Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

Piros kiáltás

A forradalom, amelynek évfordulóját ünnepeljük, John Reed riportkönyvének szavaival tíz nap alatt rendítette meg a világot; és ha annak a történelmi tíz napnak, s az előkészület esztendeinek, s a következmények immár jóval több mint fél évszázadának eseménysorára gondolunk, igencsak megrengette, sőt, azt a világot visszaállíthatatlanul le is omlasztotta. 1917 újabbköri históriáinkban ezért korszakos dátum, ezért van 1917 előtt és után. Ma már, meglehet, a régmúlt kavargásából kell kibontanunk annak krónikáját, ami Pétervár utcáin akkor novemberben történt; e fordulat lényegét azonban, szó szerint és jelképesen is, ezért érezhetjük változatlanul frissnek. Ha azok emlékét idézzük, akik tették akkor, amit tenniök kellett, nemcsak arcukat, alakjukat, gesztusukat, hanem egyúttal cselekedeteik értelmét, akciójuk elvont summáját is idézzük: ilyesmin végleg nem fog az idő. Egy megalázott, kifosztott, éhező ország népe rohamozta meg a Téli Palotát 1917. november 7-én; de a szuronyos puskák, a nehéz gépfegyverek, a komor ágyúk vörös villanásai fölött nem akármilyen hurrá zengett akkor hajnalban, hanem egy évszázadokkal, sőt, évezredekkel mérhető régi per eldöntésének rekedt-diadalmas kiáltása is, a piros kiáltás, ahogy József Attila mondta valamikor.

Amióta emberi nemünk, ez a maga életét a vegetatív szintnél magasabbra emelve tisztességgel, és oly sok tévedés, balsiker, zavaros eszmerend ellenére is rendíthetetlenül rendezni akaró humánum a történelemben kizsákmányolt és kizsákmányoló osztályokra oszlott fel, volt, persze — képletesen szólva — hurrá korábban is. Amióta fajtánk az eszét tudja, folyik a küzdelem e felosztás megszüntetéséért mindenütt; előszámlálni is nehéz volna legmegrázóbb fordulatait. Nemcsak az ókor ködéből, vagy a parasztlázadások, netán a firenzei mesterlegények mozgalmainak középkorából, Dózsát követő eleink nekikeseredett förgetegéből, vagy a Párizst védő kommunárok oly gyorsan szétlőtt úttorlaszairól bukkannak elénk egy újra és újra levert mozgalom tragikus hősei, de a gondolat nem kevésbé véres mezőiről, a saját kockázatukra álmodozók, utópisták, töprengő közgazdászok és felhevült költők jobbára legyilkolt vagy tönkretett csapatából is — úgy tetszhet, 1917- ig legalábbis úgy tetszhetett, hogy az emberség diadala mindig átmeneti csak, az úr és szolga viszonya pedig örök; és hogyha ideig-óráig le is lehetett győzni ezt a viszonyt, utóbb mindig keservesen kellett megfizetni érte, vérrel, szegénységgel, még kínosabb remenytelenséggel. Miért nem lehetett hát az emberiségnek ezt a szebbre, jobbra, s legfőképp igazra törő vágyát lebírni mégsem, még az úgynevezett forradalmi apályok, a teljes kilátástalan- ság korszakaiban sem?

Egyazon erő hajtotta, a kizsákmányolt, megalázott, lázadó emberé hajtotta a rabszolgát, aki nem akart — beolajozott testtel _

eg

y cirkusz közepén, szigonnyal átszúrva, szórakoztatásul meghalni; egyazon erő hajtotta a parasztot, aki nem bírt tovább alázkodni egv. olyan világban, ahol a pallos, a hajdú, a lovaglópálca, vagy az első éjszaka joga mellé a babonás fenyegetések is felsorakoztak azok nevében, akiket ő tartott el, kínkeservesen; ez hajtotta a munkást, akit az ipari forradalom idején bitók ígéretével toboroztak a szövőgyárba; s ez hajtotta a diákot, meg a nemzetőrt, aki a poroszoktól körülvett Párizsban, a versailles-i megtorlók érkezésére várva, ebédjéhez már csak ketrecben árult patkányt találhatott a piacon. Egyazon erő emelte fel, hiába akasztották, lőtték, deportálták, kerékbe törték, karóba húzták, agyát mosták, tömegsírba térdeltették, egyazon erő emelte talpra a névtelenek millióit mégis: és ez az erő lobogtatta meg felettük a zászlót, melynek színe a véré volt, s a világszabadságé, már Petőfinél. Nem is vedlett ez a zászló egyszerű ruhadarabbá soha, akárhányszor hanyatlott is alá; igazán diadalra vinni azonban csak ott és akkor sikerült, amikor az ösztön és az értelem, a szív és a gondolat egy históriai mozzanatban csakugyan összetalálkozhatott, s amikor végre nemcsak fizikai, vagy katonai, de reális ideológiai energiája is volt ennek a mozgalomnak. Amikor Leninje volt.

Amikor már jövője is volt.

Merevítsük ki a pillanatot, mint filmen szokás: földszínű köpenyben orosz parasztkatonák állnak a leánynevelő intézet légcsőjénél, oldalt ég a tűz, csillog a dér a tábori ágyún; a következő másodpercben talán egy küldönc fut be a képbe, talán egy páncélos automobil, talán a végítélet. Minden bizonytalan még, minden nyitott még, minden eldöntetlen még ezen a reggelen. Vagy megtörtént már, amit oly régtől várt, fönn abban az emeleti kis szobában, a zöld érnyős asztalilámpa mellett, amit oly régtől várt és akart már a logika? Ahogy távolodik tőlünk — bele a legendás időbe — ez a kép, ahogy plakátokról, festményekről, filmkockákról köszön vissza ránk, s ég bele emlékező tudatunkba, úgy látszik, mind bizonyosabbnak, hogy igen, megtörtént akkor végre, aminek az igazság és a tisztességes emberi kibontakozás jegyében meg kellett történnie, egy-egy forró főtt krumplival megvacsoráztatott munkások, parasztok, tisztviselők, filozófusok, egyetemi hallgatók kezétől történt meg; nyitották-csukták is a závárt szaporán.

Mindez azonban a történelmi előzménye csak 1917-nek, és akkori jelene; ám teljes diadaláról mégsem beszélhetnénk, ha nem lett volna ugyanakkor távlata, tere, beláthatatlan jövője is. Egy- egy palota bevételéig a forradalom korábban is eljutott; de : őst először sikerült megtartani ezt a palotát, mi több: berendezni műemléknek. így állt elő az osztályharcok történetében az a korábban sosemvolt helyzet, hogy a proletariátus szövetségeseivel véglegesen győzni tudott, hatalmával élni bírt; mert volt eszmerendje, amely a társadalmi valóság tudományos elemzésén alapult, volt pártja, mely realizálni „tudta ezt az ideológiát, és nőit százmilliós tábora, hiszen mindig e nagy tábor egészéért hozta áldozatait. Ez a kínnal, mérhetetlen odaadással, a húszas-harmincas évek fordulóján éhínséggel, a második világháborúban mintegy húszmillió halott vértanúságával épülő ország, mely az összefogás, a szovjet nevét vette fel, így lett századunkban egyszerre létezés meg jelkép, s ezért alakíthatja a világot mássá, mint annak előtte volt.

Üj társadalmat teremteni, most először olyan (eleddig soha ki nem próbált) változatot, amelyben már a lehetősége is ki van zárva az ember ember által való kizsákmányolásának, amelyben már az okosan alkalmazott gazdasági-politikai törvényeken, no meg önnön erőfeszítéseink hatékonyságán múlik, hogyan szabadul fel a fajtánk mindenféle megalázó beidegzettség alól, hogyan vetkőzi le ösztöneiben, magatartásformáiban, kapcsolataiban, életszemléletében, boldogságmodelljében és eszményeiben a félelem és a lét- biztonság évezredes reflexeit, hogyan tudja megtalálni a maga értelmét, nyugalmát, teljességét, alkotó tartalmát — ilyen új t dalmat teremteni nyilván legalább annyi erőfeszítést kíván (ha annyi időt nem is), mint amennyi e teremtés lehetőségének megszerzéséhez kellett.

Magyar hazánknak, melyet mindannyian jókedvvel és bőséggel fényesnek szeretnénk látni, 1917-re emlékezve sem kívánhatunk mást, éppen 1917-re emlékezve nem kívánhatunk mást, mint hogy legyen lankadatlan ereje ehhez az építéshez. Hogy legyen ereje, s hozzá jó egészsége, meg békéje.

SZABÓ GYÖRGY

Egy internacionalista emlékezete

A Tanácsköztársaság évfordulóján avatják az Omszki parkot

Ligeti Károly magyar internacionalista szobrát jövő év már- | ciusában, a Tanácsköztársaság 60. évfordulójának ünnepén avatják

§ fel a Budakalász határában épülő Omszki park közepén. A szovi jet hatalomért harcoló és életét áldozó hős emlékművét Fjodor

| Bugajenko szobrászművész és Viktor Gyeszjatov építőművész né! hány nappal ezelőtt fejezte be testvérmegyénk székhelyén, Omszk= bon. Amint arról lapunkat Iván Trancsics, a Szovjet—Magyar

| Baráti Társaság omszki szekciójának titkára értesítette; a szobrot

| rövidesen Magyarországra szállítják.

Egyre inkább láthatóvá válnak a Szentendrére vezető 11-es út I mentén az Omszki Park körvonalai is. A munka irányítását és

| részben kivitelezését vállaló Óbuda Termelőszövetkezet dolgozói

| és sok ezer társadalmi munkás már elkészítette az országút' be= csatlakozó részét és a bekötőt utat. Befejezték a tereprendezést,

| valamint megkezdődött a dísznövények és fák telepítése, sőt ellj készült a szobor talapzata is, valamint a mögötte húzódó majdani

= múzeum alapja.

| A testvérmegyénkről elnevezett parkban — amint arról már

| többször hírt adtunk — sok egyéb mellett az orosz táj növényvilágát I bemutató arborétum, orosz étterem, sportpályák, horgásztanya és | tizenkét klasszikus mesét megelevenítő meseváros is lesz. A park- | nak a bejáratánál áll majd Ligeti Károly szobra.

Ligeti Károly

Részletek a Budakeszin élt Sziklai 5 Sándor vezérőrnagy tanulmányából, = amelyet az 1956-os ellenforradalomban = mártírhalált halt szerző az év nya- E rán foglalt írásba. =

Az első világháború idején Oroszországban milliós tömegek estek hadifogságba. A cári hatalom a központtól minél távolabbra, Szibériába, Távol-Keletre, az Uraiba hurcolta a hadifoglyokat. Köztük mintegy 500 000 magyart is.

Amikor 1917. november 7-én győzött az orcfsz proletariátus és szegényparasztság forradalma, a forradalmi érzelmű hadifoglyok mindenütt önként ajánlották fel szolgálataikat a szovjet kormánynak, s munkával vagy fegyverrel álltak az orosz forradalom mellé. Nagy jelentőségű volt ez 1918 elején. A polgár- háború és az intervenció kezdeti szakaszában ugyanis a Vörösgárda már nem volt elégséges a külső és belső ellenséggel szemben, a Vörös Hadsereg pedig még csak akkor volt kialakulóban. Ebben a történelmi pillanatban a hadifoglyokból alakult fegyveres erő — amelynek 70 százalékát magyarok tették ki — jelentős támaszt jelentett a fiatal, minden irányból veszélyeztetett szovjet hatalomnak. Ennek a mozgalomnak volt kimagasló vezetője és szervezője Ligeti Károly Sándor, a tehetséges újságíró.

Ligeti 1890. december 8-án született Kiskőrösön, apja jómódú kovács volt. Kilencen voltak tesvérek. Ligeti Károly szülőhelyén hallott először a szocializmusról. Egy kosárfonó gyakran járogatott Ligetiék kovácsműhelyébe és ő beszélt a munkásmozgalomról. 1898. május elsejére a kosárfonó ünnepi gyűlésre hívta össze a kiskőrösi munkásokat. Ott volt Károly is. A csendőrök szétverték a gyűlést, véresre verték a kosárfonót.

A polgári iskolát 1906 júniusában fejezte be. Ez idő tájt gyakran eljárt barátjához, dr. Borsai Sándor orvos fiához. A haladó gondolkodású doktor gazdag könyvtarában jutott hozzá a Kommunista Kiáltványhoz. Ligeti Károly szeretett volna tovább tanulni. Mérnöknek készült. Sohasem lett mérnök belőle. Szülei kívánságára kereskedelmi iskolába iratkozott, innen azonban egy év után munkásmozgalmi tevékenysége és antiklerikális magatartása miatt eltanácsolták. A nagybecske- reki kereskedelmi iskolában tanult tovább.

Érettségi után Budapesten felújította munkásmozgalmi kapcsolatait. A dr. Lipták-féle vasgyárban helyezkedett el, mint tisztviselő. Több éven át dolgozott itt, s közben részt vett a gyár munkásainak mozgalmi életében. Egy ízben ő vezette a munkások béremelést követelő sztrájkját, s emiatt elbocsátották.

Nincsenek pontos adatok arról, mikor lépett be a Szociáldemokrata Pártba. Külső munkatársa volt a Népszavának.

Ligeti Károly a fronton sem rejtette véka alá szocialista nézeteit, és éjszakákon át beszélgetett a katonákkal a háború kérdéseiről, a katonák és a dolgozó emberek sorsáról. Háborúellenessége akkor írt verseiben is kifejezésre jut. Az emberek esztelen mészárlását szemlélteti a Vörös homály-ban:

Asztalomon hol őszi légyraj

Hullott elébb le csendesen.

Kint a mezőn így hull az Ember,

Ember kezétől véresen.

Nemsokáig harcolt Ligeti az orosz fronton. A nagy Bruszilov-offenzí- vánál több tízezer társával együtt fogságba esett. A fogságban írta meg 1916 decemberében az Észak fagyos szíve mellől című versét, amelyben már határozottan a forradalomra, a társadalom gyökeres átalakulására céloz, s ez mutatja, hogy tovább fejlődött, erősödött a forradalomba vetett hite.

Az 1917 februári orosz polgári demokratikus forradalom mély hatással volt az ivanovói hadifoglyokra. 1917, május elsején a nemzetközi proletariátus nagy seregszemléjén részt vettek a hadifoglyok több ezres tömegei is. Ezen a nagy ünnepi gyűlésen Ligeti mondott beszédet. Tevékenysége nem tetszett a Ke- renszkij-kormánynak, ezért eltávolították Ivanovo Voznyeszenszkből Omszkba szállították. Itt még elég gyenge volt a mozgalom a hadifoglyok között. Ligeti azonnal bekapcsolódott itt is a mozgalomba.

Az omszki forradalmi mozgalom fordulópontot jelentett Ligeti Károly politikai érdeklődésében. Itt lett valóban öntudatos és kommunista. A politikai ellentétek közte és az ellenforradalmi tisztek között egyre jobban elmérgesedtek, annyira, hogy a fogoly tisztek egy vita alkalmával egyszerűen Ligetinek rohantak és megverték. A dolog úgy történt — írja —, hogy hajba kaptunk a tiszturakkal, akiket rettenetesen izgat az orosz vörös világ, pláne, ha valaki hozzá arról beszél, hogy ez a vörösség berepül majd a bérces honba, a Duna—Tisza közé is. Én beszéltem erről a bakáknak, s a jó urak, mert az aranybojtos bicska már nincsen az oldalukon, hát az ökleikkel rohantak rám. Valának 300-an a hősök és én egymagám. Hogy ez többé ne történjen meg, a bakák közé helyeztettem magamat, s pirosítom őket egész szívemmel.

1918 februárban Ligetiék kezdeményezésére és vezetésével, az omszki bolsevikok segítségével, a hadifogoly-lágerekben is megszervezték a nemzetköziek Vörös Gárdáját. A vörösgárdisták biztosították a forradalmi rendet és fegyelmet Omszkban és környékén, valamint a hadifogolytáborokban. Az omszki orosz kommunisták és a hadifoglyok pártszervezeteit szoros testvéri kapcsolat fűzte össze, s kölcsönösen támogatták egymást. A kölcsönös támogatás mintaképül szolgált más szibériai városok és szervezetek számára is.

A hadifoglyok szervezésében elért sikerekben nagy szerepe volt az 1918. február 10-én megjelent Forradalom című magyar nyelvű hetilapnak. Az újságot Ligeti Károly szerkesztette és rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert.

Ligeti számos cikkben elemezte a proletárforradalom alapvető kérdéseit. Hangsúlyozta, hogy a szovjet hatalmat mindenáron meg kell védeni bármilyen ellenséggel szemben, mert az Októberi Forradalom a világforradalom kiindulópontja.

1918 első felében a belső és külső ellenforradalmi erők nagyszabású támogatást indítottak a szovjet hatalom ellen. Áprilisban és májusban már két, többségében magyarokból álló omszki nemzetközi partizáncsapat harcolt keleten Szemjonov

Ligeti Károly szobra és az alkotó művész, Fjodor Bugajenko.

fehér bandái ellen. Karhatalmi zászlóaljat is szerveztek Omszkban a nemzetköziekből, amelynek többsége magyarokból állt. Az ellenforradalmi erők 1918 tavaszi támadása május végén már Omszkot is fenyegette; kelet felől Kolcsak admirális hordái, nyugat felől pedig a fellázadt csehszlovák ellenforradalmi hadtest, amely orvul hátba támadta a szovjet hatalmat. A két ellenséges erő harapófogóba vette Omszkot.

Több sikeres harc, ütközet után azonban 1918. június 8-án Omszk az ellenség kezébe került, Ligetiék kénytelenek voltak védőharc közben visszavonulni. A magyarokat Ta- tarszk vasútállomás körzetében vetették be újra, de az egyenlőtlen harcban a partizánok csaknem mindnyájan elestek. Ligeti súlyosan megsebesülve, eszméletlenül maradt a csatatéren. így került az ellenség kezébe. A fehérek Omszkba vitték és börtönbe zárták. Orvosi kezelést nem kapott, mikor mégis meggyógyult, áttették egy hadifogolybarakkba. Itt sikerült kapcsolatot teremtenie az omszki kommunistákkal. Felkelést szerveztek, mely 1918. .december 22-én tört ki, de a fehérek vérbe fojtották. Ligetit hosszú ideig verték, kínozták. Semmit sem tudtak kiszedni belőle.

Ligeti Károly édesanyja mondta el — volt hadifoglyok elbeszélése alapján —, hogy Károllyal együtt felesége is a fehérek fogságába került, aki előkelő származása ellenére az orosz forradalmi munkásmozgalomnak szentelte egész életét. A börtönben a nőket különválasztották a férfiaktól és Ligeti nem is tudott hosszú ideig semmit felesége sorsáról. Véletlenül, a börtönudvaron séta közben hallotta meg, hogy megszületett a gyermekük. A rabnők mosták a rabok fehérneműit és ők tartották tisztán az egész börtönt. A mosáshoz a férfi foglyokat is kivezényelték vizet hordani. Erre a munkára Ligeti Károly önként jelentkezett. Ekkor látta először a fiát és ekkor látta utoljára a feleségét.

1919 nyarán a Vörös Hadsereg győzelmesen nyomult előre, halálos csapásokat mérve az ellenségre. Szibériában is égett a talaj a fehér banditák lába alatt. Már nem volt messze Omszk felszabadulása. De álmuk nem valósult meg. Kolcsak, a szibériai katonai diktátor és hitvány pribékjei a fehér kozákokkal együtt véres bosszút álltak a fegyvertelen vörösgárdistákon. Valamennyi foglyot kivégezték, köztük több mint 100 ezer magyar vörös partizánt. A súlyosan beteg Ligeti Károlyra az utolsók között került sor. 1918. június 2-án hordágyon vitték a vesztőhelyre.

Ligeti Károly és elvtársai emlékét az egész orosz nép kegyelettel őrzi. Omszkban emlékmű áll és az orosz és magyar szabadságharcosok halhatatlan dicsőségét megörökítő közös emlékművön, amely egyben szimbóluma a szovjet—magyar barátságnak, ott áll Ligeti Károly neve is.