Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-26 / 279. szám

MMMMMMGi ütcrri <jf/'Jr W K/imap SíSÖSS i lÄlpiiSiiiiÄIllillllllillllilili? IS November 17-re hirdették meg az alakuló gyűlést. Azon tizenhatan vettek részt. Így jött létre .1944 őszén a kommunisták ceglédi szervezete. Egy esztendő múlva, 1945 október végén a taglétszám 1200-ra emelke­dett. „A cselekedni készeket vár­juk ... célunk, hogy munkát leljen az, akinek családjáról gondoskodnia kell... tiszta szívvel valljuk, min­denkinek, ki munkájából semmit sem hagy másokra, joga van a jobb életre.” Sárguló, gyatra papír, hit­tel fűtött szavak. Ábrándkergetök, mondta a kommunistákra a képvi­selőtestület egyik tagja. Munka, mindenkinek? Hol? Majd meglát­juk, mi lesz az ilyen ígéretekből... Elsők és egyetlenek Mechanikus összeadási művelet Csupán, hatvan vagy harminchárom esztendő hány hete, hónapja áll egy élcsapat szervezetei mögött, ahová mindenkor a cselekedni készeket várták. A cselekvés köthető időbe­li mércéhez is, ámde jelentősége nem függvénye az időbeni hossz­nak; hónapok sűrűsödhetnek egyet­len napban, s az esztendő a törté­nelem mérlegén olykor súlyosabb, mint az évtized. Vannak dátumok­hoz köthető emlékeink, ám huszadik' századi történelmünk szó szerint ér­tett vörös fonala éppen attól válik meghatározóvá, hogy minden na­pot áthurkolva futott tovább; je­len volt, számolni kellett vele, min­dennap harcban állt azok — változó létszámú — csapata, akik cselekedni készek. E cselekedetek legtöbbje beleol­vadt a hétköznapok holnapot for­máló, szürkének látszó seregébe, s csak az igazán nagyok, a sok aprót összegezők váltak plakátok jelsza­vaivá, újságcímekké, beszédek gondolati alappilléreivé. S ezért, hogy gyakran egyetlen tőmondat elegendő a mindennap harcban töltött idő fordulópontjainak fölidé­zéséhez. Ilyenkor, mint villámfény­ben a tájat, úgy látjuk azt, ami mögöttünk maradt. S rájövünk: egyre tágabb terep az. Rádöbbe­nünk: nemcsak holnapi dolgunk sok, hanem az is, amit megteremtettünk. Amit féltőn őriznünk kell, hogy gya- rapodhassék. Történelmünkben elsők és egyet­lenek voltak a kommunisták ab­ban, hogy pártprogrammá tették a népjólétet. Vállalták azt, amit má­sok — előttük — és utánuk — ígér­ni sem kívántak. S ebben, az egy­szerűnek látszó, de valójában tör­ténelmi horderejű hangsúlyváltás­ban gyökerezik mindaz, amit a tár­sadalmi tudat átalakulásaként tar­tunk számon, s amit a termelőte­vékenységben éppúgy tapasztalha­tunk, mint a művészetek befogadá­sában, az államigazgatásban. A pártprogram ugyanis — fokozato­san, s visszaesésektől terhelten bár — tömegek cselekvésének iránytű­je lett, a nemzeti függetlenségért, az újjáépítésért, a szocializmus alapjai­nak megteremtéséért, majd a fej­lett szocialista társadalom feléoíté- séért. S nem úgy került iránytűként a kezekbe, hogy odanyomták, ha­nem e kezek nyúltak utána; magu­kénak vélték, majd tudatosan is a magukénak vallották. A magyar történelemben először mondtak igent egy pártprogramra — tettek­kel! — tömegek. A változó köntö­sű voksok helyébe az országépítés szavazata lépett. Az országépítés azonban milliónyi, milliárdnyi apró tettből, lépésből áll. Messzire igyekezve Óvakodjunk attól, hogy számok­ba gyömöszöljük változó világun­kat, s benne a magunk környezeté­nek mindennapjait. Mégis, olykor bízzunk a számokban, mert össze­foglalhatják azt, amit — váltakozó színekkel ugyan, hol világosabb, hol sötétebb tónusokkal — munka­vagy lakóhelyünkön tapasztalha­tunk. Hiszen száraz adat: tíz esz­tendővel ezelőtt a megye egy lako­sára 527 forint értékű kommunális beruházás -jutott. Most ez az összeg 1903 forint. Meredek lépcső! S még inkább az, ha tudjuk: eközben a lélekszám 110 ezerrel gyarapodott. A többre jut sokkal több, s úgy, hogy mindenütt tisztább a holnap, gazdagabb a jelen. Egyetlen mondat volt a párt VII. kongresszusának ha­tározatában — „ ... fokozott jelen­tőséghez jut a terület- és település- fejlesztés az életkörülmények javí­tásában” —, s azóta városi rangot kapott Gödöllő, Százhalombatta, Du­nakeszi, Érd. A megyében, találha­tó az országban a legtöbb — ötven­négy — nagyközség, ennek az új közigazgatási, területfejlesztési cím­nek, rangnak, szerepkörnek minden előnyével, és kötelmével, gondjával, örömével. Leltárba bonyolódnánk? Csak visszapillantottunk, mert akkor lát­szik meg igazán, ábrándjaink ho­gyan közelítenek a tervek csoport­jához, a tervekből miként lesz napi program, s ezekből megfogható va­lóság. Aki messzire igyekszik, an­nak készülnie kell az útra, s mert messzire igyekszünk, a történelem ember nem járta tájaira, fölkészülé­sünknek is mind nagyobb a jelen­tősége. Ne dédelgessünk illúziókat: egyet­len nemzedék sorsa, dolga sem volt könnyű! Ne higgyük, ami nekünk juv osztályrészül, az különleges, az soha nem látottan nehéz, az ötszö­röse, tízszerese annak, amit köze­lebbi vagy távolabbi történelmi elő­deink viseltek el, teremtettek meg. Igaz, a gyorsuló idő korában élünk, ám összevethető-e forrásaink, esz­köztárunk milyensége a „lassú idő” korában meglevővel? Ha céljaink mások, akkor eszközeink is azok, mert mindenkor csak elérhető célo­kat állítottunk magunk elé, s így váltogattuk eszközeinket. Lágyabb és keményebb eszközeinket, miért, hogy mégis, bár tudjuk, mindket­tő nélkülözhetetlen, csak a lágyab- bak tűnnek elsődlegesnek, megőr­zendőnek, alkalmazandónak? Gon­dolkodásunk e fura szelektivitása olykor elfeledteti: nem olyan világ fog körül bennünket, mint a sajá­tunk. Vannak történelmi tapaszta­lataink, s ezeket mindenkor élő­ként kell őriznünk, alkalmaznunk, mert mellőzésük végzetes hibának bizonyulna. S ezeknek a tapasztala­toknak felelősségtudattól vezérelt elemzője elsőként mindig azok szer­vezete volt, akik nemcsak érteni, hanem alakítani is képesek a tör­ténelmet; o kommunistáké. Hatvan esztendő: összefüggő egész. S mégis, részekre oszlik, mert az áll előtérben, amit megéltünk; az embernek a történelemből annyi jut ki, amennyi az élete. Ezért, hogy minden nemzedéknek a maga cél­jait kell elérnie, nem hagyatkozhat arra, amit elődeitől készként örö­költ, s nem testálhat csupán ter­veket utódaira. Dolgaink a magunk korának dolgain belül fontosabbak vagy lényegtelenebbek, s nem ak­ként, hogy lekicsinyeljük azt, ami nemzedékünk előtt ^ történt, hogy könnyűnek minősítjük azt, ami majd követőinkre vár. Fölkínálva a folytatást A hatvan esztendő mindennapos harcait sem összegezhetjük, értékel­hetjük másként, csak így, a tette­ket a korhoz mérve, s nem mai igényeinkhez, fölkészültségünkhöz hasonlítva. A történelem ismétlődő újraírásának semmi értelme, s szük­ség sincs1 rá, hagyományaink neme­sebbje önmagában fénylik, vonzó, példát kínál. Ne feledjük: mi is ha­gyományokat teremtünk! Ami nap­jaink — hol keserves, hol örömmel tett — dolga, az holnaputánra ha­gyománnyá, örökséggé' lesz. Kihull belőle az, ami megőrzésbe nem ér­demes, de fönnmarad a java, a to­vábbépíthető, gyarapítható. Ma a megye ipara több mint a másfélszeresét termeli az 1970-ben teljesítettnek. Most érdekes ez az adat, tíz év múlva azonban már az válik lényegessé, miként működnek a most elhatározandó fejlesztések, beruházások, miféle alapokat terem­tünk a nyolcvanas évek mainál sok­kal nehezebb teendőinek végrehaj­tásához. Ezért válik döntővé a köz­helyként hangzó megállapítás — mindennap harcban — értelmezésé­nek, alkalmazásának mikéntje, ho­gyanja. Ezért meghatározó a hol­napra nézve is, úgy féltjük-e azt, amit tetteinkkel létrehoztunk, hogy fölkínáljuk utódainknak a folyta­tást, a zavartalan összeillesztést?! Mert csak így van igazán értelme, í»v válik az anró tettek milliárdja történelmi kötőanyaggá, mely távolt és közeit múltban, jövőben össze­fog. Mindennap harcban. A párt veze­tő szerepe: irányítás, de szolgálat­ként. Nem könnyű a kettő egybe- kovácsolása, ahogyan mindennap küzdeni sem könnyű, egyszerű. Fel­adatok torlódnak előttünk, mögöt­tünk eredményeink halma magaso­dik. Ez is, az is a mienk. Egyik sem kedvesebb a másiknál. Mái felada­taink holnap már eredményként állhatnak mögöttünk. S holnaputáni céljainkhoz egyenes út vezet, de úgv, hogy minden megtett méterért fáradni kell.' MÉSZÁROS OTTÓ Elkötelezett életutak Hatvan éve alakult meg a Kommunisták Magyar- országi Pártja. Hatvan esztendő egy darabka törté­nelem csupán az emberiség több évezredes múltjá­hoz' képest, röpke idő, alig egy emberöltő. Hazánk történetében mégis jelentős korszak. A kommunista párt megszületése olyan folyamatot indított el, melynek során az egymást követő események meg­határozóak voltak legújabbkori történelmünk ala­kulásában: elvezettek bennünket a szocialista Ma­gyarország építéséhez. Szerkesztőségünk kerékasztalának vendégei része­sei voltak e történelmi eseményeknek. Különböző időkben, más-más irányból indulva kapcsolódtak a munkásmozgalomba, egy életre elkötelezetten. Há­rom vasas — három életút. A beszélgetésben lassan kibontakozik, hogy lett Faludi Imre lakatosból Tápiószentmárton tanácselnöke, a vasesztergályosból dr. Sátor János, a Mechanikai Művek vezérigazga­tója. Horváth György lakatosból pedig az MSZMP Százhalombatta városi bizottságának titkára. • Faludi Imre lakatosinas­ként ismerkedett meg a mun­kásmozgalommal, , majd ifjú szakmunkásként lett párttag, a háború előkészületeinek köze­pette, 1938-ban. Miijén párt­feladatokat kapott? FALUDI IMRE: — Elsősorban a szakmánkban kellett úgy dolgoznunk, hogy megbecsülést vívjunk ki ma­gunknak a műhelyben, a Többiek előtt, hogy hallgassanak ránk. Röp­lapokat, politikai irodalmat terjesz­tettünk a gyárban. Ismertük Kata- jevet, a Csendes Don is kézről-kézre járt. A VII. kerületi ifikkel enyve­zett hátú, apró plakátokat hordtunk szét a körzetünkben, alkalmas pillanatok­ban a házak falára ragasztottuk: Le a háborúval! Nem aka-' runk fasizmust! Fon­tos politikai eszköz volt a háború elleni küzdelemben az úgy­nevezett Népszava- agitáció. Vasárnap reggelente jó sokan összeszedelőzködtünk, hol egyik, hol másik kerületbe mentünk, lakásról lakásra jár­tunk. Annak ürügyén, hogy előfizetőket to- borzunk a lapnak, tu­lajdonképpen arró! igyekeztünk meggyőz­ni az embereket, hogy tömegesen tilta­kozzanak a háború ellen. — Nen sikerült azonban megaka­dályozni, hogy hazánk belesodródjék a világháborúba, inelyben milliók haltak meg Európa-szerte. Magyaror­szágon sok száz milliárd forintra te­hető a háborús károk összege, a fel- szabadulás után békés, ám igen ne­héz évek következtek: országot kel­lett építeni a romokon. Hogyan vett részt ebben dr. Sátor János? DR. SÁTOR JÁNOS: — Tudatosan készültünk a várható nagy felada­tokra. A párt megszervezte az üzemi bizottságok elnökeinek — magam is az voltam — a számviteli, tervezési, könyvelési tanfolyamot, bepillantást nyertünk a gyárak gazdasági életébe. Számomra ez az előképzés nagy se­gítséget jelentett ahhoz a munká­hoz, amire a párt kijelölt: 1948. már­cius 24-én kineveztek a Fűzfői Pa­pírgyár igazgatójának. © Hogyan reagáltak az em­berek az államosításokra? DR. SÁTOR JÁNOS: — Hihetetlen energia szabadult föl bennük. A munkások olyan teljesítményekre voltak képesek, amelyekkel minden addigi eredményeket túlszárnyaltak. Később a Szolnoki Papírgyár élére kerültem. Ez a gyár mérhetetlen de­ficittel dolgozott, kétséges volt, lét- jogosult-e egyáltalán? Szinte bent, a gyárban éltem. A műszaki vezetés matematikailag bizonyította, hogy a gépek nem képesek elvégezni, amit mi akarunk. Egy év után megduplá­zódott a termelés, hatmillió forint tiszta hasznot könyvelhetett el a Vál­lalat. Sikerült a munkásokkal szót érteni, rácáfoltak a matematikára © És milyen úton került egy lakatos a mezőgazdaságba? FALUDI IMRE: — Kineveztek az Agrártudományi Egyetemre tanár­segédnek. Megijedtem. Mit fogok én ott csinálni hat elemivel a fizetése­mért? Rövidesen tanulni kezdtem, ag- rónomus lettem. Kértem is, helyez­zenek most már tényleg a mezőgaz­daságba. Egy gépállomás párttitká­raként ismerkedtem a Koffer- traktorokkal. A termelőszövetkezetek szervezése idején tanúja és részese lehettem annak, hogyan alakultak ki — a magyar paraszt sok álmatlan éjszakája árán, még több meggyőző politikai munka révén — a nagyüze­mi gazdaságok. Aztán tanácselnök­ként Tápjószentmártonban is láttam, miként formálódott át a közös föl­dön végzett közös munka hatására az emberek gondolkodása, életmódja, hogyan váltak egyre igényesebbekké önmaguk és mások iránt. Megválto­zott alaposan a falu képe. © A harmadik vasas Száz­halombattán, a fiatal város­ban vált kommunistává. Párt­munkáját hogyan alakította a rohamléptű fejlődés, a folya­matos iparosodás? HORVÁTH GYÖRGY: — A két nagy ipari üzem, a DKV és a DHV valóban ugyanúgy meghatározója politikai munkánknak, mint a város életének. Hatalmasra nőtt a két nagyüzem Százhalombattán, tehát a város kommunistáit legjobban a munkássá válás folyamata foglal­koztatja. Automatizált üzemeinkbe az ország különböző részeiből érkez­nek az emberek, közöttük kevés akad, aki korábban is ipari munkás volt. Itt sajátítják el a tecnikát, a nagyértékű berendezések kezelését, idősebbek, fiatalabbak. Ebben az egyén számára nehéz folyamatban egyrészt a közösség játszik roppant lényeges szerepet, másrészt ránk há­rul a feladat, hogy politikai meg­győző munkával elősegítsük ehhez a feltételek megteremtését. © Milyen feltételekről lehet szó elsősorban? HORVÁTH GYÖRGY: — A mun­kásnak lakása legyen, a kereskedel­mi, az egészségügyi ellátás, a gyer­mekek óvodai elhelyezése ne okoz­zon zavaró gondokat. Az sem titok azonban, hogy esetenként közelharcot kell vívnunk: az emberek becsüljék is meg, amit nyújtani tudunk. So­kan elhagyják például párszáz fo­rinttal magasabb fizetésért azt a munkahelyet, melynek révén félmil­liós értékű lakásukhoz jutottak. Fon­tos népgazdasági érdek pedig, hogy lakótelepeinken azok a munkások lakjanak, akik Százhalombatta nagy­üzemeiben dolgoznak. A felelőtlen szemlélet ellen türelmes agitációval harcolhatunk. Vitatkozunk. Meg kell értetnünk, el kell fogadtatnunk az emberekkel az egyedül helyes maga­tartásformákat, melyeknek követése ebben a közösségben íratlan törvény. © Sok még a munka, ami ránk vár. Hogyan summázhat­nánk a soron következő tenni­valókat? FALUDI IMRE: — Meg kell őriz­nünk a munka becsületét. Vállaljuk önmagunkat, a saját posztunkon dol­gozzunk keményen, ki a munkapad­nál, ki a földeken, ki a vezetésben. Kevesebbet beszéljünk a feladatok­ról, inkább igyekezzünk azokat ki­válóan végrehajtani, kis és nagy ügyekben egyaránt. Es nem fej reál­lított okoskodással, hanem követke­zetes tenniakarással. DR. SÁTOR JÁNOS: — Alapvető politikai feladatunk a termelő üze­mekben a közösség egységének meg­szilárdítása. A közösségen belül megtalálni mindenki számára a saját képességeihez szabott, konkrét mun­kát, megteremteni ahhoz a kiegyen­súlyozott, reális, nyugodt feltételeket HORVÁTH GYÖRGY: — A jövő még nagyobb, megalapozottabb po­litikai felelősséget ró a pártszerve­zetekre az irányításban, a szervezés­ben, ellenőrzésben. Ma az a mun­kánk, s azt várják tőlünk a holna­pok, hogy a szilárd alapokra építve megteremtsük hazánkban is a kom­munizmus országát, melyben a dol­gozók békében és jólétben élnek. A nép szolgálatára még hatvan eszten­dővel ezelőtt kötelezték el magukat a magyar kommunisták. Méltó örö­köseik csak úgy lehetünk, ha az ő útjukon haladunk tovább történelmi célunk felé. Komját Aladár: Új Internationale Van! Az első: kiötlő eggyek összéje: széthomoklott. A második: ámolygó sokak tápászkodása: ledobbant vérbe és piszokba! S magával-tépte bitang prédikátorait! De a harmadik: az új: tartó, mint a föld s a könyörtelen minden-proletároké! Halljátok?! Billió torkon bőg az indulat! Halálig-osztályharcl Forradalom! Kommunizmus! Három legjobb szavunk. S a leggyűlöltebb: Burzsoá!! Halljátok?! Tettesre telt a mérték! Most mindent akarunk! Most bérét vesszük minden holtnak-voltnak! Ki áll élénkbe!? Egy tömbbe moccan a szerteszét-erő! S mindent befog a mérhetlen sodor. Faludi Imre Dr. Sátor János Horváth György BÁLINT IBOLYA Mindennap harcban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents