerincen Minden nemzedék csúcsokra Igyekszik, csakhogy más és más hegyeken. S ha hihette is bármely kor embere, följutott a csúcsra, most már nem kell igyekeznie tovább, az első körbepillantás meggyőzte: onnét, ahol áll, újabb, magasabb, meghódítandó csúcsokra látni. Voltak, akik maradtak; nekik ennyi elég. Mégis, az élcsapatban haladók, s mögöttük a derékhad mindig feljebb igyekezett. Miért? Hiszen a csúcs parányi hely a gerinc hosszú kapaszkodójához képest, megéri-e a verítéket, a küszködést, sziklaomlások elkerülését, szakadékok szédítő mélységeinek áthidalását? Megéri? A történelem nem adok-veszek, ahol a tettek értékét a haszon minősíti, mert a haszon — fnaga a történelem. Ha van sebe, takarja Évtizedek sakktáblája az út környéke. Roggyant viskók, szerény gyalogok, gondozott, de öregecske házak, mint könnyű tisztek, s újak, frissek, már-már dölyfösek, bástyaként, vezérként. Törtei, Szőlő út. Monográfia, készülhetne arról, a település ezen egyetlen darabján miként hagyta rajta kézjegyét a köny- nyel átitatott belenyugvás, az áldozatos, de reménytelen reménykedés, s a céltudatossággal ötvözött alapos bizakodás. A nincs, a lesz, a van. Döngölt fal, s vörös dísztégla, kuko- ricakóró, s égnek meredő vaslándzsák, kerítés címén, egyetlen tyúk az udvaron, s két személygépkocsi, mindez meglelhető a környéken. Özvegy Bognár Istvánná született Fehér Zsófia most fejezte be az ebédet. Özvegy Bognár Istvánnénak semmiféle jövedelme nincsen. Özvegy Bognár Istvánná, született Fehér Zsófia krumplilevest evett, paradicsomos káposztát, benne főtt füstölt csülökkel. Keveset mindegyikből, mert többet nem kívánt. Májusban töltötte be a nyolcvanat. Nem ízlik az étel, amióta nem tudok dolgozni — adja indokát. Az ősszel lebetegedtem. A lábammal. Szűkületes. Fáj nagyon. Már csak annyira futja, hogy fölkelek, itt a szobában elhúzom magam ide-oda. Hány esztendőt dolgozott Zsófia néni? Az arcát keretező fekete kendőt igazgatja, gondolkozik. Hetvenkettőt, hetvennégyet? Nem tudom. Régen volt, kis- cselédnek adtak, tudja-é, mi volt az? Ügy, úgy, bólogat, az ő gondja, felelőssége az aprójószág, tyúk, kacsa, liba. Nehéz Volt? Mosolyog. Azt mérte ki a sors. Szegény emberek fészkébe rakott a gólya. S ráadásul már hetedik porontynak. Anyám sokat sírt, arra emlékszem. Azt szerette volna, ha kilenc gyereke közül legalább egy tanulhatott volna. Egynek sem sikerült. Zsófia néni hány osztályt járt? Kettőt. S akart volna többet? Ki tudja, azt már, elfeledtem. Tudja, az a jó az emberben, hogy ha van is sebe, takarja, óvja, s meggyógyul az. Bognár István és felesége hat gyermeket nevelt fel. Élnek? Már bánom a nyers, tapintatlan kérdést. Zsófia néni gyorsan előbbre húzza a kendőt, ne lássam a szeme párásodását. Az első, a fiam elveszett a háborúban. Elvitték, egy lapot írt, s többé semmi. Kaptunk egy iratot, eltűnt. Hát eltűnhet egy ember? Családja volt már akkor, két gyermeke! S eltűnt. Hová? Még mindig álmodok vele. Belép az ajtón, s azt mondja, megjöttem anyám ... Sír. Hangtalanul, csak a válla rázkódik, s ahogy az idős asz- szonyok csodálatosan teszik ezt, egyik pillanatról a másikra legyűri elérzé- kenyülését, újra felém fordul, s mondja tovább: A többiek, istennek hála, valamennyien megvannak. Özvegy Bognár Istvánná öt leánygyermeke egyikével, annak családjával él a Szőlő úti házban. Pontosabban ő a kisházban, a régiben, mert leányá- ék újat emeltek a telek másik felén, tágasat, nagy ablakokkal, betonozott udvartól a felhők felé nyújtózó televízióantennáig a kor minden kelléke meglelhető benne, s körülötte. Zsófia néninek nem lenne jobb ott a másik házban? Nem megyek! Kemény a hangja, érződik, nem először, s nem századszor mondja ki e verdiktet. Itt éltünk az urammal, itt ért minden öröm és bánat, mondtam is, ha majd beletesztek a földbe, akkor leronthatjátok, de addig ne bántsátok. A vöm ázt felelte, adja az ég mama, hogy még ötven esztendeig ne kelljen bontanunk. Viccel mindig, jókedélyű ember. Intéző. Intéző?! Ja, hát régen úgy hívták a gazdatisztet, aki iskolát járt. Mert járt ám 6 is. Egyetemet. Ebbe a rendszerbe. Most a tsz-be’ van. Vezető. S mintha titkot súgna, úgy hajol felém: okos, Jó az, ha valaki okos Zsófia néni? Hat persze, okos emberbe nem tud nagyot harapni a sors, mert nem hagyja, lökje, amerre akarja. Minket lökött, az urammal mi mindig szegények voltunk. Csak ahhoz értettünk, mit két kézzel lehetett megcsinálni. Az meg mire volt elég? Hé, Zsófi, gyere, csináld, menjél, a gazdától, az asszonyától mindig ezt hallottam. Tizenegy unokája van, úgy tudom. Annyi. S dédunoka is most már három. Mivel foglalkoznak az unokái? Hajaj, ha én azt tudnám elsorolni! Kacifántos dolgokat csinálnak. A Teri például kutató. Az atomokkal vizsgálódik. Zsófia néni tudja, mik az atomok? Hát ugye, én nem láttam soha olyat, de Terikém magyarázta, hogy minden abból van. A körből, melyben jár Komor jajdulással hullanak szívünk mélyére a szavak: „Megy-é előbbre majdan fajzatom, / Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad, / S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?’’ Nemzeti drámairodalmunk nagyja, Madácít‘ jájdult- -így, s bár fürkészte, nem láthatta, a határozott körvonalú, emberibb jövőt. Kora volt vak, s nem ő, a váci piaristák növendéke eljutott addig, ameddig eljuthatott, a sorsszerű el- rendeltetés kétségessé tételéig. Nem szavainak patinája, hanem az azóta megjárt út miatt hat a komor jaj- dulás nem többnek, pusztán irodalomnak, múltra révedeztető emlékeztetőnek. S ha még mindig húsba vágna?! Választ kell adnia Kétszeresen stílszerű helyen, Vácott, s a Szivárvány utcában idézem a három madáchi sort, hiszen a Szivárvány utcában lakni, maga a remény?! Valenti Márton először jót nevet, csak azután felel: Remény? Nézze, én mindig terveztem. Reménykedik a lottózó, kiránduláskor az ember, hogy fölverődik az idő, s így tovább, de a dologban, abban, amit tenni kell, abban én nem reménykedtem. Az megfoghatatlan. Szeretne valamit az ember, de hogyan? Ha meg tervez, akkor arra is választ kell adnia, hogyan, miként?! Ötvenegy esztendős, munkahelye a Híradástechnikai Anyagok Gyára, jelenlegi beosztása, művezető. Elégedett? Visszakérdez: mivel? S való igaz, az elégedettség nem mindenre kiterjedő állapot. Hiszen elégedett lehet valaki a beosztásával, de a fizetésével nem, a tudásával igen, de a beosztásával nem, családi életével igen, munkatársaival nem, s így tovább, végeárhetetlenül. Akkor fordítunk a kérdésen: elért oda, ahova akart, vagy ott van, ahová éppen eljutott? Ha azt mondom, segédmunkásként kezdtem, mert nagyon kellett a pénz otthon, akkor sejti, hol volt a start? Sejtem. Fenét sejti. Segédmunkásnak mindenki elmehet, az olyan jog, ami mindenkinek kijár. De ki akar élni vele? Akinek nem nyílik másféle lehetősége. Nem szeret tanulni, lusta gondolkodni, nem igényli az önálló feladatokat, vagy csak egyszerűen nem választhat mást adott helyzete, képzettsége, vagy családi körülményei miatt. Én nem azért lettem segédmunkás, mert nem akartam más lenni, hanem mert akkor egész egyszerűen nem lehettem más. Nyomdakészen fogalmaz. Érti a csipkelődést: Sokat olvasok. Újságot is. Például a maga vezércikkeit. Jót nevetünk, felesége meg annyira kacag, hogy a könny kicsordul a szeméből. Három gyermeket neveltek fel, s mindháromnak szakmát, egyiknek — hogy pontosak legyünk — diplomás szakmát adtak a kezébe. S a családfő? A segédmunkástól a. művezetőig, a szakmunkásbizonyítványtól az üzemmérnöki oklevélig? Akartam. Ennyi az egész? Nekem ennyi. Akartam, senki sem kérdezte a feleségemen kívül, hogyan bírom. Bírtam, mert akartam, s akartam, mert tudtam, így mehetek feljebb. Fontos feljebb menni? Ne rangra, beosztásra értse. Csak láttam, amikor nekem dolgozni kellett mennem, lassan elmaradtak mellőlem a haverok, azok, akikkel együtt jártunk iskolába. Ez lett belőle, ott tanult, itt léptették elő, én meg a segédmunkával... Valaki egyszer a szemembe mondta: kár érted. Akkor mozdult meg bennem valami, hiszen lehet, máskülönben ott maradok, ahol kezdtem, a hórukknál, mert mi tagadás, kétszer annyit kerestem vele, mint később, szakmunkásként. A pénz fog? Naná! Volt már egy srácunk, lakásunk albérlet, bútorunk egy kézikocsira fölfért, így kezdtük. S akkor kezdett el tanulni? Akkor. Bátor elhatározás volt, nem? összenéznek a feleségével, js.dekintetükön látszik, áz lehetett áz*“igazí próba,-az igazi hol- todiglan-holtomiglan közöttük. Bátor? Ugrás volt, de nem a sötétbe. Tudtam, az ugrás végén hová akarok jutni. Eljutottam. S miért akart odajutni? Miért? Látja, erre én sem tudtam felelni, pedig sokszor kérdeztem magamtól. Hiszen a pénzem kisebb, csakhogy... Szerszámlakatos a szakmám, önálló feladatok, én döntöm el, mit, hogyan csinálok. Addig? Addig az volt, ma ez a penzum, vigyétek, rakjátok föl, vagy le, és kész. A fejem akartam használni, nemcsak az izmaimat. Jó érzés az, ha így nagyobb az ember? Nem kérdezheti komolyan. Hiszen a többi szinte magától jött. A szakmámat úgy csináltam, hogy semmi engedményt nem tettem. Kezdtek megbízni kényes munkákkal. Azután előfordult, velem helyettesíttették a főnököt. Kérdezték, nem akarok továbbtanulni, kineveztek ... mint a futószalag. Azért ne feledje: viszi az embert ez a szalag, de először föl kell lépni rá. Neki kell föllépni! Ha tud, ha akar. Ma felelek tizenkilenc emberért. S tényleg felelek értük, a gyárban most mindig azt fújják, a középvezetők, a közvetlen termelésirányítók mutassák meg ... hát én megpróbálom. Pénzt gyűjtöttek Volgár István; A nyughatatlan ember dolga A szövőgyári lányok-asszonyok között szívesen elbolyongok — zászlóim itt e büszke kontyok s e laza fürtök, értük harcolok a rossz ellen a jóért, nagy, konok haraggal sürgetve a boldog kort, melyet tudatunkba oltott az eszme és az eszmeadta jog. Kurtább időt a gépek mellett naponta és az élet-terhet könnyítő pihenésig — távoli célokat közel hozni, ez ma a nyughatatlan ember dolga, ki gyengébb még, mint űző vágyai. A Bányamunkás című lap 1928. december 12-i számában olvashatjuk: „A szervezett magyar munkásság teljes erkölcsi és anyagi támogatásáról biztosította a küzdő munkásokat. Salgótarjánban pénzt gyűjtöttek. Budapestről az elvtársak élelmiszersegélyt küldtek. Csak a magyar hatóságok, a közigazgatás és a kormány tanúsított hideg közönyt a mindennapiért küzdő ezrekkel szemben. Három pilisvörösvári asszonyt a rokonok Piliscsabára hívtak azzal, hogy élelmiszereket adjanak nekik. Az asszonyok a kapott ajándékokkal hazafelé tartottak, amikor a csendőrök elkobozták tőlük az élelmiszereket azzal az ígérettel, hogy majd megindul ellenük az eljárás engedély nélküli koldulás címén.’’ Ezer- hatszáz pilisvörösvári és pilisszent- iváni bányász sztrájkolt akkor. Szemináriumi szöveg November 23-án kezdődött a sztrájk. Ezen a napon született Lendenberg Károly, csak éppen harminc esztendővel később, 1958-ban. Húszéves tehát, s azon kívül, amint mondja, hogy elvégezte az itteni — Auróra . ^ <jLO> Herczeg Klára grafikája pilisvörösvári — gimnázium és szak- középiskola négy osztályát, az égvilágon nem történt vele semmi érdekes. A beszélgetést furcsán kezdtük. Azt kérdeztem tőle, mond-e valamit neki az a név, hogy Bába? A nevet foglalkozásként értelmezte, s közölte, valamikor ez volt a mai szülésznő elődje. Mint személyhez fűződő név? Nem, semmit nem mond a számára. S az Engel név? Az sem. Pedig akkor ... Bába csendőr-tiszthelyettes és legényei néztek farkasszemet a bányászokkal, családjukkal, Engel úr pedig, a mindenható vezér- igazgató, a filléreket is sajnálta a kizsigerelt munkásoktól, ámde a másfél millió pengőt magától nem; eny- nyit sikkasztott. A sztrájkról azonban tud Lendenberg Károly; tanultak róla az iskolában. A mostani hegyről, az akkori hegy ennyinek látszik? Avagy az utódok szelektív emlékezete működik így? Nehéz lenne megbízható választ lelni a kérdésre. Hiszen aki csúcsra igyekszik, ritkán néz hátrafelé, előre annál többször. S ő előre néz. Most töltötte le tényleges katonai szolgálati idejét, tizedesként bocsátották útnak, ám, ennek ellenére úgy véli, ezen túl kellett esnie, ennyi volt az egész. Hasznát vette a tanultaknak a hadseregben? Persze. Erre most ügyelnek, illetve örülnek, hogy erre is, arra is van szakember a bevonultak között. Mi volt a legnehezebb? A parancs. Az, hogy nincs vita, amit mondanak, azt csinálni kell. Én meg a civil életben megszoktam, hogy kapásból semmire sem mondok igent, vagy nemet, hanem először végiggondolom. Az életben is sok a parancs, nem? Igen, csakhogy az más, mint a seregbeli. Az életben, a munkában, akárki mondja, visszafelelhetek, esetleg nem lenne ésszerűbb, jobb így, vagy úgy?! S ha Engel vezérigazgató mondaná? Ugyan már, hol vagyunk attól! Hol? Meghökken a kézenfekvő, nagyon is egyszerű kérdéstől. Ez olyan szemináriumi szöveg, hogy a szocializmus, meg a dolgozó ember, meg az ilyesmi, de hát nem mondhatok mást. Tényleg erről van szó. Az emberbe valahogy beleépül a tartás, már az iskolában megszokja, nem kell mindenhez tapsikolni. Sőt, volt olyan tanárom, aki addig nem ment tovább, egy-egy anyagrésznél, amíg valakinek kérdése, kétsége akadt. Szándékosan provokálta, biztos, hogy igy van, jó ez így. Mondok másik példát. Leszereltem, hazajöttem, két nap múlva bementem a főnökhöz — munkahelye: a Pilisi Parkerdő Gazdaság —, mondtam, visszajöttem. Mire a főnök: már vártunk, ez a dolgod, holnap láss neki, s gondolkodj azon is, mik a terveid, mert a káderfejlesztésben számítunk rád. Percek alatt kívül voltam az ajtón, akkor kezdtem csak rendezgetni a hallottakat, mondtam is otthon apáméknak — a szülők szintén erdőgazdasági dolgozók —, ha így haladok, rövidesen a főnökötök leszek. Persze, viccből gondoltam, mire az öregem: látod, az derék dolog lenne. Komolyra vette. Ö nagyon szeretett volna tanulni, de nem lehetett, ezért azután bennem éli ki a vágyait. Megtörtént, leakasztott egy fülest, mert azt mondtam, abbahagyom a sulit. Tényleg azt akartam. Most már persze hálás vagyok az öregnek, hogy nem hagyta. Mi most a beosztása? Üzemgazdász vagyok. Diploma? őszintén szólva nem tudom. Olykor azt hiszem, kellene, máskor úgy látom, nem hiányzik. Apámék benne lennének, mondták, állják a tanításomat. Testvére van? Két lány. Nővérek. Férjhez mentek, én vagyok már csak itthon. Érdekli a munkája? Igen, másként nem csinálnám, elmennék oda, ahol érdekelne. Nem azért marad, mert a szüleivel egy cégnél van? Az nem érdekel különösebben, sőt, talán rossz is, mert így nincs semmi titok. Titok, mi például? Kaptam még a bevonulásom előtt jutalmat. Anya egyből rácsapott, hallom, hogy jutalmat kaptál __Elvette? No, nem, de le kell adnom a pénzt, gyűjti, azt mondja, nem lehet fillér nélkül nekiindulni az életnek, mert ha majd nősülök... Akar? Ha elment volna az eszem. Csak azt bírom anyában, hogy a két nővéremnek is ezt a szöveget nyomta, nekem’ is, ők meg úgy kezdték az életet, hogy kaptak két dunyhát, meg két párnát a nagyanyámtól. Ennyijük volt. Szükségszerűen lezárja Hegygerincen. S a csúcs messze még? S csúcs-e, avagy éppen kiindulópont, ahonnét újabb magasságokba hívogat a holnapot tegnappá tévő nyughatatlanságunk, kíváncsiságunk, kötelességtudatunk, köz- és önérdekünk? Hagyjuk most a ripor- tázshoz illő könnyed kérdezősködés, kérdésfogalmazás szavakba foglalását, s forduljunk a kemény veretű, sorsot jelölő mondatokhoz. A Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusán elfogadott program- nyilatkozatban történelmi tapasztalatok summázataként áll: „Szocialista építőmunkánk része annak az egész világra kiterjedő folyamatnak, amely szükségszerűen lezárja az osztálytársadalmak korszakát és az emberiséget a kommunista társadalomba vezeti el... Küzdelmünkkel, amelyet nemzeti céljaink eléréséért vívunk, egyben az egyetemes emberi haladás ügyét is szolgáljuk." Minden nemzedék csúcsok felé tör.' Minden nemzedéknek meg kell járnia a maga heavgerinceit. MÉSZÁROS OTTÓ
